2011 A NYÚL ÉVE
Aki jobban ismer tudhatja hogy a nyúl szó mennyire hozzám tartozik. A
bátyám találta ki azt, hogy én vagyok a kisnyuszi, majd egy nagyon jó
fiúbarátom hívott „nyulam”-nak és Csabitól talán egyszer hallottam hogy a
nevemen említett valakinek, ezenkívül „nyuszikám” vagyok már 16 éve. Mindig
nyúl háziállatra vágytam (volt is egy, szegény… talán 1 hónapig bírta) imádtam
a nagyapám nyulait. Sára is erre vágyott (ugyan miért?) és meg is kapta itt,
szóval felnőttkoromra lett igazi nyuszim… és… most a nyúl éve jön… Igaz nem az
én évem, (én bivaly vagyok) de tudom, hogy ismét változásokat és új
megoldásokat hoz majd nekem.
Bevezetőmből remélem kiderül… jól vagyok. Bízom a jövőben, még mindig pozitívan,
optimistán állok az előttem álló akadályok elé. (Hééé egy hajdani gátfutónak…
meg sem kottyan.)
Persze… nem volt ez mindig így, hiszen annyi de annyi megoldáson
törtem a fejem az utóbbi időben, hogy már megint elfelejtettem élvezni az
életet.
Igaz nem is könnyű ez, amikor folyamatos sorscsapásokkal próbálják
kihúzni alólad a talajt.
Pénzproblémák, munkahelyi gondok, betegség, karambol, agyrázkódás,
karácsony, óracsökkentés, igazi pénztelenség, bizonytalanság (pl. lehetséges
főmunkahely vesztés), számlák, tanulás hisztis gyerekekkel, és törött kocsi
mellett igazán nem egyszerű rózsaszínbe látni a világot.
Mégis sikerült a jól bevált (de nem kifizetődő) módszerhez
folyamodnom, hogy egyszerűen tudat alatti sávban tartom a problémáim, vastag
falak mögött.
Persze, persze, hallom már… hiszen én vagyok az a ki folyton azt
mondja: mindent meg kell oldani, mindent fel kell dolgozni, nem szabad elfutni
az akadályok elöl.. mégis.. igen … nálam is vannak dolgok, amit fal mögé
rejtek. És hopp nem látom, tehát nincs. Ez a módszer segített abban, hogy a nem
éppen rózsás helyzetemre rápakolt nehezítéseket is épp ésszel kibírjam.
Akkor megint haladjuk sorban:
Január 13-án repültünk haza. Aznap megérkezett a következő
segélycsekk, és telefonált valaki a takarításos munka miatt, tehát már jól
indult a nap. Mondanom se kell, hogy a reptérre menet és az egész repülőúton is
tanultunk… és… valamely csoda folytán… a gépünk fél órával hamarabb landolt. Ez
olyan szinten feldobott, hogy aznap már semmi sem tudta elvenni a kedvem..
pedig hátra volt még a legnagyobb gond. Nagyon jókedvű voltam, jókat
beszélgettem és este felhívtam a lakóimat, hogy itthon vagyok. Legnagyobb
meglepetésemre ők ragaszkodtak ahhoz, hogy átmenjek még az este, és ebből már
ki is találtam, baj van. Hát igen… sajnos eljött ez az idő is: elköltöztek.
Rettenetesen sajnáltam a dolgot, hisz nagyon jóban voltunk, de nem eshettem
kétségbe, hogy mi lesz most, már csak azért sem, mert még a gyerekek vizsgái
előtt voltunk.
Tamás megint kapott haladékot, Csanádnak széthúztuk a dolgozatait,
mert nem igazán tud koncentrálni sokáig, Sára mint mindig most is jól vette az
akadályokat. Hétvégére Miskolcra mentünk, ahol természetesen megint semmire nem
maradt időm. Csak egy régi régi kedves barátnőmmel beszélgettünk egy jó nagyot,
és mentünk meglátogatni halott közös barátunkat. Nagyon jó délután volt,
rengeteg vicces történet jött elő a múltból. A miskolci utam másik óriási
élménye a bátyámmal való találkozás volt. Kb. 10 éve nem láttuk egymást. Igen
most is látom a döbbenetet, de tudni kell, hogy mi féltestvérek vagyunk.
