ŐSZ – SZÜRKE HETKÖZNAPOK
4 év. Október 4-én beleléptünk az ötödik Ír évünkbe. Hihetetlenül
gyorsan telik az idő. És hogy
felejthetetlen maradjon, Tamás aznap repült egyedül haza. Sorsfordító napnak
neveztem el magamban. És mint az ilyenek, ez sem volt egyszerű az biztos. Mert
ugye van ám nagy önbizalom, de persze nehéz ám átlátni a dolgokat… főleg
egyedül.
Mindenesetre teljesen büszke voltam Tamásra aznap. Volt némi gondja a
mobiljával ezért nem tudtuk elérni, ami a kisebb gond lett volna… de a
transzfer sms-ét sem kapta így meg ami Miskolcra vitte. De ügyes gyerek: addig
kérdezősködött a reptéren, amíg megtalálta. Később mi is megtaláltuk Tamást a
cégen kereszül, így már teljesen nyugodt voltam amikor végre felhívott. Idén
eszméltem rá, hogy lehet hogy 2 év múlva fogja magát és elmegy… és mintha
tegnap lett volna amikor született.
3 hétig 2 gyerek volt otthon és hihetetlen nyugi volt. Tamás
természetesen nagyon jól érezte magát. Kicsit tartottam tőle hogy csinál valami
hülyeséget, mert ugye mégiscsak az én gimnáziumomba ment… ja meg az öcsém fia
is odajár… de minden rendben ment. Az első héten rájött hogy az otthoni
nyelvtanítás nem beszédcentrikus, és az angoltudásával kapcsolatos kishitűsége
elszállt. Rögtön észrevette az anyagi helyzetek közötti különbséget, bár nem
azt a hatást érte el amire számítottam. És persze maradt volna otthon.
Nekem meg már hetekkel a szabadságom előtt mehetnékem volt. Egy
ismerősöm már régen megemlítette, hogy szívesen eljönne egyszer Magyarországra.
Tehát úgy gondoltam, hogy ha jön, akkor körbeautózzuk az országot, ha nem akkor
a barátaimmal találkozom, de mindenképp jól fogom érezni magam. Még sohasem
voltam otthon igazi szabadságon. Aztán valahogy mégis másképp alakultak a
dolgok mint terveztem…
Csabival azon vagyunk, hogy teljesen új fejezetet kezdjünk az
életünkben. Furcsamód neki jobban megy, mint nekem. Nem értem. Mindig is arra
vágytam hogy érezzem hogy szeret, hogy hiányzom neki, és most valahogy nem
tudom értékelni, bár nagyon szeretném.
Valahogy sok lett minden és szerettem volna fellélegezni otthon…
egyedül.
Az ismerősöm végül nem jött és a betervezett találkozók többsége sem
sikerült… már megint.
Csak néhány barátommal találkoztam, de velük nagyon jól éreztem magam…
Viszont sikerült végre a frankhitelemet megoldani. Családi
összefogással. Igaz, hogy sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy én vegyek fel hitelt
itt, de végül hála a barátaimnak, meggyőztek arról hogy jobb ha elfogadom a
segítséget. Furcsa ember vagyok… amíg egy percig sem gondolkodom azon hogy
bárki segítségére siessek… addig az elfogadás nagyon nehezen megy.
ELFOGADÁS. Nagyon fontos megtanulnom…
tudom. És erre most olvasom ezt a mondatot: Azt tanítod legjobban, amit
magadnak kell leginkább megtanulnod. Eddig
is tudtam, hogy ami a legjobban zavar másban az a hiba benned, de ebben a
megvilágításban is igazán érdekes. Megpróbálok figyelni rá.
Otthon egy másik fontos dologra
hívta fel a figyelmem egy nagyon kedves barátom. Mindig is érdekelt, hogy mikor
tudhatom, ki az őszinte, amire igen egyszerű a válasz. Ha a kérdésnél nem
hibáztat valaki mást. Sokat gondolkodtam rajta és rájöttem… valóban igaz. Olyan
mint a szenvedélybetegségnél: Én aki felvállaltam, azt hogy hajlamos vagyok a
szenvedélybetegségre, felfigyeltem arra, hogy sorstársaim a betegség beismerése
előtt mindig mást hibáztatnak. Nagyon érdekes.
A szabad hetem végén kicsit aggódtam Tamás miatt, hogy hogyan jön
velem vissza, de végül semmi gond nem volt.
Otthon annyira feltöltődtem, és visszarázódtam önmagamba, hogy újult
erővel vágtam neki az unatkozó tinijeim felvillanyozásához.
November első hétvégéjén elmentünk Belfastba. Érdekes véletlen, a
következő nap volt az MTV zenecsatorna évi díjátadója, így a város lázban
égett. Belfast csodaszép. Gyönyörű. Igaz
hogy kemény meló volt elrángatni a két nagyobbat, de végül már ott tartottak,
hogy költözzünk oda. Elmentünk az állatkertbe, ami állítólag a világ egyik legszebbike,
és tényleg. Csodálatos a fekvése, az egész várost és tengeröblöt látni a
bejárattól. Egy túraútvonal is indul onnan amiből egy órás ízelítőt vettünk
amíg vártuk a nyitást. És bár jóval kevesebb állat van mint a budapestiben,
mégis ugyanúgy egész napot el lehetne itt tölteni. Egy dolgot nagyon sajnáltam
viszont. 300 km-t autóztunk és még 100 km-re voltunk egy különleges ír
látványosságtól amit azóta szeretnék megnézni, mióta a sógorom fényképein láttam vagy 8 éve. De leszavaztak. Nagyon
dühös és csalódott voltam és mérgemben kiszúrtam egy közeli látványosságot és
odaparancsoltam a családot. Egy hosszú tengerparti sétány volt egy várral. Nem
volt túl érdekes, de volt ott egy jégpálya, és Sára régóta vágyakozott
korcsolyázni. Hát még én. Rettenetesen jó éreztük magunkat. Bár nem minden úgy
történt ahogy szerettem volna mégis emlékezetes nap maradt. Főleg hogy másnap
Tamás képes volt visszamenni, megtenni újra a 600 km-t a díjátadó kedvéért. És
bár nem látott sokat, egyedül volt és
majd 6 órába tartott amíg hazaért mégis teljesen feldobódott… egészen egy napig
L.
Nem értem. Az utóbbi időben mindig ez van. Nem tudom, hogy egyszerűen nem tudja
értékelni amit kap, vagy pontosan tudja csak akkora a kontraszt a sivár élete
között hogy még mélyebbre süllyed… a lényeg az, hogy képtelenség felrázni.
Hétközben fél 5-re ér haza, tehát nem nagyon volna ideje másra, és
bármelyik hétvégét Dublinba tölthetné a sógornál, vagy elmehetne bármelyik
városba. Hála a facebooknak, iwiwnek, nagyon egyszerű lenne felvenni a kapcsolatot
itteni magyar gyerekekkel. Tudom, hogy nem egyszerű itt élni, főleg hogy
vidéken lakunk egy kis falu szélén, de rengeteg lehetősége lehetne, csak egy
pici erőfeszítéssel. Úgy érzem, nem tesz meg eleget… sajnos. De nem tudom
helyette jól érezni magam.
November közepén Kilkennybe mentünk újra a piacra, ahová már csak
Csanádot sikerült elrángatni… majd pár nappal később lerobbant Csabi kocsija és
véget értek a kirándulások.
Már 3 hete csak egy kocsink van. Pedig két hete úgy vittük szervízbe
hogy másnapra kész lesz. Elsősorban az zavar, hogy azóta nem tudunk úgy
közlekedni hogy ne kelljen pontosan egyeztetni a másikkal, majd duplája a
benzinköltségünk, arról ne is beszéljünk, hogy több száz euros számlára
számítunk… így karácsony előtt… hát… nem igazán örvendetes.
Pénzügyileg valahogy sohasem volt szerencsés a téli időszak. Szinte
minden évben jött valami extra kiadás majd valami extra pénzkiesés. Az első
karácsonyunk a 6 hetes Tamással pl. áram majd TV nélkül telt, a két ünnep
között beújítottunk egy használt TV-t. Csabi kereskedelemben dolgozott és ugye
január február mindig holtszezon. Valami mindig közbejött. Itt Írországban
eleinte nehezen viseltem, de mióta számolok a szerencsétlenséggel valahogy
mindig minden egyszerűen megoldódik. Tavaly azzal vicceltem Csabinak, hogy jó
próbatétel, hogy kiderüljön mennyi az a legkisebb összeg amiből kijövünk.
Novemberben végre eljutottunk a munkanélküliek és állásváltoztatók
irodájába. Nagy meglepetésemre igen kedvesen fogadtak minket. Kiderült, hogy a
hivatal nekem, mint karrierváltóként regisztráltnak 500 eu-ig állják a
tanfolyamköltségeim egy évben, és jelentkezhetek kifejezetten
munkanélküliekneknek fenntartott állásokra is. Azóta gőzerővel keresek munkát
Csabinak. Szabad kezet kaptam, így a néhány hét alatt több visszajezést is
kaptunk, bár a többségük sajnossal kezdődött. De az én elvem az, hogy a negatív
válasz is válasz… Persze csak elküldtem magam nevében is néhányat. Az első után
fél órával csörgött a telefon, másnap már az interjún ültem. És… életemben
először én voltam aki nemet mondott. Pedig a főnök nagyon engem szeretett volna
a 2 nap alatt beérkezett 68! emberből. Egy sportcenrtumban kellett volna
dolgozni recepciós-takarítóként.
Az „élmény” nagyon feldobott. Kellett is mert az elmúlt időszakban
többször előfordult hogy magam alá estem. Nagyjából tudom miért és sikerült is
pár nap alatt visszarázódnom úgy, hogy lesakkoztam magamban a miérteket. Kettőt
kiemelnék közülük.
Tamással vitatkoztam össze miután magamba fordultam. Tulajdonképp
tehetetlennek éreztem magam vele szemben. Ekkor született az az SMS, amit
sokaknak elküldtem, és voltak akik nem tudták hová rakni:
„Ha szükséged lesz rám keress, mert én mindig itt vagyok. Én hiába
próbálok segíteni, neked kell akarni. Én ugyanezt az utat járom. Amikor
beszélünk tulajdonképpen a saját válaszaim keresem.”
Egy egy ilyen gondolat nagyon felvillanyoz. Főleg hajnalban szoktak
„kipattanni” a fejemből vagy elcseszett hangulatokban. Legutóbb tegnap voltam
emberkerülő, de hál istennek előző este a család férfifele Dublinba ment Sára
meg javarészt csetelt vagy aludt.
Írhatnékom volt és jóval épkézláb mondatok voltak a fejemben mint ma… de
erre sem tudtam rávenni magamat. A kiborulásom oka az volt, hogy úgy éreztem, a
szűk családom sem tud elfogadni ENGEM, hogy nem csak kívül, de belül is meg
akarnak változtatni, és ők is képtelenek elfogadni azt hogy más vagyok.
Ez örök gondom. Azelőtt az is zavart ha nem értették meg mit miért
teszek, később ez már nem volt fontos. Aztán az elfogadás hiánya az
ismerettségi körömben, de ez itt Írországban megváltozott. Úgy látom, hogy most
szűkül a kör. Egyszer majd csak megoldódik. Mint az is, hogy sokan azt képzelik
hogy a középpont akarok lenni. Na most ezúton is üzenem: A célom az, hogy úgy
legyek jelen, hogy ne vegyék észre az emberek, hogy fontos része vagyok az
életükbek. Azaz… a magam módján háttérben maradni.
Mindjárt itt a karácsony ez az év is szinte elrepült. Mivel ismerem
magam tudom, hogy addig nem születik újabb bejegyzés, ezért ezúton kívánok
mindenkinek békés karácsonyt és jobb évet mint a mögöttünk lévő.
