ÁMULAT

ÁMULAT

Előző bejegyzésem pont azt a hatást érte el amit vártam tőle: a semmit. Az emberek nem képesek kezelni az őszinteséget. Az a néhány reakció amit kaptam, pedig igazolta számomra azt hogy jó embereket fogadtam a bizalmamba.

Néhány hónappal ezelőtt megjegyeztem, milyen nehéz úgy beszélni valamiről, hogy bizonyos részleteket kihagyok, de mindig hagytam magamnak burkolt megjegyzéseket, amik később emlékeztetnek a valóságra. Innentől is ezt fogom tenni, bár sokszor gondolkodom egy napló újrakezdésén is… mindegy… a lényeg, hogy a bejegyzéseimből a közeli barátaim is tudhatják mi történik velem „mélyebb rétegekben” anélkül, hogy mindent közszemlére tegyek.

Az írás rettenetesen megnyugtat, felszabadít, az erre fordított idő százszorosan, ezerszeresen visszajön azáltal, hogy energiával tölt fel.

Ámulat. Azért adtam ezt a címet, mert néhány hete egyik ámulatból esek a másikba. Azt eddig is tudtam, hogy ha az ember a helyes úton jár az élet magától sodorja felék a következő lépéseket, melynek helyességén el sem kell gondolkodnunk, mert úgy illeszkednek egymásba mint a kirakójáték darabjai.

Ha kinyílik a szemed, hirtelen észreveszed, mi az ami már évek óta előtted volt, és visított hogy vedd észre. És bár természetes emberi reakció ilyenkor a sajnálat, hogy elvesztegettem az időmet, én úgy gondolom, a helyes az, ha nem rágódunk azon mi történt. Mert ami történt, megtörtént, a múltat nem változtathatod meg, akkor minek keseregni. Az viszont fontos, hogy a hibáinkból tanuljunk. Nem kell más emberré válnunk, csak önmagunkká.

Ha valamit annak ellenére is fenn akarunk tartani, hogy az nem működik, annak mindig meg van az oka. És az élet majd visszaigazolja, hogy miért.

Őszinteség. Nézz rá egy néhány éves gyerekre, és… AZT HISZED tudod mit jelent. Mindigis őszinte embernek vallottam magam, mert azt hittem az vagyok. És őszinte vagyok, hisz úgy gondolom, hogy őszinte az ahogy élek.

DE

Már a néhány éves gyerekek is sok mindent az édesanyjuk kedvéért tesznek meg, nem azért mert meg akarják enni az utolsó falat spenótot. A keménykezű apuka sem azért nem enged, mert kevésbé szereti a fiát mint az engedékeny anya… hanem mert a fiának szán jobb életet.

Apró hazugságok az őszinteségen belül… pont elég ahhoz, hogy kellőképpen összezavarjuk önmagunk és mások fejét is. És ha a teljes őszinteséget várjuk el… hogyan is lehetne ennek megfelelni. Én maradok annál, amit eddig is tettem. Úgy gondolom, hogy megpróbálok a legőszintébb lenni. És bár sokszor magamtól nem mondom el a teljes igazságot, a feltett kérdésre akkor is válaszolok, ha az rettenetesmód kínos számomra. ÉS AKKOR LEHET NYUGODTAN KÉRDEZNI. (bár eddigi tapasztalatom az, hogy az emberek többsége a kérdéseket is fél feltenni)

Őszinteség. Bárhonnan is nézem, mindig a legjobb megoldás. Amikor álmodozol valamiről és saját magad sem akarod elhinni, és folyamatosan elhesegeted a visszatérő gondolatokat. Amikor „véletlenül” megtörténik, sokszor belezuhansz egy szakadékba. Amikor felvállalod és a lenézés, sajnálkozás a jutalma. Igen ilyenkor az ember úgy érzi nem érdemes őszintének lenni. DE

Ha egyszer, egyetlen egyszer a hited erősebb annál a lavinánál amit az őszinteség elindít, rájössz, csakis ez a legjobb megoldás. Ha van hited túlélni a rosszat, mindig megkapod a jutalmad. MERD ÉLNI AZ ÁLMAIDAT, DE LEGINKÁBB MERD FELVÁLALNI ŐKET!!! És a jutalmad az lesz hogy egyik ámulatból esel a másikba J.

A rettenetesen fellengzősnek, okoskodónak és lenézőnek tűnő, bár számomra rengeteg tanulsággal járó „rébuszok” után akkor térjünk rá a hétköznapi életre. Mi is történt az elmúlt pár hétben.

A nyár utolsó pár hete, az elvártnak megfelelően alakult. Hiányzott a családom, és lépésről lépésre változtam vissza önmagamból édesanyává (amit sokan megkérdőjeleznek bennem… bár ezen már szerencsére csak nevetni tudok) A háztakarítás apró lépései mögött egyből átláttam, hogy nem tudom befejezni amit elterveztem, rögtön aggódni kezdtem a gyerekekért, a hazautazás körülményeiért… és hogy mi lesz azután ha újra együtt lesz a család. Az aggódás, félelem pedig mindig rossz tanácsokat súg a fülünkbe… de ezt bármennyire a tudatában vagyok, akkor is mindig a csapdájába esem.

Jaj csak kész legyen a takarítás… aggódtam… persze hogy nem lett

Jaj csak jó legyen a vacsora… persze hogy odakozmált

Jaj csak időben megérkezzek… persze, hogy rohannom kellett…

jaj csak jól sikerüljön az újratalálkozás… persze hogy a lehető legrosszabbul sült el.

A családom megérkezése előtti pár nap óriási stresszben telt. Képtelen voltam visszakattintani a fejem a nyugodt gondolkodásra, megint százfelé szakadtam és szinte semmit sem tudtam rendesen befejezni. Nem csoda, hogy egész úton a reptérről hazafelé azt hallgattam a gyerekeimtől, hogy milyen szar ez az Írország… miért kellett ilyen korán visszajönni, én milyen kegyetlen vagyok velük, és ettől kezdve addig „basztatnak” ameddig nem engedek. Erre még Csabi is rátett egy lapáttal… nem csoda hogy kevesebb mint 24 óra elteltével visszasírtam a nyugodt nyaramat… de  mivel anyai szív dobog bennem, nem cserélném fel azóta se a kettőt.

Az első néhány hétben a következőképpen teltek a napjaink:

Tamás és Sára mézesheteket éltek a laptopjukkal. Hajnalig mulatták az időt a társaságában, aztán délutánig aludtak. Csanád többnyire unatkozott, hisz hirtelen egyke gyerekké vált, és ugye én a hét 6 napján biztosan dolgozom délelőtt. Csabi elszörnyülködött a kerten (vágtam én a füvet, de semmi egyebet nem tettem) és 2 hétig tartott amíg mindent összerendezett, aztán ugye kezdett mindent előről. Én ugyanúgy dolgoztam mint eddig de elég nehezemre esett visszaszokni arra, hogy bár nekem nem gond ha összevissza dolgozom, azért az otthoniak tudni szeretnék mikor érkezem.

Augusztus közepén a spa-ban volt egy ellenőrzés, amire a főnök ragyogó tisztaságot várt el. Kaptam is rá extra időt, de hát az évek óta elhanyagolt dolgokat nehéz ám rendbehozni… mindenesetre a medencén kívül az ellenőr mind a tisztasággal mind a rendszerrel meg volt elégedve. De mielőtt még fellélegeztem volna bejelentkezett az országos turisztikai hivatal felülvizsgálatra, aminek igen nagy tétje volt. És bár arra gondoltam, hogy ezek után egyszerű lesz.. nagyot tévedtem. A 10 oldalas kérdőív alapján rengeteg munkám lett. De meg is lett az eredménye… mert az ellenőr külön személyesen megköszönte nekem hogy ilyen tisztán tartom a spa-t.

Munka. Augusztus elején kaptam egy felmondólevelet június végi dátumozással a benzinkúttól. Érdekes volt az érzés, mert még sohasem rúgtak ki. Bár egy porcikám sem kívánja a mostani Fraser-t munkahelyemül, azért csak benne van a szívemben az első 2 év, amikor nagyon jól éreztem ott magam. 

