SZERETET – NYILT ÉRZELMEK – ŐSZINTE BESZÉLGETÉS…HOVÁ
TÜNTETEK?
Otthonról visszatérve Írországba rettenetesen kimerült voltam. Amikor
az ember fáradt, és az energiáját is elszívták érdekes következtetésekre jut.
Ami nekem nagyon tanulságos volt az az, hogy az emberek elfelejtették mi is az
a szeretet. Szinte senki sem tesz semmit érdek nélkül.
Mint már többször említettem, az Írországi életemet
meghatározza saját magam megismerése, és hogy megtanuljam szeretni önmagam. Ez
elengedhetetlen ahhoz, hogy másokat is valóban szeressek, hogy másokat is
megértsek, megismerjek. Érdekes élmények értek mostanság a félreértéssel
megnemértéssel kapcsolatban. Már régen tisztában vagyok azzal, hogy nagy
kihívás megérteni azt amit gondolok, hiszen az emberek döntő többségének furcsa
az észjárásom. Az embereknek természetes, hogy nem beszélnek a hibáikról a
másiknak, és az is hogy a másik rossz tulajdonságait még a jóbarátokét sem
említik szemtől szembe. Teljesen érthetetlen tehát, ha én elmondom a saját
gyengeségeimet (Hülye ez? Miért tűnteti fel magát rossz színben?) és
többségében sértődés az eredménye, ha a másikat szembesítem a sajátjával.
Sohasem fogom megérteni, miért baj az, ha valaki ismeri a gyenge oldalunk is,
hiszen senki sem tökéletes. A minap voltam egy továbbképzésen a hotelben, ahol
egy papírlapra egy 3-as számot rajzoltak. A rajzot attól függően máshogy
értelmezzük, hogy melyik oldalról nézzük, vagy hogy ki milyen beállítottságú.
Érdemes kipróbálni, nem lövöm le a poént, de annyi biztos, hogy nagyszerű
bizonyíték arra, hogy az emberek más-más szempontból, nézőpontból mennyire
másként látják ugyanazt. A nézetek egyeztetése, megértése tehát a zökkenőmentes
kommunikáció elengedhetetlen része, kár hogy sokan elfelejtik ezt.
A beszélgetés fontosságát senki
sem kérdőjelezi, viszont a kimondott szó erejével sokan nincsenek tiszában. Én
sokat beszélek –talán túl sokat is- de sohasem gondoltam át ez milyen lavinát
indíthat el. Soha nem gondoltam át, hogy az információk a másik agyában hogy
tárolódnak el, és a töredékekből hogyan lesznek olyan gondolatok, amelyeknek
semmi köze az igazsághoz. Valószínű ez lehet annak az oka, hogy sokak
megbélyegződnek a másik szemében, és egyszerűen nem tudnak kibújni a kialakult
képből.
A minap nagy vitám volt a férjemmel, amikor
olyan 10-15 évvel ezelőtti dolgokat vágott a fejemhez, összegyúrva az egy-egy
eseteket egy egészen torz képpé, annyira, hogy rendesen megijesztett. Hiszen az
ő fejében ennek alapján van rólam kép, aminek semmi köze a valósághoz. Emlékszem
is néhány mondatomra: többségüket dühömben vágtam a fejéhez, amik akkori
pillanatnyi gondolatok voltak, mégis, ami nálam elfelejtődött, nála éles
lenyomatot képezett. És most senki se mondja: a vita hevében nem mond ki olyan
gondolatot, amik az adott pillanatban igazak csak, az adott felfokozott
idegállapotban. Máskor eszükbe se jutna nem hogy megtenni, de még csak
lehetőségként sem latolgatni. Mégis, a másik lehet, hogy egész életében
kitörölhetetlen emlékként viszi tovább.
Mostanában lezajlott vitákból veszekedésekből kiderült
számomra, hogy menyire máshogyan látnak engem az emberek. Az első, nagy
fájdalmat okozó hír az volt, hogy „elvárom hogy hasra essenek tőlem, ha
hazamegyek” Hát… ezúton üzenem: ennek semmi alapja nincs!!! Senkitől nem várom
el azt, hogy ájuljon el, ha meglátogatom. Sőt… próbálok alkalmazkodni,
amennyire lehet. Legjobb példa erre az, hogy a gyerekeim féléves vizsgáit 3
napig(!!!) egyeztettem a tanárokkal, hiszen 4 különböző épületbe kellett
mennem, mégis egészen más vízhangja lett a dolognak.
A másik, hogy rossz anyának tartanak… tartsanak..
mindenki máshogy neveli a gyerekeit, de akkor szemtől szembe ne az ellenkezőjét
állítsák. Egyik rokonom 14 évvel ezelőtti eset alapján könyvelt el engem (amit
csak nemrég tudok), amikor is az egyetemről jóval később értem haza a vártnál.
Emlékszem erre… ökológia vizsgám volt, ami elhúzódott, majd azok akiknek csak
néhány pont hiányzott a minimumhoz kaptak még egy lehetőséget. Én is közöttük
voltam, és persze elhasaltam, hiszen az agyam azon járt, vajon mit csinál
otthon az anyukám az alig két hónapos gyerekemmel, akinek már rég ennie kéne
anyatejet. És a másik, a miskolci látogatásaim, amikor a gyerekek teljes
mértékben az anyukáméi voltak. Én úgy gondoltam, hogy a nagymama, aki évente
4-szer látja az unokáit, biztosan élvezi, ha beleszólás nélkül babázhat, nem
kell semmiben sem az anyuka „engedélyét” kérni. Mégis, a rokonságban az terjedt
el, hogy én mennyire nem foglalkozom a gyerekeimmel. Mondjuk abba senki soha
sem gondolt bele, hogy Csabi munkabeosztása miatt én hoztam vittem, betegségben
ápoltam, különórákra, orvoshoz, fellépésekre, rendszeresen kirándulásokra
vittem őket az év 50 és fél hetében… de
mindegy.
Rettenetesen dühös vagyok azért, hogy az emberek
miért nem egyeztetik a gondolataikat a valósággal, miért nem mernek „kényes”
kérdéseket feltenni a másiknak, miért nem vállalják őszintén magukat. Persze
tudom a választ: a világ elvárásai, a „megfelelniakarás”, az „imázs”
megtartása… igen… de miért ilyen ez a világ? Miért van az, hogy mindenki szebbnek,
jobbnak akar látszani a valóságnál, és elfelejti a legfontosabb értékeket, az
őszinteséget, a szeretetet, az ÉN-t, és azt hogy érdek nélkül cselekedjen.
Miért kell tragédiáknak történni ahhoz, hogy az emberek felismerjék azt, ami
értékes volt számukra, és képtelenek voltak azt megtartani?
Mostanában sokat beszélgetek külföldiekkel.
Leginkább 2 ír lány, egy bangladesi fiú és a spanyol főnököm áll közel a
szívemhez, velük szoktunk kulturális „vitákat” folytatni. Rettenetesen tetszik
a bangladesi házasság intézménye, mely azon alapul, hogy a pár együtt maradjon
jóban rosszban, és később a gyerekek gondoskodjanak a szülőkről. Ez ott úgymond
hagyomány, az esetek többségében be is tartják, ritka a válás, az elhanyagolt,
magára hagyott idős ember. Érdekes volt számomra mennyire megvetette a házasság
előtti keresgélést, mert hite szerint az első vagy második, maximum a harmadik
barátnőnek kell a feleségnek lennie. Ezek után már nem is volt meglepő mennyire
megbántódott, amikor egy európai lány visszautasította, mert nem az a típus,
aki nála „bejön” és csak hosszas győzködésre szánta el magát a beszélgetésre,
hiszen ez neki úgy tűnt a fehér ember lenézi az indiait. És láss csodát,
kiderült: kulturális különbségek miatt történt félreértés.
Az írek igen vallásos emberek, és annak ellenére
hogy egyre több a vegyesházasság, még mindig sokan nézik ferde szemmel a
vallási különbségeket. (Nem véletlen hogy még néhány éve mennyire aktív volt az
IRA Észak-Írország és Anglia között vallási alapon.)
