AZ ÉREM KÉT OLDALA

AZ ÉREM KÉT OLDALA

Ezt a fejezetet mindazoknak ajánlom, akik kételkednek abban, hogy a helyes úton járok.

            Vannak, akik kibeszélik, vannak, akik magukban őrlik, vannak olyanok, akik kiírják magukból a gondjaikat, sőt sokan tudomást sem akarnak venni róluk. Mindenkinek más és más az ami jó, erre nincs recept. De akárhogy is van, a gondokat, problémákat előbb utóbb minden embernek meg kell oldani. Őszinte embernek tartom magam, olyannak, akinek ami a szívén az a száján. Tudom, sokszor nagyon megbántom a szeretteimet azokkal a kegyetlen igazságokkal, amiket én igaznak tartok. Nem tudhatom, mi az, amit tisztán látok, és mi az amit nem. A lényeg, szeretek önmagam lenni, szeretek gondolkodni, mérlegelni, és szeretem azt tenni, amit ÉN helyesnek, jónak tartok… ennek ellenére úgy érzem ritkán esem az önzőség csapdájába, hiszen a gyerekeim számomra mindig az elsők és remélem mindig is az elsők maradnak.

Tudom, sokak számára érthetetlen miért is indultunk útnak. Hiszen otthon megvolt mindenünk. Saját ház, autó, mindkettőnknek munka, kialakult életér… valaki csak erre vágyik. De. Úgy éreztük, hogy otthon a keményen megdolgozott életünkben csak vegetálunk. Nem láttunk lehetőséget a továbblépésre. Úgy gondoltuk, némi befektetéssel új életet kezdhetünk, nyithatunk a világ felé, nyitottabbá válnak a gyerekeink, hisz megismernek egy új nyelvet, egy új kultúrát. Mindannyian tisztában voltunk ennek az útnak a veszélyeivel, és azzal is, hogy lesznek napok, hetek, amikor nem érezzük jól magunkat. Óriási meglepetések eddig nem is értek bennünket.

Új életet kezdeni nem megy egyik napról a másikra. Nekünk nem az a célunk, hogy milliomosok legyünk. Megelégednénk azzal, hogy mindannyian jól beszéljünk angolul, és ÉLNI tudjunk.

            Az elmúlt hetek -mint az mostanában lenni szokott- bővelkedtek eseményekkel. Mindig is tudtam, hogy valami miatt nem tartozom az átlagemberek közé, de mintha vonzanám is a „hasonszőrűeket”. Az Írországban alakuló társaságomnak sem voltak eseménytelenek a napjai. Gondolom, valamennyien olyan típusúak vagyunk -ezt bizonyítja írországi életünk is- hogy sohase legyen nyugodt az élet körülöttünk, így egymás társaságában meg csak felerősítjük ezt. Veszekedések, félreértések, kibékülések, bulik, új ismeretségek, költözés, utazás, változás, rengeteg új inger pár hét alatt. A hazautazásom is különleges élményeket tartogatott.

Meglepő módon gyorsan elszállt a 6. hét gyerekek nélkül. Mivel Csabi szombatonként dolgozni szokott, ezért úgy terveztem, hogy vele együtt bemegyek Carlow-ba, onnan pedig busszal a reptérre (szinte minden órában van busz oda, meglepő módon) Bár az utazás előtti este kiderült, Csabi mégsem dolgozik, mégis maradtam az eredeti tervemnél. Nem is bántam meg, hiszen szombatra szörnyű időre ébredtünk. Hűvös, nagyon esős szeles nap volt, szakadó esőben, néhol térdig érő vízben araszoltak az autók. A busz könnyebben közlekedett. Időben megérkeztem, tudtam ajándékokat keresgélni, a borús nap ellenére nagyon jó kedvem volt. A repülő nem késett, és  korábban érkezett Ferihegyre. Az első arculcsapás akkor ért, amikor kocsiba ültem, mert nem gondoltam, hogy fél év alatt ennyire elszokom a balkormányos vezetéstől. Szerencsére úgy alakult, hogy kijöttek elém a reptérre, és nekem az első 40 km-en „csak” követnem kellett valakit. (Milyen jó érzés volt beülni a régi autómba, ami most a sógorom barátnőéjé, aki kölcsönadta nekem erre a hétre.) Terveimmel ellentétben csak nem tudtam megállni a trécselést, így majd hajnal három volt, mire Miskolcra megérkeztem. Bár a gyerekek aludtak, mégis nagyon jó volt őket újra látni. Megérkezésemkor tele voltam energiával, ami sajnos napról napra fogyott. Úgy éreztem, elszívják előlem. Az sem segített, hogy közeledtek a vizsgák, és Tamás rengeteget felejtett. Az sem tett jót, hogy a családom még mindig érthetetlenül áll a döntésünk felett, és szívesebben látnának minket az országhatárokon belül. Nehéz volt állni a sarat, amikor megkérdőjelezték ismerőseim hogy valóban önmagam vagyok-e. Pedig ÉN én vagyok.