EGYSZER MINDENT EL KELL ENGEDNÜNK.         

Nyár elején új munkahelyen törtem a fejem, majd tanfolyamon, Aztán nyár végére rájöttem, hogy mindig vannak extra kiadásaim, kell valami biztosíték, átbillentem anyukaaggyá és rögtön azon gondolkoztam, hogy a tanfolyampénzem mennyit vesz el a gyerekektől. Szóval a mai J felállás: Keresek egy másik takarítást, azaz kétszer 4 órát dolgozom extra. MA J.

Az első pár hétben a gyerekek folyamatosan támadtak. Aztán szép lassan lecsendesült, bár nem tünt el teljesen. Zavarta őket, hogy mosolygok… aztán eltűnt a mosoly mert felborult az életem. Vissza kell hoznom magamba, tudom. Mert akkor megint rátalálok a helyes útra.

Tankönyvek, füzetek, iskolakezdés… szokások szeptember eleje. jaj de útálom ezt.

Csabi még augusztus elején szólt, hogy jönne hozzánk az egyik volt kollégája látogatóba. Azon aggódtam, hogy nem tudom kellőképpen vendégül látni, mert az iskolakezdéssel járó költségek alaposan megzilálták az amúgy sem épp stabil anyagi helyzetünket, de nem is tudom miért végül igent mondtam, és megvettem a repülőjegyet. Kellett venni jegyet Tamásnak is, mert úgy terveztem, hogy az októbert otthon tölti kéttannyelvű iskolában. Az időpont pontosítása sokáig húzódott, mert több függvénye volt, többek között az öcsém fiának újabb pár hetes látogatása szintén tanulás céljából. Sajnálom, hogy idén végül ez elmaradt, bár bízom abban, hogy februárban mégis eljön. Jót tesz a gyerekeknek, és Ábelnek is. Végül sikerült olcsó jegyet találnom, így megvan Tamás utazásának az időpontja, és az én egy hetes szabadságomé is, amit alig várok már.

Elérkezett a vendégség napja. Munka után ellenőriztem a bankszámlám és igencsak meglepődtem, amikor megláttam a számlaegyenlegem. Kiderült, a hotelből érkezett egy nagyobb összeg, és az első gondolatom az volt, hogy biztos az adóvisszatérítésem, mégis bementem megkérdezni, nem hiba-e, mielőtt elköltöm. Nem hiba volt. A lehető legjobbkor.

A vendégeskedés így gondtalanul telt. Elmehettünk ide-oda, csináltam néhány ír ételt, és mivel „véletlenül” vasárnap csak késő délután kellett bemennem dolgozni, ezért én is el tudtam menni a Kilkenny piacra velük. És… még cipőt is tudtam venni magamnak- ami rettenetesen nehéz ügy egyébként.

Az adóvisszatérítés megoldotta az égető problémáinkat, és kicsit fellélegezhettünk.

Sára idén kezdte a szakközépiskolát. Nagyon sokat vártam tőle, és az az igazság hogy így nagyot is csalódtam. Sára pont ugyanúgy viselkedik mint Tamás. Elkezdett mindenre útálkozni, neki semmihez sincs kedve, de mindig unatkozik, itt nem tud semmit csinálni, de nincs ötlete se. Jah… tinikor. Franciát tanul most az iskolába, de a gitártanulást abbahagyta, pedig volna lehetősége az ebben az iskolában is folytatni. Az egyetlen pozitívum a művészet és a háztartástan óra, amikkel látható érdeklődéssel foglalkozik.

Tamás idén kisérettségizik. Nagyon remélem, hogy összeszedi magát végre az iskolában.

Csanád egyedül maradt az általános iskolában, de ő remekül érzi magát. Haverozik, és mint minden évben első félévében úszik is. Jaj nekem ha nála is beindulnak az unatkozós tiniévek.

