HÓ HÓÓ HÓÓÓ …JAJ

HÓ HÓÓ HÓÓÓ …JAJ

Amennyire örültem néhány éve az ír hónak, annyi bosszúságot okoz most nekem. Mert ugyan én tudok vezetni szörnyű útviszonyok között is, de itt valóban megáll az élet. Én nem tudom, hogy mások ezt hogy oldják meg, de ha Csabi nem lenne itthon, nem tudom hogy mit csinálnánk a gyerekekkel. Ugyanis…  december elején leesett az első nagyobb hó, Rathvillyben 40-50 cm -ami még otthon is nehézséget okozna-, bezártak az iskolák majd két hétig, és kihaltak az utcák. Még szerencse, hogy a nagy hóesés előtt két nappal volt Tankcsapda koncert Dublinban, amivel  teljesítettem Tamás régi vágyát. A legjobb időben, mert Tamás újra mélypontra került, olyannyira hogy most valóban megijesztett.

Koncert… ez egy érdekes történet. Bevallom, már nem rajongom ezen zenéért (bár szeretem jónéhány számát), de a fülhallgatós időszak előtt mégis kénytelen kelletlen hallgattam eleget itthon. Tamás kb. 5 éves korától imádja, amikor a „menyországturisztra” ugrált az ágyon. Aztán itt kint igazi rajongóvá vált, szerintem az összes létező letölthető számot megszerezte. És itt meg is állhatnánk, rendes anyuka elviszi a kisfiát koncertezni résznél… de az érdekesség még hátra van. Szóval, amikor 16 évesen elkezdtem lázadni, sokat jártam koncertekre, házibulikba. A Tankcsapda akkoriban kezdett el koncertezni Debrecenen kívül. Voltam művházas olyan 300 körüli szinte baráti társaságú buliban, meg fesztiválok esti nagykoncerjén is. Nem tudom miért, de nekem mindig a kisközösséges koncertek vonzottak, ezért voltam állandó résztvevője az Isaszegi Művészeti Napok Bakterházas estéinek is, amik mindig felejthetetlen élményt jelentettek nekem. Hát… kaptam is egy pár megjegyzést, hogy úgy tomboltam, mint a tinik… de az az igazság nem bántam, mert én tudtam ezen az estén teljesen elengedhetem magam, mit anno amikor még csak gyerek voltam, amikor még nem ültek a nyakamon a felnőttkorral érkező felelősségek, gondok. Szóval, mint köztudott ezen együttes az elmúlt több mint 20 évben Magyarország első számú rockbandájává küzdötte fel magát. Óriási tömegek előtt koncerteznek, de a Dublini este teljesen eltért ezektől… újra kiskoncert mint a kezdetek kezdetén, kézzelfoghatóan. Különleges alkalom volt… de igen kalandos. Ugyanis aznap este kezdődött a havazás első hulláma, ötvennel araszoltunk az autópályán zuhogó hóban. 2 és fél óra alatt már fel is értünk… (1 óra helyett) közben azon aggódtam, hogy az amúgy is fékmániás írek mikor futnak belém, mikor csúsznak át a sávomba, mikor akadnak el… szóval rendesen megizzadtam, na. Parkolót találni a belvárosban a szombati éjszakában… hát igen nehéz ügy… mégis véletlenül felfedeztünk egy aprócska eldugott helyet. A pubtól néhány lépésre… a metsző hidegben és a hódaraesésben ez tökéletesnek látszott. A késés nem okozott gondot, mert szerencsére még az előzenekar játszott, semmiről sem maradtunk le… és a koncert… magával ragadott a hangulat, végigtáncoltam és ugráltam a két órát. Közben néhányszor megfordult a fejemben, hogy 37 éves vagyok, és itt sokan csak gondolatok, vagy pelenkások voltak, amikor én már Lukács hangjára az első sorokban pogóztam… Naa jóóó most két sorral a kemény mag mögött maradtam… na azért már már mégse könyökölök senkibe. Nagyon jó volt. Tamás elég lassan oldódott, de végül az első sorokba került, és csaknem elkapta a bedobott dobverők egyikét. Feldobottan mentünk vissza a kocsihoz… és… mit láttunk… 3 autó állta el a kijáratot. Próbáld megtalálni a tulajt a nagy dublini éjszakában, amikor csak a közvetlen közelben van vagy 30 szórakozóhely. Először dühös voltam, majd próbálkoztunk a riasztók beindításával, végül csak mulattam az egészen szituáción, főleg mikor jött egy ír srác, aki szintén úgy járt mint én.. neki egy kocsi állta el az útját. Már épp a rendőrség hívásán gondolkodtunk, amikor visszatért a srác két barátjával, és kb. 1 óra húzás-vonás után a jégnek köszönhetően arrébbtoltuk a befékezett autókat. Nagyon tetszett, hogy ismeretlenül segítettek, úgy hogy akár ők mehetnek volna az első elmozdítása után. Sosem fogom elfelejteni az üzenetét: a segítség a leglehetetlenebbnek látszó helyzetekben is mindig megérkezik, főleg ha úgy gondolod, a dolgok megoldódnak. Hazafelé kicsit rázós utunk volt, amit igazán magamnak köszönhetek, ugyanis többszöri elhatározásom ellenére megint teljesen kimerülve ültem a volán mögé. Ha Tamás nem kiabál rám többször, akkor valószínűleg nem értünk volna haza egyben. De igazán jó élményekkel gazdagodtam, így egy cseppet sem bánom az estét. El is határoztam, hogy figyelni fogom a magyar bulikat, és máskor is megyek valamelyik nagyobb gyerekkel. Igen furcsa érzés volt itt Írországban egy olyan helyen lenni, ahol szinte mindenki magyarul beszél körülötted.

Másnap reggelre elég rendes hótakaró fedte az utakat, hétfőn -11 foknál újra elfagyott a víz sok helyen, nagy meglepetésemre a frissen átadott új benzinkútépületben is. Tavaly igen vicces volt víz nélkül mindent megoldani, de ez egy sokkal nagyobb deli, rettenetesen nagy napi vízhasználattal… szóval ez csak szenvedés volt, főleg fél dolgozói gárdával. Kedden délelőtt hazaküldtek, miután órák óta szakadt a hó. Először mérges voltam, miért pont én, de otthon 2 óra hólapátolás után (amit még 3-szor ismételtem meg a következő napokban) már rájöttem.. jobban jártam így. Csütörtök reggelre a mi környékünk teljesen megbénult. A hotel parkolójában (térdig érő hóban) csak az én autóm árválkodott.

Igaz, a főutak 2 nap alatt tiszták lettek, viszont a mellékutakon azon kívül hogy traktorok letömörítették (így igazi jégpályává alakították.. úr Isten… hihetetlen) semmi sem történt. Arról ne is beszéljünk, hogy a tetőkön nincs hófogó így hihetetlen mennyiségű fagyos hó zúdulhat az ember nyakába –a műanyag eresszel együtt- ha nem vigyáz. Még mindig nincs hólapát, még mindig nem takarítják a járdákat, viszont a leleményes autósboltosok (igaz hogy úgy kell kikutatni őket) már árulnak téligumit és hóláncot is. Az pedig, hogy mi várható olvadáskor… jobb ha bele sem gondolok. Azt már a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy az utcánkban ledöngölt hó az erőteljes olvadás hatására kb 20-30 cm magas latyakká változott, fantasztikusan csúszóssá téve az amúgy is keskeny utat… még szerencse hogy a hó rengeteg mindenkit elriasztott az autózástól így valóban tizedére(!) csökkent a forgalom. És ezután jöhet az ár…  Mivel Írország árvízvédelme az általam látogatott területek 90%-ban a nullával egyenértékű, jobb ha felkészülök arra, hogy ha megint becsukunk áradás miatt.

Egyébként így karácsony előtt… igen érdekesen alakul az élet a hó nehezítettségével. Az írek komolyan gondolták a spórolást, hiszen összehasonlíthatatlan hogy 2 évvel ezelőtt a vásárlók többsége benzin-chips-üdítő-csoki sokszor cigaretta együttes vásárlásával 30 eut hagyott ott nálunk, most pedig sokszor csak 10 euért tankolnak és semmit sem vásárolnak. És akkor képzeljük el a havas időszakot… nincs iskola, mindenki ha teheti 4-5 napra előre vásárol, nem megy dolgozni, shoppingolni… teljesen kihaltak az utcák. Hogy mi lesz a karácsonyi nagy rohammal, nem tudom, de csak sejtem hogy idén először láthatunk az otthonihoz hasonlító ingerült tömeget az utolsó napokban… majd kiderül.

Munka… és befejezem a sajnálkozást…

Szóval mint már említettem, új séfet kaptunk, aki napról napra lehetetleníti el a munkánkat. Parancsolgat, beszabályozza a munkaidő összes percét, oly módon, hogy ha megjelenik MOST csináld ezt-azt-amazt, nem foglakozva azzal, hogy a másik feladatod befejezted-e, most menj el szünetre… nem törődve azzal, hogy épp egy munkafolyamat kellős közepén vagy… elvárja a rendet, de közben mosolyogva keresd a vevő tekintetét, nehogy egy pillanatig is várjon… de közben főzzél és mosogass is… de egyszerre csak egy dologgal foglalkozz… és mindezt azonnal ugorva, és teketóriázás nélkül teljesítve… miközben a mosoly ne hervadjon le az arcodról… áááááááááááááááááá… na ez egy tipikus példa arra hogy milyen logikátlanok az írek. És ha valaki azt gondolná, hogy túlzok… annak üzenem: EZ NEM TÚLZÁS…  

Szóval a séf a kezdeti „kedveljük Klárit” érzését átváltoztatta egyik napról a másikra „utáljuk Klárit”-ra. Hogy mi történt, nem tudom, valószínű közbejátszott a kis afférom a nagyfőnökkel. Ugyanis megkaptam a második írásbeli figyelmeztetésemet, amit már a kirúgás követ. Hogy emlékeztessem kedves olvasóim, az elsőt azért kaptam tavasszal, mert a szünetemről visszajövet megszólalt a telefonom, ami fontos volt, én pedig kértem még 2 percet. (meg mondjuk lett volna még 10 is… ha jobban megnézzük) egyszóval a munkahelyi telefoncsörgés miatt. (Az igazsághoz hozzátartozik hogy ez már a sokadik eset volt, de ha a főnök ott volt sohasem válaszoltam…) Ezt meg… azért kaptam, mert az egyik kollégámtól 50 centet kértem 1 eu helyett, egy olyan szendvicsért, amiben egy kis paradicsomosbab volt. Én mondjuk anno az ilyesmit ingyen adtam, vagy ettem, de ugye most sok a dolgozó és más a helyzet. Azért előfordult már máskor is hogy délután, vagy rendszeres vásárlónak adtam néhány centtel olcsóbban ételt, de szerintem ez teljesen belefér a jó marketingmunka… arról nem is beszélve, hogy napi szinten a megszárad, elszakadt kenyérszeletek és maradék bab többszörösét dobjuk ki a kukába. És… hogy mennyi lejárt savatosságú nyersanyag végzi ugyanígy… egyszer összeadtam: heti 1000 eu volt, mondjuk azóta ez már nem így van, de szerintem 200-500 eu körül mozoghat csak a konyhában. Nah és ezután elkövettem azt a „hatalmas” hibát, hogy egy szünet után beparkoltam a vásárlók parkolójába (gondoltam a maradék másfél óra nem lesz gond) mivel a nagyfőnök keresztbeállt az utánfutójával a dolgozói résznél. Ekkor már azt a szóbeli „fenyegetést” kaptam, hogy bármilyen probléma adódik... kívül tágasabb. Nagyon rossz volt a pillanat, ugyanis a hormonszintem az egekben volt (nah.. ez az ami érzek az „öregedésből” …egyelőre) és rendesen vissza is beszéltem… Később gondoltam írok neki magánlevelet, de aztán történt valami, ami megváltoztatta az elképzelésem: kirúgta a saját öccsét is… aki az elmúlt másfél hónapban egyedül heti 7 napban reggel 7 től este 10-ig vitte a Carlow-i üzletet… miután az egész dolgozói gárdát is elküldte a fent említett „kedves” ember. Szóval… egyértelmű számomra hogy a pasi bekattant, úgyhogy próbálom magam meghúzni, azaz nem visszadumálni. Nagyon rosszkor jött, így karácsony előtt, de ez nem volt még minden. Egyik reggel telefonáltak: hol vagyok, nem jövök dolgozni??? Én válaszoltam: nem, csak holnap… valaki átírta a beosztást, és nem szólt nekem… olyannyira átírta, hogy a következő két hétben 3 napot fogok dolgozni.  És ezzel idén korábban kezdődik a szokásos elsőnegyedéves kuporgatós időszak...

Volt egy pár nehéz napom, amíg kitaláltam, hogy mit fogok csinálni ha elvesztem a benzinkutas munkám. Azt tervem, hogy a hotelben csak 2 napot vállalok, ekkor jár a munkanélküli segély… a lakásbérlési támogatás és energiatámogatás, elmegyek végre valahára angoltanfolyamra, és vállalok takarítást, főzést. Szerintem ebben teljesen egyedülálló leszek, és az írek között -akik imádják a saját íztelen ételeiket, de utálnak főzni-  biztosan akad olyan, akiknek tetszik az ötlet. DE a munkám megvan, de mit kezdjek az egy-egy napokkal???? Így nem jár segély… tehát járathatom a fejem… megint.

Mindjárt itt a karácsony… immár a negyedik Írországban. Nincs adventi hangulatom… de a szokásos nagytakarítási késztetésem már előjött. Már félig kész van a lakás.. de ha ilyen hamar nekiálltam kezdhetem elölről az egészet. Itt ugye december 7-én állítják a karácsonyfákat (és ugyanúgy január elején bontják) bár ez most a hó miatt sok helyen elmaradt az idén. Igaz náluk nem jön a mikulás.. de ugye mi magyarok vagyunk, szóval hozzánk csak idetalált. Egyébként a faállítást mi is korábbra tettük már tavaly, és érdekes, sokkal jobban ráhangolódik az ember az ünnepekre, ha minden előkészület a fa mellett történik.  Mondjuk a szeptemberben kapható karácsonyi csomagoló és a halloweenidőszak előtti mikuláscsokik kissé kiborítottak, de az más, mint az otthoni fények pár héttel az ünnep előtt. Néhány éve tört meg bennem a jég és az eddig általam a kötelezően „jólérezzükmagunkat” ünnepkörbe sorolt karácsony valódi ünnepé vált. Élménybeszámoló később, most pedig kicsit lelkizek, ha nem baj.       

Régen rettenetesen bántott ha félreértettek, ha nem vették észre, hogy lehetőleg segítő szándékkal fordulok az emberek felé. Hogy őszinte és jó ember szeretnék lenni. Bántott, ha vádaskodtak, ha hazugnak neveztek, bántott, ha azt gondolták gyötörni, bántani szeretném őket. Sohasem tudtam megérteni, hogy miért nem látják sokan a valódi énem. A változás itt kezdődött, hiszen nyelvi és kulturális problémák miatt tényleg félreértések forrása voltam, és ha nehezen, de eljutottam oda, hogy nem bánt a megnemértés. Persze a megmagyarázom késztetés még mindig erősen tartja magát, de már előfordul, hogy szó nélkül tudom hagyni a problémákat, de még mindig képtelen vagyok arra, hogy ha később is, de elmondjam, én hogy látom az adott szituációt. És itt van a kulcs: ÉN hogy LÁTOM. Hihetetlen, hogy a bonyolult, részletekre kiterjedő gondolkodásomban ennyire nem vettem észre azt, ami az orrom előtt volt mindig. Hiszen az emberek másak, máshogy gondolkodnak, máshogyan látják a dolgokat, és természetes hogy az emlékképeik, a fejükben kialakult kép is más, ami végül más értelmezést nyer. Sohasem gondoltam arra, hogy az én emlékképeim ugyanarról az esetről a másik fejében akár az enyémtől ellentétesek is lehetnek (és ebben az esetben talán jobb is ha nem is léteznek)

Milyen furcsa az élet, sokszor egyetlen apró dolog mennyire megváltoztathat mindent. Hányszor van az, hogy félreértünk valakit, és megszakítjuk vele a kapcsolatot, vagy legalább is onnantól másként nézünk rá, és van, hogy ebből a skatulyából sohasem tudunk kitörni. Hogy sokan nem is adnak esélyt a másik megismerésére, hogy sokan a maguk észjárásából kiindulva téves következtetéseket vonnak le a másikról.

Mindenki magából indul ki, nehéz másik oldalról nézni az életet, mégis érdemes megpróbálni. Szóval megértés, ami nagyon fontos. De miért van az, hogy sokszor a legjobb szándék ellenére sem értjük meg a másikat??? Na ez az ami szintén mindig előttem volt, mégsem láttam meg. Néhány hónapja a gyerekek tanulásának apropóján már rájöttem arra, hogy csak akkor tudok közelebb kerülni a gyerekeimhez, ha megtalálom hozzájuk a KULCSOT. Ha tudom, hogyan tudok rájuk hatni, ha tudom milyen módszer a legmegfelelőbb akkor, de csak akkor tudom őket a helyes irányba terelgetni. Igen, csak terelni… hiszen a mai napig vallom azt a nézetet, hogy a gyerekek születésüktől magukban hordozzák habitusukat, és ezt semmilyen eszközzel nem tudjuk megváltoztatni. Ezért vagyok én engedékeny szülő, mert tudom, hogy bármennyire is erőltetem, nem tudom megváltoztatni őket, és ha ideig-óráig sikerül is őket betörni, saját énjük akkor is a felszínre tör majd.

Ahhoz pedig, hogy megismerhessük, megérthessük a másikat bizony kell egy kulcs, ami utat nyit a kegyetlen világ ellen védő falak mögé.

Hisz mindenki védi magát valamilyen módon. Van aki bezárkózik a saját világába, van aki hazugságokba menekül, van aki kegyetlenné, durvává válik, van aki visszahúzódik a világ zaja elől, más pedig pont a hírnevet hajszolja. A meglátásom szerint mindez túlélési technika a saját énünk megvédéséért. És miért van az, hogy néhány kívülről igazán szerethetetlen embernek harmónius a családi élete, és mégis talál őszinte társat??? És ez az, amire a napokban jöttem rá: valaki megtalálta hozzá a kulcsot, és ideális esetben neki s van kulcsa a másik lelki kapujához.

Egyszerű az egész: vannak emberek akik születésüktől szinte minden zárat nyitó kulccsal élik az életük, ezért szerethetők, ezért van az hogy magukkal ragadják mások figyelmét, hogy aprócska koruktól szavaikkal, tetteikkel megérintik a másikat. Sajnos sokan csak néhány kulcsot kapnak, ezért van, hogy szinte mindenki előtt érthetetlenek maradnak, csak igen kevesek felé nyitnak, csak igen keveseket értenek meg, és az évek múlásával még több kaput zárnak be, amiket pedig erős fallal védenek.

Mint már számtalanszor említettem: sok-sok zárkózott ember vesz körül, akiket szeretnék megismerni. Úgy érzem, azzal, hogy leírom gondolataimat, kinyitok egy ajtót magam előtt, és  az olvasóim felé, de sajnos ezzel még nem oldok meg semmit, hiszen a másik ajtaja még mindig csukva van előttem. De most, hogy ez a kép összeállt (sajnos ennek az ára több számomra igen fontos emberrel való kisebb nagyobb összetűzés volt) igyekezni fogok figyelembe venni, hogy az emberek között mindig van egy igen piszkos ablaküveg, és én bármennyire is fényesítem a saját felem… a másik oldal még mindig átlátszatlan marad mindaddig amíg azt a másik el nem kezdi tisztítani.

És itt ragadom meg az alkalmat, hogy kívánjam:

ebben a rohanó, hazug, álszent világban karácsony alkalmával legyen néhány nap, amikor őszinte szeretetben lehetünk együtt szeretteinkkel, személyesen, virtuálisan, telefonon, üdvözletek vagy gondolatok által. Legyen pár nap, amikor egy picit arrébb tehetjük a gondokat és bajokat.

Kívánom, hogy az új évben még sikeresebben vegyük az akadályokat, és mindig találjunk megoldást a felbukkanó problémákra.

BOLDOGSÁG

BOLDOGSÁG

A szívemben, a testemben a lelkemben érzem: boldog vagyok. Érdekes érzés, hiszen mindig is bennem volt csak elfelejtkeztem róla, de amikor újra szabadjára engedtem úgy éreztem: mindenre képes vagyok. Hogy meddig tart, mikor vesztem el megint, nem tudom, de most hogy újra rátaláltam olyan bizsergető, mint az első szerelem.

A nyári lehangoló látogatás után nehezen találtam magamra, rengeteget járattam az agyam, de úgy érzem nem volt hiába, hiszen rengeteg mindent helyrebillentettem magamban. Az előző bejegyzésemben sikerült átadnom az érzéseket is, és ennek kapcsán érdekes összefüggésekre lettem figyelmes, amiket szeretném mindig a szemem előtt tartani a jövőben is.

De mielőtt megpróbálom az érzéseimet szavakba foglalni, jöjjön a hazaút „sztory”

Nem vártam az októberi hazautat. Kényszerűség volt, a tervezettől eltérő, mégis nagyon jól sikerült.

Csütörtöki nap repültünk, utoljára Ryanair géppel, hiszen a hónap végén a társaság kivonult Magyarországról. Nagyon sajnálom, és bízom abban, hogy hamarosan megegyezés születik, mert így minimálisan is négyszeres áron tudunk csak utazni, ami mondjuk 4 főnél igencsak tetemes összegre rúg.

Szóval megérkeztünk a fagyos estébe, és annak ellenére, hogy felkészültem rá, a vesémig hatolt a 15 fok után a -2 fokos hideg. Szokás szerint a barátaim oldották meg az Isaszegre szállításomat, az ő szava járásuk szerint ez alapszolgáltatás. Nem tudom elégszer elmondani mennyire hálás vagyok a barátságukért. Péntek reggel indultunk Csanáddal vizsgázni, és itt indult el a bonyodalom… ugyanis az osztály moziba készült, így a beszámolót el kellett keddig halasztani. Nem mondom, hogy nem voltam dühös, de elfogadtam a helyzetet. Nyugodtabb lett volna a hetünk, ha iskolával nem kell már foglalkozni, és úgy terveztem, hogy a hétvégét Miskolcon  töltjük, de a dolgok annyira olajozottan működtek, hogy be kellett ismernem, soha nem jött jobban ez a halasztás.

Igaz, hogy az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy sakkozgattam a lehetőségeket, mi legyen a legjobb megoldás, de aztán magától kialakult minden. A vizsga helyett egy nagyon régi ismerősömmel beszélgettem, akivel 3 éve, a kiutazásunk előtti nap futottam össze. Olyan nyugalmat sugárzott, annyira jó volt látni, hogy a lehetőségeiből mennyire megpróbálni a legjobbat kihozni, hogy ő volt az aki a boldogságéretemet elindította, amit nagyon köszönök neki. Délután felhéveztünk Pestre az anyósomékhoz, és visszafelé azt terveztem, hogy Tamást felrakom egy Miskolci gyorsra, az anyukám meg kimegy érte. Néminemű hátráltatást kaptunk a sorstól, vicces volt, még a gyerekek is felhozták az összefüggéseket.

Éppen indultunk, mindenkin cipő volt már mikor az apósom megjegyezte, hogy nem is látta még a képeket, amit felraktam a picasawebre. Megmondom őszintén, nagyon rosszul esett, ezért fogtam magam, leültem, és 10 percig szenvedtem, amíg minden betöltődött a lomha gépen, de ezzel a kitérővel pont az orrunk előtt ment el az a hév, amivel még elértük volna az elsőnek kinézett vonatot. Csak pár perccel ment el előttünk, menetrend szerinti időben, és a dühítő az volt, hogy az azt követőek mind késtek 15 perceket… Elsőre ez rossz lépésnek tűnt (mint a lemondott vizsga esetében) de így kiderült, hogy a következő vonat átszállással megy Miskolcra, amire biztosan nem figyeltem volna fel egy nyugodt szituációban. Szóval így csaknem 2 órát dekkoltunk a gödöllői állomáson, de közben fényképeket nézegettünk, Sára cicázott, sokat beszélgettünk, és miután Tamást felraktuk a vonatra összefutottunk Sára régi osztálytársának a családjával, akikkel szintén nagyon jól esett a találkozás. Tamás szerencsésen megérkezett, és végre utazott egyedül.