Gyerekkorunkban rengeteget voltunk együtt, egészen 8-9 éves koromig, a szüleim
válásáig. Rettenetesen sajnáltam, hogy akkor meglazult a kapcsolatunk, majd
eltávolodtunk egymástól. De semmi sincs veszve, hisz olyan volt, mintha tegnap
lett volna… és annak még jobban örülök, hogy boldognak láttam őt és a
barátnőjét is.
Visszatérve Isaszegre ezernyi dolog várt. Befejezni a vizsgákat,
elintézni a lakás dolgait, találkozni régi ismerősökkel. Nah ez az utolsó ami
most teljesen elmaradt. Sikerült megoldanom a lakás felügyeletét, a gyerekek is
elég jól teljesítettek. Hétfő este még beugrottam egy családhoz, akik szombaton
utaznak Dublinba, elmondtam néhány érdekességet, és megbeszéltük, hogy talán
kedden sikerül együtt elmenni kirándulni. Természetesen megint rohanvást indultunk
a reptérre.
Annyira jó hogy a barátaim ennyit segítenek nekem, ha otthon vagyok…
nélkülük biztosan feleannyi ügyet nem tudnék elintézni. Nagyon boldog vagyok,
hogy a barátaim.
A reptéren felkaroltunk egy anyukát, aki a fiához és az unokáihoz ment
látogatóba. Nagyon jókat beszélgettünk várakozás közben, egyszer csak nézem..
hűűű nem kellene már indulni? Csanád kérdezgette, mikor megyünk már… persze,
hisz ő a legtürelmetlenebb… mondtam neki, kérdezzen rá (addig is történik vele
valami) Jön vissza, kaján mosollyal az arcán, tudtam hogy tud valamit, és azt
is hogy várni kell még.. pedig meg sem szólalt. És elkezdte mesélni hogy, smint
volt, olyan Csanádosan, aminek is a végén a körülöttünk állók is megálltak a
beszédben és őt hallgatták. Elmondta hogy odament, megkérdezte, egymásranézett
a személyzet és elmondták, még 45 perc. És ekkor lett csönd körülttünk… hát még
akkor, amikor kellő hatásszünetet tartva Csanád fennhangon bejelentette: mert a
személyzet vacsorázik. Azért a döbbent csend csak lassan oszlott… majd egyszer
csak valaki hátulról bekiabált: menj és kérdezd meg hogy te is kaphatsz e… ami
feloldotta a bénultságot. Hát nem voltam boldog, de bíztam abban, hogy az 50
perc késést behozhatjuk… volt már erre példa. Hát nem. Lehet hogy hála Csanád
előadásának.. nem tudni, de a gép tartotta a 3 óra repülési időt. Mindenesetre
nagyon jól szórakoztunk először a rettenetesen kedves stuard miatt.
Stuardessnek is hívhatnám… mert meleg srác volt, megjelenésben, beszédmódban,
gesztusokban. Nekem nagyon szimpatikus volt, hogy felvállalta másságát, bár
tény, hogy nagyon vicces volt. Az az igazság, hogy én hosszú ideje elfogadom ha
valaki MÁS bár én is az vagyok bizonyos értelemben. Nem is tudom, hogy miért
nem vettem sokáig észre, hogy pont ezért van az, hogy az emberek többsége nem
érti meg a bonyolult agymenésem. Szokták mondani: sok vagyok. Hát igen… ez így
van… tudom… de én így érzem jól magam, ha valaki meg nem meri szemtől szembe
elmondani nekem hogy bocs nem vagyok kíváncsi rád azt csak sajnálni tudom. Nem mondom,
hogy nem fájna, de tudomásul venném, és értékelném a ritka őszinteséget.
Szóval megérkeztünk, és átadtam az anyukát a boldog családjának. Jól
esett segíteni, mint mindig. Nem is igazán értem, hogy sokaknak miért is esik
annyira nehezükre bármilyen fajtájú segítségnyújtás.
Volt azért még egy kalandunk, kifelé menet. A vámos kérte a gyerekek
születési anyakönyvi kivonatát. Több mint 20-szor repültünk már és ez volt az
első alkalom. Aki nem tudná: én a leánykori nevemet használom, a gyerekek meg
ugye az apjuk nevét viselik… persze elengedtek, és csak később döbbentem rá,
Csanád útlevelét még én írtam alá anno. Mindegy, tanulság ez is.
Felmentünk a „mekibe” vacsorázni a kocsiút előtt. Kifújtam magam, és a
telefonomat kezdtem keresni… majd kutatni… majd érdeklődi ugyan, látta valaki?
Amikor kiderült, bizony az otthon maradt egy fotel karfáján. Dúltam fúltam,
ugyanis a magyar telefonnal nem tudok kint telefonálni, valami beállítás miatt,
és vártam a főnököm sms-ét mikor kell bemennem megbeszélésre, és minden
írországi ismerősöm száma csak ott található. Csabi telefonján kb. 2 órával a
normál leszállási idő után próbáltam anyukám hívni, aki nem volt kapcsolható,
gondoltam, látja a hívást és megnyugszik. Alvás a kocsiúton, kiszállok, és… a
magyar telefonom is eltűnt. Hát ekkorra igencsak mérges voltam, ezért fogtam
magam és elmentem gyorsan aludni. Reggel korán keltem, hívtam a vezetékesen
anyámat, aki végre megnyugodhatott. Szegény… van neki elég baja a beteg
nagyimmal, erre mi is csak az aggodalmat hozzuk.
A magyar telefonom végül megtaláltam a kocsiban, az írt pedig, hála
újra kedves barátnémnak, az isaszegi család hozta ki nekem, így hálából
felmentem értük a reptérre, és elvittem őket a szállásukra (és kedden sikerült
a kirándulás is, igazi íresen zuhogó esőben, de nagyon jól éreztük magunkat).
El sem tudom mondani, mennyire fél ember voltam mobil nélkül. Most lehet ám
nevetni ezen, de ki kell próbálni pár napot. (és nem ér kis telefonosnoteszt
hordozgatni!!!)
Amióta Írországban élünk ez volt az első eset, hogy nem kellett
dolgoznom menni a következő reggelen. Igaz a benzinkúthoz bementem kérdezni,
mikor lesz a megbeszélésem (gondoltam kirúgásom), amikor is kiderült: aznap
este lesz egy össznépi összeülés. Igaz, nekem senki sem küldött erről
tájékoztatást (bár akkor betudtam annak hogy nincs mobilom) mégis elmentem.
Legnagyobb döbbenetemre és megkönnyebbülésemre a főnök nem szólt hozzám, csak
akkor amikor végigkérdezett mindenkit: beleegyezik, hogy leviszik a
fizetésünket és heti 1-3 napot fogunk dolgozni??? Persze hogy beleegyezett
mindenki, hisz jobb mint a semmi. Aztán az utolsó percben csak odabökte nekem:
veled meg beszélni akarok!
Innentől bizonytalanságba telt el 2 és fél hét. Eleinte minden napra
behívott majd mégsem volt ott, majd vártam az sms-ét, és amikor tudtam mert
arra jártam, bementem, hátha elkapom… de semmi. Az utolsó héten, amikor is
feladtam, és eldöntöttem:elé állok és rákérdezek, most mi a helyzet… egyszer
csak újra kaptam órákat, heti 5!!! napot. Igaz hogy 4x3 óra és 7 vasárnap, de annyira boldog voltam, hogy
ugráltam örömben. Az írek meg csak néztek… de nem érdekelt. 6 hetet nem
dolgoztam… mint amikor árvíz volt tavaly.
Igazán jót tett ez a szűk 3 hét pihenő is, amialatt szépen lassan a
dolgaim rendeződésnek indultak.
Először lett egy új munkám január végén: heti egyszeri 4 óra
takarítás, méghozzá kb. az 5. szomszédban. (mondjuk 800 m…) Aztán megkaptuk a
családtámogatást persze visszamenőleg, mint mindig, így megoldódtak a napi
pénzügyi gondjaink (a nagyobbakról inkább ne is beszéljünk) Kiderült, elég sok
pénzt kapok adóvisszatérítésként, és a hotelben kiderült, van 5 nap szabim
aminek kifizetése elmaradt, de most megkapom. És…. első alkalom, hogy januárban
kifizették a szabadságomat is (itt ugyanis az a rendszer néhány helyen hogy csak
a ledolgozott hónapoknak megfelelő szabit kaphatod meg) Csabi több megbízást is
kapott a tulajtól (házfestés, pakolászás, stb) és pont akkor fizette ki az
előzőeket amikor olajat kellett rendelnünk. A család nagyon meg volt elégedve a
munkámmal, és szeretnék, ha hosszútávon maradnék, és ugye február elejétől újra
benzinkút. Ó el is felejtettem visszavételem okát: a séfet, aki mint kiderült
mindenkinek azt mondta már nem megyek vissza… kirúgták. Hogy mi történt, senki
sem tudja, mindenesetre engem visszavettek, méghozzá pont úgy hogy a hotelt
rendesen csúsztatások nélkül tudom csinálni, plusz a takarítást is.
Rettenetesen örülök. Most itt tartunk.
Ééééééés lelki élet, ami mostanság elmaradhatatlan.
Így visszagondolva is nehéz volt optimistának maradni, amikor minden
összejött az életemben december- januárban. Szinte csak sorscsapások értek. A
nyáron olvastam a titok könyvet, ami sokat segített ebben. Eddig a gyerekeim
mosolygós képének felidézésével feküdtem, most eléraktam a magamét. Most is mosolyra húzódik az arcom… pedig csak
írok róla. A gondokat gondosan elzártam magam elől, mintha nem léteztek volna…
így nem volt a napom része sem, ha kérdeztek róla, mindig azt feleltem: tudom
hogy minden megoldódik.
Az ezotéria régen érdekelt már, de mostanában igen furcsa dolgok
történtek velem.
Akit ez nem foglalkoztat… hát akkor innen nem érdemes olvasni.
Amikor meghalt az a fiú (nekem fiú maradt) onnan kezdődtek a bajaim.
Talán rosszul tettem, hogy nem kerestem akkor, vagy csak fel akarta magára
hívni a figyelmet, mindenesetre onnan kezdődtek megoldódni a dolgaim, hogy
elfogadtam, hogy keresi velem a kapcsolatot. Először csak álmodtam vele, majd
amikor róla beszéltem különös dolgokra jöttem rá. (ebben segített az is hogy
megtaláltam a régi naplóimat, amiben ugyan ő nem szerepelt már)
Rengeteg embert megbántottam eddig, amire nem mentség az sem hogy nem
szándékosan történt. Több fiú szívét összetörtem egy-egy csalódásom után, mert
nagy hévvel indult érzelmeim néhány nap múlva már nem tomboltak úgy mint az
Ő-nél. Viszonylag sokat költöztem, osztályt váltottam, és mindig marad olyan
baráti kapcsolatom ami félbe maradt. Sokszor úgy tűntem el emberek életéből,
hogy nem adtam magyarázatot, miért? Amiért bocsánatot is kérek mindenkitől. A
nagy igazságérzetemmel is bántok meg embereket, lehet hogy legközelebb már
előre kell lerendeznem ezt az érintettekkel.
Amikor erre rájöttem (egy hajnalon a hotelbe menet) olyan felszabadító
érzés kerített hatalmába hogy el sem mondható.
Álmok… melyek üzennek nekünk, csak többnyire nem tudjuk értelmezni.
Január közepén volt egy érdekes álmom, melyről többeket kérdeztem, hogyan is
gondolják: mit jelenthet. A lényeg az volt hogy képtelen voltam elfutni egy
támadás elöl, lelassultam, szinte megbénultam, és olyan valódi rettegéssel
ébredtem belőle, hogy szinte levegőt sem kaptam. A számtalan értelmezés közül a
sajátom volt, amit leginkább üzenetnek értelmeztem: A gondok-bajok okozta
aggódás, rettegés a bizonytalanság miatt, érzése kijött álmomban, átéltem úgy
hogy a mindennapjaim érintetlenek maradtak. Egyébként ezt a nézetet már régen
vallom, hogy én álmomban élem át azokat az érzéseket, amit más az életben
kénytelen pl. egy szerette elvesztésekor.
Angyalok.
Igen, mindig is éreztem vigyáznak rám, a gyerekeim picikori majdnem
baleseteikor is tudtam, segítik őket. Nem mentem bele mélységébe, de tudom hogy
léteznek, segítenek, támogatnak, és ez pont elég.
A hit csodákra képes… elcsépelt közhely… tudom… mégis… miért van az,
hogy sokan olyan könnyedén elveszítik?
Tudom, hogy a helyes út az, ha segítünk másokon néha csak egy kedves
szóval, néha éjszakába nyúló beszélgetéssel, vagy csak egy mosollyal… ami nem
kerül semmibe. Ha mosolyogsz, visszamosolyognak
rád, a jókedved átragasztható másokra is. A segítséget nem pénzben kell mérni…
és sohasem tudhatjuk, egy-egy beszélgetés, egy mosolyból induló barátság
mennyire változtatja meg az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése