BOLDOGSÁG
A szívemben, a testemben a lelkemben érzem: boldog vagyok. Érdekes
érzés, hiszen mindig is bennem volt csak elfelejtkeztem róla, de amikor újra
szabadjára engedtem úgy éreztem: mindenre képes vagyok. Hogy meddig tart, mikor
vesztem el megint, nem tudom, de most hogy újra rátaláltam olyan bizsergető,
mint az első szerelem.
A nyári lehangoló látogatás után nehezen találtam magamra, rengeteget
járattam az agyam, de úgy érzem nem volt hiába, hiszen rengeteg mindent
helyrebillentettem magamban. Az előző bejegyzésemben sikerült átadnom az érzéseket
is, és ennek kapcsán érdekes összefüggésekre lettem figyelmes, amiket szeretném
mindig a szemem előtt tartani a jövőben is.
De mielőtt megpróbálom az érzéseimet szavakba foglalni, jöjjön a
hazaút „sztory”
Nem vártam az októberi hazautat. Kényszerűség volt, a tervezettől
eltérő, mégis nagyon jól sikerült.
Csütörtöki nap repültünk, utoljára Ryanair géppel, hiszen a hónap
végén a társaság kivonult Magyarországról. Nagyon sajnálom, és bízom abban,
hogy hamarosan megegyezés születik, mert így minimálisan is négyszeres áron
tudunk csak utazni, ami mondjuk 4 főnél igencsak tetemes összegre rúg.
Szóval megérkeztünk a fagyos estébe, és annak ellenére, hogy
felkészültem rá, a vesémig hatolt a 15 fok után a -2 fokos hideg. Szokás
szerint a barátaim oldották meg az Isaszegre szállításomat, az ő szava járásuk
szerint ez alapszolgáltatás. Nem tudom elégszer elmondani mennyire hálás vagyok
a barátságukért. Péntek reggel indultunk Csanáddal vizsgázni, és itt indult el
a bonyodalom… ugyanis az osztály moziba készült, így a beszámolót el kellett
keddig halasztani. Nem mondom, hogy nem voltam dühös, de elfogadtam a helyzetet.
Nyugodtabb lett volna a hetünk, ha iskolával nem kell már foglalkozni, és úgy
terveztem, hogy a hétvégét Miskolcon
töltjük, de a dolgok annyira olajozottan működtek, hogy be kellett
ismernem, soha nem jött jobban ez a halasztás.
Igaz, hogy az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy sakkozgattam a
lehetőségeket, mi legyen a legjobb megoldás, de aztán magától kialakult minden.
A vizsga helyett egy nagyon régi ismerősömmel beszélgettem, akivel 3 éve, a
kiutazásunk előtti nap futottam össze. Olyan nyugalmat sugárzott, annyira jó
volt látni, hogy a lehetőségeiből mennyire megpróbálni a legjobbat kihozni,
hogy ő volt az aki a boldogságéretemet elindította, amit nagyon köszönök neki.
Délután felhéveztünk Pestre az anyósomékhoz, és visszafelé azt terveztem, hogy Tamást
felrakom egy Miskolci gyorsra, az anyukám meg kimegy érte. Néminemű
hátráltatást kaptunk a sorstól, vicces volt, még a gyerekek is felhozták az
összefüggéseket.
Éppen indultunk, mindenkin cipő volt már mikor az apósom megjegyezte,
hogy nem is látta még a képeket, amit felraktam a picasawebre. Megmondom
őszintén, nagyon rosszul esett, ezért fogtam magam, leültem, és 10 percig
szenvedtem, amíg minden betöltődött a lomha gépen, de ezzel a kitérővel pont az
orrunk előtt ment el az a hév, amivel még elértük volna az elsőnek kinézett
vonatot. Csak pár perccel ment el előttünk, menetrend szerinti időben, és a
dühítő az volt, hogy az azt követőek mind késtek 15 perceket… Elsőre ez rossz
lépésnek tűnt (mint a lemondott vizsga esetében) de így kiderült, hogy a
következő vonat átszállással megy Miskolcra, amire biztosan nem figyeltem volna
fel egy nyugodt szituációban. Szóval így csaknem 2 órát dekkoltunk a gödöllői
állomáson, de közben fényképeket nézegettünk, Sára cicázott, sokat
beszélgettünk, és miután Tamást felraktuk a vonatra összefutottunk Sára régi
osztálytársának a családjával, akikkel szintén nagyon jól esett a találkozás. Tamás
szerencsésen megérkezett, és végre utazott egyedül.
