FILOZOFÁLGATÁS

FILOZOFÁLGATÁS

Nemolyan régen olvastam egy könyvben:

„Igazán nagy változásokat sokszor egyetlen gondolat is képes előidézni”

És mennyire igaz ez. Kár hogy sokszor elsiklanak mellettünk ezek az aprócska útbaigazítótáblák.

Ezt a bejegyzés a saját filozófiámról szól. Vagyishogy csak egy része mert már megint nem sikerült befejeznem időben. Ki tudja, hátha valami apró agymenésem valakiben szikraként változásokat indít be, ami előreviszi.

Mindenhol tettem már utalást arra, hogy azon vagyok, hogy rendbetegyem a fejemben lévő kavart, de még azt szerintem nem említettem, hogy az egész kb.7-8 éve kezdődött egy házastársi vita után, amikor is a férjem a fejemhez vágta:

„ameddig önmagaddal nem vagy rendben, másokkal sem tudsz!!!”

Mennyire közhelynek hangzik, engem akkor mégis megfogott, hiszen rengeteg terhet viseltem a vállamon. Nem tudtam elfogadni a szüleim válását, hogy a fiúk kihasználták az érzéseimet, hogy a házasságom nem úgy alakult, ahogy gondoltam, és hogy elveszítettem az irányítást az életem felett, hogy a pénz átvette a hatalmat, és még sorolhatnám… és lassan az alapvető vidám természetem lassan a homályba veszett.

Személyreszabott horoszkóppal kezdődött minden, és jósnővel. Lehet nevetgélni… ekkor dolgoztam a művházban, és a rendezvényeken lehetőségem nyílt arra hogy meghallgassam mit mondanak. Később több asztrológussal is beszéltem. Nem azért, mert szemellenzősen hittem abban amit mondanak, hanem azért, mert ők láttak, éreztek valamit, amit én nem, és ezt összeegyeztetve a saját nézetemmel mindig alakult egy kicsit a kép.

Nagyrészt nem hisznek nekem amikor azt mondom: „Mond el őszintén mit gondolsz rólam!” hiszen rettenetesen nehéz valaki szemébe mondani azt ami kívülről látszik. Engem ezen ritka őszinte megnyilvánulások mindig előre vittek. Érdemes meghallgatni mások véleményét hogy hogyan látnak: néha iszonyatosan fáj, de biztos vagyok, hogy ha kizárjuk az :én nem ilyen vagyok! gondolatot, akkor észrevesszük a választ.

A személyes horoszkópok után sokáig nem történt semmi. Benne voltam egy mókuskerékben, ahol egyre rosszabban éreztem magam, egyre „savanyúbb” lettem, ahogy Csabi mindig fogalmaz. Majd jött a hírtelen döntés: Csabi Írországba költözött. Bármennyire is tudtam, hogy vissza fog jönni, és együtt lesz a család, rettenetesen nehéz, de hihetetlenül tanulságos időszak volt. Barátaim szerint kikerültem az agymosott állapotból, majd vissza amikor Csabi hazatért. Akkor kézzel lábbal tiltakoztam ez ellen, most rájöttem, hogy hogyan értették. Csabival feladtam önmagam egy nagy részét, azt szerettem volna, ha jól érzi magát, de nem vettem észre, hogy ezzel már nem önmagam vagyok, és hogy ő mást vár el tőlem, mint amit én adok. Amikor elment, csak magam voltam, amikor visszajött, minden kezdődött szinte előlről, azzal a különbséggel, hogy akkor találtam ki a helycserét az életünkben, mint megoldást: ő otthon marad főállású apaként, én meg elmegyek dolgozni főállásba valahová. Kezdeti lépés volt ahhoz, hogy jobban átláthassam a dolgot.

Íroszág, aki olvasgatott az tudja, hogy a lent és a fent zűrzavaros keveréke, itt valósult meg a helycsere. Arra számítottam, hogy nekünk lesz nehezebb és a gyerekeknek könnyebb a beilleszkedés, hogy itt majd megoldjuk a gondjainkat Csabival, és bíztam abban nagyon, hogy helyrejön a házasságunk. Hát ezek közül egyik sem jött be az első 3 évben. De mi van akkor ha ezek a buktatók, szenvedések, problémák ugyanúgy vihetnek a cél felé mint engem az életem nehézségei? Hiszen emlékezzünk csak vissza, néha egy nagyon nehéz életszakasz visz egy jobb jövő felé. Néha egy nagy sokkhatás, vagy egy szerencsétlen negatívhullám után  szinte szárnyalni tudunk. Néha minden összeomlik, dominóvárként a sok kudarc hatására, és ekkor, mint a griffmadár, saját hamvainkból születünk újjá. A Plútónak is azt tulajdonítják, hogy mindent lerombol, hogy egy új jobb születhessen. Lesznek dolgok, amik sohasem teljesülnek be, de valószínű azok nem szükségesek ahhoz az úthoz amit be kell járnunk. A lényeg, hogy ha önmagunk vagyunk, ha elfogadjuk magunkat minden könnyebben megy.

Évek teltek el (20-36 éves koromig) amikor gyűlöltem ha fényképeznek, és megmondom őszintén, hogy igazán nem is tudtam a saját szemembe nézni a tükörben sem. Egyszer valahol olvastam, hogy az első út az önmagunk elfogadásában az, hogy hosszasan tudjuk tartani a tekintetünket. Érdemes kipróbálni… nem egyszerű… pedig milyen egyszerűnek hangzik. Nekem 7 évembe került, de ma már képes vagyok arra, hogy reggel bármilyen fáradt, morcos kialvatlan vagyok belenézek a saját szemembe, és addig tartom a tekintetem, amíg meg nem látom az őszinte mosolyt az arcomon, és így, valóban könnyebben indul a nap.

Boldogság. Milyen furcsa érzés ez. Írtam már, hogy szerintem mindenkiben benne van csak képtelen megtalálni önmagában. De sajnos nemrég arra is rá kellett jönnöm, hogy nem elég ha megtalálod magadban… ha nem vagy képes kifelé sugározni, nem ér semmit az egész.

Furcsa érzés kerített hatalmába egy reggel, Húsvét előtt. Konkrétan ledöbbentem, hogy az idő mennyire elszaladt, és hogy én az elmúlt fél évben gyakorlatilag „zombiállapotban” élek. A munka-internet-alvás körforgása mellett mindent elhanyagoltam magam körül. Amíg magamat kezdem megtalálni, úgy távolodtam el a hús vér emberektől. Hiába érzem jól magam belül, ha ez kifelé nem érződik. Tehát nem elég megtalálni magadban a boldogságot és ezáltal boldognak érezni magad, ha ezt rajtad kívül senki sem veszi észre… hát… kb mint halottnak a csók.

Sokszor vágták már a fejemhez, hogy „neked bármit mondhatunk, úgy sem hallgatsz ránk!” Ez így is van. Nem elég mondani valamit, ha a másik nem érti, nem hallja… néha akár az ellenkezőjét is elérhetjük. Erről szólt az a fejezet, amiben arról beszéltem, hogy mindenkinél meg kell találnunk a kulcsot, ami kinyitja a fülét, lelkét, szívét.

És bizony sokszor a saját magunkhoz vezető kulcs is rejtve van… mint az önmagam megtalálásának hosszadalmas folyamata is mutat. És bár tudom, hogy még mindig csak az elején vagyok, de számtalan apró jel mutat arra, hogy jó úton járok, jó helyen vagyok, itt Írországban.

Ezt a blogot azért keztem el írni, hogy az otthon maradottak tudják mi történik itt kint velük, és bár nem tudom hányan olvassák, de mára egy olyan fórummá vált számomra, ahol leírhatom a gondolataimat. Néha jobb mint egy napló, mert mindig a letisztult gondolatok kerülnek ide, néha viszont kifejezetten korlátozó, hiszen azért bármennyire nyitott vagyok… mindent azért mégsem tehetek közszemlére.

A világnézetem félig kész állapotú folytatása megint eltolódik kissé. Ki kell még forrnia magát, majd eljön annak is az ideje.

Előző bejegyzésem óta eltelt majd egy hónap. A „zombiállapotom” még mindig tart, bár a lelkem nagyon szeretné már megtalálni az utat. Volt pár sűrű hetem, mert mindenfelé kellett ügyeket intézni, szűrővizsgálatokra menni. De épp a minap jegyeztem meg egy 14 órás munkanap után, hogy igazán nem értem, hogyan voltam képes 60-70 órákat dolgozni az év végén… bár lehet hogy csak eltunyultam.

Voltak vendégeskedések nálunk: a sógorék, anyukám, Tamás barátai voltak alvóvendégeink, és évek óta ismert itteni magyar barátaim végre eljutottak hozzánk. Sikerült egy estét nekem is Dublinban töltenem, megint voltunk egy carboot sale-en („KGSTpiacfíling”) és kirándulni is néhányszor. Nem győzöm elégszer csodálni a természet szépségét, és energiáját. Csodaszép időnk volt 20 fok körül, rengeteg napsütéssel. A gyerekek anyukámmal sétáltak, sütöttek, virágot ültettek, festegettek, és bográcsoztunk is. Sajnálom, hogy én alig tudtam vele találkozni, mert mit ad isten pont azon a héten hívtak be extra órákra dolgozni, de szerintem most nem én, hanem az unokák voltak a lényegesek. Újra meghívtak egy szülinapi buliba, és mint karácsonykor, most is munka után estem be egy rövid időre. Az este ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elénekeljek egy magyar dalt a kareoke-n de akkor egy csodaszép hangú lány kapta fel a mikrofont… hát… akkor marad a medence akusztikája magamban reggelente a hotelben. Munkáról egy picit. Éppen rossz periódusban vagyok, nem igazán élvezem a munkát, de tudom, hogy kibillenek ebből lassan. Hisz jön a nyár!

Kezd kikristályosodni végre a június-augusztus időszak. Június 19-én megyünk haza, pozsonyi landolással. (nah hogy innen mivel jutunk Magyarországra, az még kérdéses) én 24-ig leszek otthon aztán repülök vissza szintén Pozsonyból. Nyáron gondolom Miskolc-Isaszeg-táborozás  lesz a program, és nagyon remélem végre igazi szünidő lesz, és mindenki időben leteszi a vizsgáit, nem kell ismételnünk. Pár napja megvettem a visszafelé jegyet is, végül is én nem megyek haza, hanem a családom többi része augusztus 9-én repül vissza. A korai időpont azért van, mert Sárának 20-a körül kezdődik a gólyatábor szerű ismerkedéses hét a szakközépiskolában.

Szóval nyáron teljesen család nélkül leszek. Érdekes tapasztalatszerzés lesz, már előre látom.