MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

Már csak egy hét… hihetetlen de csak elmúlt ez a hosszú nyári szünet és újra láthatom a gyerekeimet. Hullámhegyeken és hullámvölgyeken túl, de összességében egészen jól bírtam. Hála annak, hogy egy könyv, a TITOK hatására megváltoztattam kicsit a gondolkodásom.

Furcsa érzés… de valóban működik a gondolat alkotó ereje.

Akkor kicsit mesélek.

A gyerekek elrepültek, szörnyű űrt hagytak maguk mögött. Persze ha az ember dolgozik, és csak aludni jár haza egy ideig ez egészen elfogadható, hiszen nem kell mosni, főzni, takarítani, odafigyelni, meghallgatni, szétválasztani, bíráskodni, üvöltözni… de hihetetlen gyorsasággal hiányozni kezd minden. A kezdetekben a webkamera beállítási gondjai miatt csak szóban beszélhettünk, majd szerencsére pár hete láthatom is őket. Mondhatni nem túl közlékenyek, és persze rendszeresen sérelmezik a tanulást. Ennek ellenére rengeteg helyen voltak. Sára 5-5 napot Isaszegen, Csanád 1-1 hetet táborban (az egyik csak pár órás úszás volt…), Szlovákiában, strandokon, kirándulásokon… szóval én a helyükben befognám a számat, mert ki az aki 3 hónap nyári szünetet kap, rajtuk kívül.

Azért némi meglepő adat: az iskolákban amikor mondtam, hogy csak később kezdik a tanévet, egy vállrándítással közölték hogy persze, semmi gond, és arra a kérdésemre, hogy kérik-e mindezt írásban, határozott nemmel válaszoltak. Mindkét iskolában… hihetetlen.

A munkahelyeim köszönik szépen megvannak. A benzinkúton zajlik az élet… az első hetek láblógatásait -a folyamatos dolgozói óraszám csökkentésével- a nyelvkilógós hajtás váltotta fel. Mindenki hajt, kivéve a majd dupla fizetéssel bíró séfet. Először szörnyen mérges voltam rá, hiszen a folyamatos: „tégy meg egy szívességet” mondataival gyakorlatilag én dolgozom helyette, ha meg én nem vagyok, hatalmas mosatlanhalmokkal, befejezetlen munkafolyamatokkal adják át a lányok a műszakot. Aztán kezdtem máshogy nézni: másfél év munkanélküliség, és csak hotelos állások után persze hogy meglepő lehet ez a helyzet. A szakács nem használ kesztyűt (a deli igen) soha sem mosogat (ott a kitchen porter) és saját maga ura (itt egy vagon hisztis csaj főnöke). Szóval megértem, hogy nehezen szokik bele, de azt nem hogy nem nagyon töri magát, és learatja mások helyett a babérokat. Gyakorlatilag a második héttől kezdve én főzöm helyette az ételek javarészét. (Egyébként hihetetlenül élvezem, főleg, hogy már másfél éve álmodozom arról, hogy konyhán dolgozzak)

Néhány hete kineveztek hétvégi supervisornak (kisfőnöknek!!!) amit nem akartam elfogadni, de szerencsére nem is kellett, mert a nagyfőnök fogta és átírta az egész beosztást, lecsökkentve a már lecsökkenthetetlennek hitt órákat. Az eredeti –ételelőkészítői- munkám megszűnt, de én azok kevesek közé tartoztam, akiknek nem nagy változás történt a beosztásában. Mondhatni jól jött mert túl sok is volt, és akkoriban kellett igényelni az új medical cardot, és a tankönyvtámogatást, és az első pár heti fizetésemmel jócskán túlléptük a határt… azaz elestünk volna tőlük. Így is drukkolok hogy megkapjuk.

Nagyon jól érzem magam az az új boltban. Elfogadnak, felnéznek rám hihetetlennek gondolt munkabírásom, és szó nélküli túlórázásaim miatt (persze, írek… nem tudják).

A munkaköröm szerteágazó: a mosogatástól az étel előkészítésig, a főzéstől a kiszolgálásig minden beletartozik. Rengeteg ír ételt ismertem meg, és tanultam meg elkészíteni. Mondjuk azt nem nehéz… szerintem a többségét egy gyerek is játszva megcsinálja… komolyan.

Az utolsó nagy óraszámcsökkenéssel egy napon történt, hogy a hotelos délutáni óráimat is gyakorlatilag elvették. Persze mindez tartott egészen 3 napig, amikor is minden elképzelést felülmúlóan beindult a hotel, recesszió ide, recesszió oda…. Hát…rendesen lóg a nyelvem mostanság.

Kaptam egy megjegyzést a napokban, aminek a lényege az volt, hogy „egyetemi végzettséggel, az az életcélom, hogy takarítsak?” rendesen elgondolkoztatott. Nem azért, mert magamba zuhantam, hogy jéé tényleg…, hanem azért, mert újfent ledöbbentem azon az általános felfogáson, hogy a takarító nem ember… azaz az alacsony képesítést igénylő munka… mondhatni nem munka.

Isaszegen éltem, amikor egy alkalommal –sajna- elvállaltam egy rendezvény után a sportcsarnok felmosását. Hát.. akkor biza megtanultam becsülni a takarítók munkáját, bár mindig azt mondogattam soha sem tudnám ezt csinálni (soha ne mond hogy soha… igaz???) Így voltam ezzel a szakácsmunkával és a kereskedelemmel is. Kicsit belekóstoltam, és azt mondtam… ezt én soha nem tudnám csinálni. Isten bizony sokszor azt érzem, hogy a sors szórakozik velem, és csakazértis (amilyen sokszor én is vagyok) elém állít egy soha akadályt… huh… bizony nehéz lecke az élet… de igazán élvezem.

Szóval lényeg a lényeg… mindenki akinek van célja az életben (és nekem igenis van, bárki is gondolja az ellenkezőjét) mérlegeli a célhoz kapcsolódó lépéseket, amik bizony sok esetben visszalépéssel járnak, de messzebbre repítenek. Tehát üzenem mindenkinek: minden munkának megvannak a jó oldalai, és ami a legfontosabb, ha megtanulod szeretni amit csinálsz, meglátod a fontosságát, bármi legyen is az amivel foglalkozol, bármilyen aljamunka… sokkal jobb mint az az un. „álommunkahely” amit kikönyököltél magadnak, de rettenetesen érzed benne magad… és ami nem elhanyagolható… meg sem fizetik.

Én szeretem a munkáimat… a takarítást azért mert magamban vagyok a gondolataimmal, a csendes hotelben, a benzinkutat meg azért, mert a főzés körül forog, amit imádok, és minden nap új embereket ismerhetek meg… ami szinte a lételemem.

Más. Bulik. Mint már írtam egyszer pár hónapja felkértek egy 300 fős szülinap főzésére (jó csak fagyasztott áruk kisütésére…). Előtte is mindig kaptam invitálásokat, de soha nem éltem vele, mert úgy éreztem, nem tudok megfelelően megjelenni, illendő ruha híján. De.. ide mindenképp el kellett mennem, mert az étel magától nem repül oda… de egyáltalán nem bántam meg. Amikor a gyerekek elmentek, a következő meghívásra igent mondtam, annak ellenére, hogy teljesen kialvatlan voltam, és másnap is dolgoztam. Ezután rögtön jött a következő… ezért elhatároztam veszek már magamnak valami alkalmi ruhát… hisz ilyenem soha sem volt. A vásárlás rettenetesen jó búfelejtő… tényleg… be is szereztem néhány új ruhadarabot. Persze az alkalmizásból nem lett semmi, mert hála kifacsarodott ízlésemnek, és a sportnak köszönhető gyenge bokaszalagjaimnak, igen nehéz megfelelő cipőt találni… sportcipőbe meg talán mégse. Egyébként az ír buli sokkal viccesebb a magyaroknál, hiszen rettenetesen sokat isznak, és én aki egyátalán nem, jókat mulatok rajtuk. Azokívül valahogy balhémentesebbek… valahogy nem kötekedőek, mint otthon, és nem elhanyagolható a dohányzásmentesség. Ó erről jut eszembe, hogy hogyan oldották meg a dohányzást a kocsmákba, a birkáknak képzelt írek. A tetőket megemelték, így tulajdonképpen nyitott tér… a füst felszáll, és huss elszáll.. jó gondolat… okos… És ahogy megtudtam, a dohánystop után rengeteg pub-ot átalakítottak, így vannak szinte teljesen zárt de dohányzó részek is, amik akármennyire zsúfoltak, nem áll bennük a füst.

Otthon töltött időm nagy részében a gép előtt ülök. Eleinte azért mert a gyerekek bejelentkezését vártam, majd később rákattantam a facebookra. Húúúú ez milyen jóóóó. Annyi mindenkivel beszélgettem már akikkel sok sok éve nem… hála a chat szolgáltatásnak. Igazán sajnálom, hogy nem sokan használják még magyarok, az iwiw még mindig népszerűbb. De hihetetlen érzés, amikor majd 20 éve nem látott, vagy elveszettnek hitt emberek szólnak hozzád. 

A barátság igen fontos dolog. Néhány hete még azt írtam, mennyire rossz, hogy sokan lemorzsolódtak, most már úgy gondolom: nem is baj. Hiszen legalább megmutatkoznak az igaziak, mert azokon nem fog idő és tér. És ha valaki el is tűnnik időlegesen… azok akik igazán fontosak mindig az életed részei lesznek, és biztos hogy újra találkoztok.

Nagyon örülök az itteni, ennyi idő után bátran kijelenthetem: barátaimnak, akik egy maroknyian sincsenek, mégis búban bánatban örömben lelkiekben osztoznak velem.

Nap mint nap érzem a jelentőségét itteni életünknek, és most már azt is tudom, hogy a gyerekek is beilleszkednek az az ír életbe. Tudom, hogy nehéz időszak ez a számukra, de mindenképpen kamatoztatni fogják az életükben az itt tanultakat.

Tudom, hogy később rájönnek, és megköszönik. Mint ahogy azt is tudom, hogy azok, akik most félreértenek, később megértenek majd. És abban is biztos vagyok, hogy akik megbántottak bocsánatot kérnek.

Mindjárt otthon… vizsgák, ablakcsere, oltások, személyi, rengeteg ügy… sok sok régi arc… és remélem néhány nap nyaralás… együtt… öten… mert bármennyire is hihetetlen, Csabi hazamerészkedik majd 3 év után.