TAVASZ? VAGY MI?

TAVASZ? VAGY MI?

         Tavasz? Merre vagy? A címen senki sem lepődik meg azt hiszem. Idén ugyanis nem csak Írországban, de a Kontinensen is elmaradt a tavasz… mit elmaradt??? Szinte felcserélődött a téllel… Márciusban még itt is napokon keresztül volt hó… bár távolról sem okozott akkora problémát mint Magyarországon. Az otthon kialakult helyzethez csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy itt az elmúlt két évben karácsony körül napokig víz sem volt a lakásokba (sok helyen így fűtés se) mert elfagyott… és itt százévben egyszer esik nagy hó… mégis fegyelmezett volt minden… hiszen senkire sem mutogathatunk olyan helyzetben ami felkészületlenül ér minket… Ennyit az időjárásjelentésről.   

Miután januárban mindenki visszazökkent a szokásos kerékvágásba, az élet rendesen közbeszólt… az utóbbi hetek mindenről szóltak csak NEM megszokott, kiszámítható és nyugodt hétköznapokról.

Visszatérve otthonról az első dolgaink egyike volt, hogy megnéztük a magyar cukrászdát, ami itt az írországi világ végi kis faluban nyílt december végén. A tulajdonos házaspár nagyon kedves, és igazából már nem is sütizni, inkább beszélgetni jár le a család összes tagja… a gyerekek néha még le is sétálnak az eddig kibírhatatlan hosszúságúnak nevezett úton J. Tamás elkezdett újra edzeni, és már ott tart hogy néha belevonta Sárát és Csanádot is. Kiváncsi vagyok meddig tart a lelkesedése… bár már jóval meghaladta a tavalyi két hetes fellángolását.

         Csabi, miután leamortizálta a kocsiját, néhány újabb horpadás és üvöltő kipufogó formájában a napi több száz km-es használattal, és végképp kimerült a hajnaltól éjjelig tartó munkaelfoglaltságban, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a dolgait és magának keres takarítható sütőket. Hatalmas önbizalommal felmondott, és arra számított hogy rögtön beindul az üzlet, és heti 4 sütővel megkeresi ugyanazt a pénzt amit a másik nem bejelentett helyen úgy kellett kikényszeríteni a „főnökétől”. Én kértem hogy legyen türelmes, vállaljon csak 3 napot, amíg beindulnak a dolgai és nekem a hotel is… de nem hallgatott rám. Ezzel kezdetét vette a konfliktusok tömkelege. Április van és két hete elértük hogy heti egynél megrendelésnél tart…

         Tamás és Sára nagyon nehezen viselték, hogy az apjuk megint egész nap otthon van, és rendszeressé váltak a viták. Persze minden esetben mindegyik félnek volt igazságtartalma… de ez nem vígasztalt abban, hogy a lakás háborús zónává változott. Én is hibás vagyok tudom… mert ha beleszóltam akkor a vita még nagyobbra nőtt… de képtelen voltam megállni, hogy az éppen aktuálisan negatív jelzőkkel illetett családtagom védelmére keljek. És persze ilyenkor én se maradtam ki a szórásból… ahhh ez a tinikor rendesen megzilálja minden érintett idegrendszerét.

         A veszekedéseknek persze vannak pozitív oldalai is. Tamás elment a sógoromhoz néhányszor majd, végre egy év kihagyás után újra az összes gyerek is nála vendégeskedett több alkalommal is. Ezeken a hétvégéken mindig nagyon jól érzik magukat, és teljesen feltöltődve jönnek haza… bár mostanában néhány hátráltató tényező közbe szólt… mint például, hogy ellopták a kocsimat.

         A kocsim. Szerelem volt első látásra, és a rendszáma megegyezett a vásárlás dátumával… július 24. Rengeteg minden munka lett volna rajta, lomha volt és hisztis és rajtam kívül senki sem szerette aki benne utazott… bosszúból még az egerek is elrágták a fűtéskábeleket… és januártól márciusig jéghideg autóban utaztam. Ennek ellenére néhány jelentéktelen hibától eltekintve simán átment a műszakin február közepén. Március 1-én egy koncertre készültem. Érdekes érzéseim voltak… mentem volna meg nem is… több okból kifolyólag is, és Sára is megjegyezte.. anya.. te nem akarsz elmenni… de én ragaszkodtam az előre eltervezett forgatókönyvhöz… délutáni alvás, koncert, hajnalban haza, déltől meló… A terv összes pontja teljesült… „nem pont úgy” ahogy kellett volna. A koncert végén kb. 2 órán keresztül készültem hazaindulni. A szívemhez két nagyon nagyon közel álló barátom is kérte aludjak nála, ne vezessek hajnalban, de hajthatatlan voltam… vesztemre. Hazavittem két ismerősöm, teljesen éber és friss voltam, zenét hallgattam épp csak kiértem Dublinból amikor egy kanyarban megcsúszott a kocsim és „már megint” gondolat kíséretében a domboldalon találtam magam. Semmi bajom nem lett, a kocsinak is csak az egyik reflektorbúrája tört… viszont a hónapok óta betegeskedő váltó megadta magát, azaz beszorult… beragadt váltóval ugye nem igazán lehet menni. Azonnal megálltak segíteni, mondtam minden ok, 2 perc múlva a rendőrség is arra járt, és ők is megállapították rendben vagyok, tiszta vagyok, nem vagyok ittas… addigra Csabit is felhívtam, hogy jöjjön értem. A rendőrök kiparancsoltak a kocsiból a szemben lévő kivilágított buszmegállóba, nehogy nagyobb baj történjen, ha valaki ugyanúgy jár mint én. 2 perc hajnali fagyos levegő után úgy döntöttem… inkább stoppolok, minthogy másfél óráig várjam Csabit… és felhívtam hogy ne jöjjön. A balesettől 20 méterre volt egy teljesen díszkivilágított bejárat kétszer olyan széles volt az út is így teljesen biztonságban éreztem magam. Húsz perc múlva jött is az első két autó, a második megállt, és „csodák csodájára” a falunkba is ment. Meleg autóban házig vittek J. Útközben kitaláltam a megoldást a kiesett kocsira, a barátnőm használaton kívüli, (bár papírok nélküli) autóját kértem és kaptam meg. Igaz hogy kertek alatt járok… de van autóm. Miután a szombatot estig végigdolgoztam és úgy gondoltam kellek én is és a kulcs is a biztosítónak, csak vasárnap jelentettem be a kárt, és kértem hazaszállítást. Na keddre, számtalan telefon után végre elértem, hogy kimenjenek a kocsiért… amit nem találtak. Ők azt mondták hogy biztos rossz címet adtam… én azt hittem hogy bénák… de másnapra kiderült az ok… az autónak hűlt helye volt. Egészen péntekig nem gondoltam arra, hogy valaki ellopta, csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam hogy ki szállíttatta el. Miután felkutatták a rendőrség, önkormányzat és biztosítók nyilvántartásait is… csak a lopás maradt. Úgyhogy kezdődött előről minden, biztosítóval telefonálás órákig, rendőrségen bejelentés, a biztosító lopásra szakosodott szakemberének keresztkérdéseire válaszolás… rengeteg időmet elvette. Bár a biztosító elvileg fedezi a kárt, és két héten belül fizetni kellett volna, jelen esetben számtalan hátráltató tényező van. Egy. a kocsi összes papírja a kesztyűtartóban volt, kettő a lopás előtt összetört, három, külföldiként úgy néznek rám, mint aki biztosítási csalást készül elkövetni hála a sok negatív tapasztalatuknak. Igazából nem idegesít a dolog, mert egyszer kifizetik és van alattam négy kerék ami gurul, nade mégse ugyanaz mintha nem történt volna semmi. Jelenleg még mindig a hiányzó papírokra várok… de azt már tudom hogy lassítanom kell.

         A kölcsönautóval való közlekedés okoz épp elég fejtörést. Március 20-ára Tamásnak és Sárának repjegye volt haza, nekem nem voltak kocspapírjaim, Csabi kocsijában 20 perc után is halláskárosodást lehetett kapni… hogy kerülnek ki a gyerekek a reptérre???

A március 15 – 17 ünnepi hétvégét a három gyerek Dublinba töltötte, hozzánk pedig váratlan vendégek érkeztek… és nagyszerűen érezte magát mindenki. Két addig ismeretlen vendégünk azonnal felajánlotta, hogy szívesen kiviszik a gyerekeket szerdán a reptérre, szóljak ha nem találok más megoldást. Nagyon jól esett. Végül nem vettem igénybe semmilyen segítséget, megkockáztattam az utat a kölcsönkocsival…  és azóta kétszer megjártam Dublint vele. A gyerekek úgy indultak haza, hogy milyen jó lesz a 20 fok és napsütés… erre kaptak havat, szelet, jegyet, esőt, borút és hideget.

És hogy miért maradt itthon Csanád? Azért mert Sárát is most majd 15 évesen engedtem először egyedül repülni, és nem éreztem Csanádot még elég érettnek ugyanehhez. Helyette megígértem neki, hogy az a három hét róla fog szólni… bár dolgozni fogok közben.

Nem is tudom mikor volt már ilyen nyugodt három hetünk. Remélem, hogy ugyanezt mondhatják el magukról a nagyok is. Csanádnak leginkább kedvenc étel kívánságai voltak, de voltunk  vidámparkba,  egy nap aludtunk a hotelbe,  használtuk a Spát, és együtt töltöttünk egy egész napot Dublinba is. A nagyok mindjárt itthon vannak… nagyon kíváncsi vagyok arra hogy mi változik…

Változás… bennem a lelkemben is történt jónéhány. Sok minden a helyére került az utóbbi viharos időkben. Néhány mondatban említettem az előző bejegyzésemben, hogy csaknem 20 év után újra a szerelem csapdájába estem… amit ugyan nem követett valódi kapcsolat de az érzésekért megérte minden percét. Megtanultam gyakorlatban is azt, hogy a boldogságunk nem a másiktól csak önmagunktól függ… én annak ellenére is szárnyaltam, hogy a másik fél szóba sem állt velem. Boldogság volt a szívemben… nem azért mert volt aki  viszontszeret… egyszerűen az érzésért… amit oly régen éreztem már. Persze hála a felnőttség csíráinak bennem és saját egyéniségem erejének, azért tudtam hol a határ, és egy nap elhatároztam, hogy vége. Igaz volt néhány napom amit senkinek sem kívánok, olyan érzelmi hullámvasutazást éltem meg amit még talán sohase előtte, de azt hiszem már teljesen rendben vagyok. Tényleg csak néhányan vannak akikért lángoltam valaha is, de Ő is örökre belekerült ezen kevesek közé, és mindig különleges lesz számomra… de igazából nagyon örülök annak hogy már nem vagyok rózsaszín. A szívemmel együtt szárnyalt a lelkem is és rengeteg minden helyre került azokból a fájdalmas dolgokból amiről úgy gondoltam hogyha jó mélyre, elzárom, elásom és elfelejtem hova dugtam, akkor soha többé nem fognak bántani. Bizony… bele lehet dögleni a fájdalomba évtizedek után is ha felszínre kerülnek… de leírhatatlan és elmondhatatlan az a felszabadultság ami a feldolgozást követi… és az a  legesleg érzés amikor nem tudod szavakba foglalni azt ami a szívedben ég.

Sára mondta nekem egyszer, hogy sírásnak és panaszkodásnak tűnik a blogom… Én nem annak szánom. Úgy gondolom hogy bármi rossz is történt velem az elmúlt években, később az élet mindig megmutatta a miértet, és a kiderült hogy a jó irányba vitt. Az élet csodaszép! Ha elkezded kutatni a boldogság apró csiráit, a rossz dolgokban, hamarosan keresned sem kell… a boldogság te magad leszel J.

2013 JANUÁR

2013 JANUÁR

Utólagos BUÉK meg ünnepi jókívánságokkal kezdek, mert már megint jó rég írtam. Az az igazság hogy rengeteg mindenről beszélnék, de megint benne vagyok egy lezáratlan helyzetbe, és mint már mondottam volt többször… befejezett dolgokat szeretek megosztani. Szóval lesz majd megint lelkizés, de az majd később J.

Mi is történt az elmúlt hónapokban? Igazából nem sok minden mégis rengeteg változás.. legfőképpen bennem…

Ott tartottunk hogy október, iskolakezdés…

Az idei könyvrendelés rettenetesen elhúzódott. Mivel csak szeptember elején kezdtem a beszerzést, így sokszor heteket kellett várni a megrendelésünkre, majd kiderült hogy rosszat kaptunk, aztán Tamás variált még a tantárgyain… szóval november lett mire minden meglett. Az őszi szünetben én dolgoztam a gyerekek unatkoztak otthon. Csanád idén Carlowba ment halloweenezni egy osztálytársával szokásos tömérdek édességgel megpakolva ért haza.

Ekkoriban kezdődött hogy egyre többet jártam Dublinba, hol egyedül hol Tamást hol Sárát vittem magammal. Egyszerűen jól esett kilépni kicsit a taposómalomból, és a két nagy is többségében jól érezte magát. Nem volt persze egyszerű mert tudni kell hogy Írországba a szórakozóhelyekre 18 éven aluliak este 8 vagy 9 után nem mehetnek be, még a szüleikkel sem. Az első esetben nagyon felháborodtam, mert az én felügyeletem alatt voltak az éjszakába, ellentétbe azzal a temérdek tinitől akik hajnalig a Temple bar utcáit róják keresve olyan helyet ahová mégis becsúszhatnak. Érthetetlen ez a szabály ebben a formában…

Az éjszakázásokkal párhuzamosan Csabi egyre feszültebb lett… nyitott házasság ide vagy oda féltékenykedett, válással fenyegetőzött… Pedig egy évvel ezelőttig ő rendszeresen járt a sógorhoz hétvégente sörözni… évekig… amikor én tettem akkor meg pár alkalom után kikészült. A valódi ok persze a bezártságérzés volt szerintem, mert megtapasztalta újra a munkát, kiszabadult otthonról, saját pénze volt, és most visszazuhant a 4 fal és a tőlem való anyagi függés gödrébe.

Tamás 17 éves lett. Már évek óta vannak problémák közte és Csabi között, de az utóbbi időben nagy harcok folynak. Nem is tudom sokszor eldönteni kinek van igaza… mindenesetre mindketten megengedhetetlen hangon beszélnek a másikhoz… mondom én… aki szintén kimondja ami a szívét nyomja öncenzúra nélkül… de ez… hát még nekem is sok(k).

Mostanában sokszor meginogtam hogy helyes volt e a nyitott őszinte kevés szabállyal tűzdelt nevelést választanom néhány Tamásféle szidalomhalom után -amiből azért nekem is jut ha rossz napja van-, de mindig arra jutottam hogy igen ez az én utam. A szigorú nevelésnél nehézséget jelent mindkét félnek a szabályok betartása, nálunk pedig lelkileg nehéz feldolgozni az őszinteséget…. egyik sem egyszerű… csak mást tartunk fontosnak.

Őszinteség. Milyen gyilkos is tud lenni… még önmagunkkal szemben is…

Miért írom ezt? Mert szerelembe estem. És hetek teltek el úgy hogy még én sem mertem szembenézni az érzéseimmel. Mióta viszont igen, annak ellenére hogy az érzést nem követte valódi kapcsolat, a körülöttem lévőkből megdöbbenést, szánakozást, undort, és érthetetlenséget váltottam ki… Csak azért mert őszintén vállaltam önmagam és mások előtt is hogy mit érzek…

Sosem fogom felfogni, hogy mennyivel „jobb” megoldás eljátszani a környezet előtt a boldog házaspárt, és titokban randevúzgatni, lopva keresni máshol a boldogságot.

És csodálkozunk azon hogy mindent hamisnak érzünk??? Mint pl az „elkurvult” ünnepeket.

Nem olyan rég volt hogy újraolvastam a  pár évvel ezelőtti döbbenetem, mikor is november 1. után megjelentek a karácsonyi előkészületek az üzletekben… hát idén már szeptemberre tevődött ez át és a halloweeni őrülettel már párhuzamosan ott volt a karácsonyi vásárolj vásárolj vásárolj szugerálás. Nem is csodálom, hogy idén egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, pedig Sárával és Tamással többször „shoppingoltunk” a díszkivilágított karácsonyi illatokkal teli Dublinba.

December közepére mindenki nagyon elfáradt. A gyerekek délután elaludtak és reggel meg nem tudtak felkelni, összeszedtek mindenféle köhögős, orrfolyós torokfájós nyavalyákat, és ez az időszak egybeesett azzal hogy Csabi újra dolgozni kezdett. Most sütőket takarít Dublinba. 6-7 óra körül indul és 8-10 körül ér haza este, így a gyerekek megint háromszor egy héten egyedül indulnak… ha le nem késik a buszt. Hát… így hogy nincs felügyelet, bizony többször előfordult hogy Tamás otthon maradt…

Azért Tamás egyensúlyozta a hülyeségeit, ugyanis összefogta a testvéreit, odafigyel leginkább Csanádra, és elkezdett rendezgetni takarítani. A nagyját egyedül, de sok mindent a többiekkel közösen csinált. A gyerekek igazi testvérként viselkednek megint, és egészen megváltozott  az „öten ötfelé vonulunk a házban” irányvonal is. Gondolom ez annak is köszönhető, hogy megint voltak otthon egyedül. Figyeltek egymásra, közös programokat találtak ki magunknak, főzőcskéztek, sütögettek. A mézeskalácsot és a bejglit idén minimális besegítéssel Tamás és Sára készítette.

Az idén minden eddigi ír karácsonynál nagyobb volt a várakozás, ugyanis 5 év óta először mentünk haza a téli szünetben. Karácsony után majd két hétig voltunk otthon. Bajba is voltam rendesen, mert tanulni a magyar vizsgákra amúgy se egyszerű rávenni a gyerekeket, hátmég most; a nyúlnak és a malacnak is nehéz volt szállást találni, a szokásosan túlvásárolt kajával mit kezdeni, és mivel mind az öten mentünk, így a fuvarozás is kérdéses volt. Persze ahogy lenni szokott minden megoldódott.

A karácsony kétszer egy órás vitát leszámítva nyugiba telt. Én még dolgoztam az utazás reggelén, 4-re terveztem az indulást, és 3-kor már kész is voltunk mindennel. Át is futott az agyamon, hogy ne induljunk e el hamarabb de -mint később kiderült, helytelenül- elvetettem az ötletet. Beültünk a kocsiba és néhány perc után realizálódott bennem, hogy bizony elnéztem az indulást… egy órával később mint ahogy kellett volna… A család többi tagjának az érdeklődését mutatja hogy senki sem foglalkozott az időpontokkal, de persze amikor kiderült a késés… ki is volt a hibás.. mint én.  Megint csak áldani tudom azt, hogy vészhelyzetben az esetek többségében bekapcsol bennem valami tartalékenergia, így felhívtam telefonon egy ismerősömet, és megkértem, hogy álljon már át az autómmal a reptéri parkolóból a hosszú távú parkolóba így simán elértük a gépet. Persze Sára nyávogása miatt szedtük a lábunkat, de a kapunyitásra így is vártunk háromnegyed órát, aztán az óriási szélben csoda hogy elindultunk… mondtuk is, hogy ha Csabi jön tuti hogy rossz a repülőutunk… szegény igen rosszul viseli amúgy is az utazást.

Anyósomhoz készültünk első éjjel, mert egy régi barátom meghívott az esküvőjére ami Pesten volt (amire végül nem jutottam el), másnap pedig a 20 évvel ezelőtti miskolci underground társaság bulijára voltam hivatalos. Mondanom sem kell hogy a sok stressz valahol ki kellett hogy jöjjön… az indulás reggelén már éreztem hogy bújkál bennem valami, de mire leszálltunk addigra igazán pocsékul éreztem magam. Influenzaszerű takonykór, szörnyű torokfájással, majd hála a csacsogásnak, éneklésnek, zenetúlkiabálásnak a hangom is majd teljesen elment. Szépen kezdődött a szabadság.

A szilvesztert idén először töltötte külön a család, de ha a lúd legyen kövér… öten ötfelé mentünk. Sára a pesti barátaival, Tamás a miskolci barátaival, Csanád az öcsémékkel, Csabi Isaszegen, én pedig pár volt középiskolás osztálytársammal –meg előtte pár órát a bátyámnál- ünnepeltünk. A szabi utolsó hete szokásos őrületben telt, vizsgamegbeszélések, tanulás, vizsgák előtt átnézés még utoljára, vizsgázások sok különböző időpontban, közben megpróbálni találkozni a barátaimmal… huh… de jó már befejezett dologként írni róla J.

A visszafele utat úgy terveztem, hogy van időnk, menjünk ki a reptérre tömegközlekedéssel. Azt hiszem legközelebb jobban átgondolom…

Azzal még nem is volt gond hogy Isaszeg- Bp Keleti onnan egy buszmegálló Zuglóig… bár a busz kicsit szűkös volt a kézipoggyászokkal is… Zuglóból talán 10 perc múlva jött egy IC, így az is kényelmesnek bizonyult, viszont Csabi felfedezett a váróba egy kiírást miszerint még utaznunk kell a 200E-s busszal is. Ugyanis én is és az anyám is elfelejtette, hogy a vonat az 1-es bezárt terminálhoz megy, a ferihegy2 pedig még jó pár buszmegálló onnan. Jeggyel se készültünk… még az volt a szerencse hogy tömve volt a busz így ellenőrnek esélye sem volt. Így is nagyon korán kiértünk sehol se kellett sietni, viszont összességébe 11 órát utaztunk úgy hogy Sára belázasodott előző este.

Jéghideg cseregépben ültünk egy órát, aztán fél órát vártunk hogy jégtelenítsék a szárnyakat, egy óra késéssel megérkeztünk, szerencsére a kocsink is megvolt, csak a fűtés nem indult. Most másfél órát ültünk fűtés nélkül, bár gyorsan beleheltük,  de azért szétfagyott a lábujjam mire hazaértünk… a szintén hideg lakásba… ahol fél óra után leállt a fűtés… 13 fokos alsószint és 10 fokos felsőszint… hááát… nem volt túl kellemes éjszakánk.

Másnap persze a gyerekek nem mentek iskolába… önhatalmúlag… amit nem értettem, mert ott legalább meleg volt. Szerda estétől szombat estéig volt hideg otthon, mert mint kiderült leszívták az olajunkat, így levegő került a rendszerbe, majd a felkavarodott szemcsék eldugították a szűrőket… Az öröm az ürömben viszont az, hogy a három gyerek beköltözött a nappaliba a kandalló melege mellé, és nagyon nyugis 3 napunk volt… meg merem kockáztatni hogy még élvezték is.

Aztán persze beindultak a szokásos szürke hétköznapok és a taposómalom… de remélem hogy lesz jópár alkalom, történés, újdonság, ami kibillent minket.