SZERETET – NYILT ÉRZELMEK – ŐSZINTE BESZÉLGETÉS…HOVÁ TÜNTETEK?

SZERETET – NYILT ÉRZELMEK – ŐSZINTE BESZÉLGETÉS…HOVÁ TÜNTETEK?

Otthonról visszatérve Írországba rettenetesen kimerült voltam. Amikor az ember fáradt, és az energiáját is elszívták érdekes következtetésekre jut. Ami nekem nagyon tanulságos volt az az, hogy az emberek elfelejtették mi is az a szeretet. Szinte senki sem tesz semmit érdek nélkül.

Mint már többször említettem, az Írországi életemet meghatározza saját magam megismerése, és hogy megtanuljam szeretni önmagam. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy másokat is valóban szeressek, hogy másokat is megértsek, megismerjek. Érdekes élmények értek mostanság a félreértéssel megnemértéssel kapcsolatban. Már régen tisztában vagyok azzal, hogy nagy kihívás megérteni azt amit gondolok, hiszen az emberek döntő többségének furcsa az észjárásom. Az embereknek természetes, hogy nem beszélnek a hibáikról a másiknak, és az is hogy a másik rossz tulajdonságait még a jóbarátokét sem említik szemtől szembe. Teljesen érthetetlen tehát, ha én elmondom a saját gyengeségeimet (Hülye ez? Miért tűnteti fel magát rossz színben?) és többségében sértődés az eredménye, ha a másikat szembesítem a sajátjával. Sohasem fogom megérteni, miért baj az, ha valaki ismeri a gyenge oldalunk is, hiszen senki sem tökéletes. A minap voltam egy továbbképzésen a hotelben, ahol egy papírlapra egy 3-as számot rajzoltak. A rajzot attól függően máshogy értelmezzük, hogy melyik oldalról nézzük, vagy hogy ki milyen beállítottságú. Érdemes kipróbálni, nem lövöm le a poént, de annyi biztos, hogy nagyszerű bizonyíték arra, hogy az emberek más-más szempontból, nézőpontból mennyire másként látják ugyanazt. A nézetek egyeztetése, megértése tehát a zökkenőmentes kommunikáció elengedhetetlen része, kár hogy sokan elfelejtik ezt.

A beszélgetés fontosságát senki sem kérdőjelezi, viszont a kimondott szó erejével sokan nincsenek tiszában. Én sokat beszélek –talán túl sokat is- de sohasem gondoltam át ez milyen lavinát indíthat el. Soha nem gondoltam át, hogy az információk a másik agyában hogy tárolódnak el, és a töredékekből hogyan lesznek olyan gondolatok, amelyeknek semmi köze az igazsághoz. Valószínű ez lehet annak az oka, hogy sokak megbélyegződnek a másik szemében, és egyszerűen nem tudnak kibújni a kialakult képből.

 A minap nagy vitám volt a férjemmel, amikor olyan 10-15 évvel ezelőtti dolgokat vágott a fejemhez, összegyúrva az egy-egy eseteket egy egészen torz képpé, annyira, hogy rendesen megijesztett. Hiszen az ő fejében ennek alapján van rólam kép, aminek semmi köze a valósághoz. Emlékszem is néhány mondatomra: többségüket dühömben vágtam a fejéhez, amik akkori pillanatnyi gondolatok voltak, mégis, ami nálam elfelejtődött, nála éles lenyomatot képezett. És most senki se mondja: a vita hevében nem mond ki olyan gondolatot, amik az adott pillanatban igazak csak, az adott felfokozott idegállapotban. Máskor eszükbe se jutna nem hogy megtenni, de még csak lehetőségként sem latolgatni. Mégis, a másik lehet, hogy egész életében kitörölhetetlen emlékként viszi tovább.

Mostanában lezajlott vitákból veszekedésekből kiderült számomra, hogy menyire máshogyan látnak engem az emberek. Az első, nagy fájdalmat okozó hír az volt, hogy „elvárom hogy hasra essenek tőlem, ha hazamegyek” Hát… ezúton üzenem: ennek semmi alapja nincs!!! Senkitől nem várom el azt, hogy ájuljon el, ha meglátogatom. Sőt… próbálok alkalmazkodni, amennyire lehet. Legjobb példa erre az, hogy a gyerekeim féléves vizsgáit 3 napig(!!!) egyeztettem a tanárokkal, hiszen 4 különböző épületbe kellett mennem, mégis egészen más vízhangja lett a dolognak.

A másik, hogy rossz anyának tartanak… tartsanak.. mindenki máshogy neveli a gyerekeit, de akkor szemtől szembe ne az ellenkezőjét állítsák. Egyik rokonom 14 évvel ezelőtti eset alapján könyvelt el engem (amit csak nemrég tudok), amikor is az egyetemről jóval később értem haza a vártnál. Emlékszem erre… ökológia vizsgám volt, ami elhúzódott, majd azok akiknek csak néhány pont hiányzott a minimumhoz kaptak még egy lehetőséget. Én is közöttük voltam, és persze elhasaltam, hiszen az agyam azon járt, vajon mit csinál otthon az anyukám az alig két hónapos gyerekemmel, akinek már rég ennie kéne anyatejet. És a másik, a miskolci látogatásaim, amikor a gyerekek teljes mértékben az anyukáméi voltak. Én úgy gondoltam, hogy a nagymama, aki évente 4-szer látja az unokáit, biztosan élvezi, ha beleszólás nélkül babázhat, nem kell semmiben sem az anyuka „engedélyét” kérni. Mégis, a rokonságban az terjedt el, hogy én mennyire nem foglalkozom a gyerekeimmel. Mondjuk abba senki soha sem gondolt bele, hogy Csabi munkabeosztása miatt én hoztam vittem, betegségben ápoltam, különórákra, orvoshoz, fellépésekre, rendszeresen kirándulásokra vittem őket az év 50 és fél hetében…  de mindegy.

Rettenetesen dühös vagyok azért, hogy az emberek miért nem egyeztetik a gondolataikat a valósággal, miért nem mernek „kényes” kérdéseket feltenni a másiknak, miért nem vállalják őszintén magukat. Persze tudom a választ: a világ elvárásai, a „megfelelniakarás”, az „imázs” megtartása… igen… de miért ilyen ez a világ? Miért van az, hogy mindenki szebbnek, jobbnak akar látszani a valóságnál, és elfelejti a legfontosabb értékeket, az őszinteséget, a szeretetet, az ÉN-t, és azt hogy érdek nélkül cselekedjen. Miért kell tragédiáknak történni ahhoz, hogy az emberek felismerjék azt, ami értékes volt számukra, és képtelenek voltak azt megtartani?

Mostanában sokat beszélgetek külföldiekkel. Leginkább 2 ír lány, egy bangladesi fiú és a spanyol főnököm áll közel a szívemhez, velük szoktunk kulturális „vitákat” folytatni. Rettenetesen tetszik a bangladesi házasság intézménye, mely azon alapul, hogy a pár együtt maradjon jóban rosszban, és később a gyerekek gondoskodjanak a szülőkről. Ez ott úgymond hagyomány, az esetek többségében be is tartják, ritka a válás, az elhanyagolt, magára hagyott idős ember. Érdekes volt számomra mennyire megvetette a házasság előtti keresgélést, mert hite szerint az első vagy második, maximum a harmadik barátnőnek kell a feleségnek lennie. Ezek után már nem is volt meglepő mennyire megbántódott, amikor egy európai lány visszautasította, mert nem az a típus, aki nála „bejön” és csak hosszas győzködésre szánta el magát a beszélgetésre, hiszen ez neki úgy tűnt a fehér ember lenézi az indiait. És láss csodát, kiderült: kulturális különbségek miatt történt félreértés.

Az írek igen vallásos emberek, és annak ellenére hogy egyre több a vegyesházasság, még mindig sokan nézik ferde szemmel a vallási különbségeket. (Nem véletlen hogy még néhány éve mennyire aktív volt az IRA Észak-Írország és Anglia között vallási alapon.)

Kulturális antropológusnak tanultam, ennek, és az alapvető kíváncsi természetemnek köszönhetem azt, hogy az élet minden területét a lehető legtöbb oldalról szeretném megismerni. Ezen kívül valószínű hiperaktívnak tituláltak volna gyerekként, amiből maradt energiám a mai napig is bőven, és megmondom őszintén rettenetesen élvezem a munkabírásom.

Egyszerre jártam iskolába, és dolgoztam érettségi után, mert elterveztem, hogy saját magam fogom eltartani. Kollégiumban lakva megtanultam milyen, ha a magam ura vagyok, a saját munkámmal keresett pénznek valóban megtanultam az értékét, és rájöttem a tanulás fontosságára is. Ezután egyszerre neveltem gyereket és jártam egyetemre, megértve azt, hogy milyen fontos ha a szülők megteremtik a továbbtanulás feltételeit. Számtalanszor mondtam otthon, hogy mennyire szeretném felcserélni az férfi-női feladatokat, hogy megérthessem a másik oldalt. Írországba költözésünk környékén arról ábrándoztam, hogy mi lenne, ha én dolgoznék, és Csabi lenne otthon. És hogy, hogynem? Teljesült a vágyam, és valóban jól érzem magam benne. Nem mondom hogy nem voltak nehéz részei, hogy nem volt -van- olyan amit legszívesebben kihagynék az életemből, de ezáltal megismertem a valódi családfenntartói „státuszt”, megbecsülöm az otthoni munkát (úúú de hiányzik sokszor…) megértem, hogy ha valaki fáradságra hivatkozik, az bizony nem csak üres kifogás. (arról nem is beszélve, hogy arra is vágytam, hogy Csabi megtanulja az anyai szerepet, és megismerje a gyerekeit… szerintem ezt a lehetőség keveseknek adatik meg…)

Előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire szeretném megismerni az anyukám (és persze még számtalan zárkózott embert a környezetemben). Sajnos nagyon sokan vannak, akik hallgatásba burkolóznak, (vagy csak a saját énjükről nem beszélnek, mint én is több mint 25 évig…) így megvédve magukat a külső támadásoktól, de nem veszik észre ezáltal, hogy mennyi félreértés forrásai. Nem csak a másik féltől vonják el a megértés lehetőségét, maguk is egyre elferdültebb gondolatokat látnak a fejükben. A múlt falainak lebontása nélkül rejtve marad az ÉN saját magunk előtt is, nemhogy a másik előtt.

Bár… ki tudja… sajnos a mai világ a hamisság felé megy. Mindenki a hamis műmosolyú sztárok világát álmodja (és észre sem veszik, mennyire magányosak, és lelki sérültek) a külső gazdagságot hajszolja megfeledkezve a belső szépségről, ami lassan kivész. Mindenki imádja a szenzációt, falja a híradásokat, észre sem véve annak manipulációit. Szép lassan az emberiség nagy része elveszti pozitív gondolkodását, ha folyamatosan csak a tragédiákról értesül. Ugye nem kell semmit mondanom a reggeli híradónézésről -aminek egy időben én is a rabja voltam…- mennyire ártalmas a pozitív szemléletmódnak. Csak egy próbának indult, de végül az egész „gyerekmentes” nyarat azzal vészeltem át, hogy minden reggel a mosolygós, boldog arcukat idéztem magam elé, ezáltal én is vidám voltam egész nap (hihetetlen, de tényleg!!!).

A pesszimizmus kialakulása, a negatív gondolatok tömkelege pedig teljesen természetes, hogy egyre negatívabb világot teremt. Miért felejtettünk el örülni annak, amink van???

Szörnyűnek érzed a munkahelyed? (bizonyos szempontból az enyémet is annak tartják, hisz diplomásként wc-t takarítani.. hát..) Gondold azt, hogy milyen szerencsés vagy hiszen van munkád, milyen jó, (mint pl. nekem) hogy a zajos, pörgő világban minden nap van néhány óra csend, amikor csak saját magammal vagyok. Rosszak a gyerekeid? Hiszen szépek, okosak, egészségesek, és olyan kevés már az az idő amit valóban együtt tölthetünk. Tamás hamarosan 15 éves lesz, már csak 3 év, és akár világgá is indulhat, hátán batyuban a hamubasült pogácsával. Kicsi a lakásod, vagy albérletben laksz? Hányan vannak akiknek még ez sem adatik meg… próbáld megszeretni, meglátni a szépségeit, előnyeit, és egyből más lesz a közérzeted. Gondok vannak a házasságodban? Hányan vannak manapság akik együtt maradnak, és közösen nevelik a gyerekeiket? Gondolj a jó tulajdonságaira, a kedves percekre, a közösen elért eredményekre… Hidd el másképp látod majd az egészet, ami átlendíthet a mélypontokon.

Valószínűleg hasonló okból oly jóleső a fényképnézegetés, és válik egyre sűrűbb, népszerűbb „programmá” a kor előrehaladtával. Ezért is készítettem internetes fotóalbumomat (elérhetőség a kezdőlapon), amit szinte bárhol, bármikor megnézhetek, és rengeteg energiával töltődhetek. Alig várom, hogy bővíthessem a saját fotóimmal, csak találjam meg az otthonmaradt cuccaim között. Igen… ugyanis csak néhány nap és újra hazalátogatunk. Igaz most kevésbé várom, a rossz nyári tapasztalataim miatt.

Befejezésül gyorsan összefoglalom az elmúlt időszakot:

Ábel az unokaöcsém majd egy hónapig volt nálunk. Érdekes tapasztalatokat szereztem, sokat tanultam az esetből. Szerintem jól érezte magát, és én is örültem hogy itt volt, jó volt hogy kicsit többet voltam együtt Tamással is. Mielőtt visszautaztunk még beszéltem a miskolci kéttannyelvű iskola igazgatójával (anno én is oda jártam…csak normál osztályba) és végigvettük a lehetőségeket, ha Sára oda szeretne járni. Már egészen kezdtem hajlani arra, hogy jó ötlet gimnáziumban egy ilyen osztályba járni. Viszont sajnos (vagy szerencsére?) ez visszafordult. Ugyanis Ábelnek, aki 6 éve tanul angolul, sok nehézsége volt az elején (igaz utolsó hétre nagyon jól belejött) a beszéd és a megértés terén. Nagyon örültem a fejlődésének, örülnék ha újra jönne, mert Tamásnak is jót tett az ittléte, arról ne is beszélve, milyen jó lehetőség ez egy gyereknek. 

Anyukám jött érte, most nagyon rövid, 2 napos látogatás volt, és sajna nem tudtam szabadnapot kérni, így összesen néhány órát találkoztunk.

Munka… jaj… nagyon elfoglalt lettem. Mint már írtam, megint előreléptem egy kicsit a munkahelyemen, azaz hétvégén én vagyok a szakács. A séfen kívül hárman vagyunk akik főzni szoktunk, de az esetek nagy részén párban. Na most úgy alakult, hogy eleinte hetente egy, majd minden szombat vasárnap egyedül vagyok aki főz. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen mindent nekem kellett elkészíteni, de később a lányok maguktól segítettek az egyéb feladatokban, így minden jól alakult. Most már nagyon élvezem ezt a helyzetet, hiszen a magam ura vagyok.

Egyik napról a másikra, minden előzetes jel nélkül október közepén kirúgták a szakácsot és kaptunk egy újat. Az az igazság, hogy nem nagyon kedveltük a régit, mert lusta volt, mert soha sem használt kesztyűt, és mert nem főzött jól. (egyébként nagyon jó fej volt, de mint kolléga.. hát.. a hátam közepére sem kívánom) Vegyes érzések kerítettek a hatalmukba, ugyanis mindez nagyon hirtelen történt, tehát bárkivel megtörténhet, viszont valahol örültem hogy végre jön valaki, aki valószínű csak jobb lehet. Hááát… nem így lett. Az új séf érdekesen kezdett. Először mindent kitakarított, és nagyon vicces volt, majd a hét végére igencsak kimutatta a foga fehérjét. Olyan szabályrendszert alakított ki, ami minden ésszerűséget nélkülözött, olyan változtatásokat hajtott végre, amelyben érződött a „csak azért sem csinálom azt mint az előző”. Ezen kívül csak néhány alkalommal főzött ebédet, viszont kizárólagosan csak ő készíthet néhány ételt. Azaz, ha ő nem ér rá, nem dolgozik, vagy csak egyszerűen elfelejtődik, akkor nem tudunk frisset készíteni, szóval vevőt vesztünk. Hihetetlen. Ha valaki nem az ő szabályzata szerint dolgozik (de ettől függetlenül nagyon jól végzi a munkáját) akkor fel készül robbanni. Az első összezörrenésünk azon volt, hogy mosogattam ahelyett hogy kiszolgáltam volna (igaz hogy hárman is tették azt, és csak 4 vendég volt…) és sepregettem akkor amikor valaki várakozott a szendvicsére. Szóval nem a lábam lógattam, és nem csak látszattisztogatást végeztem… de alapos lecseszést kaptam. Jah.. és nem tudom hogy mit csinál egész nap, mert szinte soha sem látjuk, igaz az esetek többségében ő létszám feletti dolgozó. Lényeg a lényeg elég nehéz így dolgozni, viszont az esetek többségében csak egy-két órát vagyunk egyidőben egy helyen…

Ezen kívül beosztott az esti műszakba is. Ezzel nem lenne semmi baj, mondjuk heti egy nap, akkor amikor a hotelben nem dolgozom, viszont… más esetben nagyon rosszul jön ki. Ugyanis: hajnalban megyek takarítani, amikor még mindenki alszik, mire végzek a gyerekek már iskolában vannak, pont akkor kezdem az esti műszakot amikor az iskolának vége, és mire hazaérek már mindenki alszik. Szörnyűséges.

Még szerencse, hogy Csabi minden munkát elvégez otthon, elrendezi a gyerekeket. (óóóó… bocsánat… egyesek szerint ez nem munka… akkor csak próbáld ki néhány napig kedves kétkedő!!!)

Ettől eltekintve sikerült közös programokat szervezni. Hetente egy nap elmentünk szétnézni a környékbeli TK-MAXX üzletekbe, (ez az a bolt amit már többször említettem: olyan mint egy turkáló csak új márkás és sok esetben igen olcsó termékekkel) szinte minden héten járunk bowlingozni, és vasárnaponként Csabi rászokott a carboot sale nevű vásárra is. Na ez olyan mint az otthoni bolhapiac.. sok-sok kacat, sok-sok hasznos dolog fillérekért. Sára lovaglósfelszerelése mind onnan származik néhány eurót fizettünk többszáz helyett.  (emlékszem amikor tizenéves voltam én is imádtam a lengyel piacon nézelődni… órákat töltöttem ott, és sokszor nem is vettem semmit)

Megpróbálom tartani a kapcsolatot barátokkal, ami nagyon nehéz, ha sem a munkahelyeimen, sem a lakásunkban nincs használható térerő. Most gondolkozom, hogy díjcsomagot váltok, olyan otthoni díjcsomagra amivel ingyen hívhatok vezetékes számokat az EU-n belül.

Rengeteget gondolkodom, rengeteg új élmény, új-régi érzés ér, úgy érezem változások forranak a levegőben… de az hogy mi lesz ez, azt még nem tudom. Hihetetlen hogy a „felnőtt” életszakaszom alatti években még mindig képtelen voltam megtanulni, hogy semmi értelme az esélyeket, lehetőségeket latolgatni, hiszen 99%-ban a jövő egy váratlan helyzettel áll elő. Viszont remek alkalom arra, hogy felkészítsem magam a „mileszha” helyzetekre, hogy lehetőleg semmi se érjen felkészületlenül. Szóval A-B-C-D….X-Y-Z tervek maradnak… ez van. Folyt. köv. hamarosan.