A hétvégét a barátaimnak szenteltem. A két kicsi nagyon jól érezte
magát, hiszen majdhogynem testvérként nőttek fel az ottani gyerekekkel, én meg
rengeteg új, vagy eddig észre nem vett összefüggésre jöttem rá a beszélgetésekből.
Számtalanszor megírtam már, de sose fogom megérteni azokat az
embereket, akik szinte nem kommunikálnak, ha igen akkor is csak a mindennapi
dolgokról. Akik magukba zárkóznak, de nem veszik észre, hogy az egót egyszerű
meggyőzni az igazunkról, viszont a hallgatóságot nem mindig.
Mostanában sokszor előfordul, hogy a barátaim, vagy kollégáim velem
osszák meg titkaikat, ami nagyon jól esik, és el is döntöttem: ha újra lesz
időm tanulni, biztos, hogy az a pszichológia lesz.
Sokat sétáltunk, még őzeket is láttam, a fagyos idő elmúlt és kellemes
napsütéses 15-20 fok volt napközben egész otthoni tartózkodásom alatt. Igaz,
hogy sokakra csak néhány percem, fél
órám, vagy semmi időm sem maradt, de egyáltalán nem bántam, hisz tényleg
ragyogóan éreztem magam. Kedden iskola, néhány újabb találkozó, majd
megérkezett a bérelt kocsink is, és mentünk Miskolcra. Mivel nyáron sokat
vitatkoztam, védekezésképpen inkább visszafogtam magam, és minden jól alakult a
családommal. Azért nagyon sajnáltam, hogy most nem tudtam találkozni az
apámmal, és hosszas keresgélés után sem találtuk meg a bátyám telefonszámát,
valamint a nagymamám memóriája miatti állapota is igen ijesztő volt. Többször
is hangsúlyoztam a gyerekeinek, hogy ha megöregszem, otthonba szeretnék
költözni, nem akarok senki nyakán lenni, valamint ha meghalok, szórják szét
valahol a hamvaim.
Otthon (Miskolc) az időm nagy részét azzal töltöttem, hogy
beszkenertem a saját fényképeim nagy részét. Érdekes érzéseket éltem meg
ezalatt, melyek csak elmélyítették a fejemben kikörvonalazódó képeket. Aztán
barátnőztem Szabolcsban és Egerben, kirándultunk a Bükkben, pizzáztunk
családilag, megnéztem az öcsémék épülő kisházát (na az milyen jó lesz!),
szaloncukrot kerestünk szezon előtt… és gyorsan el is telt a hét. Szombat reggel
indultunk az esti géphez, és még besuvasztottam fél-fél óra látogatásokat, az
utolsó pillanatra, aminek csak kapkodás lett a vége, így elfelejtettem
megtankolni a bérelt autót. Írországba most Aerlingussal mentünk, így már
kipróbáltuk mindhárom légitársaságot. Már örültem, hogy végre nem hajnalba
kerülünk az ágyba, de csak úgy alakult. Ugyanis Csabi bezárta a kocsikulcsot az
autójába. Igaz hogy ő rettenetesen dühös volt emiatt, de én csak jót mulattam
az egész groteszk helyzeten. Valóban nem érdekelt az elpazarolt idő (pedig
másnap dolgoztam) csak a 40!!! eurós számlán akadtam ki. Jó kis díj egy 2
perces munkáért…
Újult lendülettel kezdtem a munkát, néhány itteni baráti „eszmecsere”,
néhány végső helyrebillentés után pedig teljesen átadtam magam a boldogság
részegítő érzésének.