A hétvégét a barátaimnak szenteltem. A két kicsi nagyon jól érezte magát, hiszen majdhogynem testvérként nőttek fel az ottani gyerekekkel, én meg rengeteg új, vagy eddig észre nem vett összefüggésre jöttem rá a beszélgetésekből.

Számtalanszor megírtam már, de sose fogom megérteni azokat az embereket, akik szinte nem kommunikálnak, ha igen akkor is csak a mindennapi dolgokról. Akik magukba zárkóznak, de nem veszik észre, hogy az egót egyszerű meggyőzni az igazunkról, viszont a hallgatóságot nem mindig.

Mostanában sokszor előfordul, hogy a barátaim, vagy kollégáim velem osszák meg titkaikat, ami nagyon jól esik, és el is döntöttem: ha újra lesz időm tanulni, biztos, hogy az a pszichológia lesz.

Sokat sétáltunk, még őzeket is láttam, a fagyos idő elmúlt és kellemes napsütéses 15-20 fok volt napközben egész otthoni tartózkodásom alatt. Igaz, hogy sokakra csak néhány percem,  fél órám, vagy semmi időm sem maradt, de egyáltalán nem bántam, hisz tényleg ragyogóan éreztem magam. Kedden iskola, néhány újabb találkozó, majd megérkezett a bérelt kocsink is, és mentünk Miskolcra. Mivel nyáron sokat vitatkoztam, védekezésképpen inkább visszafogtam magam, és minden jól alakult a családommal. Azért nagyon sajnáltam, hogy most nem tudtam találkozni az apámmal, és hosszas keresgélés után sem találtuk meg a bátyám telefonszámát, valamint a nagymamám memóriája miatti állapota is igen ijesztő volt. Többször is hangsúlyoztam a gyerekeinek, hogy ha megöregszem, otthonba szeretnék költözni, nem akarok senki nyakán lenni, valamint ha meghalok, szórják szét valahol a hamvaim.

Otthon (Miskolc) az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy beszkenertem a saját fényképeim nagy részét. Érdekes érzéseket éltem meg ezalatt, melyek csak elmélyítették a fejemben kikörvonalazódó képeket. Aztán barátnőztem Szabolcsban és Egerben, kirándultunk a Bükkben, pizzáztunk családilag, megnéztem az öcsémék épülő kisházát (na az milyen jó lesz!), szaloncukrot kerestünk szezon előtt… és gyorsan el is telt a hét. Szombat reggel indultunk az esti géphez, és még besuvasztottam fél-fél óra látogatásokat, az utolsó pillanatra, aminek csak kapkodás lett a vége, így elfelejtettem megtankolni a bérelt autót. Írországba most Aerlingussal mentünk, így már kipróbáltuk mindhárom légitársaságot. Már örültem, hogy végre nem hajnalba kerülünk az ágyba, de csak úgy alakult. Ugyanis Csabi bezárta a kocsikulcsot az autójába. Igaz hogy ő rettenetesen dühös volt emiatt, de én csak jót mulattam az egész groteszk helyzeten. Valóban nem érdekelt az elpazarolt idő (pedig másnap dolgoztam) csak a 40!!! eurós számlán akadtam ki. Jó kis díj egy 2 perces munkáért…

Újult lendülettel kezdtem a munkát, néhány itteni baráti „eszmecsere”, néhány végső helyrebillentés után pedig teljesen átadtam magam a boldogság részegítő érzésének.

És miért is? Mert rájöttem, hogy a boldogság mindenki szívében benne van csak elfelejtették,  vastag képzeletbeli falak mögé rakták, vagy egyszerűen csak nem veszik észre maguk körül.

Optimista ember vagyok, az esetek többségében a dolgok jó oldalát nézem, mindig arra gondoltam, hogy nem baj ha történik valami rossz az életembe úgy is jön majd valami jobb. És milyen furcsa az élet? Hiába mindez, ha egy apró részlet hiányzik, egy apró nézetbeli különbség:

A házasságomban mindig arra vágytam, hogy Csabi egyszer rájön, hogy milyen szerencséje van velem, bár távolról sem vagyok tökéletes, de közös életünkben kiegészítenénk egymást. Alkalmazkodtam, megpróbáltam kitalálni mire vágyik, de elfelejtettem élvezni az életet. Hosszú éveken át nem vettem észre, hogy napról napra elveszítem önmagam, mert csak beletörődtem a sorsomba, vártam, ahelyett hogy tettem volna valamit. Igen, vártam hogy jobb lesz, sodortattam magam az árral, nem figyeltem a jelekre. Írországi felcserélt életünkben méginkább kiderült számomra, hogy mennyi minden van, amit ő szeret csinálni én meg nem, és fordítva, mégis minden csak rontott az amúgy sem rózsás helyzeten.

A fényképek rendszerezésekor észrevettem a szépségeket, azt hogy sokat tanultam az együtt töltött időben, biztos vagyok benne hogy szükségem volt minden jóra és rosszra is, hogy olyan emberré válljak aki vagyok.

És rájöttem: mindketten máshonnan nézzük azt a bizonyos 3-as számot, tehát addig ameddig nem látjuk ugyanazt, hiába az egész.

Hosszú évek óta a múltamat szeretném megoldani magamban, kideríteni, miért értek  csalódások, fájdalmak, kudarcok.

És rájöttem: mindig olyankor amikor kiengedtem a kezemből a döntést, amikor arra vágytam hogy más, vagy az idő oldja meg a problémáim. Amikor nem a saját magam akaratából cselekedtem, amikor „csakazértis” daccal éltem, amikor bezártam és szinte meg sem hallottam mások nézeteit… amikor azt gondoltam mások fejével gondolkodhatok, amikor a mások megkérdezése nélkül akartam jót tenni. És most hirtelen ráeszméltem magamnak vonzottam be a nehézségeket.

Nincs értelme a másik hibáztatásának, hiszen életünket önmagunk alakítjuk. Csak egy van belőle, igazán pazarlás, ha más kedve szerint próbálunk élni, ha nem látjuk meg a szépségeit, ha csak sajnáljuk magunkat. Soha nem felejtem az idősek történeteit, amikor arról mesélnek, hogy milyen boldogok voltak annak ellenére, hogy nagy szegénység vette körül őket. Látni a jót a rossz között, szeretni, tudatosnak, őszintének lenni…ennyi az egész.

Tudom, hogy egyik napról a másikra nem változtathatom meg magam. De azt érzem, hogy most valóban jó úton járok, hiszen hátborzongató hogy napról napra újabb élmények szabadulnak fel bennem. Látom a jeleket, amiket küldenek felém, olyan egyértelműeket, amit nehéz lenne nem észrevenni. Felbukkannak a múlt alakjai akik hatással voltak rám, régen eltemetett érzéseket érzek újra, új értelmezést nyernek az eddig szenvedésnek ítélt emlékképek, pedig semmi mást nem teszek, csak keresem mit tettem mások hatására és mi az amit tudatosan, és forgatom a fejemben azt a bizonyos 3-as számot.

SZERETET – NYILT ÉRZELMEK – ŐSZINTE BESZÉLGETÉS…HOVÁ TÜNTETEK?

SZERETET – NYILT ÉRZELMEK – ŐSZINTE BESZÉLGETÉS…HOVÁ TÜNTETEK?

Otthonról visszatérve Írországba rettenetesen kimerült voltam. Amikor az ember fáradt, és az energiáját is elszívták érdekes következtetésekre jut. Ami nekem nagyon tanulságos volt az az, hogy az emberek elfelejtették mi is az a szeretet. Szinte senki sem tesz semmit érdek nélkül.

Mint már többször említettem, az Írországi életemet meghatározza saját magam megismerése, és hogy megtanuljam szeretni önmagam. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy másokat is valóban szeressek, hogy másokat is megértsek, megismerjek. Érdekes élmények értek mostanság a félreértéssel megnemértéssel kapcsolatban. Már régen tisztában vagyok azzal, hogy nagy kihívás megérteni azt amit gondolok, hiszen az emberek döntő többségének furcsa az észjárásom. Az embereknek természetes, hogy nem beszélnek a hibáikról a másiknak, és az is hogy a másik rossz tulajdonságait még a jóbarátokét sem említik szemtől szembe. Teljesen érthetetlen tehát, ha én elmondom a saját gyengeségeimet (Hülye ez? Miért tűnteti fel magát rossz színben?) és többségében sértődés az eredménye, ha a másikat szembesítem a sajátjával. Sohasem fogom megérteni, miért baj az, ha valaki ismeri a gyenge oldalunk is, hiszen senki sem tökéletes. A minap voltam egy továbbképzésen a hotelben, ahol egy papírlapra egy 3-as számot rajzoltak. A rajzot attól függően máshogy értelmezzük, hogy melyik oldalról nézzük, vagy hogy ki milyen beállítottságú. Érdemes kipróbálni, nem lövöm le a poént, de annyi biztos, hogy nagyszerű bizonyíték arra, hogy az emberek más-más szempontból, nézőpontból mennyire másként látják ugyanazt. A nézetek egyeztetése, megértése tehát a zökkenőmentes kommunikáció elengedhetetlen része, kár hogy sokan elfelejtik ezt.

A beszélgetés fontosságát senki sem kérdőjelezi, viszont a kimondott szó erejével sokan nincsenek tiszában. Én sokat beszélek –talán túl sokat is- de sohasem gondoltam át ez milyen lavinát indíthat el. Soha nem gondoltam át, hogy az információk a másik agyában hogy tárolódnak el, és a töredékekből hogyan lesznek olyan gondolatok, amelyeknek semmi köze az igazsághoz. Valószínű ez lehet annak az oka, hogy sokak megbélyegződnek a másik szemében, és egyszerűen nem tudnak kibújni a kialakult képből.

 A minap nagy vitám volt a férjemmel, amikor olyan 10-15 évvel ezelőtti dolgokat vágott a fejemhez, összegyúrva az egy-egy eseteket egy egészen torz képpé, annyira, hogy rendesen megijesztett. Hiszen az ő fejében ennek alapján van rólam kép, aminek semmi köze a valósághoz. Emlékszem is néhány mondatomra: többségüket dühömben vágtam a fejéhez, amik akkori pillanatnyi gondolatok voltak, mégis, ami nálam elfelejtődött, nála éles lenyomatot képezett. És most senki se mondja: a vita hevében nem mond ki olyan gondolatot, amik az adott pillanatban igazak csak, az adott felfokozott idegállapotban. Máskor eszükbe se jutna nem hogy megtenni, de még csak lehetőségként sem latolgatni. Mégis, a másik lehet, hogy egész életében kitörölhetetlen emlékként viszi tovább.

Mostanában lezajlott vitákból veszekedésekből kiderült számomra, hogy menyire máshogyan látnak engem az emberek. Az első, nagy fájdalmat okozó hír az volt, hogy „elvárom hogy hasra essenek tőlem, ha hazamegyek” Hát… ezúton üzenem: ennek semmi alapja nincs!!! Senkitől nem várom el azt, hogy ájuljon el, ha meglátogatom. Sőt… próbálok alkalmazkodni, amennyire lehet. Legjobb példa erre az, hogy a gyerekeim féléves vizsgáit 3 napig(!!!) egyeztettem a tanárokkal, hiszen 4 különböző épületbe kellett mennem, mégis egészen más vízhangja lett a dolognak.

A másik, hogy rossz anyának tartanak… tartsanak.. mindenki máshogy neveli a gyerekeit, de akkor szemtől szembe ne az ellenkezőjét állítsák. Egyik rokonom 14 évvel ezelőtti eset alapján könyvelt el engem (amit csak nemrég tudok), amikor is az egyetemről jóval később értem haza a vártnál. Emlékszem erre… ökológia vizsgám volt, ami elhúzódott, majd azok akiknek csak néhány pont hiányzott a minimumhoz kaptak még egy lehetőséget. Én is közöttük voltam, és persze elhasaltam, hiszen az agyam azon járt, vajon mit csinál otthon az anyukám az alig két hónapos gyerekemmel, akinek már rég ennie kéne anyatejet. És a másik, a miskolci látogatásaim, amikor a gyerekek teljes mértékben az anyukáméi voltak. Én úgy gondoltam, hogy a nagymama, aki évente 4-szer látja az unokáit, biztosan élvezi, ha beleszólás nélkül babázhat, nem kell semmiben sem az anyuka „engedélyét” kérni. Mégis, a rokonságban az terjedt el, hogy én mennyire nem foglalkozom a gyerekeimmel. Mondjuk abba senki soha sem gondolt bele, hogy Csabi munkabeosztása miatt én hoztam vittem, betegségben ápoltam, különórákra, orvoshoz, fellépésekre, rendszeresen kirándulásokra vittem őket az év 50 és fél hetében…  de mindegy.

Rettenetesen dühös vagyok azért, hogy az emberek miért nem egyeztetik a gondolataikat a valósággal, miért nem mernek „kényes” kérdéseket feltenni a másiknak, miért nem vállalják őszintén magukat. Persze tudom a választ: a világ elvárásai, a „megfelelniakarás”, az „imázs” megtartása… igen… de miért ilyen ez a világ? Miért van az, hogy mindenki szebbnek, jobbnak akar látszani a valóságnál, és elfelejti a legfontosabb értékeket, az őszinteséget, a szeretetet, az ÉN-t, és azt hogy érdek nélkül cselekedjen. Miért kell tragédiáknak történni ahhoz, hogy az emberek felismerjék azt, ami értékes volt számukra, és képtelenek voltak azt megtartani?

Mostanában sokat beszélgetek külföldiekkel. Leginkább 2 ír lány, egy bangladesi fiú és a spanyol főnököm áll közel a szívemhez, velük szoktunk kulturális „vitákat” folytatni. Rettenetesen tetszik a bangladesi házasság intézménye, mely azon alapul, hogy a pár együtt maradjon jóban rosszban, és később a gyerekek gondoskodjanak a szülőkről. Ez ott úgymond hagyomány, az esetek többségében be is tartják, ritka a válás, az elhanyagolt, magára hagyott idős ember. Érdekes volt számomra mennyire megvetette a házasság előtti keresgélést, mert hite szerint az első vagy második, maximum a harmadik barátnőnek kell a feleségnek lennie. Ezek után már nem is volt meglepő mennyire megbántódott, amikor egy európai lány visszautasította, mert nem az a típus, aki nála „bejön” és csak hosszas győzködésre szánta el magát a beszélgetésre, hiszen ez neki úgy tűnt a fehér ember lenézi az indiait. És láss csodát, kiderült: kulturális különbségek miatt történt félreértés.

Az írek igen vallásos emberek, és annak ellenére hogy egyre több a vegyesházasság, még mindig sokan nézik ferde szemmel a vallási különbségeket. (Nem véletlen hogy még néhány éve mennyire aktív volt az IRA Észak-Írország és Anglia között vallási alapon.)

Kulturális antropológusnak tanultam, ennek, és az alapvető kíváncsi természetemnek köszönhetem azt, hogy az élet minden területét a lehető legtöbb oldalról szeretném megismerni. Ezen kívül valószínű hiperaktívnak tituláltak volna gyerekként, amiből maradt energiám a mai napig is bőven, és megmondom őszintén rettenetesen élvezem a munkabírásom.

Egyszerre jártam iskolába, és dolgoztam érettségi után, mert elterveztem, hogy saját magam fogom eltartani. Kollégiumban lakva megtanultam milyen, ha a magam ura vagyok, a saját munkámmal keresett pénznek valóban megtanultam az értékét, és rájöttem a tanulás fontosságára is. Ezután egyszerre neveltem gyereket és jártam egyetemre, megértve azt, hogy milyen fontos ha a szülők megteremtik a továbbtanulás feltételeit. Számtalanszor mondtam otthon, hogy mennyire szeretném felcserélni az férfi-női feladatokat, hogy megérthessem a másik oldalt. Írországba költözésünk környékén arról ábrándoztam, hogy mi lenne, ha én dolgoznék, és Csabi lenne otthon. És hogy, hogynem? Teljesült a vágyam, és valóban jól érzem magam benne. Nem mondom hogy nem voltak nehéz részei, hogy nem volt -van- olyan amit legszívesebben kihagynék az életemből, de ezáltal megismertem a valódi családfenntartói „státuszt”, megbecsülöm az otthoni munkát (úúú de hiányzik sokszor…) megértem, hogy ha valaki fáradságra hivatkozik, az bizony nem csak üres kifogás. (arról nem is beszélve, hogy arra is vágytam, hogy Csabi megtanulja az anyai szerepet, és megismerje a gyerekeit… szerintem ezt a lehetőség keveseknek adatik meg…)

Előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire szeretném megismerni az anyukám (és persze még számtalan zárkózott embert a környezetemben). Sajnos nagyon sokan vannak, akik hallgatásba burkolóznak, (vagy csak a saját énjükről nem beszélnek, mint én is több mint 25 évig…) így megvédve magukat a külső támadásoktól, de nem veszik észre ezáltal, hogy mennyi félreértés forrásai. Nem csak a másik féltől vonják el a megértés lehetőségét, maguk is egyre elferdültebb gondolatokat látnak a fejükben. A múlt falainak lebontása nélkül rejtve marad az ÉN saját magunk előtt is, nemhogy a másik előtt.

Bár… ki tudja… sajnos a mai világ a hamisság felé megy. Mindenki a hamis műmosolyú sztárok világát álmodja (és észre sem veszik, mennyire magányosak, és lelki sérültek) a külső gazdagságot hajszolja megfeledkezve a belső szépségről, ami lassan kivész. Mindenki imádja a szenzációt, falja a híradásokat, észre sem véve annak manipulációit. Szép lassan az emberiség nagy része elveszti pozitív gondolkodását, ha folyamatosan csak a tragédiákról értesül. Ugye nem kell semmit mondanom a reggeli híradónézésről -aminek egy időben én is a rabja voltam…- mennyire ártalmas a pozitív szemléletmódnak. Csak egy próbának indult, de végül az egész „gyerekmentes” nyarat azzal vészeltem át, hogy minden reggel a mosolygós, boldog arcukat idéztem magam elé, ezáltal én is vidám voltam egész nap (hihetetlen, de tényleg!!!).

A pesszimizmus kialakulása, a negatív gondolatok tömkelege pedig teljesen természetes, hogy egyre negatívabb világot teremt. Miért felejtettünk el örülni annak, amink van???

Szörnyűnek érzed a munkahelyed? (bizonyos szempontból az enyémet is annak tartják, hisz diplomásként wc-t takarítani.. hát..) Gondold azt, hogy milyen szerencsés vagy hiszen van munkád, milyen jó, (mint pl. nekem) hogy a zajos, pörgő világban minden nap van néhány óra csend, amikor csak saját magammal vagyok. Rosszak a gyerekeid? Hiszen szépek, okosak, egészségesek, és olyan kevés már az az idő amit valóban együtt tölthetünk. Tamás hamarosan 15 éves lesz, már csak 3 év, és akár világgá is indulhat, hátán batyuban a hamubasült pogácsával. Kicsi a lakásod, vagy albérletben laksz? Hányan vannak akiknek még ez sem adatik meg… próbáld megszeretni, meglátni a szépségeit, előnyeit, és egyből más lesz a közérzeted. Gondok vannak a házasságodban? Hányan vannak manapság akik együtt maradnak, és közösen nevelik a gyerekeiket? Gondolj a jó tulajdonságaira, a kedves percekre, a közösen elért eredményekre… Hidd el másképp látod majd az egészet, ami átlendíthet a mélypontokon.

Valószínűleg hasonló okból oly jóleső a fényképnézegetés, és válik egyre sűrűbb, népszerűbb „programmá” a kor előrehaladtával. Ezért is készítettem internetes fotóalbumomat (elérhetőség a kezdőlapon), amit szinte bárhol, bármikor megnézhetek, és rengeteg energiával töltődhetek. Alig várom, hogy bővíthessem a saját fotóimmal, csak találjam meg az otthonmaradt cuccaim között. Igen… ugyanis csak néhány nap és újra hazalátogatunk. Igaz most kevésbé várom, a rossz nyári tapasztalataim miatt.

Befejezésül gyorsan összefoglalom az elmúlt időszakot:

Ábel az unokaöcsém majd egy hónapig volt nálunk. Érdekes tapasztalatokat szereztem, sokat tanultam az esetből. Szerintem jól érezte magát, és én is örültem hogy itt volt, jó volt hogy kicsit többet voltam együtt Tamással is. Mielőtt visszautaztunk még beszéltem a miskolci kéttannyelvű iskola igazgatójával (anno én is oda jártam…csak normál osztályba) és végigvettük a lehetőségeket, ha Sára oda szeretne járni. Már egészen kezdtem hajlani arra, hogy jó ötlet gimnáziumban egy ilyen osztályba járni. Viszont sajnos (vagy szerencsére?) ez visszafordult. Ugyanis Ábelnek, aki 6 éve tanul angolul, sok nehézsége volt az elején (igaz utolsó hétre nagyon jól belejött) a beszéd és a megértés terén. Nagyon örültem a fejlődésének, örülnék ha újra jönne, mert Tamásnak is jót tett az ittléte, arról ne is beszélve, milyen jó lehetőség ez egy gyereknek. 

Anyukám jött érte, most nagyon rövid, 2 napos látogatás volt, és sajna nem tudtam szabadnapot kérni, így összesen néhány órát találkoztunk.

Munka… jaj… nagyon elfoglalt lettem. Mint már írtam, megint előreléptem egy kicsit a munkahelyemen, azaz hétvégén én vagyok a szakács. A séfen kívül hárman vagyunk akik főzni szoktunk, de az esetek nagy részén párban. Na most úgy alakult, hogy eleinte hetente egy, majd minden szombat vasárnap egyedül vagyok aki főz. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen mindent nekem kellett elkészíteni, de később a lányok maguktól segítettek az egyéb feladatokban, így minden jól alakult. Most már nagyon élvezem ezt a helyzetet, hiszen a magam ura vagyok.

Egyik napról a másikra, minden előzetes jel nélkül október közepén kirúgták a szakácsot és kaptunk egy újat. Az az igazság, hogy nem nagyon kedveltük a régit, mert lusta volt, mert soha sem használt kesztyűt, és mert nem főzött jól. (egyébként nagyon jó fej volt, de mint kolléga.. hát.. a hátam közepére sem kívánom) Vegyes érzések kerítettek a hatalmukba, ugyanis mindez nagyon hirtelen történt, tehát bárkivel megtörténhet, viszont valahol örültem hogy végre jön valaki, aki valószínű csak jobb lehet. Hááát… nem így lett. Az új séf érdekesen kezdett. Először mindent kitakarított, és nagyon vicces volt, majd a hét végére igencsak kimutatta a foga fehérjét. Olyan szabályrendszert alakított ki, ami minden ésszerűséget nélkülözött, olyan változtatásokat hajtott végre, amelyben érződött a „csak azért sem csinálom azt mint az előző”. Ezen kívül csak néhány alkalommal főzött ebédet, viszont kizárólagosan csak ő készíthet néhány ételt. Azaz, ha ő nem ér rá, nem dolgozik, vagy csak egyszerűen elfelejtődik, akkor nem tudunk frisset készíteni, szóval vevőt vesztünk. Hihetetlen. Ha valaki nem az ő szabályzata szerint dolgozik (de ettől függetlenül nagyon jól végzi a munkáját) akkor fel készül robbanni. Az első összezörrenésünk azon volt, hogy mosogattam ahelyett hogy kiszolgáltam volna (igaz hogy hárman is tették azt, és csak 4 vendég volt…) és sepregettem akkor amikor valaki várakozott a szendvicsére. Szóval nem a lábam lógattam, és nem csak látszattisztogatást végeztem… de alapos lecseszést kaptam. Jah.. és nem tudom hogy mit csinál egész nap, mert szinte soha sem látjuk, igaz az esetek többségében ő létszám feletti dolgozó. Lényeg a lényeg elég nehéz így dolgozni, viszont az esetek többségében csak egy-két órát vagyunk egyidőben egy helyen…

Ezen kívül beosztott az esti műszakba is. Ezzel nem lenne semmi baj, mondjuk heti egy nap, akkor amikor a hotelben nem dolgozom, viszont… más esetben nagyon rosszul jön ki. Ugyanis: hajnalban megyek takarítani, amikor még mindenki alszik, mire végzek a gyerekek már iskolában vannak, pont akkor kezdem az esti műszakot amikor az iskolának vége, és mire hazaérek már mindenki alszik. Szörnyűséges.

