AZ ÉLET MEGPRÓBÁLTATÁSAI… SOKADSZORRA
Tudom, hogy vannak emberek, akiknek az életük annyira nehéz, annyira
kilátástalan, hogy az épp ésszel fel sem fogható, mégis túlélik, élnek,
szeretnek. Amikor az én életemben adódnak gondok, problémák, annak ellenére,
hogy tudom, mások ezerszer nagyobbakkal küzdenek, mégis elég nehezen teszem túl
magam rajtuk. Túlélő típus vagyok, folyton győzködöm magam hogy minden
megoldódik, így alapvetően pozitívan állok a dolgokhoz. Mégis megfizetem az
árát mindennek, amiről rendszerint nem beszélek, most mégis úgy érzem, hogy meg
kell tennem.
Engem az életem folyamán rendszeresen félreértenek, s ebből adódóan
számtalanszor kerültem és kerülök olyan helyzetbe, amikor mindent elölről kell
kezdenem. Az élet engem igazol, mert később az emberek rájönnek arra, hogy
igazságtalanok voltak velem, és ha sokszor nem is vallják be, érzem, hogy
idővel másként néznek rám, és ez nekem pont elég. A megváltozott élethelyzetek
pedig előrébb visznek.
DE
Az az út, amíg megoldom a gondjaim, számomra mindig gyötrelmesen
nehéz. Hiszen egyik oldalt tudom, hogy minden megoldódik, és tudom, hogy a
tudás, amit a buktatatókon keresztül szerzek az elengedhetetlen, de a másik
oldal az esélylatolgatás, az önvádolás, a kételkedés, az útkeresés kivétel
nélkül szinte széttépi a lelkem.
MINDENNEK ÁRA VAN.
Az emberek SOHA nem látják a másik énjét, bármennyire is nyílik az meg
előttük. Hiszen vannak amit nem akarunk meglátni, van amit nem tudunk, hisz nem
értjük a miértjét, van amit a másik titkol el előttünk tudattalanul. Én is csak
próbálom magam adni, annyira amennyire csak lehet.
Szeretek beszélgetni, szeretem hallgatni a másikat, szeretem látni, a
mások problémamegoldását, ezért van az, hogy én állandóan kérdezek olyan
dolgokról is amiről senki sem mer beszélni. Nem tudom miért van, de sokaktól
kaptam olyan visszajelzést, hogy nekem képesek megnyílni, éppen ezért
gondolkodom a pszichológián is –bár még nem érzem magam teljesen felkészültnek
rá-, hiszen ha megkaptam ezt a képességet, akkor segíthessek minél szélesebb
körben.
Optimista vagyok, TUDOM hogy a dolgok akkor fordulnak jóra, ha én is
azt akarom. Viszont… a JÓT ÉRTÉKELNI csak az képes, aki megélt valami rosszat
is, különben a jó láthatatlan, értékeletlen marad, az élet üresnek látszódik.
Az életem éppen nehéz periódusába lépett, tudom meg kell látnom a
miérteket, túl kell élni, erősnek pozitívnak kell maradni!
Mi is történt? Haladjunk időrendbe.
1. Ablak
Nyáron rettenetesen boldog voltam, hogy sikerült kicserélni az
ablakainkat, és elhatároztuk, hogy ha ez sikerült, akkor jöhet a következő
lépés: a kerítés. El is indult a gyűjtögetés, amit elvitt Csanád novemberi
vizsgája (majd a januári jegy…), mert ugye… a ryanair megszűnésével
négyszeresére emelkedtek a jegyárak nekünk. Kerítés tervben marad, úgyis
sikerül kicserélni.
2. Féléves vizsga
Eddig február közepén utaztunk haza több okból is. A gyerekeknek akkor
van iskolaszünet, akkor a legolcsóbb a repjegy, és a nyári tanulás miatt csak
az őszi szünetben kezdjük el a következő vizsgára való felkészülést. Most
január 14-re kaptunk időpontot, ami rettenetesen korai, és a decemberi
sorscsapások miatt szinte semmit sem tudtunk haladni.
3. Csabi
Mint már írtam, nem vagyunk éppen egy hullámhosszon mostanság. Persze
hullámvölgyek mindig vannak, csak most lényegesebben nehezebben viselem… és a
régi jól bevált módszerhez folyamodtam: homokba dugom a fejem. (Megoldás
későbbre halasztva)
4. Félreértések
Sajnos az utóbbi időben újra megszaporodtak azok az emberek akik
mintha épp az ellentétemet látnák, mint ami vagyok. Szépen, lassan gyűlt a
lista, egy darabig megbírkóztam vele, de mindig van utolsó csepp a pohárban… és
rettenetesen bánt, MIÉRT? Az emberek már nem hisznek a másik szavának, már
képtelenek elfogadni az őszinteséget, sajnos. Az bánt leginkább hogy sokan
vannak, akikre szükségem van, és mégis hátat fordítanak nekem, mert a saját
görbe, koszos tükrükön keresztül látnak, és eszükbe sem jut kérdéseket
feltenni, hisz úgy gondolják… ők a valódi énemet látják. Ördögi kör…
5. Fekete december
Hó, kevés munka, kevés pénz, elromlott fűtés, influenza, baleset,
agyrázkódás, lelki gondok, halott barát. Ez nagyon sok volt egyszerre.
Írtam a havat, ezzel kezdődtek a megpróbáltatások. A forgalom
mindenütt lecsökkent, majd olvadáskor a hotel egy hétre bezárt, a kútnál az
alacsony forgalom miatt lecsökkentették a dolgozók számát. Pár összezörrenés
után a főnökséggel (valódi megaláztatásokkal fűszerezve) nekem adtak
legkevesebb órát, majd január első hetében már semmit sem. Ez az ír rendszer…
könnyen mehetsz fizetés nélküli szabira, de neked is épp olyan könnyen adnak.
Karácsony hetében, hétfőn hirtelen nagyon beteg lettem. Délelőtt még
semmi bajom nem volt, majd délután már ki sem bírtam kelni az ágyból.
Gyötrelmes éjszaka után elvánszorogtam a hotelbe 2 órát takarítani, majd szerda
délig ágyban maradtam. (de jól jött hogy épp nem dolgozom!) Se enni, se inni
nem tudtam (úgy erőltettem magamba pár korty vizet) így eléggé legyengültem
mentem 23-án este dolgozni. A jeges utak teljesen tönkretették a már amúgy is
kopott gumijaimat, tény hogy siettem is, megcsúsztam, és a keskeny út kevésnek
bizonyult a visszanavigáláshoz. Pillanatok alatt az utat szegélyező domb
bokrain csúsztam a másik oldal kertje felé… már billentem volna át… nagy
szerencsém volt, megúsztam, lehúzták a kocsit, egyszerre 5-6 ember
szorgoskodott körülöttem… úgy hogy senki sem kérte őket.
A Tankcsapda koncert utáni kocsimentő akció eltörpült e mellett.
Nagyon hálás vagyok, sohasem felejtem el az írek jóságát. 10 perc késéssel
dolgoztam is kissé sokkos állapotban. Csak a fejem fájt kicsit,és a kocsinak látszólag nem lett nagy baja.
Reggelre megérkezett a Jézuska Tamás egy minilaptopot, Sára egy
kamerát, Csanád pedig legót kapott. Szerintem mindenki örült mindennek, bár
láttam, hogy először kissé csalódottak voltak, a szokásos csomaghalom
elmaradása miatt. Ezután Csabi kereket cserélt a fagyban, majd elindultunk
bevásárolni az ünnepekre, a legnagyobb tömegben. Elég nehéz volt a betegség
után karácsonyi menűt főzni, mivel teljesen elvesztettem az ízérzékelésem,
fáradt is voltam, a fejem is fájt, és eléggé szétszórt is voltam. Karácsonykor
többnyire pihentem, és aludtam, csak 26-án dolgoztam újra, este, igen
kimerülten.
Karácsony előtt néhány nappal rettenetesen hideg volt Írországban. Új
fűtési rendszert építettek ki néhány hete a házunknál, így előfordult néhányszor
hogy nem volt meleg. Aztán szép lassan eltünt az emeleten a fűtés. Csabi
napokig győzködött, hogy csak túl hideg van, és nem ér fel a meleg, aztán csak
kiderült… még csak víz se megy fel… Karácsony után sikerült félig megoldani a
problémát, aztán január elején újra hideg lakásra ébredtünk. Mint kiderült
elfagyott a bejövő víz (érdekes a -2 ben igen.. a -20-ban meg nem…) a lényeg,
most működik, bár ki tudja meddig.
December 28-án jött el az a pillanat, amikor orvoshoz fordultam. Az
utóbbi 15 évben ha leszámítom a terhességeket, és szűrővizsgálatokat, 3
alkalommal voltam orvosnál… Most az történt, hogy egyszerűen elfelejtettem dolgozni
menni. Próbáltak hívni, de épp nem volt térerőm, így 2 órával később, amikor
észrevettem a hívásokat, már behívtak valakit helyettem. Hát… ekkor
világosodott meg bennem, hogy valami nincs rendben. Hiszen beteg voltam ugyan,
de 23-án lényegesebben jobban voltam, mint karácsony után, pedig sokat
pihentem, sokat aludtam… Még aznap (28) elmentem az orvoshoz, aki beutalt a
kórházba, hogy vizsgáljanak ki, mert agyrázkódásom van. Délután bealudtam (majd
úgy gondoltam másnap kevesebben lesznek mert normál munkanap lesz végre) de a
kocsi lerobbant a kórház felé útközben. Mint kiderült, a balesetkor a hűtő
kilyukadt, az alváz pedig eléggé eldeformálódott… másnap pedig az is, hogy a
biztosító nem fizet.
Következő nap Csabival eljutottam a kórházba, ahol néhány teszt után
szintén azt mondták, agyrázkódásom van, ha a tüneteim rosszabbodnak, vagy újak
lesznek azonnal menjek vissza. Szilveszterezni úgy indultam, hogy a kútnál a
séf -miután egy szavamat sem hitte el- egyetlenegy napot sem adott január első
hetére, de közölte, szabadságra nem mehetek, nagyfőnöki utasításra.
Az újév a sógoréknál telt Dublinban. Este mentünk, én éjfélkor aludtam
pár órát, hajnalban haza és a család kipakolása után szokásos takarítás újév
reggelén. A buli érdekessége az volt, hogy Tamás kissé sokat iszogatott, így
sikerült berúgnia. Ő természetesen szégyelte magát, én pedig örültem, hogy ott
voltam, és láttam, hisz jobb ha mindez előttem nem pedig mögöttem történik.
Biztosan sokak szemében lecsúszok most, de én felvállalom, hogy engedékeny
vagyok, hisz a gyerek énjét úgysem változtathatom meg, és sokszor mondom nekik,
ha káros dolgokat akarnak kipróbálni, nekem szóljanak.
6. Pénz
Bármennyire is útálom, és ha lehetne kitörölném az életemből, mégis az
élet része… sajnos. Hiába akarom kihúzni magam a bűvköréből… lehetetlen.
December elején nyilvánvalóvá vált, hogy valami változni fog, ami rendesen
megviselt. Szeretném ha újra tisztán látnék, ha újra az aggodalom háttérbe
szorulna, de tudom, hogy még egy darabig nem így lesz. De erős a hitem, az
akaratom, tudom hogy minden megoldódik.
Ugye Írországban kétfajta családi pótlék van. Az egyik a magyar
megfelelője, minden gyerekre jár, a másik egyfajta kiegészítés, minden évben
újra kell igényelni. Sajnos általában 8 hét átfutással (és idén sajnos egyszer
vissza is dobták). Nah most éppen ebben
az időszakban vagyunk… emellett csak a félállásom van most éppen… szóval… nem a
legjobb a helyzet. Igaz karácsonykor kaptam némi kiegészítő segélyt, de
januárban sajnos csak ígéretet… csekket nem. Ez van… pénz nincs.
7. Halál
Szerencsés vagyok, hisz nagyon kevés szerettem halt meg. Apám
keresztanyját és nagybátyámat még gyerekként -amit nem pontosan fogtam fel- a
dédnagymamámat Sára születése után, nagyapám pedig két évvel később vesztettem
el. Bulizós időszakom néhány arca is sajnos eltűnt, mert túlzásba vitték az
élet élvezeteit. Néhány napja viszont egy számomra nagyon fontos ember haláláról
értesültem, ami különösen megviselt. Nem tudom miért, talán mert különleges
emlékek kötődnek hozzá, talán azért mert évek óta kerestem őt, és már sohasem
tudok vele beszélni, nem tudom. Mindenesetre most érezem először életemben a
halál IGAZI veszteségét.
DE mint már mondtam, nem vesztettem el a
hitem, keresem a miérteket, az üzeneteket. Már tudom, hogy arra figyelmeztetnek,
hogy vannak dolgok, amire bármennyire is vágyunk, sohasem teljesülnek. De azt
is tudom, hogy a veszteséget nyereséggé kell átalakítani, és hogy néhány lépést
lehet, hogy csak más úton, más körülmények között, más megvilágításban érjük el.
Tudom teljes ellentétben áll
ezen bejegyzésem az előzőekkel, a boldogsággal, azzal hogy jól érzem magam a
bőrömben. Pedig nem így van. Mindenhol ott a boldogság, csak meg kell látni. Én
is látom… most is… ez hajt előre.
Fontosnak éreztem elmondani, hogy annak ellenére,
hogy az esetek 90%-ban határozott, megingathatatlan vagyok, ennek megvan a maga
útja bennem, amit minden nehézség felmerülésekor végigjátszok a fejemben. Nem
szégyen, nincs értelme eltitkolni. Elfogadni kellene, és segíteni… mindenkinek…
a másik felé.