ÖN DÖNT

Igen igen fájdalmas napokat élek át épp, és úgy döntöttem a legalkalmasabb időpont az esetek 99.9%-ban pozitív életszemléletem ellentéteként egy ilyen napon megírni azt a villamgyors változások változását, ami az elmúlt néhány hónapban történt velem, kiváltképp azért, mert eljutottam arra a pontra hogy semmitse értek és nem is akarom megérteni.

Gondoltam a legjobb alkalom hogy újra írjak de a siránkozás előtt végig kellett mennem a tavasztól eltelt pár hónapon. És amialatt a gondolataim szavakká formálódtak, a kedvem is visszatért. Bár nem jutottam el csak július 5.ig,  és így a fájdalmaim kimaradtak (még), de bízok benne hogy a  folytatás nem várat soká magára.

Utolsó bejegyzésem egy várakozásokkal teli időszakban telt. Megvolt a költözésünk időpontja bár sejtelmem se volt, hogy hol sikerül lakást találni, így sem iskolát sem új munkahelyet nem kereshettem. Az új lakás keresésénél ijesztő hátráltató tényezőként konstatáltuk, hogy újra jóval nagyobb a kereslet mint a kínálat, és max. 2 héttel a beköltözési időpont előtt jelentek meg a hirdetések… amik volt hogy már aznap le is kerültek a listáról, azaz kiadták őket. Szerencsénkre a bérelt lakásunk tulaja megengedte hogy használjuk a garázsrészét (akár hónapokig is), így elkezdődött a pakolászás, szortírozás, szobák visszarendezése, lehetséges új albérlők fogadása (persze szép rendben) de nyugodt voltam, mert tudtam,  ha túlcsúsznék a kiköltözési határidőmön a dolgaim biztonságba vannak én meg a hotelben alhatok.

Tamás Sára újra otthon töltötte a tavaszi szünetet, Csanád maradt, mert  pár hét eltérés volt csak a nyári hazautazása között. Bár folyamatosan küldözgettem, „menj ideoda”, szegény elég sokat unatkozott idén, ellentétben a tavalyi évvel, de végül rávettem hogy töltse a húsvétot a sógornál Dublinban. Húsvét hétfőn utáni hajnalba munkába menet eléggé rendes leckét kaptam az élettől… vétlen „áldozata” lettem egy balesetnek, bár a kocsi és én is látszólag kisebb „károkkal” megúsztuk, bizony a dolog komolyabb lett mint a látszat.

Egy taxis egyirányú utcából ellentétesen teljesen pontosan akkor ért a kereszteződésbe mint amikor én, egy emeletes ház sarka felől, teljes meggyőződéssel hogy enyém az elsőbbség, hülye autós sincs a közelbe a másik irányból aki nem tartja be a szabályokat. Azt álmomban sem gondoltam, hogy abból az utcából bárki is jönne lefele, egyirányú révén, amin egy autó is épphogy elfér, csak néhányan laknak ott, és falu lévén mindenki tudja, hogy beláthatatlan kereszteződésbe érkezik.

Aki már volt sokkban pontosan tudja mi történik ilyenkor. Logikátlan, zavart viselkedés, fájdalomérzet hiánya… én a csattanás es a pillanatnyi képszakadás után, hátulról szemlélve a kocsim meg voltam győződve hogy megúsztam pár karcolással és néhány káromkodás kíséretében elküldtem a picsába a taxist akinek  a jóval nagyobb kocsijának kiszakadt a lámpája és kilyukadt a hűtője. Visszaülve az autóba viszont a remegéstől nem tudtam tovább menni. Így sétáltam kicsit hogy vezetőképes legyek a fennmaradt 1 km-en amikor is eléggé meglepett arccal vettem tudomásul, hogy az Daewoo Matiz amúgy is nevetségesen rövid elejének a fele begyűrődött… a taxis aki persze látta a károm, tudatában volt annak hogy ezzel a trükkel a jogosítványát és a munkáját veszti, persze addigra hét határon túl járt… Gondoltam akkor… nembaj ott a kamera… persze mint később kiderült… rosszul.

Klári révén ahelyett hogy tanulva az előző esetekből azonnal rendőr, mentők, munka leszarva ÉN vagyok a fontos utat választottam volna, persze szépen elmentem dolgozni bár meggyűrődött, de működőképesnek tűnő autómmal. Persze ahogy kell, a stresszt mégintenzívebb munkával oldva zsibbadó kezekkel és sajgó nyakkal végeztem. Viszont itt azééé már észbe kaptam, bementem a kórházba ahol a 4 órás várakozáson felül 20 órán át nyaklekötözve, mozdulatlanságra ítélve, „plafonmozit” élvezve feküdtem… És bár szerintem életem leghosszabb és legkeservesebb éjjele és napja volt, de ennek ellenére azt mondom, mindenkinek kéne csinálni egy ilyet. Kiszolgáltatva, kétségek között, kilátástalanságba esve… és úgy felállva, hogy köszönöm a leckét, tudom, merre menjek ezután.

Persze azért elkövettem jópár hibát ezután még ahogy szoktam (mint ahogy mindenki, ha bevallja ha nem)  és kishitű is voltam, így ugyan működött a kisautó, de erősen lekorlátozta a lehetőségeim… újra. Pár nappal a karambol után felmentem a nagyokért Dublinba. Minden hasonló helyzetből érkező autónál a féke lépett a lábam és visszajött a gyilkos félelem (még hónapokkal később sem vagyok százas) de tudtam.. ha nem ülök vissza a lóra, végem. Visszafele hatalmas eső szakadt ránk, az autó pedig beázott és leállt. Egy órát ültünk összezárva a kocsiba a 3 gyerekkel amíg Csabira vártunk, akik eleinte támadtak, majd az extra óra végére nyugodttá vált a beszélgetésünk, olyannyira hogy Csanád tanácsára megpróbáltam beindítani a kocsit… ami kiszáradt és haza is vitt minket az időközben csendesedő esőben. Az autó totálkáros lett persze, de gurult így pénz nem lévén tovább használtam lehetőleg csak rövid utakon és zuhogó esőkbe futva inkább félreállva, további beázásos várakozás elkerülése végett.

Közbe Tamás és Sára a kisérettségire és az érettségire készült, projectmunkák, határidők rohangálás az utolsó pillanatokban. Nekem meg hihetetlen magasságokban szárnyalt a szívem, és 40 évesen egyszercsak rímbe szöktek a szavak… és a gondolataim versekben is életre keltek. Eleinte szerelmes verseket írtam Neki, majd szép lassan mások is kikéredzkedtek belőlem. Szárnyaltam. Olyan szerelmesek lettünk a kedvesemmel mint két tini… 2500 km távolság sem volt akadály. Amikor csak tehettem kint voltam a virágzó természetben, vagy egyszerűen csak egyedül valahol, nagyszerűen éreztem magam a bőrömben, mert olyankor semmi gond és baj nem férkőzött át a rózsaszín felhőmön keresztül… az április május villámgyorsan eltelt… és egyre közelgett a nyár.

Csanádnak még a magyarországi vizsgákra kellett készülnie… de képtelenség volt rávenni, és egy idő után fel is adtam a dolgot. Kisérettségi, érettségi különköltözés egyedül 3 gyerekkel egy másik városba, gyökeresen megváltoztatni az eddigi életet… azt mondtam… elég. Csanád pedig kapott egy streszmentes hazautazást ajándékba, és halasztottunk egy évet. A nagyok az érettségik miatt csak június végén mentek haza, úgy hogy Tamás pár héttel az időpont előtt közölte, hogy ő márpedig nem jön vissza, a barátnőjével szeretne Miskolcon maradni addig amíg a lányka szintén leérettségizik. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, de az ő döntése, tehát később senkit sem hibáztathat érte. Persze feltétele lett a hazaköltözésnek a munka és a rezsi fizetése a nagyinak, amiből végül az épp üresen álló garzonba költözés lett. Úgy éreztem, hogy mégiscsak jó leckét kap így Tamás az élettől, remélve hogy a családom minél kevesebbet segít neki, hisz csak úgy tanulhat meg valaki igazán ÉLNI, ha egyszerkétszer beledobják a mélyvízbe.  

Hálisten Írországba az egyházi ceremóniákon túl nem igazán szerveznek évnyitót évzárót meg az általam eléggé kevéssé kedvelt kötelező kiöltözünk állunk unattkozunk tapsolunk rendezvényeket, így Csanád Sára és Tamás mindenféle ceremónia nélkül fejezte be az íreknél fontos első 3 lépcsőt a tanulásban, az általános iskolát, a kisérettségit és az érettségit. Apró érdekesség… a középiskola befejeztének max. 2 órás ünnepségére a tanulók kettő azaz kettő főt vihetnek magukkal, és ezek közül nem lehet gyerek. Persze lehet más iskolákban másképp van… nekem mindenesetre tetszett hogy nem nyomorgott ott a csecsemőtől az aggastyánig mindenki hatalmas csokrokkal a kézben.

Otthon… Miskolc… az első nyári utazásom vizsgadrukk, tanulás, hisztik nélkül és persze úgy hogy valaki nagyon várt rám. Ellentétbe az eddigi „renddel” júniusban nem kerestem fel a barátaimat, a rokonokat… szerintem teljesen érthető, aki ezt nem érti meg, csak sajnálni tudom.

Békét nyugalmat pihenést kaptam ajándékba otthon, és kellett is… mert visszatérve a szigetre kezdődött csak el igazán a neheze.

Hajnal 3-ra jártam dolgozni, ebéd a kantinba, egy körül értem haza. 7 év kacatjait és értékeit rendberakni egyedül nem egyszerű feladat. Lakáskeresés a neten, estéig pakolás és vagy takarítás, aztán minden kezdődik előről. Húsvét óta nem jártam a Dublini éjszakákba, és per pillanat nem is hiányzott. 6 szobányi ingóság 3 szobába elférősre leredukálása nem volt egyszerű… és a kedvem is egyre jobban lankadt miután egyetlen visszajelzés sem érkezett a lakásra jelentkezések közül. Eleve napi 2-3 szóbajöhető albérletet találtam csak, és napról napra leadva az igényeimet se emelkedett ez a szám 5 felé… persze visszajelzés nélkül. Elérkezett a július, 10 nappal a kiköltözés előtt még csak egy egérlyukat láttam szemetes környék közepén aranyáron, ami persze azonnal gazdára is talált. Mondjuk úgy nem voltam épp felhőtlen azokon a napokon, bár a pakolás 95%os készültségi szinten volt. Az utolsó elvárásaimat is leadva küldözgettem a lakásokra való jelentkezést, majd egy igencsak lehangoló nap után, legnagyobb meglepetésemre pillanatokon belül büszke bérlővé váltam és egy srác is érkezett Magyarországról pár hétre az egyik szobámba albérlőnek.   

A mostani „véletlen” tavasszba nyúlik vissza de itt nyeri értelmét. Márciusban hatalmas mennyiségű régi ágyneműhuzatokat kellett volna a konténerekbe helyeznem a saját munkaterületemről, amit a barátaim által vezetett Írországi adományozócsoport segítségével egy rászoruló magyar bentlakásos iskolának adtunk. Egy szintén háromgyerekes család jött az adományokért és persze pakolás előtt után és közben beszélgettünk, amikor is kiderült, hogy ők július közepén hazaköltöznek így a lakásuk kiadóvá válik. Akkor még az volt az elképzelés hogy két szobát bérlünk egy nagy házba, Sára Tamással én Csanáddal, így eszembe se jutott hogy esetleg a helyükre mehetnénk. Egy tavaszi reggelen mikoris órákat töltöttem lakásnézéssel a neten, hirtelen hoztam egy döntést. Bevállalom a nagyobb költségű lakást, úgy hogy kiadom az egyik szobám az épp albérletet kereső nagyonjó barátomnak, aki történetesen pár perc autózásra dolgozik onnan, és felhívtam a lányt mit szólna az ötlethez. Kiderült, véletlen pont a napokban akartak a tulajjal beszélni hogy költöznek, így pont kapóra jött hogy tudnak is megbízható embert maguk helyett. Még aznap elmentünk, a lakás nagyon tetszett, bár jó sok munka lett volna vele. Minden fontos dolog 10 perc sétára, sok zöld nyugalmas környék pici kertecske benne két pici de  jól kihasználható raktár… tökéletes… lett volna ha a tulaj nem gondolgatta volna meg magát. Kiadom, nemadom, eladom, mégis kiadom, mégse … aztán júniustól csend… majd hirtelen megcsörrent a telefon… Klári, érdekelne még a lakás? Hát perszehoooogy… telefonszámcsere, találkozómegbeszélés, aztán kis kitérőként beszéljünk ügyvéddel is… majd egyszercsak 2 nap csend… Ekkor történt, hogy a tökéletes lakásra várva leadtam minden igényemet elküldözgettem pár lakásra az jelentkezésem, és kaptam is szinte azonnal egy visszajelzést… holnap délután 4kor egy lakás megtekinthető. Mondtam magamba… jó… értem én hogy egy ügyvédi időpontot kapni nem egyszerű de a kisördög csak nem nyugodott.. mivan ha megint meggondolósdi van folyamatban… így elmentem megnézni a másik házat. Tetszett… nagyon… bár tényleg minden eddigi igényemnek hijján volt. Drága, az elképzeléseimnek nem megfelelő elrendezés, 3. emelet, iskolát nem láttam a környéken, villanyfűtés ami a legdrágább, albérlettámogatás nem igényelhető, bár a villamos végállomáshoz közel esett, de egy órába telik beérni a belvárosba, és nem is néztem utána van e gyalog közeli bolt orvos meg ilyenek.

Tőlem szokatlan módon „véletlenül” hamarabb érkeztem és az ügynök miért is ne? alapon felvitt megmutatni a lakást. Egyedül, tolongó különböző színű tisztaságú emberek nélkül… Azonnal kinyilvánítottam az igényem, és az ügynök… aki valszeg nagyszerű szakember lévén kiszúrta, hogy jó bérlő vagyok, azzal a tanáccsal látott el, hogy még aznap küldjem el emailen a jelentkezést, a munkahelyi, eddigi bérlői referenciáim, ha azt szeretném, hogy a lakás az enyém legyen. Miután Dublinba voltam az délutáni órákban, így összekötöttem hasznost a kellemessel, találkoztam néhány barátommal, aztán beültem egy órára a kedvenc pubomba a Fibbersbe, és itt kaptam egy levelet egy idegentől hogy olvasta hogy lakást keresek, volna e kiadó szobám a részére pár hétre, én meg gondoltam ez egy ilyen nap, igent mondtam rá. A napra még rátett egy lapáttal hogy szembeállt velem (persze kellő távolságba és mint akik nem ismerik egymást) az a férfi akibe 20 év után először lettem szerelmes… és már vagy 8 hónapja nem beszéltünk. Másnap reggel kaptam a telefont, hogy enyém a lakás. Kértem egy óra gondolkodási időt, mert „nem csinálok segget a számból” és rákérdezek már az álomlakásra hogy „most mivan??” amikor is hosszas keresés után a tulajdonos mintha mi sem lenne természetesebb, közölte hogy a lakása nem kiadó, pont.

Persze most kéne lenni a happy boldogan éltek míg meg nem haltak befejezésnek, de ez az én életem és persze mindig kell lenni benne még egy kanyarnak.. csak hogy véletlenülse sejthessem sose mit hoz a jövő. Szóval, szerdán elküldtem az emailt, csütörtökön megnéztem a lakást és lett egy albérlőm, pénteken foglaló első havi lakbér szerződés és kulcsátadás… csakhogy péntek délután elkezdett szakadni az eső mintha dézsából öntenék, és a karambolos meggyűrődött autóm nem szerette az ilyet, beázott leállt és egy órát várakoztatott… jelenesetben 15 km-re az új lakástól tette ezt, ahol randim lett volna az ügynökkel.

Az autó mit ad isten pont egy rendőrörs előtt állt le, piros lámpánál, a rendőröknek fenntartott üres parkoló mellett éppcsakhogy lejtő úton, így szépen betolvakormányozva beparkoltam a rendőrök helyére, cédulát hagyva az ablakban hogy sorry, lerobbantam, a szomszéd pubbban találtok, szőke vékony nő vagyok hosszú pulcsiban. Felhívtam az ügynököt hogy lerobbantam itt és itt, el tudna e jönni, nálam minden papír, es a majd 2000 eu is. Eljött. Aláírtuk. Átadtuk. Úgy vettem ki egy lakást, hogy előző nap láttam, fogalmam se volt hogy milyen környék (bár szemét egy darab se volt az utcán, a parkoló üres volt, tehát mindenki dolgozott) és a tetejébe abban se lehettem biztos hogy a kulcs amit az aláírásomért és pénzemért cserébe kaptam ugyan a lakást nyitja e. Nem tudom elmondani máshogy. Egyszerűen tudtam hogy minden rendben. És a sluszpoén, hogy az autó pöcre indult, egy barátom felhívott hogy, „te tudok egy részmunkaidős állást, nagyon közel, és mivel aznap már nem akartam kísérteni a sorsot, ezért másnap, július 5-én azon a napon amit kitűztem először magamnak költözésre, 5 nappal a régi lakásom határideje előtt, az első adag cuccal felpakolva kinyitottam az első önálló lakásom ajtaját. Elmondhatatlan volt… főleg mikor kiléptem a teraszra (2 nappal azelőtt nem tartottam fontosnak) s megpillantottam a kilátást a wicklowi hegyek szélére nézve, és valami elképesztően csodaszép ősöreg fa nézett velem farkasszemet 3 emelettel lejjebb… és éreztem. OTTHON  VAGYOK. 

  

folytköv

A CSODÁK KÖRÜLÖTTÜNK VANNAK… CSAK ÉSZRE KELL VENNI

A CSODÁK KÖRÜLÖTTÜNK VANNAK… CSAK ÉSZRE KELL VENNI

motto:

"Az őszinteséggel azt kockáztatod, hogy elveszíthetsz valakit, mert nem biztos, hogy tetszeni fog neki, amit mondasz. De én ezentúl is ki fogom mondani, amit érzek és amit gondolok, mert ez a helyes... nem attól szeretnék szerethető lenni, hogy azt mondom, amit a másik hallani akar, hiszen az álarc előbb vagy utóbb mindig mindenkiről lehull és kiderül, hogy csak egy szerepet játszott, hogy elérje amit, vagy akit akar."

Majd napra pontosan egy év telt el az utolsó blogbejegyzésem óta. Az az azóta történteket megpróbálom összegyúrni egy egésszé, bár tisztában vagyok vele, hogy lehetetlenre vállalkozom. Nemcsak azért, mert óhatatlan hogy kimaradhatnak igen fontos momentumok, hanem azért, mert a mondandóm tartalmaz olyan „földtől elrugaszkodott dolgokat, amik még tőlem is szokatlanok. Segítségül hívtam a sokak által szidott Facebookot az emlékeim sorbarendezésénél. Igazából a kettő együtt alkot egy egészet a fotókkal és gondolatokkal… úgyhogy akinek van profilja az a feltöltött fotóimmal együtt játszhatja le magában azt a filmet amit olvasás közben elképzel. Nah, akkor kezdjük…

Előző bejegyzésemben ott tartottam, hogy 2013. tavaszát írunk, a két nagyobb gyerekem épp  Magyarországra szabadságoltatta magát, Csanád élvezte az „egykeséget”, Csabi lassan, nagyon lassan építgette a vállalkozását, én intéztem az ellopott kocsim kifizetését, és úgy gondoltam, hogy puszta elhatározásból képes vagyok kiszeretni valakiből…

Gyerekek

Tavaly húsvét után valóban történtek igen komoly változások a gyerekekben… bár álmomban se gondoltam volna, hogy ilyenek.

Tamás akkor már jó féléve igazi hidegháborút folytatott az apja ellen, ami néha durva veszekedésbe torkollott. Nem is rejtette véka alá, hogy az a célja hogy az apját elüldözze, és egyáltalán nem érdekelte, hogy nekem eszembe se jutott különköltözni. Ennek az lett az eredménye, hogy Csabi egyre több időt töltött a magyar cukrászdában, és minimálisra csökkentette az érintkezést Tamással. Senkinek sem kívánom azt a helyzetet, amikor ott áll az ember két szerette között, mindkettő mondanivalójának megvan az igazságtartalma, de a konok önfejűség miatt nem hogy közeledének, de elérhetetlen távolságra kerülnek az apa-fia kapcsolattól. Az elmúlt egy évben a dolog „csak” annyiban változott, hogy nem kommunikálnak egymással, kívülről nézve úgy tűnik, mintha levegőnek néznék a másikat… de ha mégis véletlenül egy légtérben tartózkodnak, csak úgy vibrál a levegő a feszültségtől.

„Természeresen” a szórásból a két kisebb se maradt ki. Május közepén Sára, -aki mindig az apja mellett állt, segített neki, jónéhányszor elkísérte az útjain -, olyan szinten szólalkozott össze Csabival, hogy makacsul kijelentette: neki ő nem az apja többé.  És mint ahogy a bátyja, ő se áll szóba Csabival azóta se, igaz ő, ha nagyon muszáj azért „igénybe veszi apukaszolgáltatásait”.

Csanád még sokáig rendes kisfiú maradt az apjával szemben, csak a tényleg nagyon értelmetlen utasításaira mondott nemet, de szép lassan ő is felsorakozott az „apát meg kell változtatni” gyerekcsapathoz.

Mivel kívülről úgy túnik, hogy az apjuk megfutamodott, a gyerekek ezen győzelmükön felbuzdulva  erősen kritikusak lettek mindennel és mindenkivel szemben. Nem is lenne baj ezzel, ha közben belátnák a saját hiányosságaikat… node kellenek a lépések.

És most jogosan merül fel a kérdés, miért is hagytam hogy mindez idáig fajuljon…

Csabi

Bár évekkel ezelőtt megkért, hogy róla ne írjak, most kivételesen egy fejezetet szentelek neki… valószínűleg először és utoljára.

Sokan tudják, hogy pár hetes kapcsolat után maradtam terhes Tamással. Bulikapcsolat volt, de egy percig se bánom, hogy így történt. Rengeteget tanultam tőle, és sajnálom, hogy képtelen volt a közel 20 év alatt megnyílni nemcsak felém, de a gyerekei felé sem. Tényleg szeretem őt, mintha a negyedik gyerekem volna, de már nagyon régen nem tudok rá férjként tekinteni. A nyitott házasság formáját én találtam ki, mert néhány éve, amikor el akartam válni tőle, azt mondta képtelen a gyerekei nélkül élni, ezért maradtam. Ez is így volt jó ahogy volt, egészen májusig amikor összevesztek Sárával, de igazán szeptemberben tűnt csak fel, amikor visszajöttek Magyarországról a gyerekek. Csabi szó szerint semmit sem csinált otthon… tulajdonképpen csak aludni járt haza.  Szeptemberben a születésnapomon tett: beadom a válópert kijelentése pedig pontot rakott az i-re… VÉGE. Úgy gondolom, hogy ha valaki a minimálisra csökkenti az érintkezést a gyerekeivel, és reggeltől késő éjszakáig nincs otthon az már képes a gyerekei nélkül élni. Hogy a válás végül hogyan lesz nem tudom még a közben eltelt fél évben sem megmondani, de már erősen körvonalazódik bennem az új iskolai tanévben kezdődő dublini új életünk…  Csabi nélkül.

Félreértés ne essék. Én szeretem Csabit. De úgy gondolom, hogy a jelenlegi hidegháború nem folytatható tovább és erősen bízok abban, hogy ha különköltözünk, akkor normalizálódik a család összes tagjának a kapcsolata egymással… de mégis külön.

És hogy én se maradjak ki a szórásból… természertesen erősen kamaszodó csemetéim engem se kímélnek. Tudatosan neveltem őket arra hogy bátran kimondják az érzéseiket. Már megkaptam a „magamét” jópárszor azért mert havonta egyszer kimozdultam bulizni Dublinba az elmúlt másfél évben,  azért is, mert Csabi beszólásai miatt el kellett mondanom, hogy szerelmes vagyok egy másik férfiba, azért is, mert szerintük internetfüggő vagyok. Az elmúlt félévben azért is hogy mennyire lusta disznó vagyok, hogy a munka és főzés mellett nincs kellőképpen kitakarítva és neadjisten még délután alszom is pihenésképp. Tudom, hogy nem vagyok tipikus anyuka, és sokszor szándékosan nem csinálom meg a „dolgom”. úgy hiszem, hogy három 18 és 13 év közötti gyerek igazán besegíthet. Senkit sem kényszerítek, senkinek sem parancsolok… vegyék észre mit kellene segíteni, vagy ha nem, akkor nézzék hogy nincs elvégezve a feladat. ennyi.

Autó

Júniusig húzódó –javarészt az én bénázásomból adódó huzavona után végre fizetett a biztosító, és vehettem egy másik kocsit. Úgy gondoltam van időm válogatni, de a kölcsönkocsi fékbetétjének a végleges elkopása miatt -mint az néhány éve már egyszer megtörtént- egyik napról a másikra kellett autót vennem, és ahogy azelőtt is… jól befürödtem vele. Először is szürke autót nem akartam sohase, gondolva a szürkületre pirkadatra és a nehezen láthatóságra… mégis szürke autóm lett. Pici motort szerettem volna, 0.8-as három hengerrel viszont elég érdekes négy emberrel felmenni egy kisebb kaptatóra is. Feladtam a Dublinból nem vásárolunk elvet, így belenyúltam egy hamis műszakival ellátott, a nevemre a mai napig át nem íratott, hibáktól vérző pici Daewoo Matizba. Az elmúlt közel egy évben jónéhány hetet kellett autó nélkül közlekednem, vagy maximum 15km-es távolságban maradnom a kétszer is behalt generátorom miatt. Pozitívum viszont hogy az autóproblémáim sokat lendítettek  azon, hogy városba költözzünk, ahol van rendes tömegközlekedés.

Iskola-Munka

Tavaly júniusban Sára is végre befejezte a magyarországi általános iskolát és „csak” Csanád maradt aki két iskolába jár párhuzamosan. Szeptemberben már a hatodik osztályt kezdte, de félévkor rá kellett döbbennünk arra, hogy az a tény hogy eddigi gyerekkorának felét Írországba töltötte igencsak hatással volt-van a szókincsére, a kifejezésmódjára… a megértésére. Így félévkor pár vizsgáját lemondtuk, és tudom, hogy igencsak nem lesz sétagalopp évvégén vizsgázni. Tamás idén érettségizik. Inkább nem kommentálnám a hozzáállását, de próbálok hinni benne, hogy sikerül mindenből átmennie. Sára kisérettségizik… nah ő viszont rengeteget foglalkozik a projecktjeivel… még ha sokszor az utolsó pillanatra hagyja is őket. Csanád idén fejezi be a hat osztályos általános iskolát, tehát mindhárman változás előtt állnak… ez a következő ok amiért nem akarom tovább húzni a szétköltözést. Mindhárman újdonságok elé néznek, de az sem elhanyagolandó szempont hogy itt 300 eu körül van egy beiskolázás gyerekenként.

Én a hotelban vagyok még mindig, de az elmúlt évben számtalan konfliktusom volt a munkatársaimmal, managereimmel, igazgatóimmal is… így bármennyire is szeretem a munkám, könnyebben váltok a meghurcolásaim hatására. Csabi azóta is a sütőtakarítással próbálkozik, de mivel nem igazán beszélünk, sohasincs otthon, ezért elképzelésem sincs mennyire megy neki.

Szerelem

Nagyon nehezen engedek férfiakat a szívemhez közel. 14 évesen voltam először szerelmes, majd a szakítás után rendesen belemerültem az önpusztításba… így utólag nézve azt gondolom annyira fájtam, hogy mindig szükség volt valamire ami eltereli a figyelmem. 19 évesen aztán újra mertem szeretni… de két és fél év elteltével olyan mélyen megsebződtem, hogy eldöntöttem, soha többé nem akarok szerelmes lenni. Akkor azt hittem valaki képes a szemével is hazudni… és több mint 15 év egy „véletlen” találkozás es egy full őszinte beszélgetés kellett ahhoz, hogy helyrekerüljenek a dolgok. A szem sohasem hazudik… aki egyszer képes lesz rá, hogy belelásson valakibe a szemén keresztül… ott mindig megtalálja a kérdéseire a választ. Már az előző bejegyzéseimben többször említettem, hogy azáltal hogy rengeteget „dolgoztam” magamon egyszercsak eljött a pillanat amikor végre újra berózsaszínedett a világ és elvesztem. És ahogy kell bele is nyúltam rendesen… 2012 őszén egy barátságból úgy ahogy a mesékben lenni szokott, egy szempillantásból lett szerelem. Belenéztem a szemeibe és elvesztem benne. Néhány napnak azért el kellett telni ahhoz, hogy „megengedjem” magamnak az érzést… De… lévén az illető egy igazi szabad öntörvényű ember… úgy határoztam, hogy nem akarok tőle semmit… maradjunk barátok. Így utólag, tiszta fejjel úgy mondanám, hogy egyszerűen azért nem akartam, mert nem volt bátorságom hozzá. Attól a pillanattól, hogy elmondtam neki mit érzek, de semmitse akarok tőle, egyszerűen elvesztettem a barátságát, és mint embert is.  A szerelem viszont szárnyakat adott nekem, de  persze megéltem közbe hullámvölgyeket is és voltak napok amikor a lelkem annyira fájt hogy fizikailag is éreztem a fájdalmat.  Februárban eldöntöttem hogy vége… és kitörlöm magamból ezt az édes érzést. Ment is egy darabig… április elején még úgy gondoltam egyszerű elhatározásból ki lehet szeretni valakiből… hát NEM… elég volt egyetlen átgondolatlan éjjel, és újra kezdődött minden… teljesen elvesztem. Tudtam, hogy hagynom kell hogy a szerelemből fakadó negatív és pozitív érzések kitombolják magukat, figyeltem közben magam és rengeteget tanultam. Megtanultam, hogy  a boldogság valóban akkor az igazi, ha az önmagunkból és nem másokon keresztül kapjuk, mindegy az is hogy viszontszeretnek-e. A szemébe nézve úgy tudtam érezni, látni, hogy nem ítélkeztem felette az életmódja, a döntései, és a félelmeiből adódó lépései vagy megtorpanásai valamint önpusztító élete miatt. Megtanultam igen fájdalmas áron, hogy bármennyire is akarunk segíteni valakinek, ha az nem akarja a változást, képtelenség megmutatni  neki, hogy az élet milyen csodaszép. A segíteni akarás ára ilyenkor az, hogy teljesen elveszítjük a másikat.   Augusztusra sikerült elérnem, hogy őszintén kimondhattam:  VÉGE, de még decemberig a tudatalattimban ott motoszkált… elő előjött… és végül engednem kellett magamnak, hogy gyűlöljem (amit még soha senki nem tudta kihozni belőlem), hogy utána újra tudjak rá tiszta szemmel szeretettel nézni…

Amikor az ember újra engedi, hogy a szíve vezesse az útja bizony nem lesz sétagalopp de én hiszem hogy mindent megér. Tudtam, hogy újra szeretni fogok… node álmomban sem gondoltam arra, hogy ennyire hamar, pont ŐT és hogy ilyen hévvel ragad magával, sodor el, dob fel és varázsol el ez AZ ÉRZÉS.

Több mint 20 éve ismerjük egymást… a naplómba is szerepel… a miskolci „undeground” csapatban mozogtunk mindketten, de a bulikon kívül sosem találkoztunk… több mint 10 évig nem is láttuk egymást. Amikor beindultak a virtuális ismerkedős oldalak, persze rátaláltam,  jópár éve beszélgetünk a neten, és ha Miskolcon jártam össze is futottunk.   Az elmúlt 3 évben végigasszisztáltuk a világhálón keresztül a másik életét… és… férfi-nő kapcsolat révén engedtünk a hormonjainknak is… apró lépésekben közeledtünk egymás felé… Hagytuk magunkat sodródni az árral… és bár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy „veszélyes játékot játszunk” átléptük a barátság határait is. Én… lévén épp csak hogy sikerült kimásznom egy bonyolult érzelmi kapcsolatból, naivan azt gondoltam képes leszek arra, hogy megmaradjak a barátságnál… hát… nem így történt. Jó lenne tudni mi is jár az Ő fejében. Én februárban egyik pillanatról a másikra döbbentem rá: SZERELMES VAGYOK és újabb néhány nap, rengeteg séta és egyedüllét kellett hozzá hogy kimondjam: AKAROM a MI-t és szembe merek nézni azzal a jelenleg áthidalhatatlannak látszó szakadékkal, ami távol tart bennünket egymástól. Pár  hete együtt töltöttünk 4 napot és úgy lángoltunk mintha tinik lennénk… és hogyan tovább? Az élet majd úgyis hozza a megoldásokat.  Tudom, hogy türelmet kell tanulnom… úgyhogy ennél jobb leckét nem is kaphattam volna. Csak megköszönni tudom, hogy így alakult.

Elengedés

A szerelmi életem leginkább az egyik barátnőm anyukájával osztottam meg. 2012 novemberében megláttam táncolni és egyszerűen meg KELLETT ismernem.  Ő Dublinban élt, de sokat beszéltünk telefonon, csetelgettünk, és ha össze tudtuk egyeztetni, táncolni mentünk az éjszakába. Nagyon kedveltük egymást. Melanómát találtak nála, amikor két éve a szigetre költözött, de a műtét után jól volt. A  kocsiproblémáim miatt tavasszal pár hetet nem találkoztunk, és amikor újra láttam ledöbbentem, mert rengeteget fogyott. Igaz két munkahelyen dolgozott, és mellette aktív életet élt: gyülekezet, a gyerekei, barátok, és a tánc. Egy rutinvizsgálat során kezdődő áttétet fedeztek fel a tüdejébe és elkezdték a kemoterápiás kezelést, de ennek ellenére ő ugyanúgy élte az életét mint azelőtt.  Május elején már nagyon vártunk egy koncertet ahová ő egyenest a korházból érkezett. Kocsival voltam, mondtam szóljon ha fárad, hazaviszem. Nagyon vidám volt, jól érezte magát, de egyszercsak… még a koncert kezdete előtt elájult. Sokan megijedtünk ekkor… persze rögtön kocsiba be, haza, ágynyugalom… és jól is volt… DE… bár mindannyian bíztunk a gyógyulásában, azt hiszem ezen az estén fordult meg legtöbbünkben, hogy nagy a baj. Annak ellenére, hogy beteg volt, tele volt energiával. Nyáron hazament rendberakni a házát és megfiatalodva tért vissza a szigetre… mivel nyáron sokat voltam Dublinba, amikor csak tehettük kirándultunk, beszélgettünk, táncoltunk… azt gondoltuk megnyerte a csatát a rákkal szemben. Szeptember elejére többször panaszkodott fejfájásra, gyengült és fáradékony lett… és egy rosszulléte után újabb áttétet, agydaganatot diagnosztizáltak nála. A szülinapom után egy nappal volt a műtéte, ott voltam mellette, hogy bátorítsam. A műtét sikerült és gyors javulás indult újra… de két hét múlva ez rohamos gyengülésre változott. Innentől valaki éjjel nappal  mellette volt… és október végén végleg el kellett búcsúznunk tőle… Bár fizikailag már sohasem lesz velünk, kedves mosolygós lénye mindig velünk marad.  Óriási harcot vívtam magammal már a korházi látogatásokkal is… az utolsó két hét nagyon nehéz volt… hát még a temetés… 14 éves koromtól amennyire lehetett kihúztam magam belőlük… és most még búcsúbeszédet is kellett mondanom mikrofonba sok sok ember előtt. Az elmúlt évem az elengedésről és félelmeimmel való szembenézésről szólt…  de miért pont ilyen kegyetlen módon kellett lezárulnia… Viszont az élet megy tovább…  Valami komoly változás indult el bennem a barátnőm halála óta. Addig a végsőkig feszítettem a testem teherbírását, október végétől viszont elkezdtem aludni… nagyon sokat. És érdekes, de nem foglalkoztat, hogy lemaradnék valamiről, hogy lelustáznak, zombiznak neveznek a közvetlen családtagjaim. 19 éves koromtól kezdve párhuzamosan legalább két dologgal foglalkoztam… elég volt. Pihenni akarok amikor úgy érzem, bulizni ha úgy, és szétcsúszni ha amúgy… egy életem van… ami az ENYÉM és nem érdekel ki mit gondol erről.

 Ibolya! Mindent köszönök neked! Mindig a szívemben maradsz!!!

Huh… nm egyszerű ujra megszólalni….

Tereljük a szót vissza 2013 áprilisra… az időjárásra és az egyszerű hétköznapokra.

Nagyon lassan tavaszodott, de az első délután, amikor igazán melegen sütött a nap kimentem munka után az Altamont gardenbe, a kedvenc helyemre itt a környékünkön. Sétáltam egyet egyedül és igazán de igazán boldog voltam. Nagyon fura nap volt. Fotóztam magam a kocsiba és megszólalásig hasonló képek készültek mint azon az augusztusi napon, amikor először látogattam meg az azóta barátaimmá vált dublini társaságot. ugyanúgy éreztem magam mint akkor, igazán felszabadultam és „otthon vagyok” érzés töltötte ki a szívemet. Több kép is készült de amikor meg akartam nézni őket kiderült, hogy csak néhány van a memóriakártyán, és a fene se tudja hogyan de a közösségi oldalomra feltöltéskor az augusztusi komment került a fényképek kísérőszövegeként. igen érdekes élmény volt… A séta után csak feküdtem a patakparton a fűbe, és hálálkodtam, és megköszöntem a „végtelennek” ami csak az eszembe jutott. Az élet apró örömei…  de mégis milyen meghatározóak ha összegyűjtjük őket egy csokorba.  

Attól kezdve hogy Csabi egyre kevesebbet volt otthon a gyerekek is beindultak. Sokszor mentünk Carlowba shoppingolni, és többet is voltunk együtt. Sára már ősszel elkezdett nyúzni, hogy piros haja lehessen és áprilisban találtunk 6 hajmosásra „hitelesített” hajfestéket is így nagy sóhajtozások közepette szép szőkésbarna haja fél órán belül égőpirossá változott a viselője legnagyobb örömére. Nekem hetek kellettek, hogy megszokjam… a család, a barátok többsége és a fodrász se volt elragadtatva mit ne mondjak… főleg hogy nem volt elég a piros haj, tetejébe  még frufrut is vágatott magának. Büszkén viselte legújabb hóbortját elég sokak megdöbbenésére, és megbotránkozására,  és több helyről is visszahallottam, hogy hogyan is engedhettem meg neki. Szerencsére egy nyár alatt Sára visszabillent, és bár 6 hét elteltével is piros maradt, festékeltávolító segítségével újra eredeti hajszínével ragyog.

A carlowi kiruccanásokra leginkább Sárával mentem, Tamás nagyon ritkán csatlakozott, de Csanád párszor elkísért minket. Ő beült egy moziba, amíg mi boltról boltra jártunk nézelődni. Csanád is rohamosan elkezdett nőni és komolyodni… mondjuk úgy, hogy közelít a normál egyemberes gyerekekhez J. A szülinapjára végre megcsináltattuk az akkor már hónapok óta rossz x-boxot, ami kemény egy napig működött… nah hogy megjegyezzem… azóta se jó. Örülhetnék, hogy nem a játékok előtt ül, de helyette azóta is hallgatom laptopról, tabletről a Minecraft videókat . A tinivé válás senkinek sem megy könnyen. Csanád is egyre több időt tölt magában… igaz most óriási a szakadék a két nagy és közötte, de egyre kevesebb időt tölt az osztálytársaival, barátaival, főleg mióta a legjobb haverja elköltözött.

Anyáknapja előtt volt egy csodajó grillezésünk az első meleg esték egyikén. Egészen későig voltunk a tűz körül, en pedig egyedül hajnalig, élvezve önmagam társaságát, a csendet, a pattogó parazsat és az ezernyi csillagot. Másnap pedig igazán megható ajándékot kaptam a gyerekektől, mindent kézzel készítve, néhány nappal később pedig Sára megnyerte az iskolai franciaversenyt ezzel okozva hatalmas büszkeséget nekem.

Az idő repül ha jól érezzük magunkat… és elérkezett a következő nyár.

A két nagynak hamarabb befejeződött az iskola így már május végén hazarepültek, mi Csanáddal  pedig két hét múlva követtük őket. A vizsgákat szerencsésen letudtuk és nekem levezetésként jónéhány társasági programot sikerült összehoznom.  Miskolcon egy nagyon jó blueskoncertet és hajnalig tartó igencsak meglepő párhuzamokat tartalmazó beszélgetést, sétát, nosztalgiázást egy 20 évvel ezelőtti barátnőmmel. A szabolcsi földvár melletti egy misztikus éjszakát, utána Pesten romkocsmában ücsörgést, majd egy hajnalig tartó beszélgetést Isaszegen. Ezután  repcsiztem vissza a szigetre Pozsonyon keresztül, és megkezdődött a legfurcsább érdekesebb misztikusabb érzelmihullámokban igencsak bővelkedő csodálatos nyaram. NYÁR így nagybetűkkel. 20-28fok, másfél hónapig esőmentes, langy szellős tökéletes időjárással.

Ez a nyár fordulópont volt számomra. Az első, hogy igazán élveztem azt, hogy kiléphettem egy picit az anyukaszerepből. Szinte minden hétvégét Dublinba vagy kirándulásokkal töltöttem és mivel csodaszép volt az idő hétközben is sokat sétáltam erre arra. Örültem az új autómnak, és a pár nappal később beszerzett converse tornacsukámnak is amire tizenéves korom óta vágytam. Nagyon sok új emberrel ismerkedtem meg, sok új tájon jártam… egyszerűen tökéletes volt. A boldogság átjárta minden porcikámat, pedig a hotelben épp nem mentek túl fényesen a dolgok, és ugye a szívem is épp rendesen össze volt kutyulódva… de mint már sokszor mondtam… a valódi boldogság belülről fakad és szinte teljesen független a körülményektől.

Hmm megpróbálom összegyűjteni merre is jártam a nyáron: Jónéhányszor voltam az Altamont gardenbe, sétálva a Lisnavagh házhoz és kertbe, magyar cukrászda Rathvillyben, Baltinglass abbey templomromok és patakpart, Carlowban dolmen, Oats parkban, vagy csak a városban.  A Duckett’s grove várromok pár km-re a házunktól bármikor jöhet, mint ahogy a Kilkeai szellemkastély is, és a wicklow-i hegyek, Blessingtoni tavak  is egyszerűen megunhatatlanok.  Dublin környékét is próbáltam felfedezni. A Phoenix parkba végre eljutottam gyalogosan is. A főváros felett egy dombtetőn van egy pub, blue lights a neve, ahonnan látszik a tenger és a város nagy része Este a narancsrózsaszín naplementék, majd a csodaszép fények lenn, a csillagok ragyogása fenn kontra fekete végtelen vízfelszínnel… no és a régi kocsma is igen impozáns. Tengerpart Howth, Skerries, Ballibrigan, Drogeda észak felé. Drogeda környékén rengeteg templomrom  és szent hely van. útban Newgrange és a Hills of Tara több ezer éves emlékeihez  Skreen templom romjaira teljesen „véletlenül” bukkantunk rá… hát… Rázott a hideg, vagy épp kivert a víz, a kezemben felmelegedett a sör, nem kaptam levegőt, vagy épp ziláltam. A teljesen egyenes falnál ülve megállt a szél, 10 cm-vel arrébb pedig tombolt. Megváltoztunk a közelébe, és csak a tengerparton sikerült kiszellőzni a fejünknek. Erre a környékre többször szeretnék visszajönni. Wickowban az r115-ös út szintén teljesen elvarázsolt, és azóta többször is jártam ott. Lough Bray Lower nevű tó, Glenmacnass vízesés, Wictoria’s way indiai szoborpark, és persze Gendalough temetője, tavai… a kőfejtő, nomeg az ír Hollywood. Kiljebb is kacsingattam egy motorostali kedvéért. Odaúton egy pillanatra meg kellett állnom Dunamase romjainál Portlaoise mellett. A találkozó helyszínén Mayo megyébe Ballina-tól nem messze pedig egy csodaszép tó, várrom és tipikus kelta keresztes régi temető fogadott. Hazafelé tettem egy vártúrás kört és a Rock of Cashel környékén rátaláltam jónéhány csodálatos tájra, Farney kastély, Hollycross városka, és hazafelé sétáltam egyet Stradbally előtti dombtetőn elterülő erdőbe. Hát… nem unatkoztam J és ezek „csak” a kirándulások voltak.

BULI

21 éves voltam amikor Tamás „belecsöppent” az életembe és 9 hónap alatt felforgatva azt fenekestül. A legjobb dolog volt ami történhetett velem, pedig rengeteg tervem volt gyerek nélkül. Kirándulni, utazni, fesztiválozni, koncertezni, bulizni ÉLNI. Én mégsem éltem meg tragédiaként. Mindig azt mondtam hogy lesz még időm ezeket az álmaimat megvalósítani, és ezen a varázslatos nyáron a munka, utazások és kirándulások mellett maradt épp elég időm bulikra is… két fontos dolog terhére…  az evés amit elfelejtettem vagy „sporoltam a hasamon”, és az alvás.  Nem kevés alkalommal mentem egyenest a Fibbersből a hotelbe dolgozni… 100 km-ert vezetve előtte, így kihagyva  éjszakákat, vagy csak 2-3 órát aludtam valamilyen program kedvéért. Mondjuk úgy, hogy habzsoltam az élvezeteket, és belezsúfoltam abba a nyárba annyi mindent amennyit csak lehet. Gondoljon erről mindenki amit akar. A csodák és a varázslat szinte minden napomat átszőtte, a fáradt reggeli takarítástól az áttáncolt éjszakákig, a bulik utáni hajnali beszélgetések, a csetelések és virtuális világ, a kirándulások, az autózás, az egyedüllét vagy nagy társaság… bárhol bármikor bárkivel… az élet egy csoda… kár hogy sokan nem veszik észre.

Június végén meglátogatott Heni akivel az elmúlt 6 évben szinte minden nap váltok néhány szót, vagy beszélgetünk órákat. Az utolsó nap a Blessingtoni tavaknál sétáltunk, amikor feltörték a kocsim és kilopták belőle a szék alá rakott táskáját benne minden pénzzel, irattal, bankkártyával… mindezt pár órával a visszarepülése előtt. Ez egy igen jó példa arra hogyan is kezelje az ember a negatív helyzeteket: Nyugodtak maradtunk mindketten… már úgyis elvitték, betörték… mitől lesz jobb  nekem ha idegeskedek is? A rendőr elmagyarázta, hogy tud hazarepülni Heni, én befóliáztam az ablakom, és hála a biztonságos környéknek az egy hétig tartó biztosítós procedúra is simán lezajlott… és végül gazdagabbak lettünk egy fontos információval hogy mi történik, ha elveszíted az irataid.

 Augusztus végén a hazautazásom előtt egy 2 hetes testi-lelki-szellemi tisztítókúrát csináltam végig egy reinkarnációs utazás kedvéért, ami végül elmaradt, de érdekes módon az a dolog, ami miatt utazni akartam az előtte és utána történt eseményekkel megoldódott… nem ez volt az idő… de ha elérkezik akkor „megyek”.  Magyarországon majd két hétig maradtam… a leghosszabb otthontartózkodásom volt mióta Írországban élünk. Mivel igazán belejöttem ott is folytattam a pörgést. Utazgattam Pest-Isaszeg-Gödöllő-Miskolc-Szabolcs között mindenütt beszélgetések, találkák. Pesten sokat sétálgattam, és  a bezárás előtt még ellátogattunk a gyerekekkel a vidámparkba is. Miskolcon… huh... sok sok éve nem éreztem ilyen felszabadultnak magam…  végre életemben először motoroztam,  régi barátok, zenevarázs, régiségvásár,  és voltam persze Koncerten és élveztem az éjszakai életet is. Ómassán, Lilafüreden, Isaszegen, Gödöllőn, Szabolcsban kirándultam, beszélgettem, relaxáltam… méltó levezetése volt ennek a csodaszép nyárnak még akkor is ha az utolsó két nap rámtört valami nyavalyatörés és lázasan betegen utaztam haza a hosszabb úton Pozsonyon át.

Nem rejtem véka alá, hogy igen nehezen sikerült visszarázódnom Szeptemberbe a hétköznapokba. Nemcsak azért mert vége lett a nagy szabad életnek… Csabi szó szerint semmit nem csinált otthon… egy bögrét sem rakott arrébb. Nekem új beosztásom lett. este 6-tól hajnalig dolgoztam, így egyhuzamban csak 2-3 órákat aludtam. Mióta Írországban élünk a házimunka javarészét, zombis időszakomban az egészét -lévén otthon volt- Csabi végezte. Persze voltak már sokszor hogy szinte mindent én hordtam a vállamon, de… Ez az ősz rendesen megviselt.

3 kamasz gyerek minden kínja, főzés, bevásárlás, takarítás , éjszakai munka és kevés alvás…havi 1-2 görbe éjszaka… ez úgy még működőképes nálam… de mellette ott volt Csabi a válással, a barátnőm harca a rákkal, az autóm lerobbanásai, és a szívem olyan szinten volt összezavarodva… hogy azt elmondani nem tudom. Egyszerűen próbáltam beleszállni a hétköznapok mókuskerekébe hogy eltereljem a figyelmemet a bennem és körülöttem lévő „harcokról”… nemsok sikerrel… Ezért végül egyszerűen szembenéztem velük és szép lassan türelmesen hagytam hogy a dolgok - legyenek azok csodák vagy tragédiák- megtörténjenek. Külső szemlélődőnek úgy tűnhet, mintha mindent magasról leszarnék… de ez pont nem erről szól.

Amikor 39 éves lettem, tudtam, éreztem, hogy csodákkal teli misztikus év következik, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus lesz. Pár nappal a negyvenedik szülinapom előtt lerobbant az autóm, de ennek köszönhetően a három gyerekkel felsétáltunk a „hollywood” felirathoz, amire már régóta vágytunk.  Szeptember 24-én,  A napján  pedig a frissen megjavított autóval, pont A szabadnapomon  „tündérboszorka” barátnőmmel és vendégével kirándultunk. Így a varázsévemet is… ahogy a nyarat is… méltó módon a wicklowi hegyekben zártam és persze kezdtem az új és igen érdekesnek igérkező 4. ikszem. Fura… rengeteg embert rémít meg a négyes… én pedig úgy érzem magam mint aki ébredezik egy álomból és egy új es izgalmas világ várja.

Október végén november elején készültem haza újra, csak egy napra, ugyanis  Csanád tankönyveit nem tudtuk elhozni. Nagyon készültem rá, de végül úgy döntöttem nem megyek… de ezután az élet hozta is sorban a miérteket és persze a megoldásokat is. Az október –november nagyon sűrűre sikeredett… kellőképpen kialvatlan voltam az éjszakai munkától, nappali anyukaságtól és éjszakai ápolástól, és igen megviselt a barátnőm halála, búcsúztatása. Megbeszéltem a főnökeimmel, hogy hajnal 3tól dolgozzak, így végre többet aludhattam… és át is lendültem… néha délután 5kor ledöltem szunyókálni és csak hajnalban ébredtem… Kellett… és azóta is hagyom magam aludni. Sára a  kisérettségije mellé bevállalt egy ruhatervező-készítő versenyt, és kitalálta, hogy a francia nyereménypénzéből az őszi szünetbe megy Franciarszágba. Tulajdonképpen teljesen egyedül szervezte meg, és november elején 15 és fél évesen egyedül utazva, 2 hetet Montpelliere-ben töltött egy családnál, nyelviskolába járva, nemzetközi barátságokra téve szert. Visszatérve egy új, magabiztos, ragyogóan csillogó, boldogságtól kicsattanó, tervekkel teli  Sárát kaptam ajándékba.  Időközben az autóm generátora újra megadta magát és most nem tudtam és nem is akartam megjavíttatni. Eleinte Csabi vitt be dolgozni én pedig hazasétáltam vagy hazastoppolotam a 11 km-ert. Nem tudom hogy –persze de J- minden ilyen sétám napsütésben vagy épp pici borúban történt. Azután a szerelő megmutatta, hogy lehet mégis használni az autót, így munkába, Carlowba tudtam vele azért járni, Dublinba pedig -a barátaim és családomnak megnyugodására- végre busszal mentem. A tél beköszönte előtt egy csodaszép napon még elmentünk kirándulni a barátaimmal, és Tamást is vittem magammal. Glandeloughban voltunk és a fehér túrán keresztül jártunk erdőn, hegytetőn, gerincen, csupasz kövek között… nagyon nagyon szép volt.

Nagyon szeretek vendégeket fogadni… de lévén 2500 km otthontól és 80 km használhatatlan tömegközlekedéssel Dublintól, igen ritkán érkezik bárki is hozzánk. Ezért, és mert hónapokon át tartó egyeztetés előzte meg, igen különlegesnek éreztem két látogatást egy novemberi hétvégén. Úgy gondolom, hogy mindannyiukban olyan barátot találtam, akik végigkísérik az ember életét akkor is ha épp távolra kerülnek egymástól.

BARÁTSÁG így csupa nagybetűvel. Milyen fontos dolog az életben. Sok szempontból értékesebb, mint a család… és sokkal sérülékenyebb is. Nekem sok barátságom kiállta az idő a tér és a történések próbáját… Köszönöm, köszönöm hogy vagytok nekem.

Aznap amikor Sára hazajött Franciaországból épp egy forraltborozós zsiroskenyérparty volt. Csanád már régóta vágyott házibuliba, és ez épp szolíd gyerekeknek is való volt. Mindnyájan  nagyszerűen éreztük magunkat, majd éjfél felé a gyerekek nyugovóra mi pedig egy koncertre mentünk… igazán felejthetetlen este volt. Bízom abban hogy ha Dublinba költözünk a gyerekeknek és nekem is újra kinyílik a világ. Volt egy koncert Dublinba, amire azért szerettem volna menni, mert megígértem. Sajna az autóproblémáim miatt ez lehetetlenné vált, de másnap mégis felbuszoztam. Ez volt az első olyan estém amit később több hasonló is követett azóta. Hogy is magyarázzam: amikor valamit nagyon szerettem volna megcsinálni, de rajtam kívül álló okokból, vagy „egyszerű” megmagyarázhatatlan rossz érzésből le kellett mondanom, a döntésem utat nyitott egy másik lehetőségnek, ami kivitelezhetetlen lett volna az előző lemondása nélkül… és valami fantasztikus élménnyel jutalmazott meg érte. Az elmaradt koncert helyett kaptam ajándékba egy másikat, és több új ember barátságát is. Megtudtam, hogy jön újra a Tankcsapda Dublinba. 3 évvel ezelőtt az első koncertem volt a szigeten. A különlegessége az volt, hogy úgy éreztem mintha újra tizenéves lennék, mert a nagy ünnepelt rockbanda egy pici klubban lépett fel, mint anno kezdőként Miskolcon, és az volt Tamás első koncertje is, lévén hogy szereti őket mióta az eszét tudja. No most pedig úgy gondoltam hogy ez a koncert Sára és Csanád bulija lesz… mert ők -ugyanúgy mint a bátyjuk- szinte születésüktől  Tankcsapdafanok.  Nem vagyok oda meg vissza a „starokért” mint különlegesség… ugyanolyan emberként kezelem őket mint bárki mást. Ezért is felejthetetlen az a különleges éjszaka amit a lemondott koncert után a zenészekkel töltöttem. Persze azért megígértem, hogyha legközelebb otthon járok meghallgatom őket, és „mitad isten” pont akkor voltak Miskolcon amikor én is. Ez a hétvége sokmindent megváltoztatott bennem… amikre igazán csak később lettem figyelmes.

2012-höz hasonlóan 2013-ban is Miskolcon a XX. sz bulival akartam zárni az évet. Ezen az estén a több mint 20 éve együtt kamaszodó, botladozó, szárnyakat bontogató társaság találkozik újra felnőttként. Az akkori zenekarok újra összeállnak egy egy koncert erejéig, sokan valóban 20 év után találkoznak újra… és idén engem a szívem is húzott. Mivel hidegháborúban nem lehet karácsonyozni, ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekek a nagyival karácsonyozzanak, én pedig utána csatlakozom hozzájuk. Biztos sokan gondolnák azt hogy ááá hogy lehet ilyet kitalálni, pedig hosszú idő óta ez volt az legjobb évlezárásom karácsonyostul szilveszterestül… mindenestül.

Pár nappal a gyerekek indulása előtt egy hazafelesétám alkalmával teljes pompájukban illatozó rózsákat fedeztem fel egy kertben… életemben nem láttam még ilyet december közepén… Amikor az ember elkezdi meglátni az élet apró csodácskáit, ezernyi és ezernyi újabb cseppeket kap ajándékba amik végül… történjék bármi… pici fényt hoznak a legsötétebb napokba is ezzel segítve azt, hogy átlendüljünk a nehezén. Igen… kellett… azért mert féltem… féltem a karácsonytól egyedül és attól mi vár rám Miskolcon, aztán újra itt.

Az ünnepek gyorsan telnek ha az ember közben dolgozik… érdekes élmény teljesen üres hotelben egyedül takarítani és utána a kongó lakásba hazamenni, amikor mindenki vásárol, készülődik, süt főt, családdal veszi körül magát. De kifejezetten élveztem, és olyan béke és nyugalom volt bennem. A skypeon keresztül azt is láttam mekkora örömöt okoztam a gyerekeimnek anyukámnak és a családomnak ezzel a döntésemmel. December 26-án beiglievés és fotelben tespedés helyett végigutaztam a napot. Újra hosszabb úton, de a változatosság kedvéért Bécsen, Pesten keresztül egyenesen Miskolcra mentem. Este koncert, reggel korcsolyázás, délutántól a XX.sz buli másnap hajnalig, közben Heni is beesett vendégségbe, majd a Ganxtának tett ígéret betartása… újabb koncert… és ez még csak a kezdet volt.   

Hosszú ideje nem csípem a szilveszterezést… de ez a legutóbbi… igazán feledtetett velem mindent. Lakásavató buli volt, és az érdekessége ezen kívül, hogy többen voltunk, akik 20 éve nem láttuk egymást… Leírhatatlan élmény volt. Persze a „feszített tempó” meghozta a gyümölcsét… és ahogy szeptemberben, most is megbetegedtem, de igazán nem tudott visszavetni… csak lassítottam picit. A miskolci napjaim nagy részét VELE töltöttem, sétáltunk, kirándultunk, vásárban kiállításon voltunk. Aztán Isaszegre utaztunk a gyerekekkel, és ahogy lenni szokott az utolsó néhány nap Csanád vizsgáiról szólt.

Néhány nappal azután hogy a szigetre visszamentünk, volt egy számomra nagyon fontos est, egy visszatérő koncert.  A 39. szülinapom előtt néhány nappal volt az első, amit úgy éreztem mintha ajándékba kaptam volna. Akkor, ott, évek óta először,  újra felszabadult tudtam lenni. Ugyanez a zenekar lépett fel és azt hittem nem lehetséges, de a hangulat magasan felülmúlta az előzőt. Harapni lehetett a szeretetet és a jókedvet, mindenki mosolygott.. fantasztikus este volt. A január-február elég kínkeservesen telt.  A gyerekek hisztisek voltak és mindenbe belekötöttek, az autóm egyre kevesebb utat bírt, és többször kellett mások segítségét kérnem, hogy hazajussak, a hotelben cseszegettek, igazi tipikus hagyjálbékén hangulat uralkodott. Erre az időszakra esett Sára ruhájának az elkészítési hajrája is. A kizárólag használt papucsokból készült ruha elképesztő lett, aztán igazi fotózáson kellett pózolnia  benne, de sajnos egy „apró” hibából kifolyólag a versenyregisztrációja érvénytelen lett. Jó a rosszban viszont az, hogy jövőre mégjobban kidolgozva, rengeteg tapasztalattal tud újra nekifutni… és győzni. A nyeremények között az országos ismertségen és pénzjutalmon túl neves művészeti iskolák ösztöndíjai vannak.

Február első hétvégéjén egy nagyon nehéz feladatunk volt a barátaimmal. A rákban elhunyt barátnőm születésnapján, végakaratát teljesítettük, hogy a hamvait szétszórjuk a tengerbe. Ez előre megszervezett program 12 órával az indulás előtt összedőlt, de hihetetlen módon az utolsó pillanatban meg is oldódott, és a nap valami meseszépre sikeredet. Csak a végtelen és önzetlen szeretetről szólt.

Ezután végre beindult az év is. Tamás szíve hölgye jött látogatóba. Nagy volt a készülődés, és én végre döntöttem, hogy mégis megcsináltatom az autóm, lévén hogy vendég jön, menjünk összevissza. Hiába volt elrakott alkatrész, megbeszélt szervízidőpont… ami csak lehetett hátráltatta a javítást, így a kirándulások elmaradtak. 3 hét huzavona után viszont végre megint gondtalanul vezethettem… bár igen veszélyes mutatvány volt az első pár napban a pici kocsival. Az amúgy is szeles szigeten szélviharok tomboltak, törtek, zúztak, óriásfákat döntögettek. El sem tudom mondani mennyire elszomorító látvány az óriási tönköt nézni ott ahol azelőtt tökéletes lombkoronájú csodaszép öreg fa állt. A szél lecsendesedésével végre élvezhettük a tavaszt. Volt kocsi, mentünk újra ide oda, de Tamás nélkül. Tamás… hogy is mondjam… kissé hisztis mostanság.

Március beköszöntével a gyerekek egyre izgatottabbá váltak a Tankcsapdakoncert miatt. Itt Írországban 18 éven aluliak este még szülői kísérettel sem mehetnek pubba, koncertekre.. nekem való kihívás volt megszervezni, hogy mégis bejussanak… és olyan élménnyel gazdagodtak… Az élő zenén kívül kész rajongótáboruk volt, idegenek fotózkodtak velük, Sára megkaparintott egy dobverőt, Csanád pedig egy pengetőt. Micsoda este volt!  

Huh… igen nehezen kezdek bele a zárógondolataimba…

A „társadalom” szemében feleség és családanya vagyok. Az én „dolgom” a családi tűzhely melegen tartása, főzés, mosás, takarítás, rendezett és nyugodt gyermekkor biztosítása a gyerekeimnek, természetesen mindez munka mellett. MINDEN ami ezen kívül van „tiltólistán” van. Tehát pellengérre állítanak ha a gyerekek panaszkodnak ezért azért (meg sem kérdőjelezve annak valóságtartalmát) ferde szemmel néznek rám ha elmegyek egyedül szórakozni, és a legjobban azon háborodnak fel, hogy nyíltan vállalom azt hogy nem a férjemet, hanem más férfit szeretek. Most nem megyek bele olyan eszmefuttatásba hogy vajon ez jobb e vagy az önbecsapás, titokban félrekacsintgatás, megalkuvás, összeszorított foggal is a látszat megtartás… Én úgy gondolom, hogy egyetlen életem van, és azt úgy szeretném élni ahogy én akarom.

Tulajdonképpen évek óta terveztük mint barátok, hogy Ő Írországba látogat, csak valahogy mindig közbejött valami. A legutolsó miskolci látogatásom után viszont egyszerűen találkoznunk KELLETT, és hosszas szervezkedés után végre április elejére sikerült időpontot találni. Lassan 6 éve ugyanazokon a napokon dolgozom, ugyanakkor megyek Magyarországra, és cserére nem igazán van lehetőségem. Februárba viszont kifejezett utasítást kaptam arra, hogy ki kell vennem szabadságot. Így tudtunk felhőtlenül koncertezni a gyerekekkel, és így tudtam Vele tölteni pár napot. Úgy gondolom ennyit igazán megengedhetek magamnak, mert idejét sem tudom mikor voltam saját magam kedvéért szabadságon.  ENNYI

Fontos kéréssel zárom soraim. Ha valaki kíváncsi rám tőlem kérdezzen. Ha a valakik hátam mögött tudnak csámcsogni a fejükben elképzelt életemen, akkor legyen bátorságuk a szemembe is mondani a véleményüket. Elérhetőségeim teljesen publikusak. Köszönöm. 

TAVASZ? VAGY MI?

TAVASZ? VAGY MI?

         Tavasz? Merre vagy? A címen senki sem lepődik meg azt hiszem. Idén ugyanis nem csak Írországban, de a Kontinensen is elmaradt a tavasz… mit elmaradt??? Szinte felcserélődött a téllel… Márciusban még itt is napokon keresztül volt hó… bár távolról sem okozott akkora problémát mint Magyarországon. Az otthon kialakult helyzethez csak annyi a hozzáfűznivalóm, hogy itt az elmúlt két évben karácsony körül napokig víz sem volt a lakásokba (sok helyen így fűtés se) mert elfagyott… és itt százévben egyszer esik nagy hó… mégis fegyelmezett volt minden… hiszen senkire sem mutogathatunk olyan helyzetben ami felkészületlenül ér minket… Ennyit az időjárásjelentésről.   

Miután januárban mindenki visszazökkent a szokásos kerékvágásba, az élet rendesen közbeszólt… az utóbbi hetek mindenről szóltak csak NEM megszokott, kiszámítható és nyugodt hétköznapokról.

Visszatérve otthonról az első dolgaink egyike volt, hogy megnéztük a magyar cukrászdát, ami itt az írországi világ végi kis faluban nyílt december végén. A tulajdonos házaspár nagyon kedves, és igazából már nem is sütizni, inkább beszélgetni jár le a család összes tagja… a gyerekek néha még le is sétálnak az eddig kibírhatatlan hosszúságúnak nevezett úton J. Tamás elkezdett újra edzeni, és már ott tart hogy néha belevonta Sárát és Csanádot is. Kiváncsi vagyok meddig tart a lelkesedése… bár már jóval meghaladta a tavalyi két hetes fellángolását.

         Csabi, miután leamortizálta a kocsiját, néhány újabb horpadás és üvöltő kipufogó formájában a napi több száz km-es használattal, és végképp kimerült a hajnaltól éjjelig tartó munkaelfoglaltságban, úgy döntött, hogy saját kezébe veszi a dolgait és magának keres takarítható sütőket. Hatalmas önbizalommal felmondott, és arra számított hogy rögtön beindul az üzlet, és heti 4 sütővel megkeresi ugyanazt a pénzt amit a másik nem bejelentett helyen úgy kellett kikényszeríteni a „főnökétől”. Én kértem hogy legyen türelmes, vállaljon csak 3 napot, amíg beindulnak a dolgai és nekem a hotel is… de nem hallgatott rám. Ezzel kezdetét vette a konfliktusok tömkelege. Április van és két hete elértük hogy heti egynél megrendelésnél tart…

         Tamás és Sára nagyon nehezen viselték, hogy az apjuk megint egész nap otthon van, és rendszeressé váltak a viták. Persze minden esetben mindegyik félnek volt igazságtartalma… de ez nem vígasztalt abban, hogy a lakás háborús zónává változott. Én is hibás vagyok tudom… mert ha beleszóltam akkor a vita még nagyobbra nőtt… de képtelen voltam megállni, hogy az éppen aktuálisan negatív jelzőkkel illetett családtagom védelmére keljek. És persze ilyenkor én se maradtam ki a szórásból… ahhh ez a tinikor rendesen megzilálja minden érintett idegrendszerét.

         A veszekedéseknek persze vannak pozitív oldalai is. Tamás elment a sógoromhoz néhányszor majd, végre egy év kihagyás után újra az összes gyerek is nála vendégeskedett több alkalommal is. Ezeken a hétvégéken mindig nagyon jól érzik magukat, és teljesen feltöltődve jönnek haza… bár mostanában néhány hátráltató tényező közbe szólt… mint például, hogy ellopták a kocsimat.

         A kocsim. Szerelem volt első látásra, és a rendszáma megegyezett a vásárlás dátumával… július 24. Rengeteg minden munka lett volna rajta, lomha volt és hisztis és rajtam kívül senki sem szerette aki benne utazott… bosszúból még az egerek is elrágták a fűtéskábeleket… és januártól márciusig jéghideg autóban utaztam. Ennek ellenére néhány jelentéktelen hibától eltekintve simán átment a műszakin február közepén. Március 1-én egy koncertre készültem. Érdekes érzéseim voltak… mentem volna meg nem is… több okból kifolyólag is, és Sára is megjegyezte.. anya.. te nem akarsz elmenni… de én ragaszkodtam az előre eltervezett forgatókönyvhöz… délutáni alvás, koncert, hajnalban haza, déltől meló… A terv összes pontja teljesült… „nem pont úgy” ahogy kellett volna. A koncert végén kb. 2 órán keresztül készültem hazaindulni. A szívemhez két nagyon nagyon közel álló barátom is kérte aludjak nála, ne vezessek hajnalban, de hajthatatlan voltam… vesztemre. Hazavittem két ismerősöm, teljesen éber és friss voltam, zenét hallgattam épp csak kiértem Dublinból amikor egy kanyarban megcsúszott a kocsim és „már megint” gondolat kíséretében a domboldalon találtam magam. Semmi bajom nem lett, a kocsinak is csak az egyik reflektorbúrája tört… viszont a hónapok óta betegeskedő váltó megadta magát, azaz beszorult… beragadt váltóval ugye nem igazán lehet menni. Azonnal megálltak segíteni, mondtam minden ok, 2 perc múlva a rendőrség is arra járt, és ők is megállapították rendben vagyok, tiszta vagyok, nem vagyok ittas… addigra Csabit is felhívtam, hogy jöjjön értem. A rendőrök kiparancsoltak a kocsiból a szemben lévő kivilágított buszmegállóba, nehogy nagyobb baj történjen, ha valaki ugyanúgy jár mint én. 2 perc hajnali fagyos levegő után úgy döntöttem… inkább stoppolok, minthogy másfél óráig várjam Csabit… és felhívtam hogy ne jöjjön. A balesettől 20 méterre volt egy teljesen díszkivilágított bejárat kétszer olyan széles volt az út is így teljesen biztonságban éreztem magam. Húsz perc múlva jött is az első két autó, a második megállt, és „csodák csodájára” a falunkba is ment. Meleg autóban házig vittek J. Útközben kitaláltam a megoldást a kiesett kocsira, a barátnőm használaton kívüli, (bár papírok nélküli) autóját kértem és kaptam meg. Igaz hogy kertek alatt járok… de van autóm. Miután a szombatot estig végigdolgoztam és úgy gondoltam kellek én is és a kulcs is a biztosítónak, csak vasárnap jelentettem be a kárt, és kértem hazaszállítást. Na keddre, számtalan telefon után végre elértem, hogy kimenjenek a kocsiért… amit nem találtak. Ők azt mondták hogy biztos rossz címet adtam… én azt hittem hogy bénák… de másnapra kiderült az ok… az autónak hűlt helye volt. Egészen péntekig nem gondoltam arra, hogy valaki ellopta, csak arra koncentráltam, hogy megtaláljam hogy ki szállíttatta el. Miután felkutatták a rendőrség, önkormányzat és biztosítók nyilvántartásait is… csak a lopás maradt. Úgyhogy kezdődött előről minden, biztosítóval telefonálás órákig, rendőrségen bejelentés, a biztosító lopásra szakosodott szakemberének keresztkérdéseire válaszolás… rengeteg időmet elvette. Bár a biztosító elvileg fedezi a kárt, és két héten belül fizetni kellett volna, jelen esetben számtalan hátráltató tényező van. Egy. a kocsi összes papírja a kesztyűtartóban volt, kettő a lopás előtt összetört, három, külföldiként úgy néznek rám, mint aki biztosítási csalást készül elkövetni hála a sok negatív tapasztalatuknak. Igazából nem idegesít a dolog, mert egyszer kifizetik és van alattam négy kerék ami gurul, nade mégse ugyanaz mintha nem történt volna semmi. Jelenleg még mindig a hiányzó papírokra várok… de azt már tudom hogy lassítanom kell.

         A kölcsönautóval való közlekedés okoz épp elég fejtörést. Március 20-ára Tamásnak és Sárának repjegye volt haza, nekem nem voltak kocspapírjaim, Csabi kocsijában 20 perc után is halláskárosodást lehetett kapni… hogy kerülnek ki a gyerekek a reptérre???

A március 15 – 17 ünnepi hétvégét a három gyerek Dublinba töltötte, hozzánk pedig váratlan vendégek érkeztek… és nagyszerűen érezte magát mindenki. Két addig ismeretlen vendégünk azonnal felajánlotta, hogy szívesen kiviszik a gyerekeket szerdán a reptérre, szóljak ha nem találok más megoldást. Nagyon jól esett. Végül nem vettem igénybe semmilyen segítséget, megkockáztattam az utat a kölcsönkocsival…  és azóta kétszer megjártam Dublint vele. A gyerekek úgy indultak haza, hogy milyen jó lesz a 20 fok és napsütés… erre kaptak havat, szelet, jegyet, esőt, borút és hideget.

És hogy miért maradt itthon Csanád? Azért mert Sárát is most majd 15 évesen engedtem először egyedül repülni, és nem éreztem Csanádot még elég érettnek ugyanehhez. Helyette megígértem neki, hogy az a három hét róla fog szólni… bár dolgozni fogok közben.

Nem is tudom mikor volt már ilyen nyugodt három hetünk. Remélem, hogy ugyanezt mondhatják el magukról a nagyok is. Csanádnak leginkább kedvenc étel kívánságai voltak, de voltunk  vidámparkba,  egy nap aludtunk a hotelbe,  használtuk a Spát, és együtt töltöttünk egy egész napot Dublinba is. A nagyok mindjárt itthon vannak… nagyon kíváncsi vagyok arra hogy mi változik…

Változás… bennem a lelkemben is történt jónéhány. Sok minden a helyére került az utóbbi viharos időkben. Néhány mondatban említettem az előző bejegyzésemben, hogy csaknem 20 év után újra a szerelem csapdájába estem… amit ugyan nem követett valódi kapcsolat de az érzésekért megérte minden percét. Megtanultam gyakorlatban is azt, hogy a boldogságunk nem a másiktól csak önmagunktól függ… én annak ellenére is szárnyaltam, hogy a másik fél szóba sem állt velem. Boldogság volt a szívemben… nem azért mert volt aki  viszontszeret… egyszerűen az érzésért… amit oly régen éreztem már. Persze hála a felnőttség csíráinak bennem és saját egyéniségem erejének, azért tudtam hol a határ, és egy nap elhatároztam, hogy vége. Igaz volt néhány napom amit senkinek sem kívánok, olyan érzelmi hullámvasutazást éltem meg amit még talán sohase előtte, de azt hiszem már teljesen rendben vagyok. Tényleg csak néhányan vannak akikért lángoltam valaha is, de Ő is örökre belekerült ezen kevesek közé, és mindig különleges lesz számomra… de igazából nagyon örülök annak hogy már nem vagyok rózsaszín. A szívemmel együtt szárnyalt a lelkem is és rengeteg minden helyre került azokból a fájdalmas dolgokból amiről úgy gondoltam hogyha jó mélyre, elzárom, elásom és elfelejtem hova dugtam, akkor soha többé nem fognak bántani. Bizony… bele lehet dögleni a fájdalomba évtizedek után is ha felszínre kerülnek… de leírhatatlan és elmondhatatlan az a felszabadultság ami a feldolgozást követi… és az a  legesleg érzés amikor nem tudod szavakba foglalni azt ami a szívedben ég.

Sára mondta nekem egyszer, hogy sírásnak és panaszkodásnak tűnik a blogom… Én nem annak szánom. Úgy gondolom hogy bármi rossz is történt velem az elmúlt években, később az élet mindig megmutatta a miértet, és a kiderült hogy a jó irányba vitt. Az élet csodaszép! Ha elkezded kutatni a boldogság apró csiráit, a rossz dolgokban, hamarosan keresned sem kell… a boldogság te magad leszel J.

2013 JANUÁR

2013 JANUÁR

Utólagos BUÉK meg ünnepi jókívánságokkal kezdek, mert már megint jó rég írtam. Az az igazság hogy rengeteg mindenről beszélnék, de megint benne vagyok egy lezáratlan helyzetbe, és mint már mondottam volt többször… befejezett dolgokat szeretek megosztani. Szóval lesz majd megint lelkizés, de az majd később J.

Mi is történt az elmúlt hónapokban? Igazából nem sok minden mégis rengeteg változás.. legfőképpen bennem…

Ott tartottunk hogy október, iskolakezdés…

Az idei könyvrendelés rettenetesen elhúzódott. Mivel csak szeptember elején kezdtem a beszerzést, így sokszor heteket kellett várni a megrendelésünkre, majd kiderült hogy rosszat kaptunk, aztán Tamás variált még a tantárgyain… szóval november lett mire minden meglett. Az őszi szünetben én dolgoztam a gyerekek unatkoztak otthon. Csanád idén Carlowba ment halloweenezni egy osztálytársával szokásos tömérdek édességgel megpakolva ért haza.

Ekkoriban kezdődött hogy egyre többet jártam Dublinba, hol egyedül hol Tamást hol Sárát vittem magammal. Egyszerűen jól esett kilépni kicsit a taposómalomból, és a két nagy is többségében jól érezte magát. Nem volt persze egyszerű mert tudni kell hogy Írországba a szórakozóhelyekre 18 éven aluliak este 8 vagy 9 után nem mehetnek be, még a szüleikkel sem. Az első esetben nagyon felháborodtam, mert az én felügyeletem alatt voltak az éjszakába, ellentétbe azzal a temérdek tinitől akik hajnalig a Temple bar utcáit róják keresve olyan helyet ahová mégis becsúszhatnak. Érthetetlen ez a szabály ebben a formában…

Az éjszakázásokkal párhuzamosan Csabi egyre feszültebb lett… nyitott házasság ide vagy oda féltékenykedett, válással fenyegetőzött… Pedig egy évvel ezelőttig ő rendszeresen járt a sógorhoz hétvégente sörözni… évekig… amikor én tettem akkor meg pár alkalom után kikészült. A valódi ok persze a bezártságérzés volt szerintem, mert megtapasztalta újra a munkát, kiszabadult otthonról, saját pénze volt, és most visszazuhant a 4 fal és a tőlem való anyagi függés gödrébe.

Tamás 17 éves lett. Már évek óta vannak problémák közte és Csabi között, de az utóbbi időben nagy harcok folynak. Nem is tudom sokszor eldönteni kinek van igaza… mindenesetre mindketten megengedhetetlen hangon beszélnek a másikhoz… mondom én… aki szintén kimondja ami a szívét nyomja öncenzúra nélkül… de ez… hát még nekem is sok(k).

Mostanában sokszor meginogtam hogy helyes volt e a nyitott őszinte kevés szabállyal tűzdelt nevelést választanom néhány Tamásféle szidalomhalom után -amiből azért nekem is jut ha rossz napja van-, de mindig arra jutottam hogy igen ez az én utam. A szigorú nevelésnél nehézséget jelent mindkét félnek a szabályok betartása, nálunk pedig lelkileg nehéz feldolgozni az őszinteséget…. egyik sem egyszerű… csak mást tartunk fontosnak.

Őszinteség. Milyen gyilkos is tud lenni… még önmagunkkal szemben is…

Miért írom ezt? Mert szerelembe estem. És hetek teltek el úgy hogy még én sem mertem szembenézni az érzéseimmel. Mióta viszont igen, annak ellenére hogy az érzést nem követte valódi kapcsolat, a körülöttem lévőkből megdöbbenést, szánakozást, undort, és érthetetlenséget váltottam ki… Csak azért mert őszintén vállaltam önmagam és mások előtt is hogy mit érzek…

Sosem fogom felfogni, hogy mennyivel „jobb” megoldás eljátszani a környezet előtt a boldog házaspárt, és titokban randevúzgatni, lopva keresni máshol a boldogságot.

És csodálkozunk azon hogy mindent hamisnak érzünk??? Mint pl az „elkurvult” ünnepeket.

Nem olyan rég volt hogy újraolvastam a  pár évvel ezelőtti döbbenetem, mikor is november 1. után megjelentek a karácsonyi előkészületek az üzletekben… hát idén már szeptemberre tevődött ez át és a halloweeni őrülettel már párhuzamosan ott volt a karácsonyi vásárolj vásárolj vásárolj szugerálás. Nem is csodálom, hogy idén egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, pedig Sárával és Tamással többször „shoppingoltunk” a díszkivilágított karácsonyi illatokkal teli Dublinba.

December közepére mindenki nagyon elfáradt. A gyerekek délután elaludtak és reggel meg nem tudtak felkelni, összeszedtek mindenféle köhögős, orrfolyós torokfájós nyavalyákat, és ez az időszak egybeesett azzal hogy Csabi újra dolgozni kezdett. Most sütőket takarít Dublinba. 6-7 óra körül indul és 8-10 körül ér haza este, így a gyerekek megint háromszor egy héten egyedül indulnak… ha le nem késik a buszt. Hát… így hogy nincs felügyelet, bizony többször előfordult hogy Tamás otthon maradt…

Azért Tamás egyensúlyozta a hülyeségeit, ugyanis összefogta a testvéreit, odafigyel leginkább Csanádra, és elkezdett rendezgetni takarítani. A nagyját egyedül, de sok mindent a többiekkel közösen csinált. A gyerekek igazi testvérként viselkednek megint, és egészen megváltozott  az „öten ötfelé vonulunk a házban” irányvonal is. Gondolom ez annak is köszönhető, hogy megint voltak otthon egyedül. Figyeltek egymásra, közös programokat találtak ki magunknak, főzőcskéztek, sütögettek. A mézeskalácsot és a bejglit idén minimális besegítéssel Tamás és Sára készítette.

Az idén minden eddigi ír karácsonynál nagyobb volt a várakozás, ugyanis 5 év óta először mentünk haza a téli szünetben. Karácsony után majd két hétig voltunk otthon. Bajba is voltam rendesen, mert tanulni a magyar vizsgákra amúgy se egyszerű rávenni a gyerekeket, hátmég most; a nyúlnak és a malacnak is nehéz volt szállást találni, a szokásosan túlvásárolt kajával mit kezdeni, és mivel mind az öten mentünk, így a fuvarozás is kérdéses volt. Persze ahogy lenni szokott minden megoldódott.

A karácsony kétszer egy órás vitát leszámítva nyugiba telt. Én még dolgoztam az utazás reggelén, 4-re terveztem az indulást, és 3-kor már kész is voltunk mindennel. Át is futott az agyamon, hogy ne induljunk e el hamarabb de -mint később kiderült, helytelenül- elvetettem az ötletet. Beültünk a kocsiba és néhány perc után realizálódott bennem, hogy bizony elnéztem az indulást… egy órával később mint ahogy kellett volna… A család többi tagjának az érdeklődését mutatja hogy senki sem foglalkozott az időpontokkal, de persze amikor kiderült a késés… ki is volt a hibás.. mint én.  Megint csak áldani tudom azt, hogy vészhelyzetben az esetek többségében bekapcsol bennem valami tartalékenergia, így felhívtam telefonon egy ismerősömet, és megkértem, hogy álljon már át az autómmal a reptéri parkolóból a hosszú távú parkolóba így simán elértük a gépet. Persze Sára nyávogása miatt szedtük a lábunkat, de a kapunyitásra így is vártunk háromnegyed órát, aztán az óriási szélben csoda hogy elindultunk… mondtuk is, hogy ha Csabi jön tuti hogy rossz a repülőutunk… szegény igen rosszul viseli amúgy is az utazást.

Anyósomhoz készültünk első éjjel, mert egy régi barátom meghívott az esküvőjére ami Pesten volt (amire végül nem jutottam el), másnap pedig a 20 évvel ezelőtti miskolci underground társaság bulijára voltam hivatalos. Mondanom sem kell hogy a sok stressz valahol ki kellett hogy jöjjön… az indulás reggelén már éreztem hogy bújkál bennem valami, de mire leszálltunk addigra igazán pocsékul éreztem magam. Influenzaszerű takonykór, szörnyű torokfájással, majd hála a csacsogásnak, éneklésnek, zenetúlkiabálásnak a hangom is majd teljesen elment. Szépen kezdődött a szabadság.

A szilvesztert idén először töltötte külön a család, de ha a lúd legyen kövér… öten ötfelé mentünk. Sára a pesti barátaival, Tamás a miskolci barátaival, Csanád az öcsémékkel, Csabi Isaszegen, én pedig pár volt középiskolás osztálytársammal –meg előtte pár órát a bátyámnál- ünnepeltünk. A szabi utolsó hete szokásos őrületben telt, vizsgamegbeszélések, tanulás, vizsgák előtt átnézés még utoljára, vizsgázások sok különböző időpontban, közben megpróbálni találkozni a barátaimmal… huh… de jó már befejezett dologként írni róla J.

A visszafele utat úgy terveztem, hogy van időnk, menjünk ki a reptérre tömegközlekedéssel. Azt hiszem legközelebb jobban átgondolom…

Azzal még nem is volt gond hogy Isaszeg- Bp Keleti onnan egy buszmegálló Zuglóig… bár a busz kicsit szűkös volt a kézipoggyászokkal is… Zuglóból talán 10 perc múlva jött egy IC, így az is kényelmesnek bizonyult, viszont Csabi felfedezett a váróba egy kiírást miszerint még utaznunk kell a 200E-s busszal is. Ugyanis én is és az anyám is elfelejtette, hogy a vonat az 1-es bezárt terminálhoz megy, a ferihegy2 pedig még jó pár buszmegálló onnan. Jeggyel se készültünk… még az volt a szerencse hogy tömve volt a busz így ellenőrnek esélye sem volt. Így is nagyon korán kiértünk sehol se kellett sietni, viszont összességébe 11 órát utaztunk úgy hogy Sára belázasodott előző este.

Jéghideg cseregépben ültünk egy órát, aztán fél órát vártunk hogy jégtelenítsék a szárnyakat, egy óra késéssel megérkeztünk, szerencsére a kocsink is megvolt, csak a fűtés nem indult. Most másfél órát ültünk fűtés nélkül, bár gyorsan beleheltük,  de azért szétfagyott a lábujjam mire hazaértünk… a szintén hideg lakásba… ahol fél óra után leállt a fűtés… 13 fokos alsószint és 10 fokos felsőszint… hááát… nem volt túl kellemes éjszakánk.

Másnap persze a gyerekek nem mentek iskolába… önhatalmúlag… amit nem értettem, mert ott legalább meleg volt. Szerda estétől szombat estéig volt hideg otthon, mert mint kiderült leszívták az olajunkat, így levegő került a rendszerbe, majd a felkavarodott szemcsék eldugították a szűrőket… Az öröm az ürömben viszont az, hogy a három gyerek beköltözött a nappaliba a kandalló melege mellé, és nagyon nyugis 3 napunk volt… meg merem kockáztatni hogy még élvezték is.

Aztán persze beindultak a szokásos szürke hétköznapok és a taposómalom… de remélem hogy lesz jópár alkalom, történés, újdonság, ami kibillent minket.

39 JÓ HELYEN :D

39 JÓ HELYEN J

Lelkecském furcsa érzéseket él át mostanság, de igazán kívánom mindenkinek, hogy átérezze egyszer. Mindenesetre a címnek megfelelően bármi is történik valahogy minden megoldódik és a helyére kerül amikor itt az ideje. Annyi mindent szeretnék írni de … hát ezt is megértük… egyszerűen nem tudom szavakba foglalni. Olyan ingerek érzelmek találnak szíven ami szóval le sem írható fájóan gyönyörű érzés. Fura amikor egyszercsak mint valami robbanás törnek fel bennünk az érzelmek és felismerések hétköznapi dolgoktól, egy daltól, egy szótól, egy váratlan találkozástól, idegen de mégis ismerős emberektől, vagy évek óta nem látott barátok szívhezszóló szavaitól. Érzelmi hullámvasútban élek már évek óta, nagyon mély fájdalmak és fellegekbe repítő boldogságok viharában. Pár héttel ezelőttig nem nagyon értettem, de most már tudom, hogy ha hagyom megélni ezen mély érzéseket mindig kiderülnek a miértek… csak nem szabad félni tőlük.

39 éves lettem. Lassacskán felnövök, bármennyire is tiltakoztam ellene, és mostmár nem is bánom. A felnőttségnek vannak ám jó oldalai is és a szívem egy sarka akkor is 16 marad J. Sokat gondolkoztam mostanság azokon a változásokon, melyek legerősebben az elmúlt 7 évben törtek rám… bármennyire is tiltakoztam… a változás akkor is eljött ha becsuktam a szemem… csak akkor bikaerős rúgásként vagy mély pokolként. Néhány hónapja azt hittem lesz egy kis szünet, de nem…. az elmúlt hetekben olyan mély érzéseim vannak mint akkor amikor tizenéves voltam és újdonság erejével értek.

Virtuális világ… már jópár éve készülök írni erről is egy tanulmányt, de ameddig nem tudom kívülállóként szemlélni addig nem tudok róla korrekt képet alkotni. Én érzéseim nagy részét innen kapom, valószínűleg azért mert kevesebb félelemmel, nagyobb önbizalommal és őszintébben ülök a billentyűzet előtt, mint szemtől szemben valakivel. Ugyanígy önmagunk lehetünk alkohol hatására, álmainkban, egy koncerten, vagy hacsak zenét hallgatunk, tudatmódosító szerekkel is… bármennyire is azt halljuk mennyire kifordulunk önmagunkból.. hiszen azok is mi vagyunk… azok is a mi vágyaink érzéseink… A probléma ugye a szenvedély… amit ha beismerünk és kordában tartunk nem hatalmasodik el felettünk. Virtuális érzéseink kezelése pedig minden esetben elősegíti a valós érzelmeink kezelését.. ha tudatosak vagyunk.

Sokszor bírálnak az ilyen és hasonló kijelentéseimért. Hát.. nem kell elhinni őket… miért is kéne amikor ezek az ÉN élményeim… de mindenesetre ha csak néhány esetben belegondolnának bírálóim az én nézőpontomba, talán a sajátjukat is megváltoztathatnák… önmaguktól.

Változások… honnan is indult ez a lavina? Mindig is mozgásban voltam imádtam hogy velem mindig történik valami. De kb. 7 évvel ezelőtt jött egy másmilyen sürgető félelmetes érzés.. valami változni fog. Akkor még Isaszegen éltem, művházban dolgoztam, és emlékszem lépésről lépésre vettem ugyan mi változhat az életemben, ami annyira erősen lüktetett bennem, hogy kitöltötte a gondolataim nagy részét. A mindenből csak Csabi maradt ki, aki „A” Biztonság volt számomra, bármennyi problémánk is adódott. Amikor kijelentette pár nappal az írországi utazása előtt, hogy elmegy a biztonság minden formájában kilépett az életemből. Meg kellett tanulnom a saját lábamon állni, nem ám csak úgy önmagamban, hanem három kisgyerekkel és lakáshitellel a nyakamon. Az a félév olyan erős önbizalommal vértezett fel hogy már csakcsak el is felejtkeztem belső bizonytalanságomról. Akkor kezdem el összeírni emlékem kezdtem megbarátkozni azzal, aki a tükörből nézett vissza rám, és igazan mosolyogni a szememmel. Akkor rajzolódott ki az ír életünk körvonala is a fejemben.

Az énem rendesen megrendült, amikor Csabi visszajött fél év múlva. Úgy éreztem minden amit felépítettem a lelkem, az életem a jövőm kártyavárként omlott össze. Mint minden ilyen helyzetben hála fura természetemnek, ahelyett hogy magam alá esnék, feltör bennem a „csakazértis” ami ugye hogy jó néha? és harcolok széllel szemben is. Bár feladtam néhány külföldi életkezdéssel kapcsolatos biztonságra törekvő tervem, de egy újabb fél év múlva 2007. október 4-én már a repülőn ültünk Írország felé. Akkor ott úgy gondoltam, hogy új ország új közös boldog élet vár ránk, hiszen az egymásrautaltságban mutatkozik meg legjobban az összetartozás. Álmomban sem gondoltam hogy az ellenkezője fog történni.

Furcsa hogy nem féltem. Kész képek voltak a fejemben és hittem benne hogy valósak. De újabb pár hónap elteltével elhatalmasodott rajtam a magány, bármennyien is vettek körül, összetörtem minden apró változástól, egyre jobban kikerültem a való világból. Persze a szervezetem gyorsan benyelt egy olyan vírust amikor nesze vazze… ezt akartad? szinten két napig az ágyból sem tudtam kikelni, nem éreztem illatokat, ízeket a láz égetett, és nemhogy enni inni családot ellátni sem tudtam. Ijesztő élmény volt. A betegség utolsó napján mentem állásinterjúra. Életemben másodszor éltem meg a „mindenmindegy” érzéssel járó  esélytelenek nyugalmát egy megmérettetésen. Az első az egyetemi felvételim volt amikor Tamással a szívem alatt úgy voltam vele mindegy hogy felvesznek-e én már nyertem J. Persze hogy felvettek.. mint ahogy a benzinkúthoz is. Pár hétnek ugyan el kellett telnie míg megtaláltam új önmagam, de azt hiszem ezzel indult útjának az új filozofikus énem. Először sikerült kívülről látni magam… itt Írországban a nyelvi nehézségek miatt kénytelen voltam kikapcsolni néhány kikapcsolhatatlannak hitt funkcióm mint a mindenhez hozzáfűzni valamit, az utolsó szó jogát, a körülöttem lévők beszélgetésének követését. Kikapcsoltam és úgy is maradt… helyet engedve hogy befelé tekintsek. Pótcselekvések… mennyire hátráltatják életünket, de néha megmentenek az őrülettől. Akkor amikor érzed hogy más vagy, látod hogy az agyad máshogyan forog, és kézzel lábbal tiltakozol azellen hogy letörjék, kalodába zárják különlegességed.

Az élet persze közben nem állt meg. És mint ahogy már sokadszor az életemben egy nap alatt újra felfordult. Elkezdtem dolgozni a hotelben hajnalban, délután rádöbbentem hogy bármilyen stresszhelyzetben Csabi engem hibáztat, hogy lecsillapítsa magát, nem pedig azért mert én lennék hibás bármiben is. Éjszaka pedig valóban átéltem azokat az iszonyú álom és gondolat érzéseket ami egy szeretted elvesztésének félelmében érzünk. Csanádnak 24 órán múlt az élete… perforált vakbéllel sürgősséggel műtötték.

Itt kell egy kis kitérőt tennem… azokról a dolgokról amik álmainkban üldöznek, vagy stresszhelyzetben a pillanat töredéke alatt lejátszódnak bennünk. Nekem egy időben a zuhanás volt a visszatérő álmom… még mindig összeszorul a gyomrom, amikor az ébredés pillanatára a leérkezés előttre visszaemlékszem… Azt hittem akkoriban hogy ettől nagyobb félelmet nem érezhetek… de igen.. Tamással való terhességem alatt kezdődött a következő félelemálom.. társulva később a gondolatok szülte ébrenléti félelemmel… amikor elveszíted a gyermeked… ugyanúgy mint a zuhanásnál.. itt sem tudtam sosem biztosan hogy végülis valóban veszteség ért-e. Azt hiszem ezt hívják félelem a félelemtől érzésnek.

A következő évben tudatosan kezdtem figyelni magam. Benne voltam egy élethelyzetben, ahol úgy éreztem csapdába kerültem… azaz nem találtam semmilyen jó megoldást a valóság megváltoztatására. Ekkor kezdtem külső segítséget kérni. Órákig beszélgettem telefonon hozzám hasonlóan különc emberekkel. Kellett valaki aki meghallgat. Ekkor kezdem kívül keresni azt, amit a családomon belül nem kaptam meg… és ez ébresztett rá arra hogy hiszen én csak erőlködök… Ekkor mondtam Csabinak hogy én nem teszek többet semmit azért hogy működjön a házasságunk.. Furcsa volt, mert pont akkor amikor újra magunkra voltunk utalva mert a sógorom akivel megosztottuk Ír életünk első másfél évét, elköltözött, és ez volt az első időszak Tamás születése óta, hogy csak ketten voltunk közel két hónapon keresztül.

Mondanom se kell hogy semmi sem változott… ami még jobban megerősített abban, hogy széllel szemben harcolok. De kilépni nem akartam és most sem akarok. Megtanultam élni a saját életem, megtanultam magam előrehelyezni és megtanultam mélyebben szeretni.

2010… az igazi változások éve elérkezett. Májusban megtaláltam az első szerelmem és ekkor tudatosodott bennem a virtuális és valódi érzelmek közötti különbség. A virtuális szerelemérzés viszont kinyitotta a szívem, amit tizenéves koromtól bezártam, falat húztam köré, szögesdrótot és vizes árkot is építettem, hogy megóvjam magam a fájdalmaktól. Igaz így megfosztottam magam a boldogságtól is. Boldogságot ugyan találtam a gyermekeimben, de az ezzel az időszakkal egyre nyilvánvalóbbá vált számomra hogy az idő megtréfált… a gyerekekkel töltött időszak bár pár éve végtelen hosszúnak tetszett most a tinikor beköszöntével rá kellett döbbennem hogy gyorsabban múlik mint azt bármikor is gondoltam volna.

Kinyíltam. Az eddig fával értelmezett különféle nézőpontok megfogalmazását átvette bennem a sokkal jobban ideillő hármas szám.

Ezen a nyáron történt meg velem az is amit úgy hívok, hogy sikerült legyőzni a démonjaim… azaz a fent említett félelem a félelemtől álmaim, gondolataim. Ekkor kezdtem újra olvasni. Az egyetem befejezése után azt mondtam, hogy jódarabig nem akarok könyvet… semmilyen könyvet a kezembe venni és ezalól valóban csak néhány kivételt tettem. Egyébként sem voltam képes az olvasásra, amikor az elmúlt x évben minden nap mire ágyba kerültem pillanatok kérdése volt csak hogy az álomvilágba legyek…  Egy könyv hatására apró változást tettem: kihasználtam az elalvás előtti  utolsó pillanatokat arra hogy boldogan mosolygó gyerekeim arcát magam elé idéztem… és szinte napok alatt eltűntek a elvesztésük képei, érzései… szinte nyomtalanul. Ezután a könyvek megváltoztatták eddigi funkciójukat bennem. A történet újdonsága mellett visszaigazolásokat kaptam új felfedezéseimre.

A virtuális szerelemtől égve megfeledkeztem figyelni a jeleket… elteltem önmagammal, de közben az élet változott körülöttem. Novembertől akkora rúgásokat kaptam mégsem eszméltem fel… egészen februárig amikor az életem újra összeomlott  lelki, testi, érzelmi, anyai, házastársi, dolgozói, biztonsági, és minden más oldalról amiről csak lehetett. Úgy szoktam visszaemlékezni hogy akkor, 2011 februárjára meghaltam kicsit.

Néhány hét leforgása alatt megtudtam hogy meghalt egy nagyon közeli mégis távoli szerettem, elérhetetlenné vált a virtuális szerelem, újra ágynak estem ugyanolyan tünetekkel mint az ír első időkben, felmásztam egy dombra a kocsimmal, agyrázkódtam, elvesztettem a bérlőim Isaszegen, elvesztettem az egyik munkám, elvesztettem gyermekeim tiszteletét, a viszonylagos anyagi biztonságot, és végleg elvesztettem Csabit is mint házastárs, majd a nagyim is elszenderült, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Ekkor volt az, hogy egyszerűen semmit sem engedtem hogy fájjon. Ideiglenesen bezártam minden ajtót ami érzelmileg bármilyen szinten is érinthet, és hogy szabad terem se legyen semmire egyszerűen belemenekültem önmagamba, álmaimba. Kívülről gépiesen tettem azt, amit minimálisan meg kellett tennem a többit Csabira hagytam amikor csak lehetett. Zombiállapotban újra átéltem a múltam, feldolgozva azt, megtanultam kérni, és megtanultam értelmezni a jeleket. Hónapokig tartott amíg az újra megtalált belső békém kívülre is elkezdtem sugározni. Akkoriban indult útnak a valódi érzelmi hullámvasút az életemben, ami sokszor meg is ijesztett mert rendszerint egy pillanat leforgása alatt negatívból pozitívba alakult… vagy fordítva. Hihetetlen felismerések értek nap mint nap ami a leírhatatlan és megfogalmazhatatlan kategóriába tartozik. Nem tudom elmagyarázni hogyan találom- és tartom meg az őszinte mosolyt, hogy idézem fel és jár át a valódi boldogság, hogyan tudok feltétlenül szeretni, hogyan látom meg a legsötétebb szituációban az jó utat, hogyan érzek árnyaltabban mint bármikor, ahogyan értelmezem a jeleket, hogy lehet hogy egyszerűen TUDOK és  LÁTOK.

Ahogy kinyílt a szívem és hagytam hogy újra gondolkodjon olyan gyorsasággal és tömeggel érnek az új élmények, hogy néha önmagam sem tudom követni. Az való életem is megoldódik önmagától, pedig egyátalán nem erölködök rajta… hagyom hogy a dolgok megtörténjenek.

Felfedeztem miért nem értik, érzik és látják egymást az emberek, hogy nem elég sem a belső béke sem a külső harmónia ha a kettőt nem vagyunk képesek szinkronizálni.

Egy újfajta szeretetben egy új ember mellett megtaláltam elveszettnek hitt nőiességem, néhány baráti kapcsolatom pedig annyira elmélyült hogy szinte éreztük a másik rezgéseit.

2011 nyarán egymagamban voltam 6 hétig és hihetetlenül élveztem minden pillanatát, persze csak abban a biztos tudatban, hogy a család nemsokára visszajön. Újra a fellegekbe kerültem több mint a szokásos egy méter, így nem is csodálkoztam már, hogy szeptemberben újra összeomlott minden. Nem ért meglepetésként a törés, csak a változás formája.

Egy újabb tudatosság szintjére kerültem Csabival kapcsolatban, egy olyan nézőpontot kaptam az élettől ami szerintem keveseknek adatik meg. Csabi kibújt a csigaházából… és végre adott valami hihetetlen mennyiségben. Nem is tudom hogy örüljek, vagy sajnáljam-e hogy nem voltam partnere az érzelmek szárnyalásában, de mint egy évvel később -azaz néhány héttel ezelőtt- kiderült számomra, hogy egyszerűen nem voltam még kész rá.

Az önvédelem jeleként elkezdtem zsírpárnákat növeszteni, tudtam hogy valami korlátot még le kell győznöm magamban de nem tudtam akkor még hogy mi az. 2012-ben belsőm és külsőm azért lassan szinkronba került azzal együtt, hogy azt éreztem az év feladata az elengedés megtanulása lesz. Viszont attól a pár plusz kilótól sehogysem sikerült megszabadulnom, egészen júniusig, amikor is -én a záróvizsgák stresszére fogtam- elkezdtek olvadozni egyidőben azzal, hogy úgy éreztem végre sugárzok kívül-belül.

Egyetlen komoly problémám volt ekkoriban. Az otthontalanság érzése. Persze ezt is ráfogtam arra, hogy sem itt, sem Magyarországon nem vagyok otthon, pedig egyátalán nem erről volt szó.

Ami másban zavar az tulajdonképpen a saját be nem vallott hibád, a hiányérzet pedig szükséges, mert segít abban hogy megtaláld amit keresel.

A soványság önmagam lecsupaszítása segített meglátni, megérezni azt amit eddig különböző csomagolásokban elrejtettem és letisztult kép tárult elém, az otthontalanság érzése pedig egy teljesen hétköznapi szituációban segített megtalálni az otthont,.

Ez a nyár végi élmény persze hihetetlen lavinát indított el bennem. Mert ha hazaérkezel oda ahol már régen jártál, neki kell állni a nagytakarításnak…

A takarítást megint tudattalanul kezdtem. Újra elkezdtem zenét hallgatni, és ezzel újraélni kedvenc dalaimba zárt érzéseim… a visszaigazolás pedig nem váratott magára. Ahogy megoldottam, lezártam és elengedtem az emléket, a továbbiakban már nem bántott a fájdalom.

Az élet nagyon trükkös ám… mindig ott támad ahol nem várjuk, de ha jobban megnézzük csak a válaszokat adja meg a kérdéseinkre, mint nekem most amikor a  férfiak, akiket különböző módon szeretek, elérhetetlen távolba került tőlem… briliáns teszt arra hogy valóban megtanultam-e elengedni.

Az elengedés mellett a türelem és a tehetetlenség helyes értelmezése dolgozik bennem… azt hiszem ezek a legújabb feladatok.

És mit értem el ezalatt a 7 év alatt?

Úgy érzem végre megint önmagam vagyok készen arra hogy szeressenek és hogy én is szeressek. Őszintébb nyitottabb és szókimondóbb lettem, pedig mindig azt hittem eddig is az voltam. Más lettem mégsem vagyok más. Látok és tudok, értelmezek és egyre több miértre kapom meg a választ. Változom és mégsem hihetetlen gyorsasággal. Egyszerűen: ÉLEK J.