ÉN

ÉN

Mindenkinél eljön egyszer az az időszak, amikor önmaga szeretne lenni. Milyen egyszerű is lenne ha csak egy elhatározás lenne az egész. De sajnos sokan már az elején feladják, akkor amikor eléjük kerülnek az első nehézségek. Pedig már a hadvezérek is megmondták, hogy sokszor egy vereségből többet tanulhatunk mit tíz győzelemből. Önmagunk. A szív a lélek és az ész különböző érzéseket sugall felénk, a családunknak, iskolának, munkahelynek is meg kell felelni, és be kell tartani az élet játékszabályait is. Hogyan is lehetnénk önmagunk amikor 5-6 különböző elvárás van felénk? Nagyon nehéz eltalálni a helyes egyensúlyt.

Mindenki a saját útján halad. Valaki megreked, valaki tévútra téved. De az ÚT mindig vezet valahová, csak meg kell találni a helyes ösvényt.

Amikor gyerek voltam és megtanultam olvasni, szinte faltam a könyveket, volt hogy hajnaltól hajnalig. Szenvedélyes voltam már akkor is. Aztán a gyerekek születése után nem ment többet. Valamit el kell veszítenünk hogy rátaláljunk valami másra. Most újra olvasok. És hogy a helyes úton járok, azt onnan tudom, hogy mindent, amit a saját fejemben kisakkoztam visszaolvasom valahol. Néha szinte szó szerint.

Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy jó, ha az ember beletörődik a sorsába, beletörődik abba, hogy boldogtalan a szíve azért, hogy másokat szolgáljon. Feladja önmaga egy részét, hogy más boldog lehessen. De. Mi van akkor ha a másik nem azt várja el, ha a másik nem boldog attól amit kap? Ezért lenne fontos az őszinteség. Őszinteség önmagunkhoz elsősorban, és őszinteség ezután a másik felé.

De hogyan várjuk el tiszta érzéseket a másiktól, ha nem merünk belenézni önmagunkba?

Hogyan érhetünk el valamit, ha mindig csak várjuk, hogy az egyszer csak megtörténik?

Ha a tettek mezejére lépünk, akkor viszont elkerülhetetlen, hogy néha bozótosba vezet az út, néha tisztásokon keresztül, néha egy hegycsúcsot kell megmászni, és néha zuhannunk kell, hogy visszatérhessünk a helyes irányba.

A legutóbbi könyvem pontosan arról szólt, hogy hogyan találjuk, és tartsuk meg a hitünk a nehézségek, veszteségek ellenére is.

Nekem sajátságos hitem van. Úgy gondolom, hogy nem kell irányzatokat követnünk, hiszen a világvallások minden pontja nem fedheti azt amik mi vagyunk. Szerintem minden vallás ugyanazt nézi, csak mást lát meg belőle. 16 voltam amikor elkezdtem felépíteni a saját hitvallásomat, pont akkor amikor összedőlt az addigi világom.

Boldog szeretnék lenni, és tudom hogy csak úgy lehetek az, ha elfogadom önmagam, és az ezzel járó nehezítettségeket, mert az ember hitét pedig sokszor próbára teszik.

Sokszor kerülünk válaszút elé. Az egészen apróktól kezdve (pl. melyik úton induljak ma reggel a munkahelyemre?) az egészen nagyokig (pl. új életünk Írországba) Sohasem tudhatjuk hogy a jót választottuk-e hiszen nem tudhatjuk, mi lett volna ha a másikat választjuk. Az élet kegyetlen játék, mert csak 1 lehetőségünk van. Én mégis úgy gondolom, hogy ha figyeljük az élet jeleit és van hitünk, nem kerülhetünk olyan mélyre, hogy ne tudnánk felkapaszkodni belőle.

Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy várok arra, hogy Csabi kinyíljon, mert tudom, hogy fontos nekem. Rengeteget tanultam tőle, pont abból hogy ő annyira más. De 2 éve kiderült, hogy ez nagyon rossz döntés volt. Ekkor mondtam neki azt, hogy ha bármit is akar neki kell tennie a kapcsolatunkért, én várok. Az idő teljesen megfelelő volt, hiszen én teljesen beletemetkeztem a munkába, amit élveztem is, ő pedig otthon, a munkahelyi stressz kizárásával szabad kapacitást kapott. Hogy ez az időszak mire volt jó, majd az élet megmondja, de hogy mindketten szenvedtünk benne az biztos.

Egy évvel ezelőtt pedig rettenetesen felgyorsult minden. A múltam árnyékai feltűntek újra az életembe, felszakítva sebeket bennem. Összezavarodtam, majd rájöttem: indulnom kell valamerre. A múlt árnyai ugyanis addig követnek, míg szembe nem nézel velük, és a múltbéli önmagaddal. A múltunk azért marad élő, hogy tanuljunk a hibáinkból, hogy újra és újra felidézzük egészen addig, míg rá nem jövünk az üzenetére, és akkor megtaláljuk a jövő felé a helyes irányt.

Nyáron a Titok könyv megnyitott. Először sikerült saját démonjaimat legyőzni, ami azt jelentette, hogy szépen lassan ritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a fejemből azok a gondolatok, amik egy egy banális problémát a legrosszabb végkifejletig vetítettek filmként a lelki szemeim elé. Aztán lebontottam a saját magam által megbilincselt szívem láncait, és újra meghallottam a szívem üzenetét. Talán 20 éves voltam, amikor eldöntöttem: soha többé nem akarok szerelmes lenni, de szerelem nélkül nem élhet az ember. Aztán pár hete sikerült lerombolnom a nőiességem elé épített falakat. 16 éves voltam, amikor úgy gondoltam, hogy engem ne azért szeressenek, mert szőke kék szemű vékony lány vagyok. Magamért szeressenek, ne a testemért. Persze itt is meg lehet találni a helyes egyensúlyt, nem az a megoldás, ha a szürke kisegér bőrébe bújok.

Mint már többször írtam, jól vagyok. A gondolataim szárnyalnak.

A falak leomoltak, viszont a romokat el kell takarítani. Jelenleg össze vagyok zavarodva, mert annyi út tárult elém, hogy nem tudom merre induljak. Az elmúlt évben többször voltam a boldog majd zuhantam a mélybe. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, pedig az az 1 jó irány mindig ott van a szemem előtt. De érzem, hogy van hitem, türelmem hogy megtaláljam. És egyszer végre igazán boldog leszek kívül, belül