NYÁR-NYÁR VALÓDI NYÁR!!!
Időjárás jelentéssel kezdek… megint… már szokás szerint… remélem nem
fárasztó. Szóval a májusi mínuszos éjjelek után elkezdődött egy eddig még nem
tapasztalt csodaszép idő. Amíg Európa közepén az óriási esőzések, jégesők, szél
viharok és hideg, és az azt követő áradás foglalkoztatta a közvéleményt (persze
engem is hiszen Miskolci révén a zsolcai árvizet szinte napi szinten követtem),
itt a rég nem tapasztalt száraz, csodaszép, szinte már tökéletes koranyári időt
élvezzük. Ez azt jelenti, hogy igen ritkán, akkor is csak futólag és pár csepp
esik, reggel 7-től este 10-ig ragyogóan süt a nap, este 15 napközben 20-25 fok
van. Igazán nagyszerű. Július van. tehát majd 2 hónapja, jobbat már nem is
kívánhatnék. A csodaszép idő sajnos nem felejtette el velem azt, hogy a
gyerekek megint távol lesznek tőlem.
Anyukám június 10-én este 11-kor érkezett, természetesen aggódtunk a
vulkán miatt, de szerencsére a légteret azon a héten „csak” másnap hajnalban
zárták le néhány órára. Sógoromék is így jártak, amikor néhány nappal azelőtt
jöttek vissza a másik sógor kisfiának keresztelőjéről…
Az első eset volt, hogy nem én mentem ki a reptérre, de másnap hajnal
3.30 tól este 6-ig dolgoztam, kicsit sok lett volna ha hajnal 2-kor fekszem le…
Az első eset volt, hogy anyukám ittartózkodásakor nem kirándulgattunk.
Voltunk ugyan a tengerparton (persze a Tamás ballagási cuccainak beszerzésével
egybekötve) Kilkea-ban, meg a gyerekekkel a közeli kiserdőben, de mi ez ahhoz
képest, ami máskor volt. Kicsit sajnálom a dolgot, de talán most ez így volt
jó. Ugyanis Sára rávette anyukám egy torta sütésére. Amiben az az érdekes, hogy
ez volt az első igazi torta amit készített, és az első eset amikor nem
receptből, kismérlegecskével dolgozott. (Hallottam azóta a nagymamám 81.
szülinapjára is készült egy következő… csak így tovább!!!)
A tengerparton találtunk egy tengeri csillagot, Csanád álmát, és
hazavittük tengervízben, homokkal meg növényekkel. Sajnos szegény nem érte meg
a másnap reggelt, és kikészíteni sem lehetett dísznek. Nem baj majd
legközelebb. Mindenesetre érdekes volt, hogy elkezdtünk vágyni halakra, mert az
ismerőseim halait gondoztuk éppen akkoriban (a nyaralásuk alatt).
Az idő rettenetesen gyorsan száll, elérkezett az
utazás napja. Közben rájöttem, hogy „csak” 10 hét lesz a nyár egyedül, de az is
rengeteg idő. 17-én szabadnapot kértem a benzinkútnál, de a hotelben nem. Így
munka után még gyorsan kellett az utolsó simításokat elvégezni, mint pl. Csanád
hajvágása. A dolog azért húzódott, mert egy nappal azelőttig ragaszkodott a
hosszú loboncához, és az utazás előtti estén bealudt amíg mi a bőröndöket
pakolgattuk. Tehát nekiestem a géppel, ami nem bírt a sok hajjal, így elkezdtem
ollóval nyirbálni. Tényleg vicces volt az így keletkezett kép, mindenki
vihorászott… én meg fogtam a gépet (amivel addig Csani játszott) és mint
máskor, a feje tetején végighúztam a fején… aztán ordítottam egyet… mert
időközben Csanád levette a vágófejet, tehát nullás gép funkcióval
lekopasztottam… Persze sírás, meg a tervezett 4mm helyett 2 mm- lett a dolog
vége, de mire végeztem, Csanád is velünk nevetett, és mint hallom nem egészen 2
hét alatt össze is nőtt a különbség. Mindenesetre érdekesen indult a nap.