Még szerencse, hogy Csabi minden munkát elvégez otthon, elrendezi a gyerekeket. (óóóó… bocsánat… egyesek szerint ez nem munka… akkor csak próbáld ki néhány napig kedves kétkedő!!!)

Ettől eltekintve sikerült közös programokat szervezni. Hetente egy nap elmentünk szétnézni a környékbeli TK-MAXX üzletekbe, (ez az a bolt amit már többször említettem: olyan mint egy turkáló csak új márkás és sok esetben igen olcsó termékekkel) szinte minden héten járunk bowlingozni, és vasárnaponként Csabi rászokott a carboot sale nevű vásárra is. Na ez olyan mint az otthoni bolhapiac.. sok-sok kacat, sok-sok hasznos dolog fillérekért. Sára lovaglósfelszerelése mind onnan származik néhány eurót fizettünk többszáz helyett.  (emlékszem amikor tizenéves voltam én is imádtam a lengyel piacon nézelődni… órákat töltöttem ott, és sokszor nem is vettem semmit)

Megpróbálom tartani a kapcsolatot barátokkal, ami nagyon nehéz, ha sem a munkahelyeimen, sem a lakásunkban nincs használható térerő. Most gondolkozom, hogy díjcsomagot váltok, olyan otthoni díjcsomagra amivel ingyen hívhatok vezetékes számokat az EU-n belül.

Rengeteget gondolkodom, rengeteg új élmény, új-régi érzés ér, úgy érezem változások forranak a levegőben… de az hogy mi lesz ez, azt még nem tudom. Hihetetlen hogy a „felnőtt” életszakaszom alatti években még mindig képtelen voltam megtanulni, hogy semmi értelme az esélyeket, lehetőségeket latolgatni, hiszen 99%-ban a jövő egy váratlan helyzettel áll elő. Viszont remek alkalom arra, hogy felkészítsem magam a „mileszha” helyzetekre, hogy lehetőleg semmi se érjen felkészületlenül. Szóval A-B-C-D….X-Y-Z tervek maradnak… ez van. Folyt. köv. hamarosan.

ÁMULAT

ÁMULAT

Előző bejegyzésem pont azt a hatást érte el amit vártam tőle: a semmit. Az emberek nem képesek kezelni az őszinteséget. Az a néhány reakció amit kaptam, pedig igazolta számomra azt hogy jó embereket fogadtam a bizalmamba.

Néhány hónappal ezelőtt megjegyeztem, milyen nehéz úgy beszélni valamiről, hogy bizonyos részleteket kihagyok, de mindig hagytam magamnak burkolt megjegyzéseket, amik később emlékeztetnek a valóságra. Innentől is ezt fogom tenni, bár sokszor gondolkodom egy napló újrakezdésén is… mindegy… a lényeg, hogy a bejegyzéseimből a közeli barátaim is tudhatják mi történik velem „mélyebb rétegekben” anélkül, hogy mindent közszemlére tegyek.

Az írás rettenetesen megnyugtat, felszabadít, az erre fordított idő százszorosan, ezerszeresen visszajön azáltal, hogy energiával tölt fel.

Ámulat. Azért adtam ezt a címet, mert néhány hete egyik ámulatból esek a másikba. Azt eddig is tudtam, hogy ha az ember a helyes úton jár az élet magától sodorja felék a következő lépéseket, melynek helyességén el sem kell gondolkodnunk, mert úgy illeszkednek egymásba mint a kirakójáték darabjai.

Ha kinyílik a szemed, hirtelen észreveszed, mi az ami már évek óta előtted volt, és visított hogy vedd észre. És bár természetes emberi reakció ilyenkor a sajnálat, hogy elvesztegettem az időmet, én úgy gondolom, a helyes az, ha nem rágódunk azon mi történt. Mert ami történt, megtörtént, a múltat nem változtathatod meg, akkor minek keseregni. Az viszont fontos, hogy a hibáinkból tanuljunk. Nem kell más emberré válnunk, csak önmagunkká.

Ha valamit annak ellenére is fenn akarunk tartani, hogy az nem működik, annak mindig meg van az oka. És az élet majd visszaigazolja, hogy miért.

Őszinteség. Nézz rá egy néhány éves gyerekre, és… AZT HISZED tudod mit jelent. Mindigis őszinte embernek vallottam magam, mert azt hittem az vagyok. És őszinte vagyok, hisz úgy gondolom, hogy őszinte az ahogy élek.

DE

Már a néhány éves gyerekek is sok mindent az édesanyjuk kedvéért tesznek meg, nem azért mert meg akarják enni az utolsó falat spenótot. A keménykezű apuka sem azért nem enged, mert kevésbé szereti a fiát mint az engedékeny anya… hanem mert a fiának szán jobb életet.

Apró hazugságok az őszinteségen belül… pont elég ahhoz, hogy kellőképpen összezavarjuk önmagunk és mások fejét is. És ha a teljes őszinteséget várjuk el… hogyan is lehetne ennek megfelelni. Én maradok annál, amit eddig is tettem. Úgy gondolom, hogy megpróbálok a legőszintébb lenni. És bár sokszor magamtól nem mondom el a teljes igazságot, a feltett kérdésre akkor is válaszolok, ha az rettenetesmód kínos számomra. ÉS AKKOR LEHET NYUGODTAN KÉRDEZNI. (bár eddigi tapasztalatom az, hogy az emberek többsége a kérdéseket is fél feltenni)

Őszinteség. Bárhonnan is nézem, mindig a legjobb megoldás. Amikor álmodozol valamiről és saját magad sem akarod elhinni, és folyamatosan elhesegeted a visszatérő gondolatokat. Amikor „véletlenül” megtörténik, sokszor belezuhansz egy szakadékba. Amikor felvállalod és a lenézés, sajnálkozás a jutalma. Igen ilyenkor az ember úgy érzi nem érdemes őszintének lenni. DE

Ha egyszer, egyetlen egyszer a hited erősebb annál a lavinánál amit az őszinteség elindít, rájössz, csakis ez a legjobb megoldás. Ha van hited túlélni a rosszat, mindig megkapod a jutalmad. MERD ÉLNI AZ ÁLMAIDAT, DE LEGINKÁBB MERD FELVÁLALNI ŐKET!!! És a jutalmad az lesz hogy egyik ámulatból esel a másikba J.

A rettenetesen fellengzősnek, okoskodónak és lenézőnek tűnő, bár számomra rengeteg tanulsággal járó „rébuszok” után akkor térjünk rá a hétköznapi életre. Mi is történt az elmúlt pár hétben.

A nyár utolsó pár hete, az elvártnak megfelelően alakult. Hiányzott a családom, és lépésről lépésre változtam vissza önmagamból édesanyává (amit sokan megkérdőjeleznek bennem… bár ezen már szerencsére csak nevetni tudok) A háztakarítás apró lépései mögött egyből átláttam, hogy nem tudom befejezni amit elterveztem, rögtön aggódni kezdtem a gyerekekért, a hazautazás körülményeiért… és hogy mi lesz azután ha újra együtt lesz a család. Az aggódás, félelem pedig mindig rossz tanácsokat súg a fülünkbe… de ezt bármennyire a tudatában vagyok, akkor is mindig a csapdájába esem.

Jaj csak kész legyen a takarítás… aggódtam… persze hogy nem lett

Jaj csak jó legyen a vacsora… persze hogy odakozmált

Jaj csak időben megérkezzek… persze, hogy rohannom kellett…

jaj csak jól sikerüljön az újratalálkozás… persze hogy a lehető legrosszabbul sült el.

A családom megérkezése előtti pár nap óriási stresszben telt. Képtelen voltam visszakattintani a fejem a nyugodt gondolkodásra, megint százfelé szakadtam és szinte semmit sem tudtam rendesen befejezni. Nem csoda, hogy egész úton a reptérről hazafelé azt hallgattam a gyerekeimtől, hogy milyen szar ez az Írország… miért kellett ilyen korán visszajönni, én milyen kegyetlen vagyok velük, és ettől kezdve addig „basztatnak” ameddig nem engedek. Erre még Csabi is rátett egy lapáttal… nem csoda hogy kevesebb mint 24 óra elteltével visszasírtam a nyugodt nyaramat… de  mivel anyai szív dobog bennem, nem cserélném fel azóta se a kettőt.

Az első néhány hétben a következőképpen teltek a napjaink:

Tamás és Sára mézesheteket éltek a laptopjukkal. Hajnalig mulatták az időt a társaságában, aztán délutánig aludtak. Csanád többnyire unatkozott, hisz hirtelen egyke gyerekké vált, és ugye én a hét 6 napján biztosan dolgozom délelőtt. Csabi elszörnyülködött a kerten (vágtam én a füvet, de semmi egyebet nem tettem) és 2 hétig tartott amíg mindent összerendezett, aztán ugye kezdett mindent előről. Én ugyanúgy dolgoztam mint eddig de elég nehezemre esett visszaszokni arra, hogy bár nekem nem gond ha összevissza dolgozom, azért az otthoniak tudni szeretnék mikor érkezem.

Augusztus közepén a spa-ban volt egy ellenőrzés, amire a főnök ragyogó tisztaságot várt el. Kaptam is rá extra időt, de hát az évek óta elhanyagolt dolgokat nehéz ám rendbehozni… mindenesetre a medencén kívül az ellenőr mind a tisztasággal mind a rendszerrel meg volt elégedve. De mielőtt még fellélegeztem volna bejelentkezett az országos turisztikai hivatal felülvizsgálatra, aminek igen nagy tétje volt. És bár arra gondoltam, hogy ezek után egyszerű lesz.. nagyot tévedtem. A 10 oldalas kérdőív alapján rengeteg munkám lett. De meg is lett az eredménye… mert az ellenőr külön személyesen megköszönte nekem hogy ilyen tisztán tartom a spa-t.

Munka. Augusztus elején kaptam egy felmondólevelet június végi dátumozással a benzinkúttól. Érdekes volt az érzés, mert még sohasem rúgtak ki. Bár egy porcikám sem kívánja a mostani Fraser-t munkahelyemül, azért csak benne van a szívemben az első 2 év, amikor nagyon jól éreztem ott magam. 

EGYSZER MINDENT EL KELL ENGEDNÜNK.         

Nyár elején új munkahelyen törtem a fejem, majd tanfolyamon, Aztán nyár végére rájöttem, hogy mindig vannak extra kiadásaim, kell valami biztosíték, átbillentem anyukaaggyá és rögtön azon gondolkoztam, hogy a tanfolyampénzem mennyit vesz el a gyerekektől. Szóval a mai J felállás: Keresek egy másik takarítást, azaz kétszer 4 órát dolgozom extra. MA J.

Az első pár hétben a gyerekek folyamatosan támadtak. Aztán szép lassan lecsendesült, bár nem tünt el teljesen. Zavarta őket, hogy mosolygok… aztán eltűnt a mosoly mert felborult az életem. Vissza kell hoznom magamba, tudom. Mert akkor megint rátalálok a helyes útra.

Tankönyvek, füzetek, iskolakezdés… szokások szeptember eleje. jaj de útálom ezt.

Csabi még augusztus elején szólt, hogy jönne hozzánk az egyik volt kollégája látogatóba. Azon aggódtam, hogy nem tudom kellőképpen vendégül látni, mert az iskolakezdéssel járó költségek alaposan megzilálták az amúgy sem épp stabil anyagi helyzetünket, de nem is tudom miért végül igent mondtam, és megvettem a repülőjegyet. Kellett venni jegyet Tamásnak is, mert úgy terveztem, hogy az októbert otthon tölti kéttannyelvű iskolában. Az időpont pontosítása sokáig húzódott, mert több függvénye volt, többek között az öcsém fiának újabb pár hetes látogatása szintén tanulás céljából. Sajnálom, hogy idén végül ez elmaradt, bár bízom abban, hogy februárban mégis eljön. Jót tesz a gyerekeknek, és Ábelnek is. Végül sikerült olcsó jegyet találnom, így megvan Tamás utazásának az időpontja, és az én egy hetes szabadságomé is, amit alig várok már.

Elérkezett a vendégség napja. Munka után ellenőriztem a bankszámlám és igencsak meglepődtem, amikor megláttam a számlaegyenlegem. Kiderült, a hotelből érkezett egy nagyobb összeg, és az első gondolatom az volt, hogy biztos az adóvisszatérítésem, mégis bementem megkérdezni, nem hiba-e, mielőtt elköltöm. Nem hiba volt. A lehető legjobbkor.

A vendégeskedés így gondtalanul telt. Elmehettünk ide-oda, csináltam néhány ír ételt, és mivel „véletlenül” vasárnap csak késő délután kellett bemennem dolgozni, ezért én is el tudtam menni a Kilkenny piacra velük. És… még cipőt is tudtam venni magamnak- ami rettenetesen nehéz ügy egyébként.

Az adóvisszatérítés megoldotta az égető problémáinkat, és kicsit fellélegezhettünk.

Sára idén kezdte a szakközépiskolát. Nagyon sokat vártam tőle, és az az igazság hogy így nagyot is csalódtam. Sára pont ugyanúgy viselkedik mint Tamás. Elkezdett mindenre útálkozni, neki semmihez sincs kedve, de mindig unatkozik, itt nem tud semmit csinálni, de nincs ötlete se. Jah… tinikor. Franciát tanul most az iskolába, de a gitártanulást abbahagyta, pedig volna lehetősége az ebben az iskolában is folytatni. Az egyetlen pozitívum a művészet és a háztartástan óra, amikkel látható érdeklődéssel foglalkozik.

Tamás idén kisérettségizik. Nagyon remélem, hogy összeszedi magát végre az iskolában.

Csanád egyedül maradt az általános iskolában, de ő remekül érzi magát. Haverozik, és mint minden évben első félévében úszik is. Jaj nekem ha nála is beindulnak az unatkozós tiniévek.

Emberek jönnek mennek az életünkben. A gyerekeink gyorsabban felnőnek mint ahogy gondolnánk. Az idő egyszer csak olyan sebesen kezd száguldani, hogy képtelenek vagyunk lassítani. Egyszer mindenkinél elérkezik az a pont, hogy máshogyan gondol dolgokat mint előtte.

Négy éve élünk Írországban és 4 éve úgy gondoltam, hogy a gyerekeim járhatnak otthon is középiskolába. De ez a 4 év rádöbbentett arra, hogy milyen kevés időm van velük. Igen. Pusztán egoizmus hogy nem engedem el őket magam mellől. De az vesse rám az első követ, aki ezt máshogyan tenné.

Elengedés. Bizony nehéz feladat. Tudom, hogy meg kell tanulnom. Ennek fontosságára akkor döbbentem rá amikor a Spa spanyol főnöke bejelentette, hogy elmegy. (Indiában kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot) És miért pont ő volt az? Sokat beszélgettem vele lelki dolgokról. Rengeteget segített abban, hogy magabiztos legyek angolul beszélve is. És egy alkalommal megemlítette, ő sohasem tartja a kapcsolatot senkivel „előző életeiből”. Számtalan helyen megfordult már, számtalan emberre került kapcsolatba, mégis maroknyian vannak akik ma is az élete részei. És tudtam, hogy ha elmegy őt valóban elveszítem. Nagyon jó lecke volt.

Házasságomról és nyári kalandomról szándékosan nem teszek most említést. Egyelőre csak annyit, hogy az őszinteség a másikkal szemben, olya lavinát indíthat el amire álmaiban sem gondolt volna… pozitív irányban J.

KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

Épp most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és vállonveregettem magam, mert igazán jól sikerült. Tényleg jó passzban voltam amikor fogalmaztam, tele pozitív gondolatokkal.

Az utolsó két hét hihetetlenül lassúnak tűnt az utazás előtt. Főleg, hogy a lengyel kollégám is szabira ment, és senki sem volt aki vállalta volna a munkáját, ezért csak én maradtam. Gondoltam, sebaj majd otthon feltöltődöm, de álmomban se gondoltam volna  azt, ami történt velem. Az ország, a keserűség, a negatív gondolatok, az allergia, a támadások olyan szinten szívták el az energiámat, hogy két hét alatt teljesen kimerültem. Na de kezdjük az elején:

Néhány nappal az indulás előtt valamilyen csoda folytán Tamás iskolájának az igazgatója engedélyezte, hogy Ábel, az öcsém legnagyobb fia Írországban tanulhasson. Nem tudom mi történt, az öcsém kiváló angolja hatotta meg, önmagától gondolta meg magát, vagy esetleg az általános iskola igazgatója vette rá (mert ő igen segítőkész volt…) lényeg a lényeg, Ábel előtt szabad volt az út.

Természetesen kihasználva az utolsó napok szabadságát, ellátogattam néhány magyar ismerőshöz és annak ellenére, hogy minden esetben az alvásidőm terhére történtek ezek, mindannyiszor igazán jól éreztem magam. Tényleg nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyit jelent nekem az a pár ember akit sikerült itt megismernem.

Az utolsó napokban arra is sikerült időt szakítani, hogy a Rathvillyben többször látott magyar rendszámos autó tulajdonosának feltételezett lakhelyére bedobjak egy cédulkát. Természetesen vele is találkoztunk, nagyon örültünk neki, főleg hogy Tamás korabeli fia is itt lakik.

Hogy ne legyen minden egyszerű, az utazás előtti este rájöttem hogy a sógoromnál maradt a személyim. Igaz hogy útlevéllel is igazolhatom magam, de valamilyen oknál fogva én ragaszkodom ahhoz, hogy otthon az igazolványom nálam legyen. Nem is lett volna baj, ha a sógor nem ment volna haza, és tudtam volna a menyasszonya telefonszámát… de nem így volt. Szegény másik sógoromat csörgettem meg otthoni idő szerint éjfélkor, gondolom nagyon örült nekem. Mondjuk nem csak a személyi, hanem a kocsim elhelyezése is téma volt, hiszen hatan jövünk vissza, ebből két nagy lapaj gyerek…valahogy nem tudom elképzelni a toyotát ahogyan megtöltjük. (ezért is volna jó az az álmaimban szereplő bordó családi renault…) Tehát az utolsó reggel még elmentem dolgozni, betanítottam a váltótársamat, aki több hónap táppénz után az előző nap jött vissza (szóval egyszerűen nem mondhatott nemet szegény…) összekészültem, és indultunk is.

Szerencsére sikerült elérni a leendő sógornőmet, aki igaz, hogy dolgozott, de egy megbeszélt helyen hagyta személyim, és csinál helyet az udvaron az autómnak (a dolog szépséghibája csak az volt, hogy szegény olyan szerencsétlenül koccant neki az ablakpárkány sarkának hogy betört a hátsó lámpa búrája) Kocsi leparkolva, útban a reptér felé, időben… hihetetlen de semmi sem volt, ami hátráltatott volna. Ebéd a mekiben, a sétaút alatt jót beszélgettem a barátnőmmel telefonon (haj milyen jó találmány ez az ingyen beszéltek rendszer). A többfelé ágazó sor egyik részére állva valahogy az elején kerültem a gépre, így első sorban ülve, tolakodás nélkül megúsztam az utat. Útközben sokszor a könnyeimmel küszködtem, ha arra gondoltam, hogy csak néhány perc és újra látom a gyerekeim. Elég érdekesen nézhettem ki, hogy magamban könnyezek…Gyors landolás, gyors kiszállás, néhány perc várakozás, majd 20 perc kocsiút után végre megölelgethettem a kölköket. Nagyon megnőttek, változatak.. hosszú ez a 10 hét…

Először a barátnőméknél aludtam Isaszegen, és csodák csodájára anyukám is ott maradt éjszakára. Másnap vizsga, orvos, oltások, aztán lelki támaszadás csütörtökön  egy kis ablakmosád és gyerekfelügyelet majd pénteken Tamás személyiének megrendelése után az unokatesóm segítségével Miskolc. Alig váram hogy a legrégebbi barátnőmmel is találkozhassak. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy Szilvi az unokatesóm oly mértékben nem ért egyet a gondolkodásommal, a tetteimmel, hogy rendesen összeszólalkoztunk. Ő veszekedésnek vette, én vitatkozásnak, ő semmiképp sem akart meghallgatni, saját elképzelésén változtatni, és nem fogta fel, hogy attól föggetlenül hogy 10 emberből 9 (szerintem százból 99…) nem érti meg bonyolult gondolkodásom, én ezen nem szándékozom változtatni. Az élet úgy szép ha változatos. A nagy vitába (ami megérkezésünk után is folytatódott) sajnos anyukám is beleszólt, én meg nem a megfelelő módon adtam tudtára, hogy mennyire vágyom arra hogy megismerhessem a gondolatait, így a vita csak szítódott. A vége az lett, hogy a bőröndöm Szilvi kocsijában maradt, benne a telefonommal, így sajna nem tudtam elérni a barátnőm. A hétvégére a családom az Alföldre tervezett családi kirándulást, és ő vasárnap már utazott is a munkahelyére… tehát ennek a mallőrnek köszönhetően sajna a találkozás kútba esett.

Első körben úgy nézett ki, hogy a családból szinte mindenki részt vesz az utazáson, így nem mondhattam, hogy én nem szeretnék menni. És így sajna Tamásnak is jönnie kellett, aki meg randizott volna… Az Alföldre készültünk, oda, ahonnan anyukám családja származott. Az ötlet nagyon jó volt, csak az az igazság, hogy ezen a hétvégén jobban szerettem volna találkozni néhány barátommal, mint hogy a kocsiban üljek, hiszen csak néhány napot akartam Miskolcon tölteni. Aztán minden máshogy alakult. Végül az öcsém családja jött az öcsém nélkül, anyukám, Szilvi, a gyerekek és én. ÓÓÓÓÓÓÓ ha tudtam volna akkor lefújom az egészet. Egyébként eltekintve a hosszú autóúttól végül is nagyon jó volt újra látni a szülőfalut, és különös érzések kerítettek hatalmukba, látva azt a környéket. Nem is nagyon csodálkozom ezek után, hogy sokkal jobban érzem magam kis eldugott falvakban, mint a városokban. Vasárnap Ópusztaszeren voltunk, megnéztük a Feszti körképet. Sajnáltam hogy csak nagyon rövid időt kaptunk a kép szemlélődésére, hiszen tényleg hihetetlen részleteket lehet benne felfedezni, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű a park. És ekkor jött még csak a java. Átültem a másik kocsiba… amit a Szilvi vezetett… aki egyébként is mérges volt rám, és még el is tévedt néhányszor… így éjfélre mire hazaértünk gyerekesen kijelentette, hogy nem visz el másnap Isaszegre. Nagyon szerettem volna vele még találkozni, kettesben beszélgetni, de sajnos nem maradt rá időm.

Magyarországi utam több oldalról is igen tanulságos volt. Az első és legfontosabb: ha valaki nem beszélget, a szerettei csak következtetni tudnak az érzéseire, ami az esetek többségében nem a valóság. Az idő megváltoztatja bennünk az emlékeket, mindenki máshogyan emlékszik egy egy szituációra, és ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárki is valótlant állítana. A világból lassan teljesen kihal a szeretet, kihalnak az érzések, az őszinte gondolatok, melyeket már alig van ember aki felvállalna. Azzal, hogy valakit meg akarunk kímélni, csak az ellenkezőjét érjük el. Számtalan helyzet bizonyította: az emberek teljesen félreismerik a másikat.

Szóval az első pár nap elrohant, hétfőn vártam Isaszegen az ablakot cserélő szakembert, kedden végre relaxálhattam egy kicsit, és feltöltöttem a picasa fényképalbumomba a régi gyerekkori képeimból néhányat. Nagyon szeretem nézni a régi fotókat, rettenetesen hiányoztak, és így szinte bármikor, bárhol kéznél vannak. És ezután jött az amire senki sem számított: reggel nagymamám egyszerűen eltünt. Furcsa érzés részesévé vállni egy ilyen dolognak. Sajnos az anyukám az első órákban (hogy senki se aggódjon…) egyedül próbált a nyomára bukkanni, így sok időt vesztettünk. Rögtön keresőcsoportokat alakítottam, Sárával gyalogoltunk a környéken, Tamás és Ábel Perecesre ment, anyám a lakás környékén maradt. 6 óra telt el, amikor már a rendőrséghez, mentőkhöz fordultam. Ekkor csörgött pont a telefon: nagyon kedves embereknek feltűnt, hogy mintha a nagyim nem tudná, merre van, így behívták megkérdezték kicsoda, és szerencsére megtalálták a telefonszámokat a táskájába. Másnap semmire sem emlékezett az egészből, arról nem is beszélve, hogy anyukámat sem ismerte meg. Mindent meg kellett változtatni: a napi többszöri látogatásokat felváltotta a 24 órás felügyelet. Hihetetlenül nagy teher ez egy család számára, én ha megöregszem szeretnék egy otthonban lakni, majd ha meghlok nem szeretnék sírkövet sem. Szórjanak szét…

Csütörtökön vonatoztunk Pestre mert Csabi aznap érkezett… csaknem 3 év után. Pénteken a tankönyveket vettem át, és a sógort vittük ki a reptérre. Másnap indultunk egy kis családi kirándulásra. Rengeteg ötlet volt, aztán szinte semmi sem úgy lett ahogy gondoltuk. Először kissé csalódott voltam (mert hogy csak a szájhúzogatás volt) de végül minden jól alakult. Nagyon finomakat ettünk, jót beszélgettem egy régi régi barátnőmmel, Gyula helyett Gyopárosfürdőn áztattam magam a barna gyógyvízben. Igaz, hogy zuhogott az eső Velencén, hogy pont lecsúsztunk a Szegedi halászléfőzőversenyről, hogy a család uncsinak tartotta Kecskemét főterét, de ez nem befolyásolta azt, hogy Pest – Velence – Székesfehérvár – Dunaföldvár – Kecskemét – Szeged – Szarvas – Békésszentandrás – Gyopárosfürdő – Debrecen – Miskolc érintésével körbejártuk fél Magyarországot. Imádtam a tájat. Igaz, hogy az Alföldön igen nagy a munkanélküliség, de valahogy mégis kissé érintetlen tudott maradni a stresszes ideges hangulattól.

Vasárnap este: újra Miskolcon. Másnap vissza Pestre, hogy egy kicsit beszéljünk a másik sógorommal és a megszeretgessük legkisebb Alattyányit. A baráti kapcsolatok ápolásaként Csabinak sikerült találkoznia a volt kollégájával, nekem is egy régi régi barátommal. Igaz hogy rövidke időre, de nekem sokat jelentett.

Sok-sok mindenkit szerettem volna viszont látni, de nem sikerült. Akikkel találkoztam, azokkal is mindössze néhány perc, fél óra erejéig… kicsit kicsúszott a kezemből az irányítás a stressz, az allergia okozta rossz közérzet, és a sorozatosan érkező félreértések miatt.

Van olyan dolog -bármennyire is harcolok ellene- ami még mindig kihoz a sodromból,  kibillent lelki egyensúlyomból, amit igen nagy munkával sikerült elérnem. Ilyen pl. az, amikor úgy gondolják, hogy azt várom, hasra essenek előttem,  amikor nem hallgatják meg mit is gondolok, amikor helyettem gondolkodnak, amikor nem őszinték velem, amikor mosolyognak a szemembe, és a pokolba kívánnak a hátam mögött. Ja? Hogy ilyen a világ??? Igen tisztában vagyok ezzel, DE ÉN ENNEK NEM KÍVÁNOK A RÉSZESE LENNI!!!

Bármennyire furcsa, itt egészen más világ van, és azáltal hogy jóval kevesebb emberrel vagyok kapcsolatba kisebbek a súrlódási lehetőségek is.

Keddi nap repültünk haza, és aznap cserélték a házunk ablakait is. Kicsit aggódtam, hogyan is legyen, ezért anyukám is lejött délután, így megspórolva némi időt azzal, hogy elhozta Ábelt is. Így csak Isaszeg-Ferihegy útvonalon kellett kétszer fordulnunk. A stressz negatív hatásáról csak annyit (a stressz újabb stresszhelyzetet szül) hogy természetesen pont a repülőtérre induláskor kezdett zuhogni az eső, hogy elvétettem a felhajtót, így fél órát vesztettem, hogy a repülő tömve volt, és mindenki külön ült idegen emberek mellett, és hogy a beosztásom átsakkozásával egy óra alvás után kezdődött a munka mókuskereke.

Szóval, eljutottam arra a pontra, hogy jelen helyzetben, jobban szeretek Írországban élni, bár alig várom azt a kort, amikor az ország végre élhetővé válik.

MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

Már csak egy hét… hihetetlen de csak elmúlt ez a hosszú nyári szünet és újra láthatom a gyerekeimet. Hullámhegyeken és hullámvölgyeken túl, de összességében egészen jól bírtam. Hála annak, hogy egy könyv, a TITOK hatására megváltoztattam kicsit a gondolkodásom.

Furcsa érzés… de valóban működik a gondolat alkotó ereje.

Akkor kicsit mesélek.

A gyerekek elrepültek, szörnyű űrt hagytak maguk mögött. Persze ha az ember dolgozik, és csak aludni jár haza egy ideig ez egészen elfogadható, hiszen nem kell mosni, főzni, takarítani, odafigyelni, meghallgatni, szétválasztani, bíráskodni, üvöltözni… de hihetetlen gyorsasággal hiányozni kezd minden. A kezdetekben a webkamera beállítási gondjai miatt csak szóban beszélhettünk, majd szerencsére pár hete láthatom is őket. Mondhatni nem túl közlékenyek, és persze rendszeresen sérelmezik a tanulást. Ennek ellenére rengeteg helyen voltak. Sára 5-5 napot Isaszegen, Csanád 1-1 hetet táborban (az egyik csak pár órás úszás volt…), Szlovákiában, strandokon, kirándulásokon… szóval én a helyükben befognám a számat, mert ki az aki 3 hónap nyári szünetet kap, rajtuk kívül.

Azért némi meglepő adat: az iskolákban amikor mondtam, hogy csak később kezdik a tanévet, egy vállrándítással közölték hogy persze, semmi gond, és arra a kérdésemre, hogy kérik-e mindezt írásban, határozott nemmel válaszoltak. Mindkét iskolában… hihetetlen.

A munkahelyeim köszönik szépen megvannak. A benzinkúton zajlik az élet… az első hetek láblógatásait -a folyamatos dolgozói óraszám csökkentésével- a nyelvkilógós hajtás váltotta fel. Mindenki hajt, kivéve a majd dupla fizetéssel bíró séfet. Először szörnyen mérges voltam rá, hiszen a folyamatos: „tégy meg egy szívességet” mondataival gyakorlatilag én dolgozom helyette, ha meg én nem vagyok, hatalmas mosatlanhalmokkal, befejezetlen munkafolyamatokkal adják át a lányok a műszakot. Aztán kezdtem máshogy nézni: másfél év munkanélküliség, és csak hotelos állások után persze hogy meglepő lehet ez a helyzet. A szakács nem használ kesztyűt (a deli igen) soha sem mosogat (ott a kitchen porter) és saját maga ura (itt egy vagon hisztis csaj főnöke). Szóval megértem, hogy nehezen szokik bele, de azt nem hogy nem nagyon töri magát, és learatja mások helyett a babérokat. Gyakorlatilag a második héttől kezdve én főzöm helyette az ételek javarészét. (Egyébként hihetetlenül élvezem, főleg, hogy már másfél éve álmodozom arról, hogy konyhán dolgozzak)

Néhány hete kineveztek hétvégi supervisornak (kisfőnöknek!!!) amit nem akartam elfogadni, de szerencsére nem is kellett, mert a nagyfőnök fogta és átírta az egész beosztást, lecsökkentve a már lecsökkenthetetlennek hitt órákat. Az eredeti –ételelőkészítői- munkám megszűnt, de én azok kevesek közé tartoztam, akiknek nem nagy változás történt a beosztásában. Mondhatni jól jött mert túl sok is volt, és akkoriban kellett igényelni az új medical cardot, és a tankönyvtámogatást, és az első pár heti fizetésemmel jócskán túlléptük a határt… azaz elestünk volna tőlük. Így is drukkolok hogy megkapjuk.

Nagyon jól érzem magam az az új boltban. Elfogadnak, felnéznek rám hihetetlennek gondolt munkabírásom, és szó nélküli túlórázásaim miatt (persze, írek… nem tudják).

A munkaköröm szerteágazó: a mosogatástól az étel előkészítésig, a főzéstől a kiszolgálásig minden beletartozik. Rengeteg ír ételt ismertem meg, és tanultam meg elkészíteni. Mondjuk azt nem nehéz… szerintem a többségét egy gyerek is játszva megcsinálja… komolyan.

Az utolsó nagy óraszámcsökkenéssel egy napon történt, hogy a hotelos délutáni óráimat is gyakorlatilag elvették. Persze mindez tartott egészen 3 napig, amikor is minden elképzelést felülmúlóan beindult a hotel, recesszió ide, recesszió oda…. Hát…rendesen lóg a nyelvem mostanság.

Kaptam egy megjegyzést a napokban, aminek a lényege az volt, hogy „egyetemi végzettséggel, az az életcélom, hogy takarítsak?” rendesen elgondolkoztatott. Nem azért, mert magamba zuhantam, hogy jéé tényleg…, hanem azért, mert újfent ledöbbentem azon az általános felfogáson, hogy a takarító nem ember… azaz az alacsony képesítést igénylő munka… mondhatni nem munka.

Isaszegen éltem, amikor egy alkalommal –sajna- elvállaltam egy rendezvény után a sportcsarnok felmosását. Hát.. akkor biza megtanultam becsülni a takarítók munkáját, bár mindig azt mondogattam soha sem tudnám ezt csinálni (soha ne mond hogy soha… igaz???) Így voltam ezzel a szakácsmunkával és a kereskedelemmel is. Kicsit belekóstoltam, és azt mondtam… ezt én soha nem tudnám csinálni. Isten bizony sokszor azt érzem, hogy a sors szórakozik velem, és csakazértis (amilyen sokszor én is vagyok) elém állít egy soha akadályt… huh… bizony nehéz lecke az élet… de igazán élvezem.

Szóval lényeg a lényeg… mindenki akinek van célja az életben (és nekem igenis van, bárki is gondolja az ellenkezőjét) mérlegeli a célhoz kapcsolódó lépéseket, amik bizony sok esetben visszalépéssel járnak, de messzebbre repítenek. Tehát üzenem mindenkinek: minden munkának megvannak a jó oldalai, és ami a legfontosabb, ha megtanulod szeretni amit csinálsz, meglátod a fontosságát, bármi legyen is az amivel foglalkozol, bármilyen aljamunka… sokkal jobb mint az az un. „álommunkahely” amit kikönyököltél magadnak, de rettenetesen érzed benne magad… és ami nem elhanyagolható… meg sem fizetik.

Én szeretem a munkáimat… a takarítást azért mert magamban vagyok a gondolataimmal, a csendes hotelben, a benzinkutat meg azért, mert a főzés körül forog, amit imádok, és minden nap új embereket ismerhetek meg… ami szinte a lételemem.

Más. Bulik. Mint már írtam egyszer pár hónapja felkértek egy 300 fős szülinap főzésére (jó csak fagyasztott áruk kisütésére…). Előtte is mindig kaptam invitálásokat, de soha nem éltem vele, mert úgy éreztem, nem tudok megfelelően megjelenni, illendő ruha híján. De.. ide mindenképp el kellett mennem, mert az étel magától nem repül oda… de egyáltalán nem bántam meg. Amikor a gyerekek elmentek, a következő meghívásra igent mondtam, annak ellenére, hogy teljesen kialvatlan voltam, és másnap is dolgoztam. Ezután rögtön jött a következő… ezért elhatároztam veszek már magamnak valami alkalmi ruhát… hisz ilyenem soha sem volt. A vásárlás rettenetesen jó búfelejtő… tényleg… be is szereztem néhány új ruhadarabot. Persze az alkalmizásból nem lett semmi, mert hála kifacsarodott ízlésemnek, és a sportnak köszönhető gyenge bokaszalagjaimnak, igen nehéz megfelelő cipőt találni… sportcipőbe meg talán mégse. Egyébként az ír buli sokkal viccesebb a magyaroknál, hiszen rettenetesen sokat isznak, és én aki egyátalán nem, jókat mulatok rajtuk. Azokívül valahogy balhémentesebbek… valahogy nem kötekedőek, mint otthon, és nem elhanyagolható a dohányzásmentesség. Ó erről jut eszembe, hogy hogyan oldották meg a dohányzást a kocsmákba, a birkáknak képzelt írek. A tetőket megemelték, így tulajdonképpen nyitott tér… a füst felszáll, és huss elszáll.. jó gondolat… okos… És ahogy megtudtam, a dohánystop után rengeteg pub-ot átalakítottak, így vannak szinte teljesen zárt de dohányzó részek is, amik akármennyire zsúfoltak, nem áll bennük a füst.

Otthon töltött időm nagy részében a gép előtt ülök. Eleinte azért mert a gyerekek bejelentkezését vártam, majd később rákattantam a facebookra. Húúúú ez milyen jóóóó. Annyi mindenkivel beszélgettem már akikkel sok sok éve nem… hála a chat szolgáltatásnak. Igazán sajnálom, hogy nem sokan használják még magyarok, az iwiw még mindig népszerűbb. De hihetetlen érzés, amikor majd 20 éve nem látott, vagy elveszettnek hitt emberek szólnak hozzád. 

A barátság igen fontos dolog. Néhány hete még azt írtam, mennyire rossz, hogy sokan lemorzsolódtak, most már úgy gondolom: nem is baj. Hiszen legalább megmutatkoznak az igaziak, mert azokon nem fog idő és tér. És ha valaki el is tűnnik időlegesen… azok akik igazán fontosak mindig az életed részei lesznek, és biztos hogy újra találkoztok.

Nagyon örülök az itteni, ennyi idő után bátran kijelenthetem: barátaimnak, akik egy maroknyian sincsenek, mégis búban bánatban örömben lelkiekben osztoznak velem.

Nap mint nap érzem a jelentőségét itteni életünknek, és most már azt is tudom, hogy a gyerekek is beilleszkednek az az ír életbe. Tudom, hogy nehéz időszak ez a számukra, de mindenképpen kamatoztatni fogják az életükben az itt tanultakat.

Tudom, hogy később rájönnek, és megköszönik. Mint ahogy azt is tudom, hogy azok, akik most félreértenek, később megértenek majd. És abban is biztos vagyok, hogy akik megbántottak bocsánatot kérnek.

Mindjárt otthon… vizsgák, ablakcsere, oltások, személyi, rengeteg ügy… sok sok régi arc… és remélem néhány nap nyaralás… együtt… öten… mert bármennyire is hihetetlen, Csabi hazamerészkedik majd 3 év után.

AMIT MINDENKI TUD CSAK NEM TUDATOSAN

AMIT MINDENKI TUD CSAK NEM TUDATOSAN

Lekizek, mert fontos lépéshez értem, tudom. Összeálltak bizonyos képkockák az életemben, és a kirakó képe kirajzolódott. Úgy érzem, hogy a teljes kép kirakása innen egyszerűbbé válik.

Húúú, de titokzatos vagyok, de ki nem az? Senki sem tud a másik fejébe látni, a másik gondolkozását megérteni, hisz mindenki egyedi, ez benne a szép. Meglátni a jót az életben, mindenki számára elérhető.

Tudatában voltam, és vagyok magam egy részével, még sem vettem észre azokat a jeleket amelyek azt mutatják, melyik a jó a helyes út. Folyamatos bizonytalanság, és kétkedés üldözött, rémképek rohanták meg az elmém olyan gyorsasággal, hogy képtelenség volt megállítani. Mindig azt mondtam -eddig-, képtelen vagyok ezt megoldani, megállítani, ezért nem sikerült. De itt a vége ennek, tudom. Mától más ember vagyok, mert felismertem, mi az ami eddig előre mozgatott:

SAJÁT TEREMTŐ ERŐM - A HITEM ABBAN HOGY A VÁGYAM MÁR VALÓSÁG

Kezdjük saját életem lépéseivel:

-Óvodás voltam, amikor azt képzeltem el magamnak, hogy az öcsém mellett vagyok. Nem tudom, hogy történt, hiszen pici voltam, de állítólag magamnak intéztem el, hogy az óvoda utolsó évében egymás melletti csoportba jártunk.

-Mindig tudatában voltam annak, hogy más vagyok mint a többiek. Azon rövid szakaszok az életemben, amikor megpróbáltam csoportokhoz csatlakozni, sohasem voltak igazán boldogok. Fájdalmak sorozatát kaptam figyelmeztető jelként, és amíg nem fedeztem fel a miérteket, boldogtalan maradtam. Miután rájöttem egyéniségem fontosságára ez megoldódott.

-Egészen kicsi koromtól álmodtam arról, hogy kertes házban élek a 3 gyermekemmel. Mindig is erre vágytam mióta az eszemet tudom, úgy hogy láttam magam benne. Emlékszem, amikor megláttam az első kicsi kertes házunk, tenyérnyi árnyas kertjével hatalmas fenyőivel. Abban a percben tudtam: ez a ház az enyém, és az is lett. Nem tudom elmondani azt a boldogságot, amikor Csanád megszületett, és ezzel teljesült a 3 gyerek vágyam is. A mai napig emlékszem a születését követő gyönyörű hónapokra, csak akkor nem voltam vele tisztában, miért. Emlékszem, hogy nem értettem, hogy miért vagyok képtelen felvenni a fekete színt és miért vonz a narancssárga… most már tudom: azért, mert a magam által teremtett kép megvalósult.

-Emlékszem amikor a második  kertes házunkba költöztünk. Ugyanúgy mint az előzőt, nem is láttam belülről, mégis éreztem, ez az enyém, nekem lett kitalálva. Lehetetlennek látszott, mégis tudtam hogy lehetséges, és az enyém lett! Nagyon szeretem a mai napig… azt sem felejtem el, hogy azt mondtam: tudom, hogy 5 év múlva megint változtatni fogok. Még nem tudom mit, de érzem. És akkor költöztem ki Írországba…

-A költözködésünk körülményei mindenki számára hatalmas tehert jelentettek volna, nekem mégis egészen könnyedén sikerült megoldanom.

Szeptember első hete volt. Tamás éppen elkezdte az első osztályt, Csanáddal pár hete próbálkoztunk a böcsivel, én meg épp a költözésünk napján kezdem az új munkahelyemet. Pénteki nap volt, szombaton mindent átpakoltunk, hétfőn pedig egy új élet kezdődött. Bölcsöde, óvoda, iskola, munkahely, táncpróbák és fellépések, üzletek, és az otthonom körül ingáztam. Nekem valahogy természetes volt, hogy képes vagyok erre, mégis tudom, hogy kivívtam a körülöttem lévők csodálatát, amit nem értettem, hiszen bennem az a kép élt hogy bármire képes vagyok.

-Mielőtt Csabi először jött Írországba, éreztem hogy valami változni fog… képek ezrei rohanták meg az agyam, amiből egyik sem teljesült akkor, de arra tökéletes lecke volt, hogy egyúttal kigondoljam a képlehetőségek megoldásait.

MEGOLDÁS… ami rettenetesen fontos… Hogy az ember lássa magát egy adott szituációban, hogy megoldotta azt a feladatot amit kapott. Tehát nem hiábavaló az esélyek latolgatása, akkor ha az a megoldással társul.

Csabi útja arculcsapásként ért. Akkor jöttem rá arra, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk kiszámítani mi fog velünk történni, de arra is, hogy a kapott nehézségeken keresztül kitörölhetetlen tudást szerezhetünk.

Furcsa, de megint csak házat említek… az első és a második bérelt házunkat. Emlékszem, Csabi barátja volt kint, és készített képeket a környékről. Amikor nézegettem a képeket, tudtam, hogy abban a házban fogunk lakni a gyerekekkel, láttam magam benne… Érdekes volt, hiszen a sógorommal laktak ott, aki nem szeretett volna velünk lakni, és Csabi nemsokkal később haza is jött, így az hogy Írországba költözzünk, és abban a házban lakjunk, igazán elérhetetlennek tűnt.

MÉGIS… napra pontosan egy évvel Csabi utazása után, fél évvel hazajövetelét követően a repülőn ültünk, abba a házba tartottunk, amiket a képen láttam… és  annak ellenére hogy rajta voltunk a lakáskeresésen, 8 hónapig ott is maradtunk. Ugyanabban az időben ábrándoztam egy sárga házról is, amit az Interneten láttam. Akkor ugyan megvételre, ami később megváltozott… de érdekes, hogy egy ugyanolyan házban laktunk a következő 1 évben..

-Tudtam, hogy fogok munkát találni, láttam magam, ahogy dolgozom amióta csak az eszemet tudom. Munkamániás vagyok, ez csak nemrégen tudatosodott, de elfogadom magam ilyennek. 19 évesen kerültem Pestre, és be akartam bizonyítani a családomnak, hogy félreismernek, nem olyan vagyok amilyennek elképzelnek. Néhány hét alatt találtam munkát, és ami a legfélelmetesebb volt az egészben… pár hét múlva kiderült, az iskolai műhelytől 10 perc sétára volt… így voltam az isaszegi munkámmal is: abban a percben tudtam, hogy ott fogok dolgozni, amikor Isaszegre költözésemkor a szakdolgozatomhoz kerestem anyagot és megkerestem a leendő főnököm a művház mögötti hátsó irodájában. Akkoriban szó sem volt munkáról, hiszen éppen akkor vártam Sárát. Furcsa volt, de Éva is tudta, hogy együtt fogunk dolgozni, hiszen bármikor találkoztunk, bármilyen rövid időre ez a téma mindig felmerült közöttünk. Írországban is így voltam ezzel, sőt azt is tudtam, hogy fel fogjuk cserélni a szerepeket itt, hiszen erre is évek óta vágytam, de ekkora kialakult bennem a szerepváltás KÉPE is.

-KÉPEK A FEJÜNKBEN álom, vagy gondolat formájában csodálatos erővel bírnak. Most, hogy életem nagy változásait, hogy azt amit eddig szerencsének gondoltam felismertem, hogy mind előre láttam őket, arra ösztönöz, hogy azokon a területeken is így gondolkozzak, amik nem úgy működnek ahogyan szeretném. Hiszen ezek a dolgok vágy képében élnek a fejemben, nem öltenek „testet” képek formájában. Akkor tehát fogalmazzuk meg a helyesen:

-Szerencsés ember vagyok, hiszen 3 csodaszép okos gyermekem, saját lakásom, és őszinte férjem van.

-Szeretek dolgozni, így nem érzem tehernek akár a 16 órát sem.

-Szerencsés alkat vagyok, vékony és sportos. Szőke és kék szemű… szépnek és boldognak kell magam látni belülről…

-Csordulásig vagyok szeretettel amit anélkül osztok, hogy azt visszavárnám, hiszen van belőle elég. Rengeteg energiát, szeretetet kapok a természet szépségeiből, a gyermeki őszinteségből.

-Fantasztikus gondolataim vannak, amit mindig arra használok hogy segíthessek.

-Nem veszem fel mások gonoszkodásait, furkálódásait, felülemelkedek rajtuk és ami fontos: NEM TARTOK HARAGOT A SZÍVEMBEN hiszen bárki hibázhat, esélyt kell adni a bizonyításra.

-Mindent ami történt velem saját magam vonzottam be magamnak. Elkerülhettem volna a saját döntéseim által kaptam fájdalmakat, amiken keresztül minden esetben olyan dolgokat tanultam amit soha sem felejtek el. Ha figyeltem volna a jeleket, máshogy alakul, de én tudatosan a hosszabb utat választottam, ezért történt mindez. Tudom, hogy ez az út kellett ahhoz, hogy azzá váljak aki vagyok.

-A múltat csak a megoldással lehet magunk mögött hagyni. Hiába építünk hatalmas falat magunk köré, a fal egyik oldala biztosan elhanyagolt, hiszen senki sem gondozza.

Azon vagyok, hogy boldognak, kiegyensúlyozottnak lássam magam, akit szerető család vesz körül. Hogy lássam a védőburkot, ami a családtagjaimat körülveszi, hogy lássam hogy sikerrel veszik az élet akadályait és előnyt kovácsolnak belőle. Látom a gyerekeimet ahogyan boldogok és sikeresek. Ezt kívánom mindenkinek.