HÓ HÓÓ HÓÓÓ …JAJ

HÓ HÓÓ HÓÓÓ …JAJ

Amennyire örültem néhány éve az ír hónak, annyi bosszúságot okoz most nekem. Mert ugyan én tudok vezetni szörnyű útviszonyok között is, de itt valóban megáll az élet. Én nem tudom, hogy mások ezt hogy oldják meg, de ha Csabi nem lenne itthon, nem tudom hogy mit csinálnánk a gyerekekkel. Ugyanis…  december elején leesett az első nagyobb hó, Rathvillyben 40-50 cm -ami még otthon is nehézséget okozna-, bezártak az iskolák majd két hétig, és kihaltak az utcák. Még szerencse, hogy a nagy hóesés előtt két nappal volt Tankcsapda koncert Dublinban, amivel  teljesítettem Tamás régi vágyát. A legjobb időben, mert Tamás újra mélypontra került, olyannyira hogy most valóban megijesztett.

Koncert… ez egy érdekes történet. Bevallom, már nem rajongom ezen zenéért (bár szeretem jónéhány számát), de a fülhallgatós időszak előtt mégis kénytelen kelletlen hallgattam eleget itthon. Tamás kb. 5 éves korától imádja, amikor a „menyországturisztra” ugrált az ágyon. Aztán itt kint igazi rajongóvá vált, szerintem az összes létező letölthető számot megszerezte. És itt meg is állhatnánk, rendes anyuka elviszi a kisfiát koncertezni résznél… de az érdekesség még hátra van. Szóval, amikor 16 évesen elkezdtem lázadni, sokat jártam koncertekre, házibulikba. A Tankcsapda akkoriban kezdett el koncertezni Debrecenen kívül. Voltam művházas olyan 300 körüli szinte baráti társaságú buliban, meg fesztiválok esti nagykoncerjén is. Nem tudom miért, de nekem mindig a kisközösséges koncertek vonzottak, ezért voltam állandó résztvevője az Isaszegi Művészeti Napok Bakterházas estéinek is, amik mindig felejthetetlen élményt jelentettek nekem. Hát… kaptam is egy pár megjegyzést, hogy úgy tomboltam, mint a tinik… de az az igazság nem bántam, mert én tudtam ezen az estén teljesen elengedhetem magam, mit anno amikor még csak gyerek voltam, amikor még nem ültek a nyakamon a felnőttkorral érkező felelősségek, gondok. Szóval, mint köztudott ezen együttes az elmúlt több mint 20 évben Magyarország első számú rockbandájává küzdötte fel magát. Óriási tömegek előtt koncerteznek, de a Dublini este teljesen eltért ezektől… újra kiskoncert mint a kezdetek kezdetén, kézzelfoghatóan. Különleges alkalom volt… de igen kalandos. Ugyanis aznap este kezdődött a havazás első hulláma, ötvennel araszoltunk az autópályán zuhogó hóban. 2 és fél óra alatt már fel is értünk… (1 óra helyett) közben azon aggódtam, hogy az amúgy is fékmániás írek mikor futnak belém, mikor csúsznak át a sávomba, mikor akadnak el… szóval rendesen megizzadtam, na. Parkolót találni a belvárosban a szombati éjszakában… hát igen nehéz ügy… mégis véletlenül felfedeztünk egy aprócska eldugott helyet. A pubtól néhány lépésre… a metsző hidegben és a hódaraesésben ez tökéletesnek látszott. A késés nem okozott gondot, mert szerencsére még az előzenekar játszott, semmiről sem maradtunk le… és a koncert… magával ragadott a hangulat, végigtáncoltam és ugráltam a két órát. Közben néhányszor megfordult a fejemben, hogy 37 éves vagyok, és itt sokan csak gondolatok, vagy pelenkások voltak, amikor én már Lukács hangjára az első sorokban pogóztam… Naa jóóó most két sorral a kemény mag mögött maradtam… na azért már már mégse könyökölök senkibe. Nagyon jó volt. Tamás elég lassan oldódott, de végül az első sorokba került, és csaknem elkapta a bedobott dobverők egyikét. Feldobottan mentünk vissza a kocsihoz… és… mit láttunk… 3 autó állta el a kijáratot. Próbáld megtalálni a tulajt a nagy dublini éjszakában, amikor csak a közvetlen közelben van vagy 30 szórakozóhely. Először dühös voltam, majd próbálkoztunk a riasztók beindításával, végül csak mulattam az egészen szituáción, főleg mikor jött egy ír srác, aki szintén úgy járt mint én.. neki egy kocsi állta el az útját. Már épp a rendőrség hívásán gondolkodtunk, amikor visszatért a srác két barátjával, és kb. 1 óra húzás-vonás után a jégnek köszönhetően arrébbtoltuk a befékezett autókat. Nagyon tetszett, hogy ismeretlenül segítettek, úgy hogy akár ők mehetnek volna az első elmozdítása után. Sosem fogom elfelejteni az üzenetét: a segítség a leglehetetlenebbnek látszó helyzetekben is mindig megérkezik, főleg ha úgy gondolod, a dolgok megoldódnak. Hazafelé kicsit rázós utunk volt, amit igazán magamnak köszönhetek, ugyanis többszöri elhatározásom ellenére megint teljesen kimerülve ültem a volán mögé. Ha Tamás nem kiabál rám többször, akkor valószínűleg nem értünk volna haza egyben. De igazán jó élményekkel gazdagodtam, így egy cseppet sem bánom az estét. El is határoztam, hogy figyelni fogom a magyar bulikat, és máskor is megyek valamelyik nagyobb gyerekkel. Igen furcsa érzés volt itt Írországban egy olyan helyen lenni, ahol szinte mindenki magyarul beszél körülötted.