Időben indulás, gyors út után nagyon korán kiértünk a reptérre. Igazából
mehettem volna az utamra, de kénytelen voltam megvárni a beszállás időpontját,
mert felmerült egy kis probléma. Az egyszerűség kedvéért a gyerekek és anyukám
jegyét külön vettem, és mivel gyerek egyedül nem utazhat, ezért Tamást jelöltem
be felnőttnek. Ez egészen a jegynyomtatásig működött, amikor is nem fogadta el
a rendszer a születési évet, így egy korábbi dátumot kellett megadnom. Szóval
miután tudtam, hogy van rossz adat a beszállókártyán eléggé aggódtam (főleg a
Tamás… bár ahogy mostanság viselkedik, meg is érdemelte…) mi lesz, de minden
simán ment és egykettőre hazaértek.
Az első hét -annak ellenére hogy nagyon fáradt voltam-, alvás és
munkából állt, nagyon feszült idegállapotban telt. Rettenetesen aggódtam értük.
De már tudom, hogy ezt felváltja néhány hét viszonylagos nyugi, amit csak
egy-egy számomra félelmetesnek hangzó telefon tud felborítani. A középső nyugis
időszakot pedig a fokozatosan emelkedő hiányérzet veszi át, ami a végén
teljesen elhatalmasodik az emberen, és nem tud más dolgokra koncentrálni, amíg
újra nem találkoznak. Ez van… bár gondolom ezt mindenki ismeri aki távol él
bármilyen időszakot is a gyerekeitől. Épp ezért nem értem, hogy miért központi
téma az, hogy a gyerekek menjenek haza, járjanak otthon iskolába, mi meg
keressünk pénzt idekint. Ez az egész nem a pénzről szól. Arról szól, hogy ez
egy nagy lehetőség arra, hogy anyanyelvi szintű nyelvtudást, a másság
elfogadásának megtanulását, esetleges jó nevű egyetemekre való bejutást adjunk
a gyerekeink kezébe. És hogy melyik mivel él majd… bizony ez csak rajtuk múlik.
Persze tisztában vagyok a negatív oldallal is, a személyes (mert a netes
működik) kortársi kapcsolatok hiánya, sokszor magányosság érzése, a magyar
tananyag felületes ismerete, a család-barátok hiánya… de közben megóvhatom őket
pl. az idő előtti alkohol-cigaretta-kábítószer fogyasztástól, a gyereki
kegyetlenség okozta lelki fájdalmaktól és a sajnos véletlenül sem követendő
magyar mentalitástól, hogy keressük a kiskapukat, alakoskodjuk, a másik háta
mögött beszéljünk. Tudom.. ez most igen kegyetlenül hangzott, de ha aki ezt
olvassa, mélyen a lelkébe néz, tudja hogy igazam van. Itt egy másik világ van,
és ezt csak az tudja, aki már itt élt hosszabb ideig. Na mindegy nem hergelem
magam tovább, de tényleg szeretném, ha mindenki belátná, az én családom úgy jó
ha együtt vagyunk, legalább is addig biztos, amíg a gyerekek el nem kezdik élni
saját életüket.
Akkor ugorjunk a munkára. Érdekes kettősségre lettem figyelmes, meg is
ijedtem egy kicsit, aztán beláttam és elfogadtam: én is munkamániás vagyok mint
az anyukám (hú Csernus most biztos örömtáncot járna, hiszen anno ezzel
csesztetett, csak én nem láttam be…) A művházban otthon még azzal magyaráztam a
dolgot, hogy azért állok így a munkámhoz mert igazán szerettem amit csinálok,
később azzal, hogy én lettem a családfenntartó.
De most már semmi mögé sem tudok bújni, hiszen igazán mondhatnék nemet
sok esetben, mégsem teszem. És ez most, hogy összekerültem egy halálosan lusta
szakáccsal… igencsak nehéz dolog.
Ott tartottam, hogy új bolt nyílt, én pedig a konyhába kerültem.
Első-második nap csak konyha, majd egy kis deli (azaz ételkészítés,
szendvicskiszolgálás) majd egy kis pénztár, majd ebédfőzés… és minden. Tehát
átestünk a ló túlsó oldalára: én vagyok a boltban az egyetlen, aki mindent tud
és képes azonnal megcsinálni. Nah ez először tök jó volt, sok ír ételt
megtanultam főzni, új gépeket kezelni, kivívtam kollégáim elismerését (anélkül
hogy erre hajtottam volna) annyira, hogy az a főnököm, aki néhány hete még
írásbeli figyelmeztetést adott azért mert csörgött a telefonom munkaidőben
(iszonyatos dolog…hahaha) most megkérdezi hány napot akarok dolgozni, melyik nap
akarok szabadnapra menni, és könyörgött hogy ne menjek szabadságra. Azért még
mindig tartok attól hogy elküldenek, hiszen én vagyok az egyetlen, aki vevőket
szolgál ki és nem jó az angolja.
Tehát a benzinkúti munkát megint élvezem, ami kifejezetten jót tett a
lelkivilágomnak. Azért történtet olyan dolgok is amire nem szívesen emlékeznék:
pl. a második péntek, amikor 2 helyett 4 órakor végeztem, úgy hogy ha csak a
magam dolgával foglalkozom már délben otthon lehettem volna. Csak.. szívesség…
ez a szó az amit már hallani sem bírok sokszor. A szakács szavajárása, ha
valamihez nem füllik a foga. Tegyél meg egy szívességet, kérlek írd meg a
rendelést, tedd fel sülni a húst, szolgálj ki, mosogass, ellenőrizd az érkezett
árut, nézd meg az emeleten az asztalokat, állj be a kasszába… TEHÁT légyszi
dolgozz helyettem. Az első eset amikor betelt a pohár az a bizonyos 2. péntek
volt, amikor olyat mondtam, amit még soha. Itt a vége, ettől jobban nem vagyok
terhelhető. És ez akkoriban még azért volt nehéz mert rajtam kívül SENKI sem
törte magát. Szerencsére a helyzet azóta megváltozott, mert mondok nemet,
átadom a feladataimat, és mivel drasztikusan csökkentették a dolgozók
óraszámát, ezért mindenki kénytelen hajtani a „bentmaradásért”. Azért ez
biztosan nem a kedvelt ír rendszereim közé tartozik: itt ugyanis rendszeresen
több alkalmazottat vesznek fel a kelleténél, hogy élesben derüljön ki hogy ki a
legjobb.
Ennyit a benzinkútról… most a hotel van soron. Az új manager probléma
gyorsan megoldódott, vicces, mert ugyanúgy Marknak hívják mint a benzinkutas
főnököm. Az első lépése az volt, hogy tájékoztatott, költségkímélés miatt nincs
szükség a délutáni munkámra. Az az igazság, hogy kifejezetten örültem neki,
mivel ez akkor volt amikor az új bolt nyitott, és felemelték az óráimat. Néhány
hét múlva aztán a másik részlegen is így jártam… ott sem kell a munkám a
költségkímélés miatt. Csak a takarítások, és az esetleges (mondjuk
szombatonkénti) délutáni kisegítés. Igaz, hogy éppen ablakcserére készülünk
otthon, ami nem olcsó mulatság, de az az igazság hogy mostanában túléptem a
támogatások alsó keretét, és többet vesztenék mint amennyit nyernék ezzel a pár
plusz órával. (Érdekes módon tartják kordában a munkamániám odafönt…)
A munkarészt azzal fejezném be hogy sajna Csabi már nem dolgozik a
disznófarmon, tulajdonképpen ő ment el, miután a rettenetesen bunkó tulaj
beszólt neki. Majd kiderül mi lesz ebből, mindenesetre jelenleg „csak” a
háztulajdonos új lakrészén dolgozik heti 2-3 napot.
Érdekesek a külföldi
„baráti” kapcsolatok, ami megér egy pár mondatot. Azért idézőjel, hiszen ezek a
kapcsolatok a kényszerű senki más nincs a közelben érzéssel indulnak, szerintem
az esetek döntő többségében. Az egy más kérdés, hogy hihetetlen lelki társakat,
hasonlóan gondolkodó embereket lehet találni, és tényleg szoros barátságok
alakulhatnak ki. Szóval örülök hogy ezt is megtanulhattam.
Magyarországi barátságaim egy részében viszont kifejezetten csalódott
vagyok. Ahogy telik az idő (úr isten mindjárt 3 év!!!) annál inkább kopnak le
az emberek. Ezt átéltem már akkor amikor Miskolcról Budapestre költöztem, de
akkoriban még nem volt elterjedt a mobiltelefon, (mondhatni senkinek sem volt
azokban a körökben) ritkán hívtuk egymást telefonon, és az esetek
többségében csak a beceneveket ismertük.
Érdekes, akkoriban egyáltalán nem volt ez fontos, mégis amikor az ember
elköltözik, és újra fel akarja venni a kapcsolatot a régiekkel, eléggé
megnehezíti a dolgot. De ma? Amikor szinte mindenki ismeri a másik mobilszámát,
e-mail címét, néhány közösségi oldalon levő profiloldalát, igencsak érthetetlen
számomra az hogy olyanok, akik anno lelki társak voltak, miért nem írnak. Egy
időben szándékosan felfüggesztettem a levelek írását, amikor is kiderült, ha én
nem írok más sem teszi. Akkor bántott a dolog, most már elfogadtam: az idő és a
tér megölte a barátságokat. Miért van az hogy ez rajtam nem fog? Tényleg
rettenetesen fontosak számomra azok az emberek akiket bármikor is szerettem,
szerelemmel vagy barátsággal. Az életben mindenkinek hálás vagyok, bármben is
befolyásolta az életemet, hiszen ezáltal váltam olyanná amilyen vagyok. Akár
egy szó, egy fontos cselekedet, egy szakítás, ami kibillent a rossz útról…
bármi fontos lehet, ha az ember figyeli a hatását, rejtett üzenetét.
Más. Nem első esetben fordult elő az, hogy kértek, segítsek a
munkakeresésben. Ez egy időben nagyon jól működött, sokaknak tudtam segíteni,
valóban minden hátsó szándék nélkül. Nemrég viszont sajnos nem sikerült, pedig
már egészen biztosnak látszott a dolog. Bármennyire is szerettem volna, kútba esett,
ami szinte annyira rosszul esett nekem, mintha én lettem volna a másik bőrében.
Viszont szeretném mindenkinek a tudtára adni, hogy nagyon szívesen segítek
amiben tudok, címek, elérhetőségek, néhány nap szállás, fuvarozás a reptérről,
útbaigazítás, és szívesen látok vendégeket is néhány napra. Biztos vagyok
abban, hogy felejthetetlen élményben lesz része annak, aki megpróbálja az
itteni életet, vagy csak szeretne egy kicsit kikapcsolódni.
A gyerekek befejezték harmadik tanévüket, a kicsik nagyon jól, Tamás
kevésbé jól teljesítettek. Már csak a magyar vizsgák vannak hátra… remélem az
is jól megy, és végre egy fontos periódus befejeződik Tamás számára: meglesz a
8 osztálya, és csak az itteni tananyaggal kell foglalkoznia. El is felejtettem
megköszönni mindazok segítségét, akik révén lehetővé vált az, hogy Tamás részt
vehessen a régi osztályával a ballagásán.
Következő bejegyzésemre remélem nem kell ennyit várni. Mindenkinek szép
nyarat!