És miért is? Mert rájöttem, hogy a boldogság mindenki szívében benne
van csak elfelejtették, vastag
képzeletbeli falak mögé rakták, vagy egyszerűen csak nem veszik észre maguk
körül.
Optimista ember vagyok, az esetek többségében a dolgok jó oldalát
nézem, mindig arra gondoltam, hogy nem baj ha történik valami rossz az életembe
úgy is jön majd valami jobb. És milyen furcsa az élet? Hiába mindez, ha egy
apró részlet hiányzik, egy apró nézetbeli különbség:
A házasságomban mindig arra vágytam, hogy Csabi egyszer rájön, hogy
milyen szerencséje van velem, bár távolról sem vagyok tökéletes, de közös
életünkben kiegészítenénk egymást. Alkalmazkodtam, megpróbáltam kitalálni mire
vágyik, de elfelejtettem élvezni az életet. Hosszú éveken át nem vettem észre,
hogy napról napra elveszítem önmagam, mert csak beletörődtem a sorsomba,
vártam, ahelyett hogy tettem volna valamit. Igen, vártam hogy jobb lesz,
sodortattam magam az árral, nem figyeltem a jelekre. Írországi felcserélt életünkben
méginkább kiderült számomra, hogy mennyi minden van, amit ő szeret csinálni én
meg nem, és fordítva, mégis minden csak rontott az amúgy sem rózsás helyzeten.
A fényképek rendszerezésekor észrevettem a szépségeket, azt hogy sokat
tanultam az együtt töltött időben, biztos vagyok benne hogy szükségem volt
minden jóra és rosszra is, hogy olyan emberré válljak aki vagyok.
És rájöttem: mindketten máshonnan nézzük azt a bizonyos 3-as számot,
tehát addig ameddig nem látjuk ugyanazt, hiába az egész.
Hosszú évek óta a múltamat szeretném megoldani magamban, kideríteni,
miért értek csalódások, fájdalmak,
kudarcok.
És rájöttem: mindig olyankor amikor kiengedtem a kezemből a döntést,
amikor arra vágytam hogy más, vagy az idő oldja meg a problémáim. Amikor nem a
saját magam akaratából cselekedtem, amikor „csakazértis” daccal éltem, amikor
bezártam és szinte meg sem hallottam mások nézeteit… amikor azt gondoltam mások
fejével gondolkodhatok, amikor a mások megkérdezése nélkül akartam jót tenni.
És most hirtelen ráeszméltem magamnak vonzottam be a nehézségeket.
Nincs értelme a másik hibáztatásának, hiszen életünket önmagunk
alakítjuk. Csak egy van belőle, igazán pazarlás, ha más kedve szerint próbálunk
élni, ha nem látjuk meg a szépségeit, ha csak sajnáljuk magunkat. Soha nem
felejtem az idősek történeteit, amikor arról mesélnek, hogy milyen boldogok
voltak annak ellenére, hogy nagy szegénység vette körül őket. Látni a jót a
rossz között, szeretni, tudatosnak, őszintének lenni…ennyi az egész.
Tudom, hogy egyik napról a másikra nem változtathatom meg magam. De azt
érzem, hogy most valóban jó úton járok, hiszen hátborzongató hogy napról napra
újabb élmények szabadulnak fel bennem. Látom a jeleket, amiket küldenek felém,
olyan egyértelműeket, amit nehéz lenne nem észrevenni. Felbukkannak a múlt
alakjai akik hatással voltak rám, régen eltemetett érzéseket érzek újra, új
értelmezést nyernek az eddig szenvedésnek ítélt emlékképek, pedig semmi mást
nem teszek, csak keresem mit tettem mások hatására és mi az amit tudatosan, és
forgatom a fejemben azt a bizonyos 3-as számot.
