ÚJRA NYITVA A VILÁG FELÉ

ÚJRA NYITVA A VILÁG FELÉ

Végre végre végre…. Itt ülök a saját gépem előtt, és próbálom összerakni mint a régit, ami lassan megyeget, de azért halad. Nem is gondolná az ember, hogy pár hónap alatt milyen gyorsan átáll a kéz az angol billentyűzetre, és az ékezet nélküli írásra, és milyen furcsa újra -többnyire- helyesen leírni a szavakat. Rengeteg elmaradásom van itt is, a blogbejegyzések alapján megpróbálom kicsit bővebben elmesélni az elmúlt pár hónap eseményeit.

Szeptemberben az Ír iskolakezdés igen gyorsan jött a magyarországi tanulások és vizsgák után, mégis meglepően gyorsan kialakult egy új rendszer, és a gyerekek láthatóan sokkal jobban érezték magukat, mint a szünet előtt.. Sokat vitáztunk Csabival azon, hogyan oldjuk meg az iskolábajárás problémáit, de az élet megoldotta helyettünk. Reggel Csabi indítja útnak őket (én minden nap hajnalban kezdek) mindannyian 3-kor végeznek, és ha nem zuhog -ami ugye itt ritkaság, általában csak csöpörög az eső- egyedül jönnek haza, hiszen most kb 15 perc sétára lakunk az iskolától.

Az ír iskolákban az a szokás, hogy a gyerekek minden évben új osztályfőnököt kapnak, ami elég furcsa volt nekem. Tamás Sára régi osztályfőnökét kapta, ami nagyon feldobta, ugyanis Sára tavaly szinte soha nem kapott otthonra leckét, és ezt a szokását idén is megtartotta. Sára és Csanád nagyon fiatal tanárokat kaptak, akik most kezdtek itt tanítani. Csanádnál volt egy kis kezdeti nehézség az angolórákon –neki még nehezek voltak az első osztályos betűzések- de kapott egyszerűbbeket; ezt és az ír nyelvet leszámítva már teljesen együtt halad a társaival. Sára kezdetben kicsit megrettent, mert az ő tanára annyira fontosnak tartja az ír nyelvet, hogy amikor csak teheti írűl beszél, így valahol kezdhette előről a tanulást. De annyira gyorsan vette az akadályokat, tökéletesen megoldva az élet új kihívásait, hogy heti rendszerességgel kapjuk a dicséreteket kiváló képességeiről, kiemelkedő eredményeiről. Ő már úgy olvassa a korosztályának megfelelő angol nyelvű könyveket, mintha magyarul olvasna, -csak ritkán használ szótárat- és már írül is tanul. Tamásnak nem tett jót a lazább oktatás, jelentősen elmaradt Sárához képest az angolban. A nyelvtanuláshoz érzék is kell, és a fiúk -és én is- sokkal lassabban haladunk annál mint amire számítottam.

Hála a sok nyár végi munkának volt fedezet egy kis kényelemre is. Sokat kirándultunk, vásároltunk, Csanád kapott névnapjára (és előszülinapra) egy nagyon vagány biciklit, nyáron ajándékoztak nekünk egy kicsit viharvert, de teleszkópos bicajt is (ami Tamás régi vágya volt már) és hazakerült a Csabi első ír útján vásárolt montenbike is, így mindhárman jókat bicigliztek délutánonként. Tamás természetesen azonnal vagánykodott, így egy szeptemberi péntek délután sikerült eltörnie a kezét. Az első este nem gondoltuk, hogy ekkora baj lehet, mert nem dagadt óriásira, nem voltak nagy fájdalmai, nem tűnt többnek egy alapos rándulásnál. Másnap munka után azért biztos ami biztos elvittem az ügyeletre ahol rögtön kórházba küldtek minket, és pár órával később Tamás megkapta élete első (remélem egyben utolsó) gipszét. Az ezt követő héten ezt kicserélték egy fekete műanyagra, amire Tamás annyira büszke lett, hogy a siránkozásait csak magának tartogatta. Szerencsére csak egy aprócska helyen repedt az csontja, így megúszta összesen 4 hét szenvedéssel. A gipszlevétel után fizikoterápiára küldte az orvos, a fizikoterapeuta tökéletesnek találta a kezét, ennek ellenére kaptunk két hétre otthoni gyakorlatokat, majd egy másik terapeuta megnézte az eredményt, és szintén tökéletesnek találta a gyógyulást. Tamás mindig is vágyott gipsze, mint minden gyerek, de ezek után soha többet nem szeretne. Talán csak ennyi az eset tanulsága, bár én remélem óvatosabbá is válik.

A munkahelyeimen szeptemberben elég jól alakultak a dolgok. Először a benzinkútnál kaptam napi plusz másfél órát, majd a hotelben már heti hét napban takarítottam a golfot. Végre teljesen magam osztottam be a takarítási munkákat, így számos elmaradásomat be tudtam pótolni. Eltekintve attól, hogy 4 és 5 órakor kezdtem, délután háromkor már végeztem is, így egész délután a családé lehettem. A hétvégéim eleinte szabadok voltak, majd néhány kivételtől eltekintve csak reggel 6-10 ig dolgoztam, tehát lényegébe véve mire otthon kikászálódtak az ágyból én is hazaértem.

Október 4-én volt egy éve annak hogy kiköltöztünk, de annak ellenére hogy jól alakultak a dolgaink, kétkedéssel vártam. Szeptember végén van ugyanis a születésnapom (és a Csabié is) de nekem ez valahogy nem olyan várt esemény mint másoknak. Engem életem nagy pofonjai szinte mind a születésnapom környékén értek, ezért érthető okokból nem vártam annyira. De meglepetéssel készültem, ugyanis megismertem egy cukrászkodó magyart, aki isteni csokitortát sütött, és meghívtam az itteni ismerőseik közül többet is. Persze rosszul sült el a dolog, nem véletlenül tartottam ettől az időszaktól, olyannyira, hogy Csabival érzelmileg elég távol kerültünk egymástól. A házasságokban mindig vannak hullámhegyek, hullámvölgyek, mégis nehéz nekem a mostani helyzet, mert arra számítottam, az itteni élet új, jobb periódust hoz a kapcsolatunkba. Ez van, próbálom kiüríteni az agyam mindenféle álmodozástól, várom mit hoz a sors, és többnyire nem is bánt a dolog.

Lassan de biztosan alakul egy kis társaság itt Carlow környékén. Többen csak most érkeztek, sokan már évek óta laknak itt. Nem tudom ők hogy vannak vele, de nekem nagyon sokat jelentenek. Mindenki más és más környezetből jött, és nem csak földrajzilag, de társadalmilag is annyira messziről hogy otthon még véletlenül se kerültem volna ilyen típusú emberek társaságába. Mindegyikük adott nekem újat, és jó érzéseket, sokat tanultam, és remélem még sokat is fogok tanulni a beszélgetéseinkből. Mióta itt vagyunk két kisbaba is született ebbe a körbe. Az élet ugyanúgy folyik itt is mint otthon, csak több oldalról,más szemszögből is tudjuk nézni a dolgokat. Sok durva külső mögött itt meglátszik az EMBER. Ennek ellenére igen körültekintő vagyok az új ismeretségekkel, hiszen sajnos nem egy esetet hallani, hogy magyar vág át magyart. Hihetetlen hogy ez a nép még a határainkon kívül sem tud összefogni, néhány kivételtől eltekintve.

Az Internet egy ugyanolyan szenvedélybetegség mint a kávé, cigaretta, alkohol, drog, mégis sokat köszönhetek neki, pl. egy 14 éve nem látott barátnőmet. Október közepén töltöttünk itt együtt néhány napot, folytatva a kirándulásainkat a gyerekek legnagyobb örömére. Ő a legjobb dolog volt ami csak történhetett velem akkor. Beszélgetéseink, együtt töltött óráink nem csak jól estek, de kicsit helye tettek a lelkemet is.

A megszokott, de sokadszorra sem unalmas helyeken kívül találtunk új szépségeket is. Elmentünk Írország vadasparkjába Cork mellé, 300 km-re, de megérte, és az út rávilágított arra, hogy ez a távolság bizony elérhető egy nap alatt. Tervbe vannak véve most már a messzebbi célok is. Igaz hogy azóta nem akadt egy szabad napom de ami késik nem múlik.

Az októberben sikerült jó időpontban jó áron repülőjegyet venni, így újra meglátogatott minket az anyukám, és az első igazi Halloweenünknek ő is részese lehetett. Kicsit akadozva alakult ki a jelmezdolog… mert eredetileg varrni akartam, mint mindig otthon is –farsangra-. Csak… itt méterárú boltot nem találtam, a függönyök méregdrágák voltak, a használtruha boltokban meg igen gyatra a kínálat ruhából is hát még anyagokból. Főleg kielégíteni a kívánságokat… már nem egyszerű dolgokat kértek… Végül kiderült, Csaninak be kell öltöznie egy héttel az igazi ünnep előtt az iskolába, (az őszi szünet kezdetét ünnepelték így) és kénytelenek voltunk néhány óra alatt vásárolni neki. A többiek sem jártak másképp… az ő jelmezüket halloween délutánján vásároltam. Ez jó ötletnek bizonyul, ha nincsenek különleges kívánságok, mert 50-70%al olcsóbb minden, de az esetemben nem volt egy sétagalopp. Csanád zombie, Tamás csontváz, Sára boszorkány volt (eredetileg feketemacska lett volna, ez volt a B terv). Mindannyian maszkot is viseltek, tehát teljesen felismerhetetlenek voltak. Csabi nem akarta Csanádot este egyedül fekete ruhába at utcára engedni, ezért anyámmal tisztes távolságból kísértük őket. Házról házra jártak, rengeteg édességet, chipset, mogyorót, gyümölcsöt, popcornt gyűjtöttek. Sajnos igy kimaradt, hogy lássam a másik oldalát s az ünnepnek, a lakáson belül, várva a gyerekeket édességgel, d8bár ha jól belegondolok elég mozgalmasan alakult)e ami késik nem múlik. 

Nem várt módon idén ősszel a gyerekek újra magukra találtak , (bár ha jól belegondolok elég mozgalmasan alakult) amit jó volt látni, de tartok tőle, hogy a január- februárban újra mindenki leereszt majd mint tavaly.

Az időjárás megbolondulása Írországot sem kíméli. Amíg otthon egész ősszel 20 fok körüli meleg volt, itt extra hidegek vannak. Mint már említettem, a Golf áramlásnak köszönhetően elég egyenletes az idő egész évben, este télen 5 nyáron 15 fok körül nappal télen 10, nyáron 25 fok körüli elég kellemes idő van. Idén viszont a nyár nagyon hűvös volt, sokszor 15 fok se volt nappal, és szeptembertől nem ritkák a reggeli fagyok, és megéltük az itteni életünk első teljesen fagyos napjaikat is. Az írek jól bírják a saját klímájukat, de az a néhány fok rendesen lebetegíti, őket, és látszik a hangulatuk sem olyan rózsás. Viszont egyre többen bíznak mostanában a fehér karácsonyban, ami itt valóban ritkán fordul elő, talán 100 évben egyszer…

November végén hazamentem megint egy napra ügyeket intézni. Most annál a lánynál aludtam, aki meglátogatott, így a pesti dolgaimat kocsi kölcsönkérése nélkül is megoldottam, viszont sokkal kevesebb idő jutott Isaszegre. Összesen 4 órám volt meglátogatni azokat, akik fontosak, sokan nem fértek bele, volt akire csak 2 perc maradt. De ennek ellenére valóban sokat jelentettek nekem. Számomra is megmagyarázhatatlan dolog, hogy miért van az hogy ennyire kísért a múlt, é hogy miért vagyok képes elengedni embereket, bárhová is sodor minket egymástól az élet. Sajnálom, hogy vannak, akik nem hiszik, hogy a távolság és az idő nem akadálya a barátságnak, sajnálom, hogy vannak, akik teljesen eltűntek, nem találom őket, vannak olyanok is akiket hiába keresek, még egy rövid válaszlevéllel se méltatnak...

Novemberben érkezett a magyar főnök a hotelbe. Mint már írtam, érdekes változások indulta meg akkor a munkámban. Úgy tűnt, minden jól alakul majd, mégis most úgy érzem nemsokára kártyavárként omlik össze az egész. A gazdasági válság Írországot is érinti, turisztikai szempontból is gyenge időszak következik. A hotel lehet, hogy bezár 2 hónapra, és ugyanott leszek mint tavaly ilyenkor…. fizetés nélküli szabin. Bár idén jobb a helyzet, mert segélyt már kaphatok. Mondhatnám, hogy nem baj, ott a benzinkút, ahol néhány hete teljes munkaidőben dolgoztam... elég az a bevétel kihúzzuk… De… néhány napja pedzegetik itt is hogy kicsi a forgalom, és mindenki óráit megnyirbálták, így újra csak 4 órát dolgozom. A főnök külön beszélt mindenkivel, velem is, és annak ellenére, hogy bizonygatta, én vagyok a legjobb munkatársa, kiemelte angolbeli hiányosságaimat, és azt hogy nincs megelégedve azzal, amennyit haladtam – amivel ugye én se-. Szóval, annak ellenére, hogy azt mondta, nem akar elküldeni, bizony én tartok tőle, hogy kénytelen lesz, hisz én vagyok a leggyengébb láncszem… Most aggódom, de rendesen, le is tört ez egy néhány napra (főleg hogy az összes rossz hír néhány nap alatt érkezett), de kitaláltam egy áthidaló megoldást és a munkakeresést is újrakezdtem. Végül is ha minden igaz van még majd egy hónapom, plusz néhány nap szabadságom is… majd csak lesz valahogy… a hitem nem veszítettem el, csak elém került egy újabb akadály.-

Megérkezett a Mikulás, és nagyon várom a karácsonyt is. Annak ellenére, hogy a világban kialakult „ki ad nagyobb ajándékot” őrület miatt nem tartozik már a kedves időszakaim közé, mégis szeretem az OTTHONI hangulatát, fenyőillatot, a színeket, fényeket a megszokott ízeket, amit idén sem kívánok hanyagolni (a beigliről anyukám már gondoskodott),

Befejezésként egy kis lelkizés… Mostanában sokaktól megkaptam azt a vádat, hogy beszélek össze vissza, kinek ezt kinek azt… ez valahol így is van, de nem rosszindulatból és nem is hazugságokat. Az életben vannak dolgok, amiket különféleképpen látok én és lát más, van, amiben ő meglát fantáziát, másban én. Mások vagyunk, máshogy gondolkodunk, mást jelentek számunkra a kifejezések, más érzést érzünk, hiába ugyanúgy hívják. Én nem szeretek hazudni, a lehető legritkábban teszem. Inkább kihagyok részleteket, mást emelek ki ennek, és mást annak, így valóban előfordulhat, hogy egy történetet egészen másképp lát ez lát az. Ugyanezzel a módszerrel él a média is, csak sokkal durvábban. Ha csak a rossz dolgokat látjuk, halál, baleset, politikai válság, természetesen az árnyoldalakat látjuk. Viszont ha kedves, jó témákkal lenne tele a hírek, elvétve egy-egy rossz morzsája, másképpen látnánk az egészet. Senkit sem szeretnék megbántani, ezért bocsánatot is kérek azoktól akik félreértettek ezért. De még mindig becsületesebbnek tartom annál, mint hogy hazudjam a jót, de az vesse rám az első követ, aki szerettei megóvása miatt soha nem folyamodott hasonló megoldásokhoz. Ha konkrét dolgokat kérdeznek, arra viszont konkrétan válaszolok, az alól nem tudok kitérni… tehát… kétkedők… próba szerencse, higgyétek el őszintén válaszolok.

AZ ÉREM KÉT OLDALA

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Ezt a fejezetet mindazoknak ajánlom, akik kételkednek abban, hogy a helyes úton járok.

            Vannak, akik kibeszélik, vannak, akik magukban őrlik, vannak olyanok, akik kiírják magukból a gondjaikat, sőt sokan tudomást sem akarnak venni róluk. Mindenkinek más és más az ami jó, erre nincs recept. De akárhogy is van, a gondokat, problémákat előbb utóbb minden embernek meg kell oldani. Őszinte embernek tartom magam, olyannak, akinek ami a szívén az a száján. Tudom, sokszor nagyon megbántom a szeretteimet azokkal a kegyetlen igazságokkal, amiket én igaznak tartok. Nem tudhatom, mi az, amit tisztán látok, és mi az amit nem. A lényeg, szeretek önmagam lenni, szeretek gondolkodni, mérlegelni, és szeretem azt tenni, amit ÉN helyesnek, jónak tartok… ennek ellenére úgy érzem ritkán esem az önzőség csapdájába, hiszen a gyerekeim számomra mindig az elsők és remélem mindig is az elsők maradnak.

Tudom, sokak számára érthetetlen miért is indultunk útnak. Hiszen otthon megvolt mindenünk. Saját ház, autó, mindkettőnknek munka, kialakult életér… valaki csak erre vágyik. De. Úgy éreztük, hogy otthon a keményen megdolgozott életünkben csak vegetálunk. Nem láttunk lehetőséget a továbblépésre. Úgy gondoltuk, némi befektetéssel új életet kezdhetünk, nyithatunk a világ felé, nyitottabbá válnak a gyerekeink, hisz megismernek egy új nyelvet, egy új kultúrát. Mindannyian tisztában voltunk ennek az útnak a veszélyeivel, és azzal is, hogy lesznek napok, hetek, amikor nem érezzük jól magunkat. Óriási meglepetések eddig nem is értek bennünket.

Új életet kezdeni nem megy egyik napról a másikra. Nekünk nem az a célunk, hogy milliomosok legyünk. Megelégednénk azzal, hogy mindannyian jól beszéljünk angolul, és ÉLNI tudjunk.

            Az elmúlt hetek -mint az mostanában lenni szokott- bővelkedtek eseményekkel. Mindig is tudtam, hogy valami miatt nem tartozom az átlagemberek közé, de mintha vonzanám is a „hasonszőrűeket”. Az Írországban alakuló társaságomnak sem voltak eseménytelenek a napjai. Gondolom, valamennyien olyan típusúak vagyunk -ezt bizonyítja írországi életünk is- hogy sohase legyen nyugodt az élet körülöttünk, így egymás társaságában meg csak felerősítjük ezt. Veszekedések, félreértések, kibékülések, bulik, új ismeretségek, költözés, utazás, változás, rengeteg új inger pár hét alatt. A hazautazásom is különleges élményeket tartogatott.

Meglepő módon gyorsan elszállt a 6. hét gyerekek nélkül. Mivel Csabi szombatonként dolgozni szokott, ezért úgy terveztem, hogy vele együtt bemegyek Carlow-ba, onnan pedig busszal a reptérre (szinte minden órában van busz oda, meglepő módon) Bár az utazás előtti este kiderült, Csabi mégsem dolgozik, mégis maradtam az eredeti tervemnél. Nem is bántam meg, hiszen szombatra szörnyű időre ébredtünk. Hűvös, nagyon esős szeles nap volt, szakadó esőben, néhol térdig érő vízben araszoltak az autók. A busz könnyebben közlekedett. Időben megérkeztem, tudtam ajándékokat keresgélni, a borús nap ellenére nagyon jó kedvem volt. A repülő nem késett, és  korábban érkezett Ferihegyre. Az első arculcsapás akkor ért, amikor kocsiba ültem, mert nem gondoltam, hogy fél év alatt ennyire elszokom a balkormányos vezetéstől. Szerencsére úgy alakult, hogy kijöttek elém a reptérre, és nekem az első 40 km-en „csak” követnem kellett valakit. (Milyen jó érzés volt beülni a régi autómba, ami most a sógorom barátnőéjé, aki kölcsönadta nekem erre a hétre.) Terveimmel ellentétben csak nem tudtam megállni a trécselést, így majd hajnal három volt, mire Miskolcra megérkeztem. Bár a gyerekek aludtak, mégis nagyon jó volt őket újra látni. Megérkezésemkor tele voltam energiával, ami sajnos napról napra fogyott. Úgy éreztem, elszívják előlem. Az sem segített, hogy közeledtek a vizsgák, és Tamás rengeteget felejtett. Az sem tett jót, hogy a családom még mindig érthetetlenül áll a döntésünk felett, és szívesebben látnának minket az országhatárokon belül. Nehéz volt állni a sarat, amikor megkérdőjelezték ismerőseim hogy valóban önmagam vagyok-e. Pedig ÉN én vagyok.

Volt már ilyen az életemben, gimnázium 4. osztályában, amikor szinte senki sem értett meg engem. És mégis jó útnak bizonyult, hiszen az vitt tovább. Tudom, sokan kívülről nem tudják megérteni, mit miért teszek, mégis úgy érzem tisztában vagyok azzal mit csinálok,  és mik lehetnek a következmények. 

Mivel valószínűleg megint hosszabb idő fog eltelni addig, amíg újra egy hetet töltök majd otthon, ezért listát írtam az elintézendőkről. A legfontosabb az iskolai záróvizsga volt, és az hogy a gyerekekkel elmenjek az évi szokásos orvosi ellenőrzésekre (háziorvos, szemész, fogász). Mit ad isten (na meg az augusztus 20-i csonkahét) mindegyikük a megérdemelt szabadságát töltötte. A szemészettel még nem is volt nagy gond, mert másfél éve voltunk. Sokan nem tartják ezt fontosnak, talán kétszer-háromszor fordulnak meg orvosnál a gyerekükkel a kamaszkorig. A fogászatra végül elmentünk, bár csak ellenőrzésre, így Csanád két lyukas foga betömetlen maradt. Az orvosunk meg a vizsga napján már rendelt, így gondoltam belsúvasztom a már eleve sűrű programunkba. Így lett a visszautunk életünk talán legmozgalmasabb, leghosszabb napja.

Szombat éjjel érkeztem Miskolcra, a pénteket Pesten töltöttük, és szombaton már Isaszegen voltunk. A hétvégére már annyira elfogyott az energiám, hogy elég nehezen viseltem az embereket, a kérdéseket, így úgy döntöttem, a betervezett találkozóimat elvetem (itt kérek elnézést ezért minden érintettől). És eljött a hétfő hajnal.

Minden simán indult. Reggeli, indulás az iskolákba. Nagyon izgultam, jobban mint a gyerekeim. Mindenki átment, délután kettőre végeztünk az iskolai feladatainkkal. Ezután mentünk a háziorvoshoz, ahol a tervezett 1 óra helyett majd két órát töltöttünk, így nem maradt idő a saját házamra, csak éppen bekukkantottam, és elhoztam a postám. (Ami igen fontos volt, ugyanis időközben lejárt az egyik bankkártyám, amit szépen be is nyelt egy automata, és az új is a levelek között volt) Mivel a kocsit még vissza kellett vinni, ezért fél 6-kor kellett elindulni. Iszonyatosan sok túlsúlyom volt, (tankönyvek) de úgy gondoltam, csak nem lesz gond, hiszen ezek kézipoggyászok, azt meg nem mérik. Időben érkeztünk a reptérre, a gép is időben indult. Kényelmesen elhelyezkedtünk, felszálltunk, gyorsan telt az idő. Egyszer csak nagy sürgés-forgás támadt. Kiderült, hogy egy csomagból (aminek nem találták a gazdáját) ismeretlen folyadék csorgott egy utas arcára, természetesen a gép elektromos berendezésein keresztül. A pilóta úgy döntött, nem kockáztat, leszállunk Frankfurtba. Igazság szerint nem is azért voltam ideges, mert hosszabb lett az utunk, hanem azért, mert a nehéz csomagokkal újra fel-le kellett szállni. Csabi is elindult már, így ő is a reptéren várakozott. Azért valahol izgalmas volt, hiszen tűzoltók, tűzszerészek várták a gépet, akik perceken belül a gépen is voltak. Néhány perccel később tessékelték le az utasokat, semmi csúszda meg ilyesmi, szépen lesétáltunk a lépcsőn. (Mint másnap egy Internetes hírből kiderült másfél órát töltöttünk Frankfurtba egy fagyasztott gomba kicsorgó leve miatt, ami pont egy olyasvalaki arcára folyt, aki allergiás volt rá, és kórházba is kellett szállítani.) Meglepetésünkre a legendás „piros táska” és tulajdonosa hosszas rendőri vizsgálódást követően az időközben lecserélt gépünkön csak megérkezett Írországba. Rövid időn belül másodszor éltem át, azt, hogy elcsigázott fáradt, csendes utasok között léptem be az országba. Megmondom őszintén, igen furcsa érzés volt. Tíz perc séta a reptér folyosóin nehéz csomagokat cipelve, és másfél óra autóút hazáig. Szerencsére másnap még nem dolgoztam, így mindenki jól ki tudta pihenni magát. Ennyi izgalom egy napra… hihetetlen.

Lassan visszarázódunk a hétköznapokba. Szerdán kezdtem a benzinkútnál, pénteken a hotelban. (időközben elment a „kedves” főnököm, és időbe telt, amíg a helyettese felfogta, hogy én is vagyok) Csütörtökön elkezdődött az iskola. Csanád hazajövetele magától megoldódott: ő is 3-ig van mostmár, mint a testvérei, így együtt sétálnak haza. Megkaptuk az ingyenes orvosi ellátásra jogosító kártyát. Minden jónak tűnik, csak sajnos Csabi újra nem dolgozik, megint rajta kívül álló okok miatt. Ez van. Nagy tragédia nincs. Ez nem Magyarország. Itt egy fizetésből is meg lehet élni, úgy hogy az ember lakást bérel, és autókat tart fent. És félreértés ne essék: én már otthon is arra vágytam, hogy helyet cseréljünk, és Csabi megismerhesse az „anyaság” előnyeit és hátrányait is. Tehát a vágyam teljesült. És nekem így jó, bárki is máshogy gondolja ezt helyettem.   

NYÁR GYEREKEK NÉLKÜL

NYÁR GYEREKEK NÉLKÜL

Kezdem megérteni azokat, akik számolják visszafelé a napokat, hogy újra lássák szeretteiket. Gondoltam milyen egyszerű lesz, hiszen sokat dolgozok, és végre kipihenhetem magam, most, hogy a gyerekek Magyarországon nyaralnak. Az, hogy a barátaimtól, rokonaimtól távol élek, már megszokott dolog számomra, de a gyerekek most vannak először ilyen hosszú ideig távol tőlem. Az első hét még gyorsan elszállt, köszönhető annak, hogy a repülő késése miatt be kellett hozni az alvásidőt. Valóban nem csináltam semmit, csak dolgoztam és pihentem. Szombat-vasárnap csak aludtam és angoloztam. Ezen a hétvégén végre Csabi a dolgozni kezdett, bár nem a hotelben, és csak alkalmi munkát, de ne legyünk telhetetlenek, szépen lassan lépésről lépésre de előre haladunk.

A második héttől már mindketten dolgoztunk, esténként hol nálunk, hol a barátainknál gyűltünk össze. Eközben a gyerekek kalandtúra táborban voltak Miskolcon, ahol mindenki nagyon jól érezte magát. Csanádnak ez volt az első igazi tábora (bár 2 éves korától minden nyáron együtt táborozott velem a Művházas napközis táborokba, és a Fenyves -erdei „ottalvós” sátor- táborba Isaszegen. Ezen a héten szerencsére sokat beszéltünk is, így gyorsan telt az idő. A hétvégén a fiúk megszerelték a KIA-t (nem dízelt tankoltam, „csak” a benzinpumpa dugult és romlott el), de sajna a műszakira felkészítés megint csúszik, mivel mindkét autó munkaeszköz.

A harmadik hét kínkeservesen lassan telt. Egyszerűen nem tudtunk beszélni a gyerekekkel, nem tudom hol jártak, mit csináltak, és rettenetesen hiányoztak már. Valószínűleg „betette az ajtót” az is hogy a barátaink családja éppen ekkor nyaralt itt, és nap mint nap láttam azokat a fiúkat, akikkel az enyémek együtt cseperedtek. Ha ez még nem lett volna elég… hírtelen kilépett egy lány a benzinkúttól, és helyettesítenek kellett néhány nap. Az egész jól hangzana, ha nem akkor, amikor a hotelen van a munkaidőm. Szerencsére meg tudtam oldani: hajnal 3-ra mentem a hotelbe, 7-re át a benzinkúthoz, a pihenőidő fél órájában vissza a hotelbe kitakarítani az irodát, ami 9-kor nyit csak, és fél 11-től 3-ig a rendes munkámmal fejeztem be a napot. Persze rögtön felvetődött bennem a kérdés, hogy mi lesz most, hiszen én már régóta végeztem az kilépett kollégám munkáját akkor, amikor hétvégente dolgoztam, de a főnök még hezitál, ő sem tudja mi legyen. A kedvenc munkafolyamatom a meleg ételek elkészítése, ezért nagyon elgondolkodtató. És mit ad isten, a hotelből is elment 2 lány, és természetesen ott is rögtön felajánlottam a segítségem. Hát… pompás most jól nézek ki… mert bizony ez a dolog fordítva is elsülhet… akár a két szék közé, a padlóra is kerülhetek.

Ezen a héten sikerült végre beadni a medical card – ingyenes orvosi ellátásra jogosító kártya- igénylését. Nagyon várom, hogy megkapjuk-e, mert ha igen, valószínűleg nem kell fizetni semmit Csanád kórházi kezeléséért.

A negyedik hét hétfőjén végre néhány percet újra tudtam beszélni a csemetéimmel. Éppen a lovastábort kezdték. Számomra rémes történeteket meséltek, hogy különböző trükköket kell csinálni, mint felállni a nyeregre, megfordulni rajta (mindezt menet közben) és vágtázni (ez csak azért ijesztő, mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy ezelőtt hányszor ültek sétálgató ló hátán). És hogy rögtön megvadult két ló is, és csak a szerencsének köszönhető, hogy az egyik táborvezetőn kívül -aki kórházba került- senkinek nem esett baja. Azért kaptam jó híreket is, állítólag egészen jól haladnak a tanulással, és jól érzik magukat.

Végre pont került a szabadság téma végére is a hotelben, bár álmomban sem gondoltam volna hogy így. A lényeg, elmehetek, ezalatt nincs fizetésem, és ha elmegyek, nem tudják garantálni, hogy tovább dolgozhatok. Magyarul: szerintem a hotelben ennyi lesz a pályafutásom. A manager hozzáállása megdöbbentő volt számomra, hiszen csak rajta múlik hogyan ossza be az embereket, és 2 munkatársammal is megbeszéltem, hogy szívesen helyettesítenek ezalatt a 6!!! nap alatt, akár úgy is, hogy nekik adom a fizetésem. Írországban eddig is óvtak a hotelmunkától, most saját bőrömön tapasztalom, miért. Egyébként csak az igazságérzetemet bántotta a dolog, foglalkoztat is a téma rendesen, de igazából nem törtem le, így megvan az indok arra, hogy újra belenézek a munkaerőpiacba, és aktualizáljam az önéletrajzom… ami nem árt.

A főnököm pénteki nap „volt oly kedves” közölni velem a döntését, és ezek után szombat délután szemrebbenés nélkül hívtak be dolgozni vasárnapra. Kicsit húzós volt, mert hetente kétszer 12 órázom, és így megint két hétig folyamatosan dolgoztam, de csak nevetni tudtam az egészen, egészen addig, amíg ki nem derült, mi is a feladatom. Reggel 10-től este 8-ig szobákat takarítottam. Az egészben az a megdöbbentő, hogy mivel ez egy négy csillagos szálloda, mindennek megvan a maga rendje, a szobákat meghatározott módon kell kitakarítani, és berendezni a következő vendég számára. Ezt a munkát normál esetben egy hétig tanítják be, úgy hogy egy tapasztalt takarítóval dolgozik az újonc. Na, nekem ilyen nem volt… Ott, akkor, azonnal kellett megtanulnom mindent. Amikor összefutottam a kisebbik főnökömmel megkérdeztem tőle, hogy „tudja-é” hogy én még soha nem végeztem ezt a munkát, és… tudta. Ennek ellenére ugyanannyi szobát kaptam, mint mindenki más. Természetesen a többiek már 5 fele végeztek, de nem bántam a dolgot, ugyanis végre ezt is megtanultam, és a szobaellenőrzésekkor kiderült, hogy jól is végeztem a dolgom.

Szeretnék már 3 héttel idősebb lenni, ugyanis addigra kiderül, hogy maradok-e a szállodában, és az is, hogy a gyerekek sikeresen levizsgáznak-e otthon. 

HOL A NYÁR?

HOL A NYÁR?

Sose hittem volna, hogy ennyire hozzászokik az ember természete a hosszú nyári napsütéses napokhoz. Érdekes, hogy eddig nem nagyon zavart az eső, most mégis volt egy hét, egész napos esőkkel, ami rendesen megtépázott. Azért ezeken a napokon a természet tartogatott meglepetéseket (csak elég későre halasztotta) hiszen este 9-10 körül (!!) kisütött a nap, és csodaszép naplementékben gyönyörködhettünk. Igen, itt este 10-kor még süt a nap, és 11 körül lesz sötét. Új házunk óriási konyhaablakából, a konyha mögötti kiskertből (és a saját hálószobaablakomból) minden este (amikor nem ájulok be a hajnali kelések miatt az ágyba) szinte családi programmá vált a naplemente. Csanád és Tamás pedig egész fotósorozatot készített, ami sajnos nem adja vissza igazán a valóságot. A minap fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy már csak ezért is érdemes volt kiköltözni, mert ilyen csodaszép természeti jelenségeket én nem láttam otthon. (Pedig jártam eleget az országot)

Szóval az ír nyár… esős (jaj de meglepő) és hűvös. Azt olvastam, hogy 25 fok körül szokott lenni a hőmérséklet, na de azt sehol se, hogy van, hogy csak 15 fok a maximum. Érdekes is volt hazamenni a 15-ből a 30 fokba. A szokásos egynaposra tervezett utazásom most elég kalandosra sikeredett. Addig minden simán ment hogy hazaértem, ügyet intéztem… minden túl simán. A tervezett dolgaim közül most szinte mindent sikerült megoldani, amit nem, az is csak idő kérdése és elintézhető. Sajnáltam ugyan, hogy a tervezett baráti találkozók rövidre sikeredtek, így nem nagyon tudtam senkivel sem igazán „lelkizni”. Visszafelé időben kiértem a reptérre, simán átmentem a vámvizsgálaton, pedig most is több cigaretta volt nálam a megengedettnél. Gondoltam is magamba, valami történni fog, mert minden nagyon jól megy. Hát… történt, azaz történtek is érdekes, de végül szerencsés kimenetelű dolgok. A mese indul:

Az első az volt, hogy késve érkezett a gépem (így természetesen késve is indult) na de milyen késve… Éppen ott tartottunk volna, hogy beszállhatunk, amikor óriási zivatar szakadt a reptérre.  Ki is írták hogy a gép a tervezett 20.25 helyett 21.00, 21.30, majd végül már 22.00-kor indul. Érdekes volt, hogy rengeteg ember gyűlt össze az átalakítás miatt az egyébként is kicsi helytől kisebb területen, -hiszen az este folyamán még számos gép készült felszállni- mégsem volt a magyar mentalitásra jellemző hőbörgés, veszekedés, kiabálás, pedig ez idő alatt a monitoron kiírt módosított indulási időn túl semmilyen információt nem kaptunk. Egészen meghatott, -valóban- hogy az emberek kínjukban viccelődtek, így bármilyen hosszú volt is a várakozás, vidáman telt. Azért megjegyzem, hogy a reptéri árak biza igencsak húzósak (mert ugye az ember ennyi idő alatt megéhezik, megszomjazik). A szendvicsek 700 Ft-tól kezdődtek, üdítő 500, meleg étel gulyásleves 800, sültcsirke 2200 Ft. Fél 11-kor végre megkezdődött a beszállás, ami egészen a reptéri buszig tartott, amiről is 10 perc várakozás  után visszatereltek mindenkit a váróba, nem sokkal később pedig újra a buszba, ami egy nagy kanyart téve a repülő körül egészen elvitt minket a váró ajtajától 20 m-re az épület érkezési bejáratához. Fél füllel még hallottuk azt az információt, hogy kényelmesebb várakozni az előcsarnokba (ami való igaz) mert bizonytalan a gép indulása, ugyanis egész Európa felett viharok tombolnak. Na ekkor azért már voltak berzenkedő utasok – biza közöttük én is- hiszen én reggel 6-tól dolgozni készültem, és a másnapi munkakezdéssel nem voltam egyedül. Kezdték kiírni a törölt járatokat, hozták kifelé a poggyászokat a hoppon maradt utasoknak, szóval egyre inkább azon gondolkodtunk (többen is) hogy hogyan értesítsük éjjel a főnökeinket, hogyan szervezzük meg a magyarországi éjszakát- hihetetlen, de még mindig viccelődve téve ezt-. Aztán éjfélhez közeledve felgyorsultak az események, a mi gépünk utasait a kapuhoz hívták (hogy hogy sikerült mindenkit összeszedni azt nem tudom) és negyed egy után, 4 óra késéssel végre felszálltunk. Előtte persze újra átestünk a vámvizsgálaton, ahol az vámmentes területen az útra vásárolt összes italt el akarták venni (végül belátták, hogy nincs igazuk) újra útlevél ellenőrzés (kétszer), újra fel a buszra-le a buszról talán 50-70 m (!) út miatt, csata a helyekért, értetlen kóválygó utasok tömege, akik tizedszerre sem értették meg, hogy ha perceken belül nem indulunk, akkor legalább 10 órára (ennyit kell pihenni a pilótának kötelezően) Magyarországon ragadunk. Huuu… mindez kb. 20-25 perc alatt. Felszáltunk, leszálltunk, és rekord idő alatt hazaérve, még 50 percem maradt is az alvásra. Munka 5-től 3-ig, végre otthon és alvás, már kora délután.

Gondoltam, végre jól kipihenem magam, hiszen vasárnap reggeltől kedd délutánig sikerült 5 egész órát aludnom. HuHu Természetesen nem így lett. Most hogy a gyerekek otthon vannak, és „szinglik” lettünk, Csabi átment a barátainkhoz, és úgy beszéltük meg, hogy hajnalban, ha kidőlnek én fuvarozok haza mindenkit. Ezzel nem is volt semmi gond, felkeltem éjfélkor (újabb 5 órát aludtam, hurrá!) elmentem, sofőrködtem, csak haza nem sikerült érni… ugyanis az éjszaka közepén, egy elhagyott úton megállt a KIA. Mivel előtte néhány perccel tankoltam az első gondolatom az volt, hogy ilyen „frissen és üdén” valszeg dizelt tankoltam benzin helyett. Szerencsére nem hagytak aznap tovább gondolkodni, mert véletlenül arra tévedt egy jótét lélek, aki megállt, hazafuvarozott, pedig éppen az ellenkező irány felé tartott. (Fél négykor már ágyban is voltam megint, úgy hogy reggel fél 6-kor keltem) Viszont mindent összevetve igencsak szerencsésnek éreztem magam, hiszen megérkeztem Írországba, beértem dolgozni, és a kocsi  is csak pár km-re robbant le a házunktól, akkor amikor éppen nem siettem se a reptérre (na az lett volna szép 3 gyerekkel lekésni a gépet) se dolgozni, se sehová. Az alvást meg „elintéztem” a hétvégén, két napig csak feküdtem, aludtam, angoloztam.

Az idő is kiderült, végre nem esik csak hébe-hóba kicsikét, és kellemes 20-25 fok van. Esténként pedig feltöltődöm a naplemente csodaszép látványával. A gyerekek megkapták az ír bizonyítványokat (hihetetlen, de fénymásolt lapok kitöltve, lepecsételve… mint megtudtam, itt ilyen… minden évben egy újabb fénymásolt lapocska…) és… és… és… nagyon jók lettek. Mind a szöveges értékelés, mind az osztályzatok (magyarosítva: négyes-ötös, egy két hármas). Az örömben az ürömben csak az, hogy még mindig nem engedtek el szabadságra, és Csabi 4.hete nem dolgozik a hotelben.

HASONLÓSÁGOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK

HASONLÓSÁGOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK

Az tény, hogy nagyot változtattunk az életünkön, de nagyon sok minden van, ami változatlan maradt itt is. Családdal itt élni -szerintem- nem olyan nagyon más.

Mióta Csabi is dolgozik, új menetrendünk lett. Sajnos (anyagilag) de mégis szerencsére a hotel az elmúlt hetekben nem túl forgalmas, így este nem vagyok beosztva. Maradt a hajnal 5 vagy 6-tól délután 3-ig tartó munka. Eddig ugye Csabi hozta vitte a gyerekeket, ő készítette a szendvicseket tízóraira, az ebédjüket, ő nézte meg a leckét, mosott és néha főzött is. Olyannyira komolyan vette a dolgot, hogy reggel 8-tól délután 6-ig csak ezzel foglalkozott, teljesen kitöltötte az idejét. (Rá is jött gyorsan, hogy időigényes és lelkileg leterhelő dolog a gyereknevelés…) Most a reggel azzal indul, hogy ő 4 és 5 között ér haza, én háromnegyed ötkor vagy háromnegyed hatkor indulok. Reggel gyorsan megcsinálom a szendvicseket, de az italukat, a csomagolást, öltöztetést, elindulást, reggelit Csabi intézi (3-4 óra alvás után). Két órára megy Csanádért, háromkor Sára meg Tamás már egyedül jön haza. Ebédjük változó, ha éhesek Csabi készíti, ha nem akkor a gyerekek magunknak, vagy én. Én fél négy (ha vásárolok fél öt) felé érek haza, Csabi fél ötkor indul. Azaz naponta max. egy órát találkozunk, ami most nem is nagy baj, mert az elmúlt időszak megzilálta lelkünket és a kapcsolatunkat is. Az esti program tehát megint az enyém mint otthon (lecke, vacsora, fürdés, alvás) A korai kelések miatt én is megyek a gyerekekkel aludni 10 körül. (mert hogy reggel 8-kor bőven elég felkelni, van elég idejük kipihenni magunkat) Hétvégén nem dolgozom, -most már én alakítottam így magamnak- ezért ez lett újra a kirándulások, látogatások ideje. Érdekességként leírtam azokat a helyeket, ahová menni szoktunk (lásd Írország ablakban).

A bérelt házcsere nem zajlott le zavartalanul, ugyanis az első hét után az ügynök azzal állított be, hogy ki kell költöznünk… (ok: mondvacsinált…sokan vagyunk, sok a vendég, sok kocsi áll a ház előtt). Kerestünk is másik házat, éppen foglalózni készültünk, amikor hívott a tulaj, hogy hát mégiscsak maradhatunk (hebegés, habogás, érezhetően kitalált sztory után). Hát... nagyon nem szerettem volna megint költözni. Így is maradt elég feladat (nagytakarítás, végleges rendezkedés stb.)

Közben telt múlt az idő (mint a mesében) és végre elérkezett a várva várt nyári szünet itt is (itt június 26-ig tart az iskola). Megkaptuk a könyvszámlát, ami bizony tetemes összegre jött ki. De… osztottunk szoroztunk, és ha azt nézzük, hogy itt mennyi a minimálbér… arányaiban sokkal kedvezőbb mint otthon (annak a kedvéért aki nincs benne: otthon egy beiskolázás per gyerek 30-35.000 Ft, tehát egy fél havi fizetés, itt kb.200-250 eu (egyenruhástúl) ami nincs egy heti fizetés. Sajna most Csabi került abba a cipőbe, amibe én… most ő van fizetés nélküli szabin második hete. Reménykedünk, hogy ő nem fog úgy járni mint én, hogy végül új munkát kell keresni.

A gyerekek július-augusztust Magyarországon töltik, nagyon izgulok a magyarországi iskolai vizsgák miatt. Augusztusban 10 napra én is hazalátogatok, ha minden jól megy, mert a hotelből még nem engedtek el.  A vizsgák napján 25-én jönnénk vissza… bár sajnos igen kevés időt töltöttünk tanulással, ami elsődlegesen azért volt, mert itt annyira eltérő az írás, számolás, olvasás, hogy nem volt szívem belekavarni az így is összekavarodott lelkükbe.

Kavarodás-keveredés…. Most látom csak, hogy mi lesz a címben megadott témával… Eredetileg arról akartam írni, hogy a mi életünket érintő események közül mi az, ami hasonlít és mi az ami teljesen különbözik az otthonitól. Na akkor vágjunk bele.

Én úgy érzem, hogy a két ország nagyon sokban hasonlít egymásra. Közel egyforma terület, Írország sziget mivolta-, Magyarország nyelvéből adódóan elszigetelt. A magyarok álmodoznak a „Nagy Magyarországról” és vannak ír csoportok is akik álmodoznak a „Nagy Írországról” (Észak-Írországgal közösen) Az Ír népre igen rányomta a bélyegét az angol fennhatóság, Magyarország pedig sokáig az Osztrák-Magyar Monarchia részeként élte ugyanezt. Nálunk főleg ’56-ban, -az Íreknél több hullámban-, sokan vándoroltak külföldre, és mindkét országban mostanában térnek haza az évekig távollevők közül. Rengeteg ír híresség van világszerte -mint ahogy a magyar is, még ha más-más területen is-, és az ír nép is legendásan ismert, mint a magyar bármilyen kicsiny országból származunk. Mindkét országban elsődleges a mezőgazdaság, az emberek szeretik a földet.

DE nem tudom hogyan, az írek bizonyos dolgokat nagyon jól csinálnak, vagy egyszerűen szerencséjük volt. Az uniós csatlakozásról korai lenne bármit is mondani, de amit látok, az nagyon nem tetszik. Nem tudom ésszel felfogni, hogyan lehet az, hogy a szabad kereskedelem ellenére Írországban megmaradt a kis választék, de ami közül választani lehet az jó minőségű. (tisztán emlékszem az „átkos” parizerének, szendvicssonkájának, margarétavajának, sportszeletének ízére, amit azóta sem sikerült semelyik nagyvállalatnak reprodukálnia) Nem hinném, hogy szükség van otthon a 15 fajta citromlére, 20 fajta lisztre, 30 fajta tésztára. Itt vannak olcsó -de hordható minőségű- ruházati cikkek, nagy vállalati láncok saját termékei, az otthoni „kínais” boltok itt szinte teljesen hiányoznak. Nincs minden sarkon ruhaárusító, aki rádtukmálja a portékáját. Úgy érzem semmi szükség az otthoni „gagyikínálatra”, a követhetetlen újabb és újabb márkákra.  Úgy érzem, mindenki üzletet lát abban, hogy a magyar mindenféle szemetet megvásárol, csak olcsó legyen. (Ez alól pedig én sem vagyok kivétel… emlékszem otthon hányszor csábultam el az 50-100 ft-os kínai gagyira, merthogy „jó lesz még valamire”…) Bár azt se felejtsük el, hogy hiába a hasonló országméret, Magyarországon háromszor annyi ember él ugyanakkora területen.

Alapvetően mezőgazdasággal foglalkozó országként mindkét hon rengeteg művelt területtel rendelkezik. Mégis, óriási különbség a két vidék. Magyarországon hiába kerültek magánkézbe a földek, sok tulajdonos egyátalán nem foglalkozik a területével, és nincsenek is elhatárolva sok helyen a telkek. Itt az út mentén minden telek behatárolt, legtöbb helyen élősövénnyel, kőkerítéssel. Szinte sehol nem látni műveletlen, gondozatlan területet, pedig a sok eső miatt hihetetlen gyorsasággal nőnek a növények. A parlagon hagyott domboldalakon bárányok, tehenek legelnek, és még az utak mentén is folyamatosan vágják a növényeket. Minden nagyon gondozott, és a sok egyforma háznak köszönhetően minden nagyon rendezett is. Sajnos a kerítések megakadályoznak abban, hogy fogjuk magunkat és csak úgy sétáljuk egyet a környéken, hiszem minden terület lezárt. Sajnos így kevés a kirándulóhely is, amit nagyon fájlalok.

A Becsület… ami nagyon itt nagyon sokat ér… Kezdet kezdetén már írtam arról, hogy az ír nép mennyire becsületesen él. A napokban hallottam, hogy ha valakit lopáson kapnak, annak a fényképét kiteszik a bolt hirdető táblájára, és bizony az állásából is kirúgják, (és nem nagyon talál utána munkát). Valóban… rengeteg autóban láthatunk kulcsot, a közterületeken értékes dolgokat szanaszét, úgy hogy senki sem nyúl hozzá. Bár már nem egy írtől hallottam azt hogy sajnos egyre inkább oda kell figyelni az egyre nagyobb „menekültáradat” miatt. Sose felejtem el azt, amikor egy séta alkalmával a barátnőm kislánya kidobta a sapkáját a babakocsiból és 3!!! perc múlva már hűlt helye volt… sajnos ez Magyarország. Mindenki ott csal, lop hazudik (tisztelet a kivételnek) ahol csak tud… amit természetesen sok esetben a (nem)megélhetés számlájára írhatunk. Én sem vagyok kivétel ez alól, bizony otthon néhányszor nekem is élnem kellett némi kegyes hazugsággal, apróbb csalásokkal… de az vesse rám az első követ, aki soha nem tett ilyet. Ittlétünknek az egyik legfontosabb eleme az, hogy a bejelentett munkahelyünkön keresett fizetésünkből (szigorúan betartott munkaidővel) meg tudunk élni, nem kell mindenféle fortélyhoz folyamodni. 

A becsülethez hozzátartozik a tisztaság is. Írországban sehol sem láttam illegális szemétlerakókat, a nagyvárosokon kívűl mindenütt rend van. Egyébként az ír nem egy tiszta –és nem is igényes- nép, nem szeretnek kezet mosni, és hallottam hírét mekkora kupi tud lenni a lakásaikban, nem is beszélve az áruházakban szanaszét dobált árukról. Mégis a házak és környékük is rendezett. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a mi népünk hogy képes ennyi szemetet felhalmozni maga körül, pusztán azért, mert sajnálja a pénzt a szeméttelepre.

Az üzletekbe, hivatalokba ha bemegy az ember kedves, mosolygós, segítőkész dolgozókkal találja szembe magát. Gondolom senkinek sem ismeretlen otthon a plázák boltjaiban ülő, körmöt reszelgető unott arcú „plázacica” aki se köszönni, se segíteni nem tud, és éppen csak azt nem vágja a fejedhez, hogy minek is zavarod az elfoglaltságában. (természetesen tisztelet a kivételnek, elvétve akadnak még kedves eladók is) Jobban szeretek itt ügyet intézni, még ha nyögvenyelősen is megy, mert türelmesen meghallgatnak, és mindig segítenek. Egyébként itt az ember néha fel tudna robbanni az ír bürokrácia lassúsága miatt, szóval tessék csak megbecsülni az otthonit.

Politika, hírek – elsődlegesen nem arról szól, hogyan félemlítsük, rettentsük meg a népet… egyszóval nem a negatívumok, a szörnyűségek állnak a címoldalon. Természetesen hallani a rosszról is, de jóval kisebb százalékban mint otthon. A politikában is itt vannak csatározások. Most volt nemrég miniszterelnök váltás, mégsem volt hangos a sajtó a pocskondiázó cikkektől, szenzációhajhász interjúktól. Pedig Írországra az Egyesült Államok nagy hatással van, rengeteg kitelepült milliárdos támogatja az országot, mégsem majmolják az ottani politikai élet külsőségeit.

Kifogytam a témából, pedig rengeteg minden van ami napközben eszembe jut… hát ez van, most ennyire tellett.

ÚT A MEGOLDÁSOK FELÉ

 ÚT A MEGOLDÁSOK FELÉ

Jaj-jaj… csak úgy repül az idő. Újra rengeteg minden történt, és nagyon elfoglaltak vagyunk. Kezdeném az előző bejegyzés számozási sorrendjében, hogyan is folytatódik az életünk, távirati stílusban:

1.Barátok

Az alaptörténet ugye, együtt él két család…. Ahol a „férfik” 25 éve barátok. De a barátság nem egyenlő a házassággal, a találkozunk néha meg sem közelíti a napi 24 órás együttlétet. Úgy alakult, hogy egy hónap után külön költözünk. A helyzet igen puskaporossá vált, meglátásom szerint mindenki egyenlően hibás volt a történetben. Remélem azért a barátság megmarad, és az együttélés emlékei elszürkülnek.

2. Otthon

Az otthoni hírek még mindig fel tudnak kavarni… de érdekes módon elkezdtem foglalkozni az itteni világ híreivel is. A halál az ami napokig foglalkoztat, és hetekig újra és újra visszatér a gondolataimba... Gondolom engem is féltenek otthon, de ez viszont is igaz. A távolság megsokszorozza az aggodalmakat. A gyerekek készülnek haza nyári szünetre, de mostanában nem sikerült időt szakítani repülőjegy „szemlére”, de még a gép előtt sem ültem csak heti egy-két alkalommal. 

3. Csanád

Csanád kitűnően van, bár nem tud nyugodni. Természetesen még mindig nem vagyok nyugodt, hiszen mégis csak egy hasi műtéten esett át.  Szerencsére az osztálykiránduláson már részt tudott venni, és összességébe véve az iskolaszünet miatt csak két és fél hetet hiányzott az iskolából. Ebből is az utolsó héten Tamás hordta neki a leckét. Viszont a kórházi költségeket úgy néz ki, hogy ki kell fizetni.

4. Munka

Na ….. a munka az ami miatt mostanában nincs időm semmire. Nagy dologba vágtam a fejszém, tudom. Jelenleg két munkahelyem van, és ez a második hét, hogy Csabi is elkezdett dolgozni éjszakánként szintén a hotelben a konyhán. Az egyes számú, és nekem elsődleges a benzinkutas szendvicskészítés. Sajnos (vagy szerencsére?) elment egy kollégám, és én vettem át a műszakját. Így nem dolgozom hétvégén, ami azzal jár, hogy vége a főzőcskének -mert csak hétvégén kellett nekem főzni- és kevesebb lett a heti ledolgozott órám is. Valahol nagyon sajnálom, valahol pedig örülök, hiszen újra van hétvégém 3 hónap után. Annak meg különösen örülök, hogy 4 hét után így lett szabadnapom. Az utolsó az a két nap volt, amikor otthon voltam… aztán jött Csanád betegsége (és a kórházi éjszakázások, hajnali kelések) majd a két munkahely előfordult, hogy napi 14 óra munkával. A kettes számú munka a hotel. 4(!) csillagos szálloda, aminek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Egyértelműen előny, a tisztaság, hiszen a tisztát könnyebb rendben tartani, a jó ételek, hiszen ugyanazt esszük, mint a vendégek, és a gyönyörű környezet, ahol egyszerűen van kedve az embernek dolgozni. Hátrány természetesen a maximalista management, de egyelőre a lusta lengyelek mellett nem nehéz jól teljesíteni. A golfrészleg takarítása mellett, heti pár nap a golf bárját is takarítom egy-egy órában, és van, hogy esténként is dolgozom, a szobaszervíz egy fajtáját végzem. „Turndown szervice” a neve. Minden szobába ásványvizet, esti csokit viszünk, behúzzuk a függönyöket, a lámpákat lekapcsoljuk az éjjeli lámpát pedig fel. Még néhány kötelező apróság van, ami még húzza az időt, így nagyon nehéz beleférni a 4 órába 70-80 szobával. Ez a munka este 6-10-ig van, és érdekes, mert belelátunk sok ember életébe. Mióta Csabi is dolgozik, sajnos kevesebbet tudok vállalni, mert az ő műszakja este 5-kor kezdődik, és kell lenni valakinek a gyerekekkel. 

Lakás

Végre az új házban lakunk!!!! Természetesen ez sem ment egyszerűen, mert nem fejezték be a munkálatokat, így egy héttel később tudtunk csak beköltözni a tervezett időponthoz képest, és még mindig vannak elmaradások. Ez egy hatalmas új kétszintes ház 4 hálószobával, két nappalival, 3 fürdőszobával, étkezővel, konyhával, mosókonyhával. A kert pici, de a kilátás itt is gyönyörű. A gyerekek (egyelőre csak a két nagy) tud gyalog iskolába menni-jönni, és Tullow (azaz a munkahelyszín) is közelebb van. Az új főbérlő miatt kellett végül a barátainknak elköltözni, amit jelenleg nem bánunk, de ki tudja, mit hoz a holnap… Persze a költözés szintén rengeteg időnket és energiánkat felemésztette. Bár nekünk könnyű dolgunk volt, hisz nem sok mindenünk van -és eleven emlék még az otthoni házpakolás-, ellentétben a sógorral… hú… 7 év alatt sikerült sok mindent összegyűjtenie.

Autók

A helyzet változatlan. Azaz van egy jól működő műszaki nélküli és egy betegecske, viszont műszakival büszkélkedő. Közben kiderült, hogy Csabi kocsiján sem volt kifizetve az útadó, és egyelőre még nem sok változás van a biztosításokban sem, de ez még folyamatban van. A kocsieladás csúszik, de napirenden van.

Tavasz... vagy már nyár? Nem is tudom igazán. Csak nyíltak itt is orgonák szép számmal, és rengeteg fa van, ami most virágzik, úgy hogy fehérlik az egész lombkorona. Az orgonák május közepén kezdtek virágozni. Van bodza is, gyorsan szörp is készült belőle... nincs különbség az ízek között... szerintem. Volt már 25 fok meleg, egy hét eső nélkül, de május utolsó hetében csak 15 fok (otthonról meg halljuk a 30 fokokat...)

Most nem lelkizem, pedig volna mit. Most csak ennyire futotta. „Folytköv” remélem hamarosan

FENT ÉS LENT…

FENT ÉS LENT…

Olyan sok minden történt az utóbbi két három hétben, hogy azt sem tudom, honnan kezdjem. Történtek nagyon jó és ijesztően rossz dolgok is. Talán haladjunk időrendben.

1. Barátok

 Megérkeztek a barátaink, amit már nagyon vártunk. Nagyon szerettem volna tudni előre, mi is a tervük, de mint kiderült több út is ígérkezik számukra, melynek a mikéntje, sorrendje ahogy lesz úgy lesz. Érkezésük előtt Csabival egy egész éjszakát végigbeszéltünk arról, hogy mi lehetséges akkor ha megérkeznek, és mi lehet akkor ha végül –az előnyök és hátrányok mérlegelése után- úgy alakul hogy közösen bérelünk lakást, mégsem mennek egyszerűen a dolgok.

Igazság szerint én vagyok az aki kilóg a sorból, talán túl sokáig voltam „magamra utalva” sokáig intéztem egyedül az életem. Csabi dolgozott heti 6-7 napot, utazással együtt napi 12-13 órákat, így tulajdonképpen aludni járt haza. Éppen ezért sokszor egyedül kellett döntenem, és ha a terveim nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna, anélkül változtathattam az elgondolásaimon, hogy bárkinek alkalmazkodnia kellett volna hozzá.

Talán ezért van az, hogy folyamatos félreértésekbe keveredek, és nehezen alkalmazkodom az új életformához. Sokszor akaratomon kívül, -máskor át nem látva az elindított „lavinát”- változtatom meg az előre „eltervezett” forgatókönyvet, így több embernek kell alkalmazkodni hozzám. Sokszor egész egyszerűen képtelen vagyok szó nélkül hagyni azt, amire úgy vélem, tudok jobb megoldást. Szóval kívülről nézve teljesen jogos a neheztelés.

Nagyon akarom, hogy jól meglegyünk együtt, épp ezért nem működnek jól a dolgok. Valószínűleg ez az, amiért saját családomban is sokszor vitába keveredek. (zárójelben jegyzem meg, hogy eddig is tisztában voltam, hogy a görcsösségem mennyire hátráltat az életben, de a fenti összefüggés most írás közben esett le).

Viszont, az új mindig tanít, a változás pedig általában előbbre visz, szóval bízom benne, hogy megmarad a barátságunk a nehézségek ellenére is. „Bajban ismerszik meg a barát” szokták mondani, ami a jelen helyzetben (új ország, új kultúra, új életforma, új életközösség, kétségek, próbálkozások, stb.) különösen igaz.

2. Otthon

Újra hazalátogattam. Nagyon nem akarózott menni, annak ellenére, hogy már alig vártam, hogy beszélgethessek néhány régi ismerősömmel, otthonmaradt barátokkal. Végül is egész jól alakultak a dolgok. Otthon egészen más az esőillat, összehasonlíthatatlan a két tavasz. Rájöttem, hogy még nem láttam itt orgonát, és virágzó gyümölcsöskertet. Lelkileg feltöltődtem, jó volt beszélni –és nem csak írni- az új életünkről, és jólesett a sok bíztató szó. Magyarországra menet utaztam Dublin egyetlen villamos vonalán (LUAS), megtudtam, hol van az Ír Vérellátó központ, (hisz véradó vagyok), megismertem új embereket. Na és természetesen otthon Csanádot sikerült beíratni iskolába.

3. Csanád

Legkisebb gyermekünk mindig is sok fejfájást okozott nekünk. Születésétől kezdve folyamatosan veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetek alakulnak ki körülötte. Annyi minden történt már vele, hogy sokszor a szemünk se rebben egy-egy hatalmas esés, újabb sebesülés, veszélyesnek tűnő helyzetek láttán (mi láttunk már veszélyesebbet is, mást meg a frász kerülgeti). Sokszor megkaptam már, hogy nem figyelek rá oda, az igazság mégis az hogy nagyobb figyelmet kap mint az bárki is gondolná. Bár a napokban múlt el 7 éves, nyughatatlansága miatt 2 ember sem elég hogy szemmel tartsa, amellett hogy szerintem legalább egy tucat angyal vigyáz rá.

Most mégis megijesztett bennünket, hiszen kórházba került, sürgős vakbélműtétet hajtottak végre rajta, úgy hogy a vakbélgyulladás szinte egyetlen tünetét sem produkálta. Az egész 5 nap alatt zajlott le (másnál órák alatt), nem hányt, nem volt magas láza, nem nézett ki nagyon betegnek, a hasa épp csak kicsit fájt. Távirati stílusban: egy nap hőemelkedés, egy nap lábadozás, egy születésnap-iskola… kis hasfájással. Két újabb hőemelkedéses nap –már fekvéssel és étvágytalansággal- 5. nap 39 fokos láz éjjel műtét. A masszírozásra múló hasfájása biza a műtét napján már nem múlt, és már határozottan csak a jobb oldalon fájt. Nem vagyok az az orvoshoz rohangálós típus, most is csak telefonáltam először egy írországi magyar háziorvosnak, - hátha van valami helyi járvány-, majd az otthoni gyerekorvosunknak. Ő említette, hogy látott már olyan perforált vakbelet ami semmilyen tipikus tünetet nem mutatott…  Ez volt az ami elindított az orvoshoz, és 12 óra –és 4 kételkedő orvos- múlva már túl is voltunk a műtéten, ami nehéz volt, de jól sikerült. Morfiumot kapott, és csak másnap este mondták meg az orvosok hogy perforálódott, miután Csanád hihetetlen javulást produkált. A műtét után néhány órával reggel már egyedül ment a wc-re, egyedül ült fel, mászott le az ágyról, bár számtalan cső lógott belőle és igen gyengécske volt, mégis tudott mosolyogni, viccelődni. Folyamatosan éhes és szomjas volt, és csak a javulásának köszönhető, hogy másnap estétől ihatott vizet, harmadnap este pedig engedélyt kaptunk egy kis joghurtra, negyedik kekszre, majd az ötödik nap már szinte mindent ehetett. Sajna csak csipegetett, így igen legyengült (volt hogy fél kilónyi súlyt sem volt képes megemelni, és csak pár percig tudott lábra állni), eddig is vékony volt, de most pálcikaemberke lett. Három napig halogatták a hazaengedését, de otthon már minden ok, úgy kell figyelmeztetni, hogy ne mocorogjon annyit, és enne egész nap.

   Csanád nem egy könnyű eset, és ennek (számomra már) természetes velejárója, hogy bármilyen egészséges, bármilyen erős, néhanapján ha beteg, akkor biza nem mindennapi betegségek döntik ágyba. Kéthetesen esett át egy igen erős rota vírusfertőzésen, félévesen orrmandula gyulladáson, kétszer volt bárányhimlős. 6 évesen csípőizületi gyulladás miatt több mint egy hónapig nem lehetett szaladnia, lépcsőznie, ugrálnia. (Hihetetlen de extra mozgásigénye ellenére szigorúan betartotta a szabályokat akkor is amikor már semmilyen fájdalma nem volt) Most a következő két hónap „mozgás stop” következik… Az izgalmaknak még nincs vége, mert a magyar biztosításunk nem fedezi az összes kórházi költséget, itt meg még nem sikerült elintézni a szociálisan rászorultak részére járó medical card-ot, ami ingyenes orvosi ellátásra jogosít.

4. Munka

Március elejétől tart már jelenlegi munkám, amit már szeretek, közel van, kár hogy csak részmunkaidős. A fizetésem nem sokkal kevesebb mint az előző helyen, -ahol több órát dolgoztam és 2 órát utaztam- szóval nem panaszkodom. Csanád műtétjének napján kezdtem egy „puccos” hotelben dolgozni szintén Tullow-ban. Reggel 6 és 10 között a golfosok részére fenntartott részleget kell takarítanom az épületben, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Aznap kezdett dolgozni a frissen érkezett barátunk is (hihetetlen, hogy másfél héttel az érkezése után) és a műtét másnapján Csabi mosogatóként kezdett volna egy hotelban Dublinban. Annak ellenére, hogy az ő állása nem jött össze, álomszerű az egész. Hívták Carlowba is, amit sajna lemondtunk a másik miatt, és a hotelba is függőben van még egy állás. Mégsem lehetünk nyugodtak, hiszen az új helyem nagyon friss, Csanád miatti kimaradásomat a benzinkútnál nem biztos hogy jó szemmel nézik.

5. Lakás

Hogy ne legyen elég az izgalmakból, tavasz révén aktuálissá vált a bérelt lakásunk eladása. Érkezésünkkor említette a tulajdonos, hogy tavasszal el akarja adni a házat, de olyan árat mondott, hogy egy percig se gondoltuk komolyan, hogy akad rá vevő. A napokban ingatlanossal járt itt, amikor is végiggondoltuk, hogy innentől átjáróház leszünk, amire egyikünk se vágyott. Hosszú ideje nézegetettük egy lakópark házait a neten, -mióta itt élünk élőben is-, ha minden jól megy oda költözünk. Bármennyire is szeretem ezt a házat, a környéket, a karnyújtásnyira élő állatokat, elegem van abból, hogy keresztül fúj a szél a házon, és kocsi nélkül egy kiló kenyeret sem vehetünk.

6. Autók

Csabi kocsijával -mióta megvettük- folyamatosan bajok vannak. Most hogy újra dolgozom beütemeztünk egy szervizt (szűrőcserék, olaj és vezérműszíj csere). Ekkor derült ki, hogy jobb ha túladunk rajta, csak barátaink érkezése, és Csani betegsége miatt tologatjuk a dolgot. A lényeg, el kell adni és venni egy másikat.

Írországban 3 dolognak kell meglenni hogy közlekedhessünk. NCT (zöldkártya és műszaki vizsga), TAX (útadó) és biztosítás. Nagyon praktikusan van megoldva az, hogy mi meddig érvényes: kerek tiketteket kapunk dátummal ellátva, amit a szélvédőre ki kell tenni. Útellenőrzéskor mindenkit megállítanak de egy pillantás elég, és mehetünk is tovább. Nagyon elmés ötlet, látszik, hogy nem magyarok… hány de hány hamis biléta lenne otthon.

Az én autómon nincs műszaki vizsga, egy pici apróságon mindig elcsúszunk, de ez nem gond, itt nem büntetnek érte egy darabig. Viszont mint kiderült, 4 hónapja nem volt TAX az autón (rendőri ellenőrzést követően) mert összekevertük a matricákat, de végül is megoldódott a dolog, és most már minden ok. Azért nem kis ijedségbe és utánajárásba került, pont akkor mikor minden percem ki volt számolva a két munka és a kórház között.

Segítettem a barátainknak biztosítást intézni, amikor is kiderült, hogy tévedésből dupla annyit fizetünk biztosítást (havi 250 eu!!!) mint kéne. Ennek intézése szintén függőben van, nem mindegy hová kerül az a havi 100-120 eu…

ÉS továbbra is várom a leveleket, akár egy szép időnk van témában is!!!!

ÁPRILIS 6.

ÁPRILIS 6.

Az első nap, hogy hazavágyom a régi életembe… Isaszegre, hogy része legyek megint a Csatának. Milyen jó lenne, most egy webkamera, hogy nem csak Én, hanem azok is láthassák az Isaszegi Csatát, akik, messze élnek, vagy épp egyszerűen nem áll módjukban elmenni. Tegnap megkérdezte a főnököm, szeretem-e a lóversenyt, ma én meséltem neki a csatáról, hiszen a lóverseny elbújhat a Tavaszi Hadjárat látványa mellett.

Egyébként az április itt is olyan szeszélyes, mint otthon. A napokban 15 fok körüli meleg, és napsütés volt, esőnek még a nyomát sem láttuk, a szél is csak elvétve fújt. Tegnap kissé lehűlt az idő, és két napsütés között többször jégeső esett néhány percig. Reggelre hóesésre ébredtünk, egy órával később már ragyogó napsütés volt, igaz már hűvösebb levegővel. A sógor szerint Írország  időjárása mindig ilyen szeszélyes… amit hogy őszinte legyek, igazán élvezek.

Szerencsére nem szürkülnek el a hétköznapok, mert két héten belül érkeznek a barátaink, én meg megyek haza újabb egy napra, hogy beírassam Csanádot az iskolába. Remélem sikerül majd, mivel idén nem járt óvodába, így nincs óvodalátogatási papírunk. Bár csak elfogadják az iskolalátogatási papírt innen…

Mostanában sokat gondolok Magyarországra, hiszen attól, mert távol vagyok engem is megérintenek a politikai viharok. Nem szeretem a politikát, már írtam arról, hogy mennyire le tudja nyomni az emberek hangulatát, a hétköznapokban is. Az első nagy tüntetés után egyszerűen nézni kellett a híradókat. Fájdalmas volt látni az elkeseredett embereket, és a „balé” vonzotta fiatal bajkeverők tömegét. Itt valahogy nem lehet átérezni azt az érzést, ami otthon kerített hatalmába, amikor sztrájkokkal, tüntetésekkel, politikai csatározásokkal volt tele az ország. Hiányzik Magyarország, természetesen, de egy cseppet sem hiányzik az, hogy megint a feszültségektől töltött légkörben éljek. Itt nem tudom elégszer elmondani, mennyire nyugodt minden.

Közben eltelt egy hét….

Megint érkeztek hozzám féltő gondolatok, ezért tartottam fontosnak, hogy újra írjak ittlétünk miértjéről.

Az hogy megtanuljanak a gyerekek egy nyelvet anyanyelvi szinten, és mi is tudjunk angolul, annak hasznát senki sem vitatja. Nem kis befektetésbe került eddig, de ugye, mint ahogy mondani szokták, a gyerek a legjobb befektetés. Az, hogy néha a gyerekek is visszavágynak a régi életükbe, az néha honvágyuk van, és hisztisebbek a kelleténél, ennek velejárója, de ugye iskolába sem szeretnek járni sokan, tisztelet a kivételnek. Egyébként a hetekben érezhetően nyugodtabbak lettek ők is, amihez az is hozzájárult hogy a szomszédba újra két ló érkezett, akiket kézből lehet etetni. (Szomszédoló, kutya, macskák, kertszomszéd lovacskák, tehenek, és közelben bárányok is… mi kell még?)

Otthon mind a ketten dolgoztunk, és én főállású anya voltam, tehát mondhatjuk, hogy mindketten teljes állásban voltunk. A bevételeink, -ami nem a minimálbér volt- fedezték ugyan mindennapjainkat, de nagyobb plusz kiadások bizony komoly problémákat okoztak. És ezzel nem vagyunk egyedül, sokan vannak így, még ha nem is vallják be. Szerencsés helyzetben vagyok, mert van egy anyukám, és van egy családom, akikre tudom, ha bármi problémám adódik, számíthatok. Mégis hihetetlennek tartom, hogy rendes munkával évek óta csak vegetálunk. És Írország esély arra, hogy továbbléphessünk.

Itt ha valaki minimálbért keres (ami adózástól függően havi 220-270.000 Ft) és az elég arra, hogy egy szobát béreljen (vagy vidéken egy szoba-konyha-nappalis lakást) és ha nem is nagy lábon, de megél. És ha ezt a munkát nem hétfőtől péntekig, reggel 8 és délután 6 között teszi, kötelező plusz juttatásokban részesül, ami adott esetben akár majd duplafizetést is eredményezhet. És ne feledkezzünk meg arról, hogy itt ritka az, ha nem jelentik be az embert.

Én heti 27 órát dolgozom, de ebből két napot hétvégén, így én is ebbe a kategóriába esem. Így hogy ketten béreljük a házunkat vidéken, ez szűken nekünk is elég. És csak én dolgozom, részmunkaidőben. Ha végre adódna Csabinak valami éjszakai munka meg lennék elégedve. Akkor akár önállóan is tudnánk 3-4 szobás lakást bérelni, és szabadidőnkben beutazni az országot, elmenni nyaralni, vagy nagyobb ütemben törleszteni adósságainkat.

Érlelgettem sokáig a gondolatot, hogy meddig húzzuk a kinttartózkodásunk. Még mindig nem tudom a választ, de az valószínű, hogy még maradunk egy darabig, ezért Csanádot is magántanulónak iratom be az iskolába.

Jelenleg az Ír családi pótlék igényléséhez szedjük össze a dokumentumokat. Az itteni családi pótlék ugyanis többszöröse az otthoniénak, igaz, hogy legalább fél év, amíg megkapjuk… Valószínűleg szűrő ez, ugyanis s PPS szám (itteni személyi azonosító) egy hét alatt megérkezik, elképzelhetetlen számomra, mi tarthat ezen olyan sokáig. De mit észrevettem az Írek egyáltalán nem hülyék, nagyon okosan csinálják a dolgaikat, hogy az emberek is jól érezzék magukat, és az ország is fejlődjön.

Mivel semmi sem tökéletes, és bármikor előfordulhat, pl. hogy megszűnik a munkám, vagy egy nagyobb kiadás elé nézünk, még mindig naponta nézem az álláshirdetéseket, mert nem szeretnék újra segítségre szorulni, vagy „padlóra” kerülni. 

TAVASZ VAN… MILYEN SZÉP TAVASZ!

TAVASZ VAN… MILYEN SZÉP TAVASZ!

Ahogy a természet ébredezik, úgy javul a kedvem. Na azért az is hozzájárul a dolgaimhoz, hogy dolgozom, és hogy itt járt az anyukám.

Nem tudom, mennyire jött át az előző írásaimból, hogy mennyire leeresztettem. Most, hogy újra jobban alakulnak az életünk, csak most érzem, milyen nehéz is volt ez a két hónap. Sokszor volt, hogy legszívesebben az ágyból sem keltem volna ki. Azért mindennek van jó oldala, egy-egy ilyen gödör, és az ember rájön, hogy bizony sokszor nem úgy alakul az élete, ahogy tervezi. Ezért most pl. tényleg nem tervezek.

Azt is megtanultam egy életre, hogy a gyerekek mennyire átérzik a szüleik hangulatát…

Na akkor ugrás a jóra.

Dolgozom, írek között, ami nagyon jó tanulási lehetőség. Sajnos eleinte nem sokat érintkeztem a munkatársaimmal, de most már megpróbálok nyitni, beszélgetni. A kosz jelentős részét a saját környezetemben szépen kezdem eltüntetni, és napról napra szépítik az üzletet is. Csak remélni tudom, hogy, itt tovább leszek, mint az előző helyen.

A tavaszi szünet itt két hét. A gyerekek feltöltődtek, főleg hogy jött a nagyi. Itt a szünet magában foglalja a Szent Patrik ünnepkört, ami az írek legnagyobb ünnepe, hasonlítatjuk a mi augusztus 20-i ünnepeinkhez, azzal a különbséggel, hogy itt semmi szomorkás megemlékezés, minden és mindenki vidám. Mivel épp nem dolgoztam, ezért végre újra elmentünk kirándulni. A sógorral előző nap sárkányt eregettünk a kertben, így a tengerparti szélben kívántuk ezt folytatni. Gyönyörű idő volt, felpakoltunk kajával és irány a tengerpart. Megérkezésünk után 20 perccel Csanád elcsúszott egy sziklán, és szépen széthasadt az álla, kb. 2-3 öltésnyi sebből vérzett. Hála testvérei előző harci sérüléseinek, és az otthoni doktornéninknek, most én voltam az „orvos”. Kapott egy tapaszt, (amit aznap még kétszer cseréltük), és folytattuk a pikniket. Hazaérve -a már kétszer látott módon- én húztam össze a sebét erős ragtapasz csíkocskákkal, fertőtlenítés, és kész. Minden nap cseréltük a kötést, most két hét múlva csak egy vékony heg árulkodik csak a történtekről.

A nagyi egy hétig vendégeskedett nálunk, és mivel szünet volt elvittem a gyerekeket is a reptérre, előtte pedig sétáltunk egyet a Dublini éjszakában. Igaz, hogy egy órát késett a gép, és 2 után értünk haza hajnalban, de megérte. Szerencsére nagyon jól jöttek ki a szabadnapjaim, így sokfelé eljutottunk. Voltunk a már sokszor látott helyeken, mint a várunk, a játszótér, a Carlow-i Dolmen, a Wicklow-i hegyek. Elmentünk a Blessingtoni tavakhoz, amit többször is megcsodáltunk távolról, de most közelről is. Újra voltunk tengerparton, most Wicklow környékén, ahol felfedeztük két gyönyörű tengerparti részt, ahol eddig még nem jártunk. Brittas Bay például egy több kilométernyi homokos partrész, állítólag nyáron a legjobb fürdőhelyek egyike. A part mentén számtalan homokbucka van, olyan hangulata van az egésznek, mintha egy forró tengerparton sétálnánk. A gyengéim a várak, és felfedeztünk egy újat 40 km-re tőlük, útközben pedig egy olyan játszótérre bukkantunk, amit még Tamás is élvezett (na meg én is… mivel este volt és csak mi voltunk ott). Voltunk Kilkenny-ben is, ahol régen dolgoztam, meg akartuk nézni a kastélyt. Az ugyan nem sikerült, de sétáltunk egy nagy kört a magas várfal körül, és találkoztunk magyarokkal is. Húsvétkor természetesen sonkát ettünk, volt tojásfestés is, és a nagyi locsolása is. Itt a Micimackóból ismert tojásvadászat a szokás, így nálunk is volt, amit Csanád élvezett a legjobban. Elmentünk a helyi pub-ba is eredetileg biliárdozni, csak az asztal foglalt volt, így megkóstoltuk a csapolt guinness-t. Az utolsó nap -útban a reptérre- anyukámat is elvittem az O’Connel Street-re a TŰ-höz, (valóban egy óriási tű) -ami Dublin jelképe- és ajándékot vásárolni. Írországban számtalan üzlet van ország szerte, ahol csak ír ajándéktárgyakat kapni, szerencselóherés, törpés, guinness-szes, zöld-fehér-narancs stb. dolgokat. Van itt minden a körömnyi kitűzőtől a ruhákig, édességekig. A reptér után végre sikerült találkozni személyesen egy családdal Csanád-Tamás korú gyerekekkel, akik anyukájával lassan másfél éve Interneten beszélgetek. Szóval nem unatkoztunk.

Közben pedig csodáltuk a mindenfelé még most is sárgálló bokrokat, a rengeteg náciszt az út szélén, a rügyező, a virágzó természetet, a kisbárányokat a legelőkön... Szerencsére ír viszonylatban szép időnk volt, ellenben az otthoni havazással… igaz egy nap itt is esett egy kicsi pár percig, két nasütés között…

Azt azért megjegyzem a sok szép és jó mellett, hogy itt nagyon kevés a gyümölcsfa, így egészen más, mint a magyarországi tavasz. Igen, a virágzó gyümölcsfák tömege, a tavaszillat, az nagyon hiányzik…

A szomszédba újra tartanak teheneket, így a gyerekek megint többet vannak levegőn. Pár hét múlva érkeznek a barátaink, akik szintén szerencsét próbálnak itt.  Az élet zajlik… 

GONDOLATOK

GONDOLATOK

Mostanában sokat tűnődöm azon, miért is élünk 2500 km-re az otthonunktól. Az ír életnek sok előnye és hátránya is van.

Az előnyöket sokan nem értik… de azért vannak. Az elsődleges szempont az, hogy mindenki megtanuljon angolul, nem iskolai szinten, hanem hétköznapi használati szinten. Itt természetesen a legfontosabb az, hogy a gyerekek jól tudják beszélni az angolt, még ha az ír kiejtéssel is. A másodlagos, de az élethez elengedhetetlen a továbblépés lehetősége. Sajnos az otthoni élet annyira kilátástalan most, hogy ott szinte mindenki csak vegetál legjobb esetben. És még nem említettem azt, hogy új kultúrát, új embereket, új dolgokat ismerhetünk meg. Nap mint nap tanulunk, jár az agyunk folyamatosan. Természetesen mindez nem lehetséges befektetés nélkül, és természetes velejárója az, hogy néha nehezebb az élet mint otthon. És akkor el is érkeztünk a hátrányokhoz.

Bizony nehéz dolog új életet kezdeni, mert a kezdeti lendület, az újdonság varázsa hamar elvész a hétköznapokon. Sajnos mostanában kevesebbet tudunk kirándulni, mert eleinte az iskola, majd a munkám, aztán az időjárás hátráltatott minket. Bizony az ír időjárást néha nehéz szeretni. Mivel alapvetően lakásban élők vagyunk, és keveset szoktunk a kertben lenni, ez általában nem okoz gondot. A nagy szél általában este jön, és éjjel kitombolja magát. De a szél és az eső, a sötét borús napok sokszor elkedvetlenítik az embert, de a hihetetlen gyorsasággal változó idő azért sokszor kárpótol. Volt, hogy a szivárvány a kertünkből indult az ég felé, és láttunk olyan gyönyörűséges dupla szivárványokat, amit eddig még sohasem. Volt hogy a szikrázó napsütésből percek alatt vihar, jégeső, hózivatar lett, majd rövidesen újra napsütés.

Nekem hiányzik a beszélgetés, bár az is igaz, hogy nem hiányzik az, hogy, átvegyem a beszélgetőtárs hangulatát. Az utóbbi időben otthon annyi szomorúságot és keserűséget éltem át így, hogy eleinte még a beszélgetések sem hiányoztak. Hiányoznak a hozzám közeli emberek, és szomorúan veszem tudomásul, hogy egyre ritkábban írnak, sokszor nem is válaszolnak a leveleimre. Talán el kellene engednem a múltat, és csak a mára, a jövőre koncentrálni… Szerencsére megismertem már itt élő magyarokat, és remélem hogy idővel egyre több ismerősöm, talán barátaim is lesznek. A gyerekeknek magyar gyerektársaság hiányzik, és magyar mesék. Hiába hoztuk el a 100-nál is több DVD gyűjteményünket, mára bizony megunták az összeset.

A bizonytalanság, ami elől mindig menekültem, itt egyelőre sajnos folyamatos. Természetesen ezt tudtuk, és vállaltuk, de nekem nehéz. Az meg csak nehezíti hogy mivel én találtam előbb munkát, így a családfenntartás felelőssége is rám hárul. Bizony, nem csodálkozom már a családapák feszültségén…

De tavasz van, melegszik az idő, az itteni zöld táj még zöldebb lesz. Nyílnak a virágok, megújul a természet, és talán mi is előre mozdulunk. Jó volt újra látni a barátainkat, találkozni ír magyar családokkal, jó hogy jön a húsvét és vele a 2 hetes iskolaszünet, és az anyukám. Sok volt a hideg, amit tetézett, hogy a szeles idő a házunkból is kifújta sokszor a meleget (a legendásan rossz ír szigetelésnek, és szimpla üvegeknek köszönhetően) Sok volt a munkám „elvesztése”, a család megbetegedése, és a hétköznapokba süllyedés érzése, a gyerekek honvágya; együtt.

Mostanában nem gondolok bele a jövőbe, keveset álmodozom. Egyetlen álomképem van csupán az, hogy néhány évig itt éljünk a saját házunkba, és olyan tudással menjünk majd valamikor haza, amit majd otthon is kamatoztatni tudjunk. 

VÁLTOZATOS FEBRUÁR

VÁLTOZATOS FEBRUÁR

Megint régen írtam... de most valóban nem értem rá. A február úgy is gyorsan elszaladt, hogy az idei szökőévvel megtoldódott egy nappal. A munkakeresés kitöltötte minden időmet, állásinterjúk, telefonok, böngészés a neten... Közben meglepetést szerveztem a gyerekeknek. Még év elején sikerült olcsó repülőjegyet vennem és titokban tartottam mindenki előtt hogy hazamegyünk. A sors fintora, hogy amikor a jegyet vettem, még minden nap dolgoztam, így csak 24 órás látogatást mertem megreszkírozni, és néhány nappal később küldtek fizetés nélküli szabira. Nem akartam, hogy a gyerekek sokat hiányozzanak a suliból, de maradhattunk volna még, mert pont az utazás után 4 napos hosszú hétvége következett.

Látogatásunk igen vegyesre sikeredett. Szerencsére sok mindent sikerült elintézni, találkoztunk barátokkal, családdal, iskola és óvodatársakkal, viszont sikerült megbántanom szeretteimet, amit nagyon bánok akkor is ha nem volt szándékos. Természetesen hihetetlen fárasztó volt az utazás, ezért nem is csodálkoztam egy percig sem, hogy a következő héten ágynak esett az egész család. Valószínűleg sikerült innen is, onnan is mindenféle gonosz vírusokat összeszedni, mert ilyen beteg én szerintem egész életemben nem voltam.

Betegségünket én kezdtem 39 fokos lázzal az ágyból se tudtam kikelni, mert szédültem, és semmi erőm nem volt. Egész nap semmit sem tudtam enni, inni is csak nagyon keveset. Éjszaka szakadt rólam a víz, de másnapra elmúlt a láz, hőemelkedés, gyengeség, az ízérzékelés hiánya, orrfolyás és köhögés, torokfájás következett, éjszakai izzadással. Még egy napra visszajött a 39 fokos láz, aminek sikerült még jobban legyengíteni a szervezetemet, így alig életem, egész nap csak feküdtem, a legszükségesebb napi teendőket végeztem (amibe természetesen az állásvadászat is beletartozott)  és aludtam. Mindenkin hasonló tünetek jelentkeztek a családba, mindenki szó szerint ágynak esett. Sára és Csanád úszta meg a legjobban, Tamás a legrosszabbul, mert 4 napig volt lázas. Ezalatt a hét alatt 3 interjúra kellett mennem, az egyik Dublinba volt, és mivel igen gyenge voltam nem mertem autóba ülni, a sógorral mentem, így az egész napom ráment.

Szerencsére mindenki meggyógyult csak kis köhögés maradt, éppen jókor, mert látogatóba jöttek barátaink Magyarországról egy hosszú hétvégére. Természetesen a vendégség sem telt el bonyodalmak nélkül. Először az Csabi autóján romlott el sokadszorra a fék, majd az enyém robbant le az úton éjszaka a sógorral egy sikertelen vizsga után. Másnap generátor után szaladgáltak a fiúk, szerencsére meg is tudták szerelni mindkét autót, így délután sikerült eljutni a közeli látványosságokhoz. Másnap nagyobb kirándulást terveztünk, gyönyörű napsütéses, ám igen hideg, szeles időben. Gyönyörű helyeken voltunk, ám hazafelé Csalikocsi fékét többször is kellett légteleníteni (sötétben, út szélén a kocsiban 3 gyerekkel jó móka!) így ők jó későn értek haza.   A következő nap a fiúk alkatrész után szaladgáltak (szerencsére az 5. kör után sikeresen), mert ahhoz hogy ki tudjuk vinni a a vendégeket a reptérre, az iskola miatt mindkét autóra szükség volt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezalatt zuhogott a HÓ  a gyerekek legnagyobb örömére, amihez az is hozzá tartozott hogy aznap iskolaszünet volt. Havazás harmadszorra volt ezen a télen, de természetesen most sem látszott belőle semmi 20 perccel később, a ragyogó napsütésnek köszönhetően.

A búcsúestére befutottak hozzánk barátaink Írországi ismerősei, sikerült hajnal négyig fent lenni.

Ez csak azért volt érdekes, mert én aznap 2 óra alvás után reggel 7-kor kezdtem egy új munkát, mindenki más is ment dolgozni, Csabi pedig a vendégeket szállította a reptérre, akik ugye késő estére értek csak haza.

Új munkámról még annyit, hogy betegen voltam interjún. Első nap félreértettem a telefont, így egy nappal korábban mentem, természetesen rossz helyre. Az interjún, miután kiderült, hogy aznap még 10 embert hallgat meg a főnök, és mindez délután négykor volt, nem figyeltem igazán az órabérre, a munkaidőre, csak bólogattam bőszen hogy persze minden jó nekem akár azonnal is. Legnagyobb meglepetésemre visszahívtak a következő fordulóra, és megkaptam a munkát. A tréning Tullow-ba van egy igen hideg, igen mocskos benzinkút igen mocskos meleg étel részlegén (Deli pult). Mindenki ír rajtam kívül így nem igazán bízom abban, hogy maradok, annak ellenére, hogy eddig teljesen meg voltak velem elégedve. Még nem tudom dolgozom-e a következő héten már a Carlow-i új üzletben, vagy maradok tovább tréningen, vagy folytatom az az interjúra járást. Mindenesetre igazán jöhetne már egy kicsi szerencse, mert igencsak le vagyunk eresztve mindannyian.

ÚJ BONYODALMAK – HOGY NE UNATKOZZUNK

ÚJ BONYODALMAK – HOGY NE UNATKOZZUNK

Jó régen írtam... mert nem akartam senki ijesztgetni, de végül csak rászántam magam, vettem egy nagy levegőt.

Mint már az előzőekben említettem, az új év úgy kezdődött munka szempontjából, hogy leapadtak az óráim. Eleinte 30-35 majd 20 órákat dolgoztam, aztán már csak hétvégére kellett bemenni. Igazán kapcsolhattam volna hamarabb is, hogy nézzek másik munka után, de a főnök végig azt bizonygatta, hogy csak néhány hét, beindul újra az üzlet, és annyi munka lesz, hogy nem is fogjuk győzni. Aztán az utolsó héten 3 embert kirúgtak, engem meg fizetés nélküli szabira küldtek. Ez volt két és fél hete. Szóval újra kezdődött a munkakeresés nekem is. Ami vigasztal, az az, hogy volt már 5 interjúm, és  6-8 email visszajelzés, voltam próbamunkán, és kapok telefonokat is. Az élet sehol sem habos torta, nincs kolbászból sehol se a kerítés. Bevallom, annak ellenére, hogy a Bagel Factory visszavár, nehezen viselem ezt az újabb pofont az élettől. Talán azért kaptuk, mert az utóbbi időben többször is beszédtéma volt az, hogy alapvetően mindig szerencsénk volt, bármilyen újba vágtuk is a fejszénket. 

Félreértés ne essék: nem vagyok letört, búskomor, mert nem mennek egyszerűen a dolgaim, ez csak egy új akadály, amit le kell győzni!

Más. Kaptam többször olyan levelet, amiben arról kérdeztek milyen itt az idő. Akkor most egy kis meteorológia. Írország éghajlatát alapvetően az óceán felől érkező meleg és hideg légáramlatok határozzák meg. Ennek köszönhetően nincs se nagyon hideg, se nagyon meleg. Az évszakok itt egy hónapot csúsznak, tavasz: február, március, április, nyár: május, június, július, ősz: augusztus, szeptember, október, tél: november, december, január.  Az ősz fantasztikus volt nekem, mert ez lenne a kedvenc évszakom (csak 16 éve beárnyékolja a parlagfűallergia). Enyhe esték, napos 15-20 fokos délutánok, futó záporok, amitől csak felfrissül a levegő. A tél itt az esős évszak. Reggelre ritkán fagy, akkor is csak enyhén, és gyorsan melegszik az idő, átlagosan 10 fok köré. Január közepén kezd virágozni egy bokor, országszerte sárgállik az utak mentén, és a virágok hajtásai bújnak ki a földből. Tavasszal a szokásos esők és gondolom magasabb hőmérséklet. A nyár is esős, de leginkább futó záporok a jellemzőek, és 25 fok körüli meleg van, szóval kellemes itt az idő, és mivel javarészt autóval megyünk ide-oda az eső nem is zavaró annyira, mint azt gondoltam. A  záporokat sokszor kíséri szivárvány, volt már olyan is hogy a kertből indult az ég felé. Írország nagyon esős és még jobban szeles. Hál istennek a nagy szél többnyire este érkezik, éjszaka tombol, reggelre elcsendesedik, és kellemes időt hoz magával. A levegő párás, minden zöldellik (és mohásodik, penészedik is sajna). Később szürkül, és gyorsabban lesz sötét, reggel később világosodik az ég (most télen reggel 8 körül pirkad). Felhőtlen éjszakákon itt vidéken ezernyi csillag van az égen, és nincs vaksötét, mert számomra még ismeretlen fények jelennek meg időről időre a látóhatáron, reggel meg (gondolom a szélnek köszönhetően) csodaszép a napfelkelte, a rózsaszín minden árnyalatával.

A gyerekek pedig ... változékonyak mint az időjárás. Egyszer nagyon jól elvannak, máskor mindenki összeveszik mindenkivel, egyszer haza akarnak menni, máskor maradni, egyszer szeretnek itt iskolába járni, máskor meg nem... nem könnyű kiigazodni rajtuk. Az biztos, hogy nehéz nekik, hiszen ez nem az ő választásuk  volt, és hiába akartak jönni, nem tudták mi vár rájuk. Mivel soha nem voltak azok a haverkodós típusok és iskolán kívül csak keveset jártak barátokhoz, ezért nem igazán volt nehéz az elszakadás. Van lehetőségük arra, hogy beszélgessenek barátaikkal az interneten keresztül, mégis ritkán teszik, nem is nagyon emlegetik őket. Jó lenne a fejükbe látni... Néha nagyon nehéz velük, mert érzékenyebbek lettek, máskor meg annyira jók, hogy az már hihetetlen (sajnos ezt ritkábban teszik).

Csabi nem szeretne „terítékre” kerülni, így róla ezért nem nagyon írok. A kapcsolatunkról babonából még csak nem is beszélek, elég legyen annyi hogy számos rossz szokása ellenére még mindig nem cserélném fel senkire.

És  az angolról általában... az én „tudásom” igen alapszintem mozgott és mozog most is. Bár sokat javult, hiszen már a beszédből is egyre többet értek, csak az a baj, hogy nehezen jut eszembe a válasz. Sokszor előfordul, hogy hirtelen blokk, majd amikor már túl vagyok a szituáción minden az eszembe jut. A nyelvtant hanyagolom erősen, a szavakra koncentrálok, de az írek már úgy látszik megszokták a tört angolt, mert ezzel eddig még sehol sem volt probléma. Alapjába véve ritkán használják a 12 igeidőt... megelégszenek az egyszerű jelen-múlt jövő idővel, és igen egyszerűen fejezik ki magukat. A gyerekek közül Sára halad leglátványosabban az angollal, de ő piciként beszélni is nagyon hamar beszélt. Tamás sok mindent megért, de ahhoz képest hogy iskolában már tanult angolt, előrébb kellene tartania. Csanád még hadakozik az új nyelv ellen, de ő is szépen halad annak ellenére, hogy ő most tanulja a betűket, számokat és az olvasás alapjait is. Használható nyelvtudáshoz szerintem minimum egy év kell nekik.

Még mindig nem tudom, meddig leszünk még itt, de egyelőre nem készülnénk haza... de hogy hogyan lesz tovább? Arra bizony én is kíváncsi vagyok.

VÁROM AZ OTTHONI LEVELEKET!!!! NE CSAK OLVASSATOK, ÍRJATOK IS NÉHA!!!!

ÚJ ÉV

ÚJ ÉV

Nahát... máris eltelt egy év. 2007 annyira mozgalmas volt, hogy csak úgy repültek a napok. Visszatértünk a rendes hétköznapokhoz, gyerekek suliban, én dolgozom Csabi intézi a háztartást. Újévi fogadalmakat már rég nem teszek... Persze miért is indulna gondok nélkül bármi is. A FIAT még mindig betegeskedik, de már a gyógyulás útjára lépett hála a helyi autószerelőnek. Év eleje lévén mindenhol kicsi a forgalom, ezért nagyon kevés órákat dolgozunk, ami ugye a fizetésen is meglátszik, hiába a hétvégi pótlék. Na de sebaj, nem lehet minden fenékig tejfel... na az már tényleg mese lenne.

Felvetődött az a kérdés, hogy hogyan oldottuk meg a költözést, hogyan kezdtünk új életet, és látom ez valóban kimaradt a történeteimből Íme itt.

Amikor elhatároztuk, hogy kijövünk, többféle megoldáson is gondolkodtunk. Repülő, autó, konténeres szállíttatás, csak bőröndök, új darabok vásárlása, vagy megoldva a kevéssel...

Végül a repülő nyert, és hála a kései jegyvásárlásnak a Malév 25+10 kg-os súlyhatárait élvezhettük. Na nem kívánom senkinek, azt az időt, amit arra fordítottam, hogy szelektáltam mi maradjon, mi kerüljön biztonságos helyre, mit vigyek a padlásra, mi az amit vinni kell, és legvégül: Mi az amit feltétlenül vinni kell, mert ennyi minden nem fér...

Végül jelentős túlsúllyal indultunk el de hál' Istennek nem kellet érte fizetni.

Mit hoztunk?

-elegendő ruhát, hogy ne kelljen arra itt költeni, (akkor se ha itt kínai piaci áron minőséget is kaphatsz)

-elegendő cipőt hasonló okokból, (de otthon vettünk mindenkinek újakat, mert itt az drágább)

-ágyneműt, pokrócokat, 2-2 garnitúra huzatot (egyrészt az otthon érzés miatt, másrészt, hogy ne itt kelljen megvenni, ha egyszer már van...)

-laptopot, hordozható DVD lejátszót és rengeteg mesét, társasjátékokat, néhány plüssállatot tankönyveket, nyelvkönyveket, szótárakat, iskolatáskákat, tolltartókat alaposan megtömve ceruzákkal

-sapkákat kesztyűket télikabátokat (biztos ami biztos itt is lehet szélsőséges az időjárás) fürdőruhát ( de jó lenne tudni, hol a legközelebbi uszoda....)

-törölközőket, köntösöket, alapvető tisztálkodószereket, és mindazon apróságot amit használunk a hétköznapokban (tű, cérna, lázmérő, fésű, hajgumi... ilyenek)

-gyógyszereket nem hoztunk, mert nem szoktunk szedni, alap gyógyszerek meg itt is vannak a Tescoban, benzinkutaknál éjjel-nappal elérhetően.

-néhány hivatalos papírt, EU egészségbiztosítási kártyát (a születési anyakönyvi kivonatok otthon maradtak, de megoldódott)

Bizonyítványokat szándékosan nem hoztunk, egyelőre semmi értelme, később is ráér... Csabi szerszámait pedig feladtuk csomagként. Ami hiányzott az némi edény, mert ugye 6 emberre főzni nem ugyanaz mint 2-3-ra... De minden megoldható... ez is megoldódott (csak most a karácsonyi költekezésben beruháztunk csak egy nagy serpenyőre és egy nagyméretű fazékra és tepsire.)

ÚÚÚÚ... így felsorolva, hogyan is fértünk el, nem tudom... az a lényeg, hogy minden kiérkezett. A következő kérdés ami felmerült, hogyan oldottuk meg 5 ember lakását-alvását.

Mi egy 4 szobás házban lakunk. Az első hetekben vendégként vettük igénybe 2 szobát, szinte minden a bőröndökben maradt. 2 gyerek az összes pokrócból készített ágyon aludt a radiátor mellett 1 meg rendes ágyon. Mi egy szétnyithatós ágyon, amiről Csabi hamar elköltözött, mert félő volt hogy szétesik. Miután kitaláltuk, hogy mégis itt maradunk rendesen beköltöztünk. Szekrény, beépített szekrény van elég. Az egyik szobába 2 ágy és egy rugós ágymatrac került, így minden gyereknek lett ágya. A rozoga ágy szivacsát a földre tettük, így már nem kellett attól tartani hogy leszakad alattunk. És megmaradt a nappali, az étkező a konyha és Gabi szobája változatlanul. Ma viszont újra rendezkedtünk, mert a gyerekek nem nyugszanak.

Csanád különkerült, a nappali lett a mi hálószobánk (ott van a kandalló!!!) az étkező mostantól nappali is egyben, nagyon otthonosra sikeredett.

És mit eszünk? Nem sokban különbözőt mint otthon. Annyi a változás, hogy többször eszünk sült krumplit, hamburgert, hot-dogot és pizzát (egyrészt mert a Tescoban véve -igazán finom, nem hulladék minőség- nagyon olcsó -kb. 5 € /6 fő- másrészt a gyerekek igen szeretik). Ezen kívül leginkább  csirkecombból, szárnyból (a „férfik” kedvence), marhahúsból készített ételeket eszünk (6-20€/ kg fajtájától függően), mert a sertés drágább. Itt kevés a jó kolbászféle és drága is, azt most otthonról oldjuk meg, de nagyon jó sonkák vannak óriási választékban. A gyümölcs drágább ugyan mint Magyarországon, bár nem sokkal, de mégis van mindig itthon. Édességnek nagyon finom és tényleg olcsó sütik, fánkok vannak, a magyar édességeken kívül itt minden megszokott márka van, és... a legegyszerűbb Tescos csoki vetekedik az otthoni Milka ízzel.(Na az is van jócskán mindig otthon)

Itt rengeteg chips van, szintén olcsón, de azt csak karácsonykor vettünk, mert így is túl sok már a jóból.

Lehet nagyon kevés pénzből is megélni (egyes konzerv kaják 20 centbe kerülnek) de vannak igen drága ételek is- Pl. hamburgerhúspogácsát kapsz 16 db-ot 1 €-ért de 4 db-osat akár 6€-ért is. Kenyeret 60 centért és 4€ is!

Inni leginkább 30-60 centes szénsavas üdítőket/2l, és teát iszunk, szörpöt ritkán mert itt csak 1:4 arányúak vannak, és igen drágák, valamint otthonról hozott italporokat iszunk.

Sokat kirándulunk, de legnagyobb bánatomra csak autóval. (bár mióta dolgozom jóval kevesebbet)Nem tudom, itt igazi túrákat hol lehet tenni, de gyanítom keveset és rövideket, hiszem itt szinte minden föld valakié, kerítéssel, sövénnyel határolva. A gyerekek kevesebbet tévéznek, de többet számítógépeznek, társasoznak. Sajna a kezdeti udvari játék mára teljesen leapadt, nem nagyon játszanak kint az udvaron.

És mi az ami hiányzik?

Azok akikkel jót beszélgettem, a személyük és a beszélgetés élménye, a pletykák, a gyerekeknek néhanapján magyar társaság (interneten élénk és órákig tartó beszélgetéseket folytatnak) nekem egy kis magány... csak pár óra hetente amikor egyedül lehetek.

És mi az ami itt tart?

A NYUGALOM, az hogy van esélyünk egy jobb életre, a gyönyörű táj, a kedves emberek, a nemzetek sokszínűsége, az hogy távol vagyok a politikától, távol a kíváncsi tekintetektől. Itt akár köntösben és mamuszban is bevásárolhatsz, nem szól meg a kutya sem. És természetesen, a kaland, a változatosság, az újdonságok, melyek igen fontosak az életemben.