Emberek jönnek mennek az életünkben. A gyerekeink gyorsabban felnőnek mint ahogy gondolnánk. Az idő egyszer csak olyan sebesen kezd száguldani, hogy képtelenek vagyunk lassítani. Egyszer mindenkinél elérkezik az a pont, hogy máshogyan gondol dolgokat mint előtte.

Négy éve élünk Írországban és 4 éve úgy gondoltam, hogy a gyerekeim járhatnak otthon is középiskolába. De ez a 4 év rádöbbentett arra, hogy milyen kevés időm van velük. Igen. Pusztán egoizmus hogy nem engedem el őket magam mellől. De az vesse rám az első követ, aki ezt máshogyan tenné.

Elengedés. Bizony nehéz feladat. Tudom, hogy meg kell tanulnom. Ennek fontosságára akkor döbbentem rá amikor a Spa spanyol főnöke bejelentette, hogy elmegy. (Indiában kapott egy kihagyhatatlan állásajánlatot) És miért pont ő volt az? Sokat beszélgettem vele lelki dolgokról. Rengeteget segített abban, hogy magabiztos legyek angolul beszélve is. És egy alkalommal megemlítette, ő sohasem tartja a kapcsolatot senkivel „előző életeiből”. Számtalan helyen megfordult már, számtalan emberre került kapcsolatba, mégis maroknyian vannak akik ma is az élete részei. És tudtam, hogy ha elmegy őt valóban elveszítem. Nagyon jó lecke volt.

Házasságomról és nyári kalandomról szándékosan nem teszek most említést. Egyelőre csak annyit, hogy az őszinteség a másikkal szemben, olya lavinát indíthat el amire álmaiban sem gondolt volna… pozitív irányban J.

KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

KÉT HÉT SZABADSÁG OTTHON

Épp most olvastam vissza az előző bejegyzésem, és vállonveregettem magam, mert igazán jól sikerült. Tényleg jó passzban voltam amikor fogalmaztam, tele pozitív gondolatokkal.

Az utolsó két hét hihetetlenül lassúnak tűnt az utazás előtt. Főleg, hogy a lengyel kollégám is szabira ment, és senki sem volt aki vállalta volna a munkáját, ezért csak én maradtam. Gondoltam, sebaj majd otthon feltöltődöm, de álmomban se gondoltam volna  azt, ami történt velem. Az ország, a keserűség, a negatív gondolatok, az allergia, a támadások olyan szinten szívták el az energiámat, hogy két hét alatt teljesen kimerültem. Na de kezdjük az elején:

Néhány nappal az indulás előtt valamilyen csoda folytán Tamás iskolájának az igazgatója engedélyezte, hogy Ábel, az öcsém legnagyobb fia Írországban tanulhasson. Nem tudom mi történt, az öcsém kiváló angolja hatotta meg, önmagától gondolta meg magát, vagy esetleg az általános iskola igazgatója vette rá (mert ő igen segítőkész volt…) lényeg a lényeg, Ábel előtt szabad volt az út.

Természetesen kihasználva az utolsó napok szabadságát, ellátogattam néhány magyar ismerőshöz és annak ellenére, hogy minden esetben az alvásidőm terhére történtek ezek, mindannyiszor igazán jól éreztem magam. Tényleg nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyit jelent nekem az a pár ember akit sikerült itt megismernem.

Az utolsó napokban arra is sikerült időt szakítani, hogy a Rathvillyben többször látott magyar rendszámos autó tulajdonosának feltételezett lakhelyére bedobjak egy cédulkát. Természetesen vele is találkoztunk, nagyon örültünk neki, főleg hogy Tamás korabeli fia is itt lakik.

Hogy ne legyen minden egyszerű, az utazás előtti este rájöttem hogy a sógoromnál maradt a személyim. Igaz hogy útlevéllel is igazolhatom magam, de valamilyen oknál fogva én ragaszkodom ahhoz, hogy otthon az igazolványom nálam legyen. Nem is lett volna baj, ha a sógor nem ment volna haza, és tudtam volna a menyasszonya telefonszámát… de nem így volt. Szegény másik sógoromat csörgettem meg otthoni idő szerint éjfélkor, gondolom nagyon örült nekem. Mondjuk nem csak a személyi, hanem a kocsim elhelyezése is téma volt, hiszen hatan jövünk vissza, ebből két nagy lapaj gyerek…valahogy nem tudom elképzelni a toyotát ahogyan megtöltjük. (ezért is volna jó az az álmaimban szereplő bordó családi renault…) Tehát az utolsó reggel még elmentem dolgozni, betanítottam a váltótársamat, aki több hónap táppénz után az előző nap jött vissza (szóval egyszerűen nem mondhatott nemet szegény…) összekészültem, és indultunk is.

Szerencsére sikerült elérni a leendő sógornőmet, aki igaz, hogy dolgozott, de egy megbeszélt helyen hagyta személyim, és csinál helyet az udvaron az autómnak (a dolog szépséghibája csak az volt, hogy szegény olyan szerencsétlenül koccant neki az ablakpárkány sarkának hogy betört a hátsó lámpa búrája) Kocsi leparkolva, útban a reptér felé, időben… hihetetlen de semmi sem volt, ami hátráltatott volna. Ebéd a mekiben, a sétaút alatt jót beszélgettem a barátnőmmel telefonon (haj milyen jó találmány ez az ingyen beszéltek rendszer). A többfelé ágazó sor egyik részére állva valahogy az elején kerültem a gépre, így első sorban ülve, tolakodás nélkül megúsztam az utat. Útközben sokszor a könnyeimmel küszködtem, ha arra gondoltam, hogy csak néhány perc és újra látom a gyerekeim. Elég érdekesen nézhettem ki, hogy magamban könnyezek…Gyors landolás, gyors kiszállás, néhány perc várakozás, majd 20 perc kocsiút után végre megölelgethettem a kölköket. Nagyon megnőttek, változatak.. hosszú ez a 10 hét…

Először a barátnőméknél aludtam Isaszegen, és csodák csodájára anyukám is ott maradt éjszakára. Másnap vizsga, orvos, oltások, aztán lelki támaszadás csütörtökön  egy kis ablakmosád és gyerekfelügyelet majd pénteken Tamás személyiének megrendelése után az unokatesóm segítségével Miskolc. Alig váram hogy a legrégebbi barátnőmmel is találkozhassak. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy Szilvi az unokatesóm oly mértékben nem ért egyet a gondolkodásommal, a tetteimmel, hogy rendesen összeszólalkoztunk. Ő veszekedésnek vette, én vitatkozásnak, ő semmiképp sem akart meghallgatni, saját elképzelésén változtatni, és nem fogta fel, hogy attól föggetlenül hogy 10 emberből 9 (szerintem százból 99…) nem érti meg bonyolult gondolkodásom, én ezen nem szándékozom változtatni. Az élet úgy szép ha változatos. A nagy vitába (ami megérkezésünk után is folytatódott) sajnos anyukám is beleszólt, én meg nem a megfelelő módon adtam tudtára, hogy mennyire vágyom arra hogy megismerhessem a gondolatait, így a vita csak szítódott. A vége az lett, hogy a bőröndöm Szilvi kocsijában maradt, benne a telefonommal, így sajna nem tudtam elérni a barátnőm. A hétvégére a családom az Alföldre tervezett családi kirándulást, és ő vasárnap már utazott is a munkahelyére… tehát ennek a mallőrnek köszönhetően sajna a találkozás kútba esett.

Első körben úgy nézett ki, hogy a családból szinte mindenki részt vesz az utazáson, így nem mondhattam, hogy én nem szeretnék menni. És így sajna Tamásnak is jönnie kellett, aki meg randizott volna… Az Alföldre készültünk, oda, ahonnan anyukám családja származott. Az ötlet nagyon jó volt, csak az az igazság, hogy ezen a hétvégén jobban szerettem volna találkozni néhány barátommal, mint hogy a kocsiban üljek, hiszen csak néhány napot akartam Miskolcon tölteni. Aztán minden máshogy alakult. Végül az öcsém családja jött az öcsém nélkül, anyukám, Szilvi, a gyerekