ÚJRA NYITVA A VILÁG FELÉ
Végre végre végre…. Itt ülök a
saját gépem előtt, és próbálom összerakni mint a régit, ami lassan megyeget, de
azért halad. Nem is gondolná az ember, hogy pár hónap alatt milyen gyorsan
átáll a kéz az angol billentyűzetre, és az ékezet nélküli írásra, és milyen
furcsa újra -többnyire- helyesen leírni a szavakat. Rengeteg elmaradásom van
itt is, a blogbejegyzések alapján megpróbálom kicsit bővebben elmesélni az
elmúlt pár hónap eseményeit.
Szeptemberben az Ír iskolakezdés
igen gyorsan jött a magyarországi tanulások és vizsgák után, mégis meglepően
gyorsan kialakult egy új rendszer, és a gyerekek láthatóan sokkal jobban
érezték magukat, mint a szünet előtt.. Sokat vitáztunk Csabival azon, hogyan
oldjuk meg az iskolábajárás problémáit, de az élet megoldotta helyettünk.
Reggel Csabi indítja útnak őket (én minden nap hajnalban kezdek) mindannyian
3-kor végeznek, és ha nem zuhog -ami ugye itt ritkaság, általában csak csöpörög
az eső- egyedül jönnek haza, hiszen most kb 15 perc sétára lakunk az iskolától.
Az ír iskolákban az a szokás,
hogy a gyerekek minden évben új osztályfőnököt kapnak, ami elég furcsa volt
nekem. Tamás Sára régi osztályfőnökét kapta, ami nagyon feldobta, ugyanis Sára
tavaly szinte soha nem kapott otthonra leckét, és ezt a szokását idén is
megtartotta. Sára és Csanád nagyon fiatal tanárokat kaptak, akik most kezdtek
itt tanítani. Csanádnál volt egy kis kezdeti nehézség az angolórákon –neki még
nehezek voltak az első osztályos betűzések- de kapott egyszerűbbeket; ezt és az
ír nyelvet leszámítva már teljesen együtt halad a társaival. Sára kezdetben
kicsit megrettent, mert az ő tanára annyira fontosnak tartja az ír nyelvet,
hogy amikor csak teheti írűl beszél, így valahol kezdhette előről a tanulást.
De annyira gyorsan vette az akadályokat, tökéletesen megoldva az élet új
kihívásait, hogy heti rendszerességgel kapjuk a dicséreteket kiváló
képességeiről, kiemelkedő eredményeiről. Ő már úgy olvassa a korosztályának
megfelelő angol nyelvű könyveket, mintha magyarul olvasna, -csak ritkán használ
szótárat- és már írül is tanul. Tamásnak nem tett jót a lazább oktatás,
jelentősen elmaradt Sárához képest az angolban. A nyelvtanuláshoz érzék is
kell, és a fiúk -és én is- sokkal lassabban haladunk annál mint amire
számítottam.
Hála a sok nyár végi munkának
volt fedezet egy kis kényelemre is. Sokat kirándultunk, vásároltunk, Csanád
kapott névnapjára (és előszülinapra) egy nagyon vagány biciklit, nyáron
ajándékoztak nekünk egy kicsit viharvert, de teleszkópos bicajt is (ami Tamás
régi vágya volt már) és hazakerült a Csabi első ír útján vásárolt montenbike
is, így mindhárman jókat bicigliztek délutánonként. Tamás természetesen azonnal
vagánykodott, így egy szeptemberi péntek délután sikerült eltörnie a kezét. Az
első este nem gondoltuk, hogy ekkora baj lehet, mert nem dagadt óriásira, nem
voltak nagy fájdalmai, nem tűnt többnek egy alapos rándulásnál. Másnap munka
után azért biztos ami biztos elvittem az ügyeletre ahol rögtön kórházba küldtek
minket, és pár órával később Tamás megkapta élete első (remélem egyben utolsó)
gipszét. Az ezt követő héten ezt kicserélték egy fekete műanyagra, amire Tamás
annyira büszke lett, hogy a siránkozásait csak magának tartogatta. Szerencsére
csak egy aprócska helyen repedt az csontja, így megúszta összesen 4 hét
szenvedéssel. A gipszlevétel után fizikoterápiára küldte az orvos, a
fizikoterapeuta tökéletesnek találta a kezét, ennek ellenére kaptunk két hétre
otthoni gyakorlatokat, majd egy másik terapeuta megnézte az eredményt, és
szintén tökéletesnek találta a gyógyulást. Tamás mindig is vágyott gipsze, mint
minden gyerek, de ezek után soha többet nem szeretne. Talán csak ennyi az eset
tanulsága, bár én remélem óvatosabbá is válik.
A munkahelyeimen szeptemberben
elég jól alakultak a dolgok. Először a benzinkútnál kaptam napi plusz másfél
órát, majd a hotelben már heti hét napban takarítottam a golfot. Végre teljesen
magam osztottam be a takarítási munkákat, így számos elmaradásomat be tudtam
pótolni. Eltekintve attól, hogy 4 és 5 órakor kezdtem, délután háromkor már
végeztem is, így egész délután a családé lehettem. A hétvégéim eleinte szabadok
voltak, majd néhány kivételtől eltekintve csak reggel 6-10 ig dolgoztam, tehát
lényegébe véve mire otthon kikászálódtak az ágyból én is hazaértem.
Október 4-én volt egy éve annak
hogy kiköltöztünk, de annak ellenére hogy jól alakultak a dolgaink, kétkedéssel
vártam. Szeptember végén van ugyanis a születésnapom (és a Csabié is) de nekem
ez valahogy nem olyan várt esemény mint másoknak. Engem életem nagy pofonjai
szinte mind a születésnapom környékén értek, ezért érthető okokból nem vártam
annyira. De meglepetéssel készültem, ugyanis megismertem egy cukrászkodó
magyart, aki isteni csokitortát sütött, és meghívtam az itteni ismerőseik közül
többet is. Persze rosszul sült el a dolog, nem véletlenül tartottam ettől az
időszaktól, olyannyira, hogy Csabival érzelmileg elég távol kerültünk
egymástól. A házasságokban mindig vannak hullámhegyek, hullámvölgyek, mégis
nehéz nekem a mostani helyzet, mert arra számítottam, az itteni élet új, jobb
periódust hoz a kapcsolatunkba. Ez van, próbálom kiüríteni az agyam mindenféle
álmodozástól, várom mit hoz a sors, és többnyire nem is bánt a dolog.
Lassan de biztosan alakul egy kis
társaság itt Carlow környékén. Többen csak most érkeztek, sokan már évek óta
laknak itt. Nem tudom ők hogy vannak vele, de nekem nagyon sokat jelentenek.
Mindenki más és más környezetből jött, és nem csak földrajzilag, de
társadalmilag is annyira messziről hogy otthon még véletlenül se kerültem volna
ilyen típusú emberek társaságába. Mindegyikük adott nekem újat, és jó
érzéseket, sokat tanultam, és remélem még sokat is fogok tanulni a
beszélgetéseinkből. Mióta itt vagyunk két kisbaba is született ebbe a körbe. Az
élet ugyanúgy folyik itt is mint otthon, csak több oldalról,más szemszögből is
tudjuk nézni a dolgokat. Sok durva külső mögött itt meglátszik az EMBER. Ennek
ellenére igen körültekintő vagyok az új ismeretségekkel, hiszen sajnos nem egy
esetet hallani, hogy magyar vág át magyart. Hihetetlen hogy ez a nép még a
határainkon kívül sem tud összefogni, néhány kivételtől eltekintve.
Az Internet egy ugyanolyan
szenvedélybetegség mint a kávé, cigaretta, alkohol, drog, mégis sokat
köszönhetek neki, pl. egy 14 éve nem látott barátnőmet. Október közepén
töltöttünk itt együtt néhány napot, folytatva a kirándulásainkat a gyerekek
legnagyobb örömére. Ő a legjobb dolog volt ami csak történhetett velem akkor.
Beszélgetéseink, együtt töltött óráink nem csak jól estek, de kicsit helye
tettek a lelkemet is.
A megszokott, de sokadszorra sem
unalmas helyeken kívül találtunk új szépségeket is. Elmentünk Írország
vadasparkjába Cork mellé, 300 km-re, de megérte, és az út rávilágított arra,
hogy ez a távolság bizony elérhető egy nap alatt. Tervbe vannak véve most már a
messzebbi célok is. Igaz hogy azóta nem akadt egy szabad napom de ami késik nem
múlik.
Az októberben sikerült jó
időpontban jó áron repülőjegyet venni, így újra meglátogatott minket az
anyukám, és az első igazi Halloweenünknek ő is részese lehetett. Kicsit
akadozva alakult ki a jelmezdolog… mert eredetileg varrni akartam, mint mindig
otthon is –farsangra-. Csak… itt méterárú boltot nem találtam, a függönyök
méregdrágák voltak, a használtruha boltokban meg igen gyatra a kínálat ruhából
is hát még anyagokból. Főleg kielégíteni a kívánságokat… már nem egyszerű
dolgokat kértek… Végül kiderült, Csaninak be kell öltöznie egy héttel az igazi
ünnep előtt az iskolába, (az őszi szünet kezdetét ünnepelték így) és
kénytelenek voltunk néhány óra alatt vásárolni neki. A többiek sem jártak
másképp… az ő jelmezüket halloween délutánján vásároltam. Ez jó ötletnek
bizonyul, ha nincsenek különleges kívánságok, mert 50-70%al olcsóbb minden, de az
esetemben nem volt egy sétagalopp. Csanád zombie, Tamás csontváz, Sára
boszorkány volt (eredetileg feketemacska lett volna, ez volt a B terv).
Mindannyian maszkot is viseltek, tehát teljesen felismerhetetlenek voltak.
Csabi nem akarta Csanádot este egyedül fekete ruhába at utcára engedni, ezért
anyámmal tisztes távolságból kísértük őket. Házról házra jártak, rengeteg
édességet, chipset, mogyorót, gyümölcsöt, popcornt gyűjtöttek. Sajnos igy
kimaradt, hogy lássam a másik oldalát s az ünnepnek, a lakáson belül, várva a
gyerekeket édességgel, d8bár ha jól belegondolok elég mozgalmasan alakult)e ami
késik nem múlik.
Nem várt módon idén ősszel a
gyerekek újra magukra találtak , (bár ha jól belegondolok elég mozgalmasan
alakult) amit jó volt látni, de tartok tőle, hogy a január- februárban újra
mindenki leereszt majd mint tavaly.
Az időjárás megbolondulása
Írországot sem kíméli. Amíg otthon egész ősszel 20 fok körüli meleg volt, itt
extra hidegek vannak. Mint már említettem, a Golf áramlásnak köszönhetően elég
egyenletes az idő egész évben, este télen 5 nyáron 15 fok körül nappal télen
10, nyáron 25 fok körüli elég kellemes idő van. Idén viszont a nyár nagyon
hűvös volt, sokszor 15 fok se volt nappal, és szeptembertől nem ritkák a
reggeli fagyok, és megéltük az itteni életünk első teljesen fagyos napjaikat
is. Az írek jól bírják a saját klímájukat, de az a néhány fok rendesen
lebetegíti, őket, és látszik a hangulatuk sem olyan rózsás. Viszont egyre
többen bíznak mostanában a fehér karácsonyban, ami itt valóban ritkán fordul
elő, talán 100 évben egyszer…
November végén hazamentem megint
egy napra ügyeket intézni. Most annál a lánynál aludtam, aki meglátogatott, így
a pesti dolgaimat kocsi kölcsönkérése nélkül is megoldottam, viszont sokkal
kevesebb idő jutott Isaszegre. Összesen 4 órám volt meglátogatni azokat, akik
fontosak, sokan nem fértek bele, volt akire csak 2 perc maradt. De ennek
ellenére valóban sokat jelentettek nekem. Számomra is megmagyarázhatatlan
dolog, hogy miért van az hogy ennyire kísért a múlt, é hogy miért vagyok képes
elengedni embereket, bárhová is sodor minket egymástól az élet. Sajnálom, hogy
vannak, akik nem hiszik, hogy a távolság és az idő nem akadálya a barátságnak,
sajnálom, hogy vannak, akik teljesen eltűntek, nem találom őket, vannak olyanok
is akiket hiába keresek, még egy rövid válaszlevéllel se méltatnak...
Novemberben érkezett a magyar
főnök a hotelbe. Mint már írtam, érdekes változások indulta meg akkor a
munkámban. Úgy tűnt, minden jól alakul majd, mégis most úgy érzem nemsokára kártyavárként
omlik össze az egész. A gazdasági válság Írországot is érinti, turisztikai
szempontból is gyenge időszak következik. A hotel lehet, hogy bezár 2 hónapra,
és ugyanott leszek mint tavaly ilyenkor…. fizetés nélküli szabin. Bár idén jobb
a helyzet, mert segélyt már kaphatok. Mondhatnám, hogy nem baj, ott a
benzinkút, ahol néhány hete teljes munkaidőben dolgoztam... elég az a bevétel
kihúzzuk… De… néhány napja pedzegetik itt is hogy kicsi a forgalom, és mindenki
óráit megnyirbálták, így újra csak 4 órát dolgozom. A főnök külön beszélt
mindenkivel, velem is, és annak ellenére, hogy bizonygatta, én vagyok a legjobb
munkatársa, kiemelte angolbeli hiányosságaimat, és azt hogy nincs megelégedve
azzal, amennyit haladtam – amivel ugye én se-. Szóval, annak ellenére, hogy azt
mondta, nem akar elküldeni, bizony én tartok tőle, hogy kénytelen lesz, hisz én
vagyok a leggyengébb láncszem… Most aggódom, de rendesen, le is tört ez egy
néhány napra (főleg hogy az összes rossz hír néhány nap alatt érkezett), de kitaláltam
egy áthidaló megoldást és a munkakeresést is újrakezdtem. Végül is ha minden
igaz van még majd egy hónapom, plusz néhány nap szabadságom is… majd csak lesz
valahogy… a hitem nem veszítettem el, csak elém került egy újabb akadály.-
Megérkezett a Mikulás, és nagyon
várom a karácsonyt is. Annak ellenére, hogy a világban kialakult „ki ad nagyobb
ajándékot” őrület miatt nem tartozik már a kedves időszakaim közé, mégis
szeretem az OTTHONI hangulatát, fenyőillatot, a színeket, fényeket a megszokott
ízeket, amit idén sem kívánok hanyagolni (a beigliről anyukám már
gondoskodott),
Befejezésként egy kis lelkizés…
Mostanában sokaktól megkaptam azt a vádat, hogy beszélek össze vissza, kinek
ezt kinek azt… ez valahol így is van, de nem rosszindulatból és nem is hazugságokat.
Az életben vannak dolgok, amiket különféleképpen látok én és lát más, van,
amiben ő meglát fantáziát, másban én. Mások vagyunk, máshogy gondolkodunk, mást
jelentek számunkra a kifejezések, más érzést érzünk, hiába ugyanúgy hívják. Én
nem szeretek hazudni, a lehető legritkábban teszem. Inkább kihagyok
részleteket, mást emelek ki ennek, és mást annak, így valóban előfordulhat,
hogy egy történetet egészen másképp lát ez lát az. Ugyanezzel a módszerrel él a
média is, csak sokkal durvábban. Ha csak a rossz dolgokat látjuk, halál,
baleset, politikai válság, természetesen az árnyoldalakat látjuk. Viszont ha
kedves, jó témákkal lenne tele a hírek, elvétve egy-egy rossz morzsája,
másképpen látnánk az egészet. Senkit sem szeretnék megbántani, ezért bocsánatot
is kérek azoktól akik félreértettek ezért. De még mindig becsületesebbnek
tartom annál, mint hogy hazudjam a jót, de az vesse rám az első követ, aki
szerettei megóvása miatt soha nem folyamodott hasonló megoldásokhoz. Ha konkrét
dolgokat kérdeznek, arra viszont konkrétan válaszolok, az alól nem tudok
kitérni… tehát… kétkedők… próba szerencse, higgyétek el őszintén válaszolok.