Kulturális antropológusnak tanultam, ennek, és az
alapvető kíváncsi természetemnek köszönhetem azt, hogy az élet minden területét
a lehető legtöbb oldalról szeretném megismerni. Ezen kívül valószínű
hiperaktívnak tituláltak volna gyerekként, amiből maradt energiám a mai napig
is bőven, és megmondom őszintén rettenetesen élvezem a munkabírásom.
Egyszerre jártam iskolába, és dolgoztam érettségi
után, mert elterveztem, hogy saját magam fogom eltartani. Kollégiumban lakva
megtanultam milyen, ha a magam ura vagyok, a saját munkámmal keresett pénznek
valóban megtanultam az értékét, és rájöttem a tanulás fontosságára is. Ezután
egyszerre neveltem gyereket és jártam egyetemre, megértve azt, hogy milyen
fontos ha a szülők megteremtik a továbbtanulás feltételeit. Számtalanszor
mondtam otthon, hogy mennyire szeretném felcserélni az férfi-női feladatokat,
hogy megérthessem a másik oldalt. Írországba költözésünk környékén arról
ábrándoztam, hogy mi lenne, ha én dolgoznék, és Csabi lenne otthon. És hogy,
hogynem? Teljesült a vágyam, és valóban jól érzem magam benne. Nem mondom hogy
nem voltak nehéz részei, hogy nem volt -van- olyan amit legszívesebben
kihagynék az életemből, de ezáltal megismertem a valódi családfenntartói
„státuszt”, megbecsülöm az otthoni munkát (úúú de hiányzik sokszor…) megértem,
hogy ha valaki fáradságra hivatkozik, az bizony nem csak üres kifogás. (arról
nem is beszélve, hogy arra is vágytam, hogy Csabi megtanulja az anyai szerepet,
és megismerje a gyerekeit… szerintem ezt a lehetőség keveseknek adatik meg…)
Előző bejegyzésemben már említettem, hogy mennyire
szeretném megismerni az anyukám (és persze még számtalan zárkózott embert a
környezetemben). Sajnos nagyon sokan vannak, akik hallgatásba burkolóznak,
(vagy csak a saját énjükről nem beszélnek, mint én is több mint 25 évig…) így
megvédve magukat a külső támadásoktól, de nem veszik észre ezáltal, hogy mennyi
félreértés forrásai. Nem csak a másik féltől vonják el a megértés lehetőségét,
maguk is egyre elferdültebb gondolatokat látnak a fejükben. A múlt falainak
lebontása nélkül rejtve marad az ÉN saját magunk előtt is, nemhogy a másik
előtt.
Bár… ki tudja… sajnos a mai világ a hamisság felé
megy. Mindenki a hamis műmosolyú sztárok világát álmodja (és észre sem veszik,
mennyire magányosak, és lelki sérültek) a külső gazdagságot hajszolja
megfeledkezve a belső szépségről, ami lassan kivész. Mindenki imádja a
szenzációt, falja a híradásokat, észre sem véve annak manipulációit. Szép
lassan az emberiség nagy része elveszti pozitív gondolkodását, ha folyamatosan
csak a tragédiákról értesül. Ugye nem kell semmit mondanom a reggeli
híradónézésről -aminek egy időben én is a rabja voltam…- mennyire ártalmas a
pozitív szemléletmódnak. Csak egy próbának indult, de végül az egész
„gyerekmentes” nyarat azzal vészeltem át, hogy minden reggel a mosolygós,
boldog arcukat idéztem magam elé, ezáltal én is vidám voltam egész nap
(hihetetlen, de tényleg!!!).
A pesszimizmus kialakulása, a negatív gondolatok
tömkelege pedig teljesen természetes, hogy egyre negatívabb világot teremt.
Miért felejtettünk el örülni annak, amink van???
Szörnyűnek érzed a munkahelyed? (bizonyos
szempontból az enyémet is annak tartják, hisz diplomásként wc-t takarítani..
hát..) Gondold azt, hogy milyen szerencsés vagy hiszen van munkád, milyen jó,
(mint pl. nekem) hogy a zajos, pörgő világban minden nap van néhány óra csend,
amikor csak saját magammal vagyok. Rosszak a gyerekeid? Hiszen szépek, okosak,
egészségesek, és olyan kevés már az az idő amit valóban együtt tölthetünk.
Tamás hamarosan 15 éves lesz, már csak 3 év, és akár világgá is indulhat, hátán
batyuban a hamubasült pogácsával. Kicsi a lakásod, vagy albérletben laksz?
Hányan vannak akiknek még ez sem adatik meg… próbáld megszeretni, meglátni a
szépségeit, előnyeit, és egyből más lesz a közérzeted. Gondok vannak a
házasságodban? Hányan vannak manapság akik együtt maradnak, és közösen nevelik
a gyerekeiket? Gondolj a jó tulajdonságaira, a kedves percekre, a közösen elért
eredményekre… Hidd el másképp látod majd az egészet, ami átlendíthet a
mélypontokon.
Valószínűleg hasonló okból oly jóleső a fényképnézegetés,
és válik egyre sűrűbb, népszerűbb „programmá” a kor előrehaladtával. Ezért is
készítettem internetes fotóalbumomat (elérhetőség a kezdőlapon), amit szinte
bárhol, bármikor megnézhetek, és rengeteg energiával töltődhetek. Alig várom,
hogy bővíthessem a saját fotóimmal, csak találjam meg az otthonmaradt cuccaim
között. Igen… ugyanis csak néhány nap és újra hazalátogatunk. Igaz most kevésbé
várom, a rossz nyári tapasztalataim miatt.
Befejezésül gyorsan összefoglalom az elmúlt
időszakot:
Ábel az unokaöcsém majd egy hónapig volt nálunk. Érdekes
tapasztalatokat szereztem, sokat tanultam az esetből. Szerintem jól érezte
magát, és én is örültem hogy itt volt, jó volt hogy kicsit többet voltam együtt
Tamással is. Mielőtt visszautaztunk még beszéltem a miskolci kéttannyelvű
iskola igazgatójával (anno én is oda jártam…csak normál osztályba) és
végigvettük a lehetőségeket, ha Sára oda szeretne járni. Már egészen kezdtem
hajlani arra, hogy jó ötlet gimnáziumban egy ilyen osztályba járni. Viszont
sajnos (vagy szerencsére?) ez visszafordult. Ugyanis Ábelnek, aki 6 éve tanul
angolul, sok nehézsége volt az elején (igaz utolsó hétre nagyon jól belejött) a
beszéd és a megértés terén. Nagyon örültem a fejlődésének, örülnék ha újra
jönne, mert Tamásnak is jót tett az ittléte, arról ne is beszélve, milyen jó
lehetőség ez egy gyereknek.
Anyukám jött érte, most nagyon rövid, 2 napos látogatás volt, és sajna
nem tudtam szabadnapot kérni, így összesen néhány órát találkoztunk.
Munka… jaj… nagyon elfoglalt lettem. Mint már írtam, megint
előreléptem egy kicsit a munkahelyemen, azaz hétvégén én vagyok a szakács. A
séfen kívül hárman vagyunk akik főzni szoktunk, de az esetek nagy részén
párban. Na most úgy alakult, hogy eleinte hetente egy, majd minden szombat
vasárnap egyedül vagyok aki főz. Eleinte nagyon nehéz volt, hiszen mindent
nekem kellett elkészíteni, de később a lányok maguktól segítettek az egyéb
feladatokban, így minden jól alakult. Most már nagyon élvezem ezt a helyzetet,
hiszen a magam ura vagyok.
Egyik napról a másikra, minden előzetes jel nélkül október közepén
kirúgták a szakácsot és kaptunk egy újat. Az az igazság, hogy nem nagyon
kedveltük a régit, mert lusta volt, mert soha sem használt kesztyűt, és mert
nem főzött jól. (egyébként nagyon jó fej volt, de mint kolléga.. hát.. a hátam
közepére sem kívánom) Vegyes érzések kerítettek a hatalmukba, ugyanis mindez
nagyon hirtelen történt, tehát bárkivel megtörténhet, viszont valahol örültem
hogy végre jön valaki, aki valószínű csak jobb lehet. Hááát… nem így lett. Az
új séf érdekesen kezdett. Először mindent kitakarított, és nagyon vicces volt,
majd a hét végére igencsak kimutatta a foga fehérjét. Olyan szabályrendszert
alakított ki, ami minden ésszerűséget nélkülözött, olyan változtatásokat
hajtott végre, amelyben érződött a „csak azért sem csinálom azt mint az előző”.
Ezen kívül csak néhány alkalommal főzött ebédet, viszont kizárólagosan csak ő
készíthet néhány ételt. Azaz, ha ő nem ér rá, nem dolgozik, vagy csak
egyszerűen elfelejtődik, akkor nem tudunk frisset készíteni, szóval vevőt
vesztünk. Hihetetlen. Ha valaki nem az ő szabályzata szerint dolgozik (de ettől
függetlenül nagyon jól végzi a munkáját) akkor fel készül robbanni. Az első
összezörrenésünk azon volt, hogy mosogattam ahelyett hogy kiszolgáltam volna (igaz
hogy hárman is tették azt, és csak 4 vendég volt…) és sepregettem akkor amikor
valaki várakozott a szendvicsére. Szóval nem a lábam lógattam, és nem csak
látszattisztogatást végeztem… de alapos lecseszést kaptam. Jah.. és nem tudom
hogy mit csinál egész nap, mert szinte soha sem látjuk, igaz az esetek
többségében ő létszám feletti dolgozó. Lényeg a lényeg elég nehéz így dolgozni,
viszont az esetek többségében csak egy-két órát vagyunk egyidőben egy helyen…
Ezen kívül beosztott az esti műszakba is. Ezzel nem lenne semmi baj,
mondjuk heti egy nap, akkor amikor a hotelben nem dolgozom, viszont… más
esetben nagyon rosszul jön ki. Ugyanis: hajnalban megyek takarítani, amikor még
mindenki alszik, mire végzek a gyerekek már iskolában vannak, pont akkor kezdem
az esti műszakot amikor az iskolának vége, és mire hazaérek már mindenki
alszik. Szörnyűséges.
Még szerencse, hogy Csabi minden munkát elvégez otthon, elrendezi a
gyerekeket. (óóóó… bocsánat… egyesek szerint ez nem munka… akkor csak próbáld
ki néhány napig kedves kétkedő!!!)
Ettől eltekintve sikerült közös programokat szervezni. Hetente egy nap
elmentünk szétnézni a környékbeli TK-MAXX üzletekbe, (ez az a bolt amit már
többször említettem: olyan mint egy turkáló csak új márkás és sok esetben igen
olcsó termékekkel) szinte minden héten járunk bowlingozni, és vasárnaponként
Csabi rászokott a carboot sale nevű vásárra is. Na ez olyan mint az otthoni
bolhapiac.. sok-sok kacat, sok-sok hasznos dolog fillérekért. Sára
lovaglósfelszerelése mind onnan származik néhány eurót fizettünk többszáz
helyett. (emlékszem amikor tizenéves
voltam én is imádtam a lengyel piacon nézelődni… órákat töltöttem ott, és
sokszor nem is vettem semmit)
Megpróbálom tartani a kapcsolatot barátokkal, ami nagyon nehéz, ha sem
a munkahelyeimen, sem a lakásunkban nincs használható térerő. Most gondolkozom,
hogy díjcsomagot váltok, olyan otthoni díjcsomagra amivel ingyen hívhatok
vezetékes számokat az EU-n belül.
Rengeteget gondolkodom, rengeteg új élmény, új-régi érzés ér, úgy
érezem változások forranak a levegőben… de az hogy mi lesz ez, azt még nem
tudom. Hihetetlen hogy a „felnőtt” életszakaszom alatti években még mindig
képtelen voltam megtanulni, hogy semmi értelme az esélyeket, lehetőségeket
latolgatni, hiszen 99%-ban a jövő egy váratlan helyzettel áll elő. Viszont
remek alkalom arra, hogy felkészítsem magam a „mileszha” helyzetekre, hogy
lehetőleg semmi se érjen felkészületlenül. Szóval A-B-C-D….X-Y-Z tervek
maradnak… ez van. Folyt. köv. hamarosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése