FILOZOFÁLGATÁS

FILOZOFÁLGATÁS

Nemolyan régen olvastam egy könyvben:

„Igazán nagy változásokat sokszor egyetlen gondolat is képes előidézni”

És mennyire igaz ez. Kár hogy sokszor elsiklanak mellettünk ezek az aprócska útbaigazítótáblák.

Ezt a bejegyzés a saját filozófiámról szól. Vagyishogy csak egy része mert már megint nem sikerült befejeznem időben. Ki tudja, hátha valami apró agymenésem valakiben szikraként változásokat indít be, ami előreviszi.

Mindenhol tettem már utalást arra, hogy azon vagyok, hogy rendbetegyem a fejemben lévő kavart, de még azt szerintem nem említettem, hogy az egész kb.7-8 éve kezdődött egy házastársi vita után, amikor is a férjem a fejemhez vágta:

„ameddig önmagaddal nem vagy rendben, másokkal sem tudsz!!!”

Mennyire közhelynek hangzik, engem akkor mégis megfogott, hiszen rengeteg terhet viseltem a vállamon. Nem tudtam elfogadni a szüleim válását, hogy a fiúk kihasználták az érzéseimet, hogy a házasságom nem úgy alakult, ahogy gondoltam, és hogy elveszítettem az irányítást az életem felett, hogy a pénz átvette a hatalmat, és még sorolhatnám… és lassan az alapvető vidám természetem lassan a homályba veszett.

Személyreszabott horoszkóppal kezdődött minden, és jósnővel. Lehet nevetgélni… ekkor dolgoztam a művházban, és a rendezvényeken lehetőségem nyílt arra hogy meghallgassam mit mondanak. Később több asztrológussal is beszéltem. Nem azért, mert szemellenzősen hittem abban amit mondanak, hanem azért, mert ők láttak, éreztek valamit, amit én nem, és ezt összeegyeztetve a saját nézetemmel mindig alakult egy kicsit a kép.

Nagyrészt nem hisznek nekem amikor azt mondom: „Mond el őszintén mit gondolsz rólam!” hiszen rettenetesen nehéz valaki szemébe mondani azt ami kívülről látszik. Engem ezen ritka őszinte megnyilvánulások mindig előre vittek. Érdemes meghallgatni mások véleményét hogy hogyan látnak: néha iszonyatosan fáj, de biztos vagyok, hogy ha kizárjuk az :én nem ilyen vagyok! gondolatot, akkor észrevesszük a választ.

A személyes horoszkópok után sokáig nem történt semmi. Benne voltam egy mókuskerékben, ahol egyre rosszabban éreztem magam, egyre „savanyúbb” lettem, ahogy Csabi mindig fogalmaz. Majd jött a hírtelen döntés: Csabi Írországba költözött. Bármennyire is tudtam, hogy vissza fog jönni, és együtt lesz a család, rettenetesen nehéz, de hihetetlenül tanulságos időszak volt. Barátaim szerint kikerültem az agymosott állapotból, majd vissza amikor Csabi hazatért. Akkor kézzel lábbal tiltakoztam ez ellen, most rájöttem, hogy hogyan értették. Csabival feladtam önmagam egy nagy részét, azt szerettem volna, ha jól érzi magát, de nem vettem észre, hogy ezzel már nem önmagam vagyok, és hogy ő mást vár el tőlem, mint amit én adok. Amikor elment, csak magam voltam, amikor visszajött, minden kezdődött szinte előlről, azzal a különbséggel, hogy akkor találtam ki a helycserét az életünkben, mint megoldást: ő otthon marad főállású apaként, én meg elmegyek dolgozni főállásba valahová. Kezdeti lépés volt ahhoz, hogy jobban átláthassam a dolgot.

Íroszág, aki olvasgatott az tudja, hogy a lent és a fent zűrzavaros keveréke, itt valósult meg a helycsere. Arra számítottam, hogy nekünk lesz nehezebb és a gyerekeknek könnyebb a beilleszkedés, hogy itt majd megoldjuk a gondjainkat Csabival, és bíztam abban nagyon, hogy helyrejön a házasságunk. Hát ezek közül egyik sem jött be az első 3 évben. De mi van akkor ha ezek a buktatók, szenvedések, problémák ugyanúgy vihetnek a cél felé mint engem az életem nehézségei? Hiszen emlékezzünk csak vissza, néha egy nagyon nehéz életszakasz visz egy jobb jövő felé. Néha egy nagy sokkhatás, vagy egy szerencsétlen negatívhullám után  szinte szárnyalni tudunk. Néha minden összeomlik, dominóvárként a sok kudarc hatására, és ekkor, mint a griffmadár, saját hamvainkból születünk újjá. A Plútónak is azt tulajdonítják, hogy mindent lerombol, hogy egy új jobb születhessen. Lesznek dolgok, amik sohasem teljesülnek be, de valószínű azok nem szükségesek ahhoz az úthoz amit be kell járnunk. A lényeg, hogy ha önmagunk vagyunk, ha elfogadjuk magunkat minden könnyebben megy.

Évek teltek el (20-36 éves koromig) amikor gyűlöltem ha fényképeznek, és megmondom őszintén, hogy igazán nem is tudtam a saját szemembe nézni a tükörben sem. Egyszer valahol olvastam, hogy az első út az önmagunk elfogadásában az, hogy hosszasan tudjuk tartani a tekintetünket. Érdemes kipróbálni… nem egyszerű… pedig milyen egyszerűnek hangzik. Nekem 7 évembe került, de ma már képes vagyok arra, hogy reggel bármilyen fáradt, morcos kialvatlan vagyok belenézek a saját szemembe, és addig tartom a tekintetem, amíg meg nem látom az őszinte mosolyt az arcomon, és így, valóban könnyebben indul a nap.

Boldogság. Milyen furcsa érzés ez. Írtam már, hogy szerintem mindenkiben benne van csak képtelen megtalálni önmagában. De sajnos nemrég arra is rá kellett jönnöm, hogy nem elég ha megtalálod magadban… ha nem vagy képes kifelé sugározni, nem ér semmit az egész.

Furcsa érzés kerített hatalmába egy reggel, Húsvét előtt. Konkrétan ledöbbentem, hogy az idő mennyire elszaladt, és hogy én az elmúlt fél évben gyakorlatilag „zombiállapotban” élek. A munka-internet-alvás körforgása mellett mindent elhanyagoltam magam körül. Amíg magamat kezdem megtalálni, úgy távolodtam el a hús vér emberektől. Hiába érzem jól magam belül, ha ez kifelé nem érződik. Tehát nem elég megtalálni magadban a boldogságot és ezáltal boldognak érezni magad, ha ezt rajtad kívül senki sem veszi észre… hát… kb mint halottnak a csók.

Sokszor vágták már a fejemhez, hogy „neked bármit mondhatunk, úgy sem hallgatsz ránk!” Ez így is van. Nem elég mondani valamit, ha a másik nem érti, nem hallja… néha akár az ellenkezőjét is elérhetjük. Erről szólt az a fejezet, amiben arról beszéltem, hogy mindenkinél meg kell találnunk a kulcsot, ami kinyitja a fülét, lelkét, szívét.

És bizony sokszor a saját magunkhoz vezető kulcs is rejtve van… mint az önmagam megtalálásának hosszadalmas folyamata is mutat. És bár tudom, hogy még mindig csak az elején vagyok, de számtalan apró jel mutat arra, hogy jó úton járok, jó helyen vagyok, itt Írországban.

Ezt a blogot azért keztem el írni, hogy az otthon maradottak tudják mi történik itt kint velük, és bár nem tudom hányan olvassák, de mára egy olyan fórummá vált számomra, ahol leírhatom a gondolataimat. Néha jobb mint egy napló, mert mindig a letisztult gondolatok kerülnek ide, néha viszont kifejezetten korlátozó, hiszen azért bármennyire nyitott vagyok… mindent azért mégsem tehetek közszemlére.

A világnézetem félig kész állapotú folytatása megint eltolódik kissé. Ki kell még forrnia magát, majd eljön annak is az ideje.

Előző bejegyzésem óta eltelt majd egy hónap. A „zombiállapotom” még mindig tart, bár a lelkem nagyon szeretné már megtalálni az utat. Volt pár sűrű hetem, mert mindenfelé kellett ügyeket intézni, szűrővizsgálatokra menni. De épp a minap jegyeztem meg egy 14 órás munkanap után, hogy igazán nem értem, hogyan voltam képes 60-70 órákat dolgozni az év végén… bár lehet hogy csak eltunyultam.

Voltak vendégeskedések nálunk: a sógorék, anyukám, Tamás barátai voltak alvóvendégeink, és évek óta ismert itteni magyar barátaim végre eljutottak hozzánk. Sikerült egy estét nekem is Dublinban töltenem, megint voltunk egy carboot sale-en („KGSTpiacfíling”) és kirándulni is néhányszor. Nem győzöm elégszer csodálni a természet szépségét, és energiáját. Csodaszép időnk volt 20 fok körül, rengeteg napsütéssel. A gyerekek anyukámmal sétáltak, sütöttek, virágot ültettek, festegettek, és bográcsoztunk is. Sajnálom, hogy én alig tudtam vele találkozni, mert mit ad isten pont azon a héten hívtak be extra órákra dolgozni, de szerintem most nem én, hanem az unokák voltak a lényegesek. Újra meghívtak egy szülinapi buliba, és mint karácsonykor, most is munka után estem be egy rövid időre. Az este ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elénekeljek egy magyar dalt a kareoke-n de akkor egy csodaszép hangú lány kapta fel a mikrofont… hát… akkor marad a medence akusztikája magamban reggelente a hotelben. Munkáról egy picit. Éppen rossz periódusban vagyok, nem igazán élvezem a munkát, de tudom, hogy kibillenek ebből lassan. Hisz jön a nyár!

Kezd kikristályosodni végre a június-augusztus időszak. Június 19-én megyünk haza, pozsonyi landolással. (nah hogy innen mivel jutunk Magyarországra, az még kérdéses) én 24-ig leszek otthon aztán repülök vissza szintén Pozsonyból. Nyáron gondolom Miskolc-Isaszeg-táborozás  lesz a program, és nagyon remélem végre igazi szünidő lesz, és mindenki időben leteszi a vizsgáit, nem kell ismételnünk. Pár napja megvettem a visszafelé jegyet is, végül is én nem megyek haza, hanem a családom többi része augusztus 9-én repül vissza. A korai időpont azért van, mert Sárának 20-a körül kezdődik a gólyatábor szerű ismerkedéses hét a szakközépiskolában.

Szóval nyáron teljesen család nélkül leszek. Érdekes tapasztalatszerzés lesz, már előre látom.

AZ ÁLMOK FÖLDJÉN

AZ ÁLMOK FÖLDJÉN

Ez a bejegyzés elég érdekesen keletkezett. Február végén kezdtem el, folytatva az előző írásom gondolatmenetét arról, hogyan érezzük jól magunkat Kláris filozofálás szerint, de közben annyira elmerültem saját magamban, és átcsúsztam kissé az múltba, hogy az idő valahogy lényegtelenné vált. Lám lám már április eleje van, és fel kellene már ébrednem. Mielőtt erről beszélnék, azért lássuk, mi is történt közben a valóságban. A megkezdett eszmefuttatásaimat meg majd egy másik alkalommal közreadom.

Szürke hétköznapok időszaka ez. Ébredés iskola, munka, haverozás, különórák, bevásárlás, evés alvás szokásos körforgása. Nem is kell, hogy mindig történjen valami. Tamásnak volt ugyan egy kis gondja az iskolába, amit érdemes megemlíteni. Nem a probléma volt a lényeg, hanem a megoldás. Hogy a szokásos ejnyebejnyék után az igazgató dobott fel olyan ötleteket, amivel kimozdítható lenne ebből a „jaj de útálok itt élni” állapotból. Aztán kaptunk egy formanyomtatványt aminek a lényege az volt, hogy a gyereknek a szülővel együtt kellett kitölteni, a különbözőképpen feltett kérdéseket, amik mind arról szóltak, hogy a gyerek önmagától lássa be, hogy mekkorát hibázott. Szerintem nagyon hatásos módszer ez, ellentétben a kizárással, (mert az is volt) ami ugye külön öröm a gyereknek… hogy nem kell suliba menni!!! Volt még a középidei szünet, amit minden magyar anyuka irigyel tőlem, igaz én dolgoztam ezalatt. Általánosban pár nap, középiskolában a kisérettségipróba (szóval a kisérettségi előtti próbateszt :D) után egy hét február közepén. A magyar félévi vizsgát erre az időszakra szoktam tervezni, mert így kevesebbet hiányoznak az itteni suliból.

Csabi és Sára új hobbyt talált magának, elkezdtek festegetni. Hát most már elég sok jobb és kevésbé jó kép díszíti a konyhát, és kíváncsian várjuk a rajzversenyre szánt képek eredményét is, ugyanis Csanád is beszállt egy versenymű erejéig.

Volt egy nagyon jó kezdeményezés az általános iskolában. Tavaly, a Haiti földrengés után, az iskola gyűjtést szervezett, és több száz eurot adományozott a károsultaknak. A gyűjtés úgy működött, hogy a gyerekek behoztak játékokat, amiket tombolán kisorsoltak, és az anyukák söteményt sütöttek, amit meg lehetett vásárolni. Akkora sikere volt, hogy úgy gondolták folytatják a kezdeményezést. Az összegyűjtött pénzt most is valamilyen alapítvány javára ajánlották fel, emellett a végzős 6. osztály bonyolította le hogy megtanulják a pénzkezelést, és a pult másik oldalát is. Sára javaslatára könyveket is lehetett venni (más dvdket is javasolt, az is nagyon fogyott) és legnagyobb meglepetésemre megtaláltam a Titok angol nyelvű változatát, Csanád pedig (aki nagyon szeret olvasni angolul) pár bolondos gyerekregény mellett a Kis herceget. Sárát szokás szerint megint kiszúrták a fotósok – mint hatodikos eladó és ötletgazda-, csak azt sajnálom, hogy nem találtam meg azt a számot amiben megjelent.

Sára vége új frizurát kapott. Már vagy 2 éve szeretne lépcsőzetesen levágott hajat. Megtudtam, hogyan kell vágni, nekiestem. Hááát… nem pont olyan lett mint gondoltam de hála a sógor barátnőjének teljesen jó lett. Sáráról még annyit, hogy sajnos befejezte a lovaglást, de elkezdett gitározni, és túlvagyunk a középiskola választáson is. Ő is Tullowba fog járni mint Tamás.

A hotelből elment az egyik manager. (ott annyi ember alatt dolgozom, hogy mindig jut 2-3 változás egy egy évre) Ez azért volt fontos számomra, mert ő volt a HR-es már akkor is, amikor odamentem, majd ő lett a housekeeping vezetője ahová tartoztam, és mindig nagyon kedves és megértő volt velem. Nélküle biztosan nem tudtam volna a két munkát végezni, ha nem engedélyezi, hogy a szokásos munkaidőn kívül is bemehessek. Egyébként közvetlenül 7 ember alá tartozom az 5 (golf, spa, leisure, housekeeping, benzinkút) részlegen, és az elmúlt 3 év alatt a golf 2, a spa 2, a leisure csak az elmúlt évben 4! housekkeping 6, benzinkút 5 főnököt fogyasztott el.

Sohasem voltam még hotelos dolgozóknak szervezett bulin, de a legutóbbira el kellett mennem mert Tina exfőnököm búcsúpartija is volt egyben. Hát felejthetetlen élmény marad, az biztos, de az is hogy hihetetlenül unalmas, pedig 2 órával később érkeztem és (akkor ettek) és 2 órával hamarabb távoztam (na mondjuk akkor volt már az ereszd el a hajam… azt sajnálom).

Ez az időszak munka munka és munka volt számomra. Igaz hogy nem dolgozom annyi órát mint pl tavaly ősszel, de igen összevissza az egész. Megmaradt a hotel azaz hétfő-csütörtök-péntek hajnal, csütörtök-péntek szombat vasárnap délután (inkább csak a hétvége délután) és a hétfő este. A kútnál általában 3-4 nap 5-8-ig esténként és mondjuk egy hétvégi délelőtt. Erre jön még egy 4 óra délelőtt az új takarítás. Még hozzá kell tennem, hogy a délutáni hotelos munkát sohasem tudom előre hogy mikor dolgozom, és vagy hogy dolgozom-e egyátalán. Nem sok ez órában, de ha azt nézzük, hogy reggel nem látom a gyerekeket, napközben otthon vagyok, aztán kb másfél óra együtt, amikor ugye ebéd és leckeírás a program. és ha kicsit túlórázni kell, akkor már este sem találkozunk. Szóval… nem egyszerű… nagyon hiányoznak nekem.  Még vásárolni sem nagyon tudtunk elmenni együtt, és hétvégén ugye mindig dolgozom. Csabival azért voltak sokszor Carlowba, mondjuk kéthetente Dublinban a sógoréknál, megmaradt az hogy néha Kilkennybe a bolhapiacozni, egyszer egyszer bowlingozni, hol valamilyen barát aludt itt, vagy jött át néhány órára, szóval azért nem unalmas az élet, csak én maradok ki ezekből.

Február végén meghalt a nagymamám. Nagyon szeretem őt, nagyon fontos az életemben, nagyon szerettem hallgatni a történeteit a régi időkről (szerencsére én messze laktam, így én ritkán hallottam ugyanazt a történetet kétszer, nem úgy a család többi része) Most így belegondolva, ki tudja mi játszódott le benne, amiről ő nem beszélt? Milyen megoldások születtek a fejében a régi emlékek felidézésekor, amik megkönnyítették a lelkét? Tudom mindenkinek jobb már ez, hiszen már nagyon beteg volt, de sokat van a fejemben mostanság, és mindig mosolygok, hisz érzem, megnyugodott a lelke. A temetésre nem mentem haza, de szabaddá tettem magam ugyanabban az időben, és a fényképalbumom fotóin keresztül én is elbúcsúztam tőle.

Pár napig vendégül láttam egy barátnőm Dublinból. Nekem nagyon jót tett az biztos, mert kicsit kizökkentem a hétköznapokból. Tényleg nagyon szívesen várok barátokat ismerősöket hozzánk pár nap vendégeskedésre, bárkit is hívtam az mind komoly szándékkal volt. Szóval hajrá!!! Főleg azért mert idén nyáron teljesen egyedül leszek, mert Csabi is hazamegy nyárra, kicsit rendbeszedni a házunkat. (Lám lám minden rosszban van valami jó, igaz hogy nincs lakónk, de a gyerekek olyan rég álmodoztak már arról hogy újra a régi ágyukba aludhassanak).

Nagy élmény ért néhány hete. Végre én is eljutottam Kilkennybe. Ezek a bolhapiacok teljesen olyanok mint a régi KGST vagy lengyel piac otthon, vagy az Ecseri Pesten. Nagyon sok kincsre lehet itt lelni pár euróért. Gyönyörű idő volt, és tiszta időutazás. Tökéletesen beleillett az elmúlt hetek álomvilágába.

Február végéig komolyan kellett arra koncentrálom, hogy az életemben kialakult negatív dolgokat pozitívvá alakítsam át a fejemben. (Nem tudom egyébként más hogy van ezzel, de az utóbbi időben a környzetemben sokunknak nehezíti halmozott nehézség az életét.) Én úgy oldottam meg, hogy egyszerűen nem gondoltam rájuk, valamivel mindig eltereltem a figyelmem az anyagi és egyéb problémákról, az otthoni házam gondjairól ha pedig eszembe jutott mindig kreáltam rá egy pozitív hatást. (pl. Igaz hogy nem dolgoztam a benzinkútnál, de legalább pihentem egy kicsit, vagy nagyon kevés a pénzünk, de most tudom ám igazán értékelni azt amikor kicsit több van.) De legfőképpen beletemetkeztem saját magamba. Segített az, amit már régen is mondtam, hogy a hotelben reggelente magamban lehetek, sokat gondolkodhatok, hisz a takarítás nem igényel túl nagy koncentrációt. Bárki bármit is mond, én nagyon élvezem ezeket a reggeleket, nincs stressz, nincs semmi zavaró inger, nyugi van. És nem foglalkoztat az hogy diplomával vécét pucolok, sőt hálás vagyok amiért a munkahelyi streszt a minimumra tudtam csökkenteni. Igazából ezzel kezdődött, hogy kicsit kiléptem a valóságból. Amikor otthon voltam megkerestem a naplómat amit 13-19 éves korom között írtam. Azóta kb. 5 évvel ezelőtt olvastam újra (akkor kezdtem el megírni az életem történetét is), és most. Igen érdekes volt. Ugyanis az emlékek a fejünkben mindig eltávolodnak a valóságtól, és ugye egy egy esetet egészen másképpen értelmezünk más más életkorban is. Rettenetesen sajnálom így utólag hogy csak ezen rövid időszakban írtam naplót, szerintem mindenkinek szükség lenne rá. Ugyanis ameddig nem oldjuk meg a multunk problémáit, nem győzzük le saját démonainkat, addig nem lehetünk teljesen boldogok a jelenben.

Nagyon bonyolult időszak volt számomra a serdülőkor. Sokszor éreztem azt, hogy senki sem szeret, sokszor bántottak, és ezért nem egyszer én is kegyetlen voltam másokkal. Nem voltam igazán rossz gyerek, csak kerestem a helyem a világban, és ezért igen sok társaságban megfordultam. A boldogság és a boldogtalanság hullámvasútján utaztam, nem nagyon tanultam a hibáimból, játszottam a sorssal. Az az igazság, hogy mindezek ellenére nagyon szívesen gondolok vissza ezekre az évekre, mert így „felnőtt” fejjel érezem hogy a sors mindig a helyes út felé terelgetett. Amikor Tamással terhes lettem teljesen kétségbe estem, de most már tudom, hogy a legjobb dolog volt, ami akkor történhetett velem.

Azt szoktam mondani, hogy a gyerekeimre vigyázó angyalok rendesen megizzadnak, hát… az enyémeket biztosan le is kellett váltani párszor… annyiszor kellett figyelni rám. Még a mai fiatalok túlzásba vitt életét nézve is eléggé veszélyesen éltem akkoriban.

Furcsa véletlenek, érzések, álmok kerülgetnek, dalokban, könyvekben cikkekben „kódolt” üzenetek érkeznek felém. Még néhány éve biztosan nem mertem volna beszélni ilyenekről bárkinek, de az utóbbi időben egyre inkább önmagam akarok lenni, így egyáltalán nem szégyellem ezt a másoknak nevetségesnek hangzó dolgokat. Sokat „filozofálgatok” is és nagyon élvezem ha rájövök valami újra, vagy csak olyanra döbbenek rá, amit többször is elmondtak már nekem, csak valahogy nem fogtam fel, nem hallottam meg. Szerintem, ha az emberek egy kicsit odafigyelnének, sok betegség és véletlen baleset megelőzhető lenne, hiszen mindig kapunk figyelmeztetéseket. Miért van az, hogy amikor nagyon magunk alatt vagyunk, egyszercsak megcsörren a telefon és egy régi barát érdeklődik mi van velünk, akinek beszélhetünk bánatunkról? Hogy dühöngünk, mert dugóba kerültünk de ennek köszönhetően összefutunk valakivel, akit már régen láttunk? Sok sok véletlen, ami biztos vagyok,  másokkal is történnek.

A naplóm újraolvasása után a facebookon rátaláltam a miskolci régi baráti köröm klubjára, ahol már javában folyt a sztorizgatás. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve átlapoztam naplóm, és kiírtam a dokumentált bulikat, koncerteket dátum szerint, megosztva ezt minden érintettel. Be is indult az emlékezés, jókat derültem a kommenteken. Ennek köszönhetően újabb és újabb emberek jelentek meg újra az életemben, és hála a chatnek, beszélgettem is néhányukkal. Nagy élmény volt az is, hogy egy fiatal srác (úúú akkor belegondoltam, akár a fiam is lehetne J) ezen beírás alapján vette fel velem a kapcsolatot, mert kíváncsi volt az akkori miskolci „underground” életre. Ez nagyon jó érzéssel töltött el. Persze voltak még érdekességek is, amik felhívták a figyelmemet arra, hogy lehet, hogy bizonyos dolgokra rosszul emlékszem. Egy fiú, akivel olyan 18 éves korom körül voltam jóban (és láttam utoljára), rákérdezett, hogy benne van e a naplómban, mondtam hát persze, gyorsan kerestem is pár esetet. Beírogattam neki, és közben választ kaptam arra a kérdésre is hogy miért is szakadt meg a barátságunk. Egyértelműen ott volt az ok a naplóban, én mégis az elmúlt 20 évben többször gondolkodtam, mi is történhetett…

Ez az eset indított el abban, hogy elküldjem egy számomra nagyon fontos embernek azokat a bejegyzéseket, amik róla, rólunk szóltak. A mennyiséghez képest nagyon gyorsan végeztem vele, és érdekes, hogy hosszú idő után pont akkor akadtam össze vele a neten. Bár nem tudom nála milyen hatást értem el amikor elolvasta (bár rettentően érdelekne) nálam már a begépelés alatt helyére pakolódtak dolgok. Főleg attól kezdve, amikor két gépben is dolgoztam, és az egyszerűség kedvéért ott a végéről kezdtem, hogy majd egyszer csak összeér a kettő. Még mindig sok mindent nem értek, hogy miért kellett átélnem az életemben, de egyértelműen jó lépésnek érzem a naplóm feldolgozását. El is határoztam, hogy megkeresem az érintetteket, hátha az ő emlékeik helyrebillentenek.

A napló még inkább elhúzott a valóságból, egyre többet járattam a fejem a múlt eseményein. Nagyon jó emlékezni, mert az ember újra él mindent, érzi az érzéseket, illatokat, ízeket sokszor még a szelet, a nyári forróságot és a vacogtató hideget is. (erre nagyon jó a reggeli csendes hotel ingerszegény atmoszférája) A spa medencéje körüli felmosás kiváló akusztikát ad a régi dalokhoz, jókat énekelgetek a kedvenc dalaimból senkit sem zavarok, senki sem hallja. Nem is igazán csodálkoztam azon, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy a valóság kötelező feladatain kívül, már teljesen álomvilágban élek.

Ebben a világban az idő gyorsan rohant. Sokszor a fél órának hitt idők órák voltak, és a gyerekeimnek tett ígéreteim: „Pillanat és megyek” sokszor valahogy csak órák múlva teljesültek… ha teljesültek. Néha teljes éjszakák tüntek el alvás nélkül, vagy pár óra ájulásszerű állapottal. (Azért normális vagyok, nem kell ám hívni a pszichiátriát J) Sokat jelentett ekkor és most is Csabi, aki felügyelte, rendezte a gyerekeket. Igaz, hogy vele kapcsolatban is vannak változásaim. Változás van a levegőben, szerintem rajtam kívül sokunk érzi ezt. Az az igazság, hogy úgy érzem itt az idő amikor pontot kell tenni bizonyos dolgok végére, mint pl. a múltam és a házasságom is. Nem tudom, hogy milyen megoldás születik majd, hiszen közösen szeretnénk nevelni a gyerekeinket. Nagyon remélem, hogy barátsággá alakul át a kapcsolatunk, és amíg a gyerekek a szárnyaink alatt vannak jól megleszük egymás mellett.

Éjfél van. 9 felé mondtam a családnak, hogy fél óra és befejezem. Bár Sárával jót beszélgettem közben, meg Csanád is mutogatta a találmányai rajzát, azért az idő most is megtréfált.

De ki ne érezné pillanatnak a gyönyörű napokat, vagy egy örökkévalóságnak az utolsó fél órát egy izgalmas dolog előtt. Ébredezem ám. Mindjárt itt a húsvét és a tavaszi szünet, jön az anyukám, nyakunkon az év végi vizsga, és a nyár. A természet is ébred, az első tavaszi virágok után rügyeznek a fák, és mindenfelé nárciszok és a kedvenc bokraim sárgállanak. Már hetek óta újra kint legelnek a birkák az idei kisbárányokkal, csicseregnek a madarak, sokat süt a nap és ezek a „csodák” rengeteg energiával töltenek fel. Az élet gyönyörű, miért van az hogy elfelejtjük néha, hogy élvezzük, hiszen oly rövid, és lehet hogy tényleg csak egy van belőle.