Másnap reggelre elég rendes hótakaró fedte az utakat, hétfőn -11 foknál újra elfagyott a víz sok helyen, nagy meglepetésemre a frissen átadott új benzinkútépületben is. Tavaly igen vicces volt víz nélkül mindent megoldani, de ez egy sokkal nagyobb deli, rettenetesen nagy napi vízhasználattal… szóval ez csak szenvedés volt, főleg fél dolgozói gárdával. Kedden délelőtt hazaküldtek, miután órák óta szakadt a hó. Először mérges voltam, miért pont én, de otthon 2 óra hólapátolás után (amit még 3-szor ismételtem meg a következő napokban) már rájöttem.. jobban jártam így. Csütörtök reggelre a mi környékünk teljesen megbénult. A hotel parkolójában (térdig érő hóban) csak az én autóm árválkodott.

Igaz, a főutak 2 nap alatt tiszták lettek, viszont a mellékutakon azon kívül hogy traktorok letömörítették (így igazi jégpályává alakították.. úr Isten… hihetetlen) semmi sem történt. Arról ne is beszéljünk, hogy a tetőkön nincs hófogó így hihetetlen mennyiségű fagyos hó zúdulhat az ember nyakába –a műanyag eresszel együtt- ha nem vigyáz. Még mindig nincs hólapát, még mindig nem takarítják a járdákat, viszont a leleményes autósboltosok (igaz hogy úgy kell kikutatni őket) már árulnak téligumit és hóláncot is. Az pedig, hogy mi várható olvadáskor… jobb ha bele sem gondolok. Azt már a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy az utcánkban ledöngölt hó az erőteljes olvadás hatására kb 20-30 cm magas latyakká változott, fantasztikusan csúszóssá téve az amúgy is keskeny utat… még szerencse hogy a hó rengeteg mindenkit elriasztott az autózástól így valóban tizedére(!) csökkent a forgalom. És ezután jöhet az ár…  Mivel Írország árvízvédelme az általam látogatott területek 90%-ban a nullával egyenértékű, jobb ha felkészülök arra, hogy ha megint becsukunk áradás miatt.

Egyébként így karácsony előtt… igen érdekesen alakul az élet a hó nehezítettségével. Az írek komolyan gondolták a spórolást, hiszen összehasonlíthatatlan hogy 2 évvel ezelőtt a vásárlók többsége benzin-chips-üdítő-csoki sokszor cigaretta együttes vásárlásával 30 eut hagyott ott nálunk, most pedig sokszor csak 10 euért tankolnak és semmit sem vásárolnak. És akkor képzeljük el a havas időszakot… nincs iskola, mindenki ha teheti 4-5 napra előre vásárol, nem megy dolgozni, shoppingolni… teljesen kihaltak az utcák. Hogy mi lesz a karácsonyi nagy rohammal, nem tudom, de csak sejtem hogy idén először láthatunk az otthonihoz hasonlító ingerült tömeget az utolsó napokban… majd kiderül.