Volt már ilyen az életemben, gimnázium 4. osztályában, amikor szinte senki sem értett meg engem. És mégis jó útnak bizonyult, hiszen az vitt tovább. Tudom, sokan kívülről nem tudják megérteni, mit miért teszek, mégis úgy érzem tisztában vagyok azzal mit csinálok,  és mik lehetnek a következmények. 

Mivel valószínűleg megint hosszabb idő fog eltelni addig, amíg újra egy hetet töltök majd otthon, ezért listát írtam az elintézendőkről. A legfontosabb az iskolai záróvizsga volt, és az hogy a gyerekekkel elmenjek az évi szokásos orvosi ellenőrzésekre (háziorvos, szemész, fogász). Mit ad isten (na meg az augusztus 20-i csonkahét) mindegyikük a megérdemelt szabadságát töltötte. A szemészettel még nem is volt nagy gond, mert másfél éve voltunk. Sokan nem tartják ezt fontosnak, talán kétszer-háromszor fordulnak meg orvosnál a gyerekükkel a kamaszkorig. A fogászatra végül elmentünk, bár csak ellenőrzésre, így Csanád két lyukas foga betömetlen maradt. Az orvosunk meg a vizsga napján már rendelt, így gondoltam belsúvasztom a már eleve sűrű programunkba. Így lett a visszautunk életünk talán legmozgalmasabb, leghosszabb napja.

Szombat éjjel érkeztem Miskolcra, a pénteket Pesten töltöttük, és szombaton már Isaszegen voltunk. A hétvégére már annyira elfogyott az energiám, hogy elég nehezen viseltem az embereket, a kérdéseket, így úgy döntöttem, a betervezett találkozóimat elvetem (itt kérek elnézést ezért minden érintettől). És eljött a hétfő hajnal.

Minden simán indult. Reggeli, indulás az iskolákba. Nagyon izgultam, jobban mint a gyerekeim. Mindenki átment, délután kettőre végeztünk az iskolai feladatainkkal. Ezután mentünk a háziorvoshoz, ahol a tervezett 1 óra helyett majd két órát töltöttünk, így nem maradt idő a saját házamra, csak éppen bekukkantottam, és elhoztam a postám. (Ami igen fontos volt, ugyanis időközben lejárt az egyik bankkártyám, amit szépen be is nyelt egy automata, és az új is a levelek között volt) Mivel a kocsit még vissza kellett vinni, ezért fél 6-kor kellett elindulni. Iszonyatosan sok túlsúlyom volt, (tankönyvek) de úgy gondoltam, csak nem lesz gond, hiszen ezek kézipoggyászok, azt meg nem mérik. Időben érkeztünk a reptérre, a gép is időben indult. Kényelmesen elhelyezkedtünk, felszálltunk, gyorsan telt az idő. Egyszer csak nagy sürgés-forgás támadt. Kiderült, hogy egy csomagból (aminek nem találták a gazdáját) ismeretlen folyadék csorgott egy utas arcára, természetesen a gép elektromos berendezésein keresztül. A pilóta úgy döntött, nem kockáztat, leszállunk Frankfurtba. Igazság szerint nem is azért voltam ideges, mert hosszabb lett az utunk, hanem azért, mert a nehéz csomagokkal újra fel-le kellett szállni. Csabi is elindult már, így ő is a reptéren várakozott. Azért valahol izgalmas volt, hiszen tűzoltók, tűzszerészek várták a gépet, akik perceken belül a gépen is voltak. Néhány perccel később tessékelték le az utasokat, semmi csúszda meg ilyesmi, szépen lesétáltunk a lépcsőn. (Mint másnap egy Internetes hírből kiderült másfél órát töltöttünk Frankfurtba egy fagyasztott gomba kicsorgó leve miatt, ami pont egy olyasvalaki arcára folyt, aki allergiás volt rá, és kórházba is kellett szállítani.) Meglepetésünkre a legendás „piros táska” és tulajdonosa hosszas rendőri vizsgálódást követően az időközben lecserélt gépünkön csak megérkezett Írországba. Rövid időn belül másodszor éltem át, azt, hogy elcsigázott fáradt, csendes utasok között léptem be az országba. Megmondom őszintén, igen furcsa érzés volt. Tíz perc séta a reptér folyosóin nehéz csomagokat cipelve, és másfél óra autóút hazáig. Szerencsére másnap még nem dolgoztam, így mindenki jól ki tudta pihenni magát. Ennyi izgalom egy napra… hihetetlen.

