KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

Épp most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és vállonveregettem magam, mert igazán jól sikerült. Tényleg jó passzban voltam amikor fogalmaztam, tele pozitív gondolatokkal.

Az utolsó két hét hihetetlenül lassúnak tűnt az utazás előtt. Főleg, hogy a lengyel kollégám is szabira ment, és senki sem volt aki vállalta volna a munkáját, ezért csak én maradtam. Gondoltam, sebaj majd otthon feltöltődöm, de álmomban se gondoltam volna  azt, ami történt velem. Az ország, a keserűség, a negatív gondolatok, az allergia, a támadások olyan szinten szívták el az energiámat, hogy két hét alatt teljesen kimerültem. Na de kezdjük az elején:

Néhány nappal az indulás előtt valamilyen csoda folytán Tamás iskolájának az igazgatója engedélyezte, hogy Ábel, az öcsém legnagyobb fia Írországban tanulhasson. Nem tudom mi történt, az öcsém kiváló angolja hatotta meg, önmagától gondolta meg magát, vagy esetleg az általános iskola igazgatója vette rá (mert ő igen segítőkész volt…) lényeg a lényeg, Ábel előtt szabad volt az út.

Természetesen kihasználva az utolsó napok szabadságát, ellátogattam néhány magyar ismerőshöz és annak ellenére, hogy minden esetben az alvásidőm terhére történtek ezek, mindannyiszor igazán jól éreztem magam. Tényleg nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyit jelent nekem az a pár ember akit sikerült itt megismernem.

Az utolsó napokban arra is sikerült időt szakítani, hogy a Rathvillyben többször látott magyar rendszámos autó tulajdonosának feltételezett lakhelyére bedobjak egy cédulkát. Természetesen vele is találkoztunk, nagyon örültünk neki, főleg hogy Tamás korabeli fia is itt lakik.

Hogy ne legyen minden egyszerű, az utazás előtti este rájöttem hogy a sógoromnál maradt a személyim. Igaz hogy útlevéllel is igazolhatom magam, de valamilyen oknál fogva én ragaszkodom ahhoz, hogy otthon az igazolványom nálam legyen. Nem is lett volna baj, ha a sógor nem ment volna haza, és tudtam volna a menyasszonya telefonszámát… de nem így volt. Szegény másik sógoromat csörgettem meg otthoni idő szerint éjfélkor, gondolom nagyon örült nekem. Mondjuk nem csak a személyi, hanem a kocsim elhelyezése is téma volt, hiszen hatan jövünk vissza, ebből két nagy lapaj gyerek…valahogy nem tudom elképzelni a toyotát ahogyan megtöltjük. (ezért is volna jó az az álmaimban szereplő bordó családi renault…) Tehát az utolsó reggel még elmentem dolgozni, betanítottam a váltótársamat, aki több hónap táppénz után az előző nap jött vissza (szóval egyszerűen nem mondhatott nemet szegény…) összekészültem, és indultunk is.

Szerencsére sikerült elérni a leendő sógornőmet, aki igaz, hogy dolgozott, de egy megbeszélt helyen hagyta személyim, és csinál helyet az udvaron az autómnak (a dolog szépséghibája csak az volt, hogy szegény olyan szerencsétlenül koccant neki az ablakpárkány sarkának hogy betört a hátsó lámpa búrája) Kocsi leparkolva, útban a reptér felé, időben… hihetetlen de semmi sem volt, ami hátráltatott volna. Ebéd a mekiben, a sétaút alatt jót beszélgettem a barátnőmmel telefonon (haj milyen jó találmány ez az ingyen beszéltek rendszer). A többfelé ágazó sor egyik részére állva valahogy az elején kerültem a gépre, így első sorban ülve, tolakodás nélkül megúsztam az utat. Útközben sokszor a könnyeimmel küszködtem, ha arra gondoltam, hogy csak néhány perc és újra látom a gyerekeim. Elég érdekesen nézhettem ki, hogy magamban könnyezek…Gyors landolás, gyors kiszállás, néhány perc várakozás, majd 20 perc kocsiút után végre megölelgethettem a kölköket. Nagyon megnőttek, változatak.. hosszú ez a 10 hét…

Először a barátnőméknél aludtam Isaszegen, és csodák csodájára anyukám is ott maradt éjszakára. Másnap vizsga, orvos, oltások, aztán lelki támaszadás csütörtökön  egy kis ablakmosád és gyerekfelügyelet majd pénteken Tamás személyiének megrendelése után az unokatesóm segítségével Miskolc. Alig váram hogy a legrégebbi barátnőmmel is találkozhassak. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy Szilvi az unokatesóm oly mértékben nem ért egyet a gondolkodásommal, a tetteimmel, hogy rendesen összeszólalkoztunk. Ő veszekedésnek vette, én vitatkozásnak, ő semmiképp sem akart meghallgatni, saját elképzelésén változtatni, és nem fogta fel, hogy attól föggetlenül hogy 10 emberből 9 (szerintem százból 99…) nem érti meg bonyolult gondolkodásom, én ezen nem szándékozom változtatni. Az élet úgy szép ha változatos. A nagy vitába (ami megérkezésünk után is folytatódott) sajnos anyukám is beleszólt, én meg nem a megfelelő módon adtam tudtára, hogy mennyire vágyom arra hogy megismerhessem a gondolatait, így a vita csak szítódott. A vége az lett, hogy a bőröndöm Szilvi kocsijában maradt, benne a telefonommal, így sajna nem tudtam elérni a barátnőm. A hétvégére a családom az Alföldre tervezett családi kirándulást, és ő vasárnap már utazott is a munkahelyére… tehát ennek a mallőrnek köszönhetően sajna a találkozás kútba esett.

Első körben úgy nézett ki, hogy a családból szinte mindenki részt vesz az utazáson, így nem mondhattam, hogy én nem szeretnék menni. És így sajna Tamásnak is jönnie kellett, aki meg randizott volna… Az Alföldre készültünk, oda, ahonnan anyukám családja származott. Az ötlet nagyon jó volt, csak az az igazság, hogy ezen a hétvégén jobban szerettem volna találkozni néhány barátommal, mint hogy a kocsiban üljek, hiszen csak néhány napot akartam Miskolcon tölteni. Aztán minden máshogy alakult. Végül az öcsém családja jött az öcsém nélkül, anyukám, Szilvi, a gyerekek és én. ÓÓÓÓÓÓÓ ha tudtam volna akkor lefújom az egészet. Egyébként eltekintve a hosszú autóúttól végül is nagyon jó volt újra látni a szülőfalut, és különös érzések kerítettek hatalmukba, látva azt a környéket. Nem is nagyon csodálkozom ezek után, hogy sokkal jobban érzem magam kis eldugott falvakban, mint a városokban. Vasárnap Ópusztaszeren voltunk, megnéztük a Feszti körképet. Sajnáltam hogy csak nagyon rövid időt kaptunk a kép szemlélődésére, hiszen tényleg hihetetlen részleteket lehet benne felfedezni, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű a park. És ekkor jött még csak a java. Átültem a másik kocsiba… amit a Szilvi vezetett… aki egyébként is mérges volt rám, és még el is tévedt néhányszor… így éjfélre mire hazaértünk gyerekesen kijelentette, hogy nem visz el másnap Isaszegre. Nagyon szerettem volna vele még találkozni, kettesben beszélgetni, de sajnos nem maradt rá időm.

Magyarországi utam több oldalról is igen tanulságos volt. Az első és legfontosabb: ha valaki nem beszélget, a szerettei csak következtetni tudnak az érzéseire, ami az esetek többségében nem a valóság. Az idő megváltoztatja bennünk az emlékeket, mindenki máshogyan emlékszik egy egy szituációra, és ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárki is valótlant állítana. A világból lassan teljesen kihal a szeretet, kihalnak az érzések, az őszinte gondolatok, melyeket már alig van ember aki felvállalna. Azzal, hogy valakit meg akarunk kímélni, csak az ellenkezőjét érjük el. Számtalan helyzet bizonyította: az emberek teljesen félreismerik a másikat.

Szóval az első pár nap elrohant, hétfőn vártam Isaszegen az ablakot cserélő szakembert, kedden végre relaxálhattam egy kicsit, és feltöltöttem a picasa fényképalbumomba a régi gyerekkori képeimból néhányat. Nagyon szeretem nézni a régi fotókat, rettenetesen hiányoztak, és így szinte bármikor, bárhol kéznél vannak. És ezután jött az amire senki sem számított: reggel nagymamám egyszerűen eltünt. Furcsa érzés részesévé vállni egy ilyen dolognak. Sajnos az anyukám az első órákban (hogy senki se aggódjon…) egyedül próbált a nyomára bukkanni, így sok időt vesztettünk. Rögtön keresőcsoportokat alakítottam, Sárával gyalogoltunk a környéken, Tamás és Ábel Perecesre ment, anyám a lakás környékén maradt. 6 óra telt el, amikor már a rendőrséghez, mentőkhöz fordultam. Ekkor csörgött pont a telefon: nagyon kedves embereknek feltűnt, hogy mintha a nagyim nem tudná, merre van, így behívták megkérdezték kicsoda, és szerencsére megtalálták a telefonszámokat a táskájába. Másnap semmire sem emlékezett az egészből, arról nem is beszélve, hogy anyukámat sem ismerte meg. Mindent meg kellett változtatni: a napi többszöri látogatásokat felváltotta a 24 órás felügyelet. Hihetetlenül nagy teher ez egy család számára, én ha megöregszem szeretnék egy otthonban lakni, majd ha meghlok nem szeretnék sírkövet sem. Szórjanak szét…

Csütörtökön vonatoztunk Pestre mert Csabi aznap érkezett… csaknem 3 év után. Pénteken a tankönyveket vettem át, és a sógort vittük ki a reptérre. Másnap indultunk egy kis családi kirándulásra. Rengeteg ötlet volt, aztán szinte semmi sem úgy lett ahogy gondoltuk. Először kissé csalódott voltam (mert hogy csak a szájhúzogatás volt) de végül minden jól alakult. Nagyon finomakat ettünk, jót beszélgettem egy régi régi barátnőmmel, Gyula helyett Gyopárosfürdőn áztattam magam a barna gyógyvízben. Igaz, hogy zuhogott az eső Velencén, hogy pont lecsúsztunk a Szegedi halászléfőzőversenyről, hogy a család uncsinak tartotta Kecskemét főterét, de ez nem befolyásolta azt, hogy Pest – Velence – Székesfehérvár – Dunaföldvár – Kecskemét – Szeged – Szarvas – Békésszentandrás – Gyopárosfürdő – Debrecen – Miskolc érintésével körbejártuk fél Magyarországot. Imádtam a tájat. Igaz, hogy az Alföldön igen nagy a munkanélküliség, de valahogy mégis kissé érintetlen tudott maradni a stresszes ideges hangulattól.

Vasárnap este: újra Miskolcon. Másnap vissza Pestre, hogy egy kicsit beszéljünk a másik sógorommal és a megszeretgessük legkisebb Alattyányit. A baráti kapcsolatok ápolásaként Csabinak sikerült találkoznia a volt kollégájával, nekem is egy régi régi barátommal. Igaz hogy rövidke időre, de nekem sokat jelentett.

Sok-sok mindenkit szerettem volna viszont látni, de nem sikerült. Akikkel találkoztam, azokkal is mindössze néhány perc, fél óra erejéig… kicsit kicsúszott a kezemből az irányítás a stressz, az allergia okozta rossz közérzet, és a sorozatosan érkező félreértések miatt.

Van olyan dolog -bármennyire is harcolok ellene- ami még mindig kihoz a sodromból,  kibillent lelki egyensúlyomból, amit igen nagy munkával sikerült elérnem. Ilyen pl. az, amikor úgy gondolják, hogy azt várom, hasra essenek előttem,  amikor nem hallgatják meg mit is gondolok, amikor helyettem gondolkodnak, amikor nem őszinték velem, amikor mosolyognak a szemembe, és a pokolba kívánnak a hátam mögött. Ja? Hogy ilyen a világ??? Igen tisztában vagyok ezzel, DE ÉN ENNEK NEM KÍVÁNOK A RÉSZESE LENNI!!!

Bármennyire furcsa, itt egészen más világ van, és azáltal hogy jóval kevesebb emberrel vagyok kapcsolatba kisebbek a súrlódási lehetőségek is.

Keddi nap repültünk haza, és aznap cserélték a házunk ablakait is. Kicsit aggódtam, hogyan is legyen, ezért anyukám is lejött délután, így megspórolva némi időt azzal, hogy elhozta Ábelt is. Így csak Isaszeg-Ferihegy útvonalon kellett kétszer fordulnunk. A stressz negatív hatásáról csak annyit (a stressz újabb stresszhelyzetet szül) hogy természetesen pont a repülőtérre induláskor kezdett zuhogni az eső, hogy elvétettem a felhajtót, így fél órát vesztettem, hogy a repülő tömve volt, és mindenki külön ült idegen emberek mellett, és hogy a beosztásom átsakkozásával egy óra alvás után kezdődött a munka mókuskereke.

Szóval, eljutottam arra a pontra, hogy jelen helyzetben, jobban szeretek Írországban élni, bár alig várom azt a kort, amikor az ország végre élhetővé válik.