Munka… és befejezem a sajnálkozást…

Szóval mint már említettem, új séfet kaptunk, aki napról napra lehetetleníti el a munkánkat. Parancsolgat, beszabályozza a munkaidő összes percét, oly módon, hogy ha megjelenik MOST csináld ezt-azt-amazt, nem foglakozva azzal, hogy a másik feladatod befejezted-e, most menj el szünetre… nem törődve azzal, hogy épp egy munkafolyamat kellős közepén vagy… elvárja a rendet, de közben mosolyogva keresd a vevő tekintetét, nehogy egy pillanatig is várjon… de közben főzzél és mosogass is… de egyszerre csak egy dologgal foglalkozz… és mindezt azonnal ugorva, és teketóriázás nélkül teljesítve… miközben a mosoly ne hervadjon le az arcodról… áááááááááááááááááá… na ez egy tipikus példa arra hogy milyen logikátlanok az írek. És ha valaki azt gondolná, hogy túlzok… annak üzenem: EZ NEM TÚLZÁS…  

Szóval a séf a kezdeti „kedveljük Klárit” érzését átváltoztatta egyik napról a másikra „utáljuk Klárit”-ra. Hogy mi történt, nem tudom, valószínű közbejátszott a kis afférom a nagyfőnökkel. Ugyanis megkaptam a második írásbeli figyelmeztetésemet, amit már a kirúgás követ. Hogy emlékeztessem kedves olvasóim, az elsőt azért kaptam tavasszal, mert a szünetemről visszajövet megszólalt a telefonom, ami fontos volt, én pedig kértem még 2 percet. (meg mondjuk lett volna még 10 is… ha jobban megnézzük) egyszóval a munkahelyi telefoncsörgés miatt. (Az igazsághoz hozzátartozik hogy ez már a sokadik eset volt, de ha a főnök ott volt sohasem válaszoltam…) Ezt meg… azért kaptam, mert az egyik kollégámtól 50 centet kértem 1 eu helyett, egy olyan szendvicsért, amiben egy kis paradicsomosbab volt. Én mondjuk anno az ilyesmit ingyen adtam, vagy ettem, de ugye most sok a dolgozó és más a helyzet. Azért előfordult már máskor is hogy délután, vagy rendszeres vásárlónak adtam néhány centtel olcsóbban ételt, de szerintem ez teljesen belefér a jó marketingmunka… arról nem is beszélve, hogy napi szinten a megszárad, elszakadt kenyérszeletek és maradék bab többszörösét dobjuk ki a kukába. És… hogy mennyi lejárt savatosságú nyersanyag végzi ugyanígy… egyszer összeadtam: heti 1000 eu volt, mondjuk azóta ez már nem így van, de szerintem 200-500 eu körül mozoghat csak a konyhában. Nah és ezután elkövettem azt a „hatalmas” hibát, hogy egy szünet után beparkoltam a vásárlók parkolójába (gondoltam a maradék másfél óra nem lesz gond) mivel a nagyfőnök keresztbeállt az utánfutójával a dolgozói résznél. Ekkor már azt a szóbeli „fenyegetést” kaptam, hogy bármilyen probléma adódik... kívül tágasabb. Nagyon rossz volt a pillanat, ugyanis a hormonszintem az egekben volt (nah.. ez az ami érzek az „öregedésből” …egyelőre) és rendesen vissza is beszéltem… Később gondoltam írok neki magánlevelet, de aztán történt valami, ami megváltoztatta az elképzelésem: kirúgta a saját öccsét is… aki az elmúlt másfél hónapban egyedül heti 7 napban reggel 7 től este 10-ig vitte a Carlow-i üzletet… miután az egész dolgozói gárdát is elküldte a fent említett „kedves” ember. Szóval… egyértelmű számomra hogy a pasi bekattant, úgyhogy próbálom magam meghúzni, azaz nem visszadumálni. Nagyon rosszkor jött, így karácsony előtt, de ez nem volt még minden. Egyik reggel telefonáltak: hol vagyok, nem jövök dolgozni??? Én válaszoltam: nem, csak holnap… valaki átírta a beosztást, és nem szólt nekem… olyannyira átírta, hogy a következő két hétben 3 napot fogok dolgozni.  És ezzel idén korábban kezdődik a szokásos elsőnegyedéves kuporgatós időszak...

Volt egy pár nehéz napom, amíg kitaláltam, hogy mit fogok csinálni ha elvesztem a benzinkutas munkám. Azt tervem, hogy a hotelben csak 2 napot vállalok, ekkor jár a munkanélküli segély… a lakásbérlési támogatás és energiatámogatás, elmegyek végre valahára angoltanfolyamra, és vállalok takarítást, főzést. Szerintem ebben teljesen egyedülálló leszek, és az írek között -akik imádják a saját íztelen ételeiket, de utálnak főzni-  biztosan akad olyan, akiknek tetszik az ötlet. DE a munkám megvan, de mit kezdjek az egy-egy napokkal???? Így nem jár segély… tehát járathatom a fejem… megint.

Mindjárt itt a karácsony… immár a negyedik Írországban. Nincs adventi hangulatom… de a szokásos nagytakarítási késztetésem már előjött. Már félig kész van a lakás.. de ha ilyen hamar nekiálltam kezdhetem elölről az egészet. Itt ugye december 7-én állítják a karácsonyfákat (és ugyanúgy január elején bontják) bár ez most a hó miatt sok helyen elmaradt az idén. Igaz náluk nem jön a mikulás.. de ugye mi magyarok vagyunk, szóval hozzánk csak idetalált. Egyébként a faállítást mi is korábbra tettük már tavaly, és érdekes, sokkal jobban ráhangolódik az ember az ünnepekre, ha minden előkészület a fa mellett történik.  Mondjuk a szeptemberben kapható karácsonyi csomagoló és a halloweenidőszak előtti mikuláscsokik kissé kiborítottak, de az más, mint az otthoni fények pár héttel az ünnep előtt. Néhány éve tört meg bennem a jég és az eddig általam a kötelezően „jólérezzükmagunkat” ünnepkörbe sorolt karácsony valódi ünnepé vált. Élménybeszámoló később, most pedig kicsit lelkizek, ha nem baj.       

Régen rettenetesen bántott ha félreértettek, ha nem vették észre, hogy lehetőleg segítő szándékkal fordulok az emberek felé. Hogy őszinte és jó ember szeretnék lenni. Bántott, ha vádaskodtak, ha hazugnak neveztek, bántott, ha azt gondolták gyötörni, bántani szeretném őket. Sohasem tudtam megérteni, hogy miért nem látják sokan a valódi énem. A változás itt kezdődött, hiszen nyelvi és kulturális problémák miatt tényleg félreértések forrása voltam, és ha nehezen, de eljutottam oda, hogy nem bánt a megnemértés. Persze a megmagyarázom késztetés még mindig erősen tartja magát, de már előfordul, hogy szó nélkül tudom hagyni a problémákat, de még mindig képtelen vagyok arra, hogy ha később is, de elmondjam, én hogy látom az adott szituációt. És itt van a kulcs: ÉN hogy LÁTOM. Hihetetlen, hogy a bonyolult, részletekre kiterjedő gondolkodásomban ennyire nem vettem észre azt, ami az orrom előtt volt mindig. Hiszen az emberek másak, máshogy gondolkodnak, máshogyan látják a dolgokat, és természetes hogy az emlékképeik, a fejükben kialakult kép is más, ami végül más értelmezést nyer. Sohasem gondoltam arra, hogy az én emlékképeim ugyanarról az esetről a másik fejében akár az enyémtől ellentétesek is lehetnek (és ebben az esetben talán jobb is ha nem is léteznek)

Milyen furcsa az élet, sokszor egyetlen apró dolog mennyire megváltoztathat mindent. Hányszor van az, hogy félreértünk valakit, és megszakítjuk vele a kapcsolatot, vagy legalább is onnantól másként nézünk rá, és van, hogy ebből a skatulyából sohasem tudunk kitörni. Hogy sokan nem is adnak esélyt a másik megismerésére, hogy sokan a maguk észjárásából kiindulva téves következtetéseket vonnak le a másikról.

Mindenki magából indul ki, nehéz másik oldalról nézni az életet, mégis érdemes megpróbálni. Szóval megértés, ami nagyon fontos. De miért van az, hogy sokszor a legjobb szándék ellenére sem értjük meg a másikat??? Na ez az ami szintén mindig előttem volt, mégsem láttam meg. Néhány hónapja a gyerekek tanulásának apropóján már rájöttem arra, hogy csak akkor tudok közelebb kerülni a gyerekeimhez, ha megtalálom hozzájuk a KULCSOT. Ha tudom, hogyan tudok rájuk hatni, ha tudom milyen módszer a legmegfelelőbb akkor, de csak akkor tudom őket a helyes irányba terelgetni. Igen, csak terelni… hiszen a mai napig vallom azt a nézetet, hogy a gyerekek születésüktől magukban hordozzák habitusukat, és ezt semmilyen eszközzel nem tudjuk megváltoztatni. Ezért vagyok én engedékeny szülő, mert tudom, hogy bármennyire is erőltetem, nem tudom megváltoztatni őket, és ha ideig-óráig sikerül is őket betörni, saját énjük akkor is a felszínre tör majd.

Ahhoz pedig, hogy megismerhessük, megérthessük a másikat bizony kell egy kulcs, ami utat nyit a kegyetlen világ ellen védő falak mögé.

Hisz mindenki védi magát valamilyen módon. Van aki bezárkózik a saját világába, van aki hazugságokba menekül, van aki kegyetlenné, durvává válik, van aki visszahúzódik a világ zaja elől, más pedig pont a hírnevet hajszolja. A meglátásom szerint mindez túlélési technika a saját énünk megvédéséért. És miért van az, hogy néhány kívülről igazán szerethetetlen embernek harmónius a családi élete, és mégis talál őszinte társat??? És ez az, amire a napokban jöttem rá: valaki megtalálta hozzá a kulcsot, és ideális esetben neki s van kulcsa a másik lelki kapujához.

Egyszerű az egész: vannak emberek akik születésüktől szinte minden zárat nyitó kulccsal élik az életük, ezért szerethetők, ezért van az hogy magukkal ragadják mások figyelmét, hogy aprócska koruktól szavaikkal, tetteikkel megérintik a másikat. Sajnos sokan csak néhány kulcsot kapnak, ezért van, hogy szinte mindenki előtt érthetetlenek maradnak, csak igen kevesek felé nyitnak, csak igen keveseket értenek meg, és az évek múlásával még több kaput zárnak be, amiket pedig erős fallal védenek.

Mint már számtalanszor említettem: sok-sok zárkózott ember vesz körül, akiket szeretnék megismerni. Úgy érzem, azzal, hogy leírom gondolataimat, kinyitok egy ajtót magam előtt, és  az olvasóim felé, de sajnos ezzel még nem oldok meg semmit, hiszen a másik ajtaja még mindig csukva van előttem. De most, hogy ez a kép összeállt (sajnos ennek az ára több számomra igen fontos emberrel való kisebb nagyobb összetűzés volt) igyekezni fogok figyelembe venni, hogy az emberek között mindig van egy igen piszkos ablaküveg, és én bármennyire is fényesítem a saját felem… a másik oldal még mindig átlátszatlan marad mindaddig amíg azt a másik el nem kezdi tisztítani.

És itt ragadom meg az alkalmat, hogy kívánjam:

ebben a rohanó, hazug, álszent világban karácsony alkalmával legyen néhány nap, amikor őszinte szeretetben lehetünk együtt szeretteinkkel, személyesen, virtuálisan, telefonon, üdvözletek vagy gondolatok által. Legyen pár nap, amikor egy picit arrébb tehetjük a gondokat és bajokat.

Kívánom, hogy az új évben még sikeresebben vegyük az akadályokat, és mindig találjunk megoldást a felbukkanó problémákra.