Lassan visszarázódunk a hétköznapokba. Szerdán kezdtem a benzinkútnál, pénteken a hotelban. (időközben elment a „kedves” főnököm, és időbe telt, amíg a helyettese felfogta, hogy én is vagyok) Csütörtökön elkezdődött az iskola. Csanád hazajövetele magától megoldódott: ő is 3-ig van mostmár, mint a testvérei, így együtt sétálnak haza. Megkaptuk az ingyenes orvosi ellátásra jogosító kártyát. Minden jónak tűnik, csak sajnos Csabi újra nem dolgozik, megint rajta kívül álló okok miatt. Ez van. Nagy tragédia nincs. Ez nem Magyarország. Itt egy fizetésből is meg lehet élni, úgy hogy az ember lakást bérel, és autókat tart fent. És félreértés ne essék: én már otthon is arra vágytam, hogy helyet cseréljünk, és Csabi megismerhesse az „anyaság” előnyeit és hátrányait is. Tehát a vágyam teljesült. És nekem így jó, bárki is máshogy gondolja ezt helyettem.   

NYÁR GYEREKEK NÉLKÜL

NYÁR GYEREKEK NÉLKÜL

Kezdem megérteni azokat, akik számolják visszafelé a napokat, hogy újra lássák szeretteiket. Gondoltam milyen egyszerű lesz, hiszen sokat dolgozok, és végre kipihenhetem magam, most, hogy a gyerekek Magyarországon nyaralnak. Az, hogy a barátaimtól, rokonaimtól távol élek, már megszokott dolog számomra, de a gyerekek most vannak először ilyen hosszú ideig távol tőlem. Az első hét még gyorsan elszállt, köszönhető annak, hogy a repülő késése miatt be kellett hozni az alvásidőt. Valóban nem csináltam semmit, csak dolgoztam és pihentem. Szombat-vasárnap csak aludtam és angoloztam. Ezen a hétvégén végre Csabi a dolgozni kezdett, bár nem a hotelben, és csak alkalmi munkát, de ne legyünk telhetetlenek, szépen lassan lépésről lépésre de előre haladunk.

A második héttől már mindketten dolgoztunk, esténként hol nálunk, hol a barátainknál gyűltünk össze. Eközben a gyerekek kalandtúra táborban voltak Miskolcon, ahol mindenki nagyon jól érezte magát. Csanádnak ez volt az első igazi tábora (bár 2 éves korától minden nyáron együtt táborozott velem a Művházas napközis táborokba, és a Fenyves -erdei „ottalvós” sátor- táborba Isaszegen. Ezen a héten szerencsére sokat beszéltünk is, így gyorsan telt az idő. A hétvégén a fiúk megszerelték a KIA-t (nem dízelt tankoltam, „csak” a benzinpumpa dugult és romlott el), de sajna a műszakira felkészítés megint csúszik, mivel mindkét autó munkaeszköz.

A harmadik hét kínkeservesen lassan telt. Egyszerűen nem tudtunk beszélni a gyerekekkel, nem tudom hol jártak, mit csináltak, és rettenetesen hiányoztak már. Valószínűleg „betette az ajtót” az is hogy a barátaink családja éppen ekkor nyaralt itt, és nap mint nap láttam azokat a fiúkat, akikkel az enyémek együtt cseperedtek. Ha ez még nem lett volna elég… hírtelen kilépett egy lány a benzinkúttól, és helyettesítenek kellett néhány nap. Az egész jól hangzana, ha nem akkor, amikor a hotelen van a munkaidőm. Szerencsére meg tudtam oldani: hajnal 3-ra mentem a hotelbe, 7-re át a benzinkúthoz, a pihenőidő fél órájában vissza a hotelbe kitakarítani az irodát, ami 9-kor nyit csak, és fél 11-től 3-ig a rendes munkámmal fejeztem be a napot. Persze rögtön felvetődött bennem a kérdés, hogy mi lesz most, hiszen én már régóta végeztem az kilépett kollégám munkáját akkor, amikor hétvégente dolgoztam, de a főnök még hezitál, ő sem tudja mi legyen. A kedvenc munkafolyamatom a meleg ételek elkészítése, ezért nagyon elgondolkodtató. És mit ad isten, a hotelből is elment 2 lány, és természetesen ott is rögtön felajánlottam a segítségem. Hát… pompás most jól nézek ki… mert bizony ez a dolog fordítva is elsülhet… akár a két szék közé, a padlóra is kerülhetek.

Ezen a héten sikerült végre beadni a medical card – ingyenes orvosi ellátásra jogosító kártya- igénylését. Nagyon várom, hogy megkapjuk-e, mert ha igen, valószínűleg nem kell fizetni semmit Csanád kórházi kezeléséért.

A negyedik hét hétfőjén végre néhány percet újra tudtam beszélni a csemetéimmel. Éppen a lovastábort kezdték. Számomra rémes történeteket meséltek, hogy különböző trükköket kell csinálni, mint felállni a nyeregre, megfordulni rajta (mindezt menet közben) és vágtázni (ez csak azért ijesztő, mert a két kezemen meg tudom számolni, hogy ezelőtt hányszor ültek sétálgató ló hátán). És hogy rögtön megvadult két ló is, és csak a szerencsének köszönhető, hogy az egyik táborvezetőn kívül -aki kórházba került- senkinek nem esett baja. Azért kaptam jó híreket is, állítólag egészen jól haladnak a tanulással, és jól érzik magukat.

Végre pont került a szabadság téma végére is a hotelben, bár álmomban sem gondoltam volna hogy így. A lényeg, elmehetek, ezalatt nincs fizetésem, és ha elmegyek, nem tudják garantálni, hogy tovább dolgozhatok. Magyarul: szerintem a hotelben ennyi lesz a pályafutásom. A manager hozzáállása megdöbbentő volt számomra, hiszen csak rajta múlik hogyan ossza be az embereket, és 2 munkatársammal is megbeszéltem, hogy szívesen helyettesítenek ezalatt a 6!!! nap alatt, akár úgy is, hogy nekik adom a fizetésem. Írországban eddig is óvtak a hotelmunkától, most saját bőrömön tapasztalom, miért. Egyébként csak az igazságérzetemet bántotta a dolog, foglalkoztat is a téma rendesen, de igazából nem törtem le, így megvan az indok arra, hogy újra belenézek a munkaerőpiacba, és aktualizáljam az önéletrajzom… ami nem árt.

A főnököm pénteki nap „volt oly kedves” közölni velem a döntését, és ezek után szombat délután szemrebbenés nélkül hívtak be dolgozni vasárnapra. Kicsit húzós volt, mert hetente kétszer 12 órázom, és így megint két hétig folyamatosan dolgoztam, de csak nevetni tudtam az egészen, egészen addig, amíg ki nem derült, mi is a feladatom. Reggel 10-től este 8-ig szobákat takarítottam. Az egészben az a megdöbbentő, hogy mivel ez egy négy csillagos szálloda, mindennek megvan a maga rendje, a szobákat meghatározott módon kell kitakarítani, és berendezni a következő vendég számára. Ezt a munkát normál esetben egy hétig tanítják be, úgy hogy egy tapasztalt takarítóval dolgozik az újonc. Na, nekem ilyen nem volt… Ott, akkor, azonnal kellett megtanulnom mindent. Amikor összefutottam a kisebbik főnökömmel megkérdeztem tőle, hogy „tudja-é” hogy én még soha nem végeztem ezt a munkát, és… tudta. Ennek ellenére ugyanannyi szobát kaptam, mint mindenki más. Természetesen a többiek már 5 fele végeztek, de nem bántam a dolgot, ugyanis végre ezt is megtanultam, és a szobaellenőrzésekkor kiderült, hogy jól is végeztem a dolgom.

Szeretnék már 3 héttel idősebb lenni, ugyanis addigra kiderül, hogy maradok-e a szállodában, és az is, hogy a gyerekek sikeresen levizsgáznak-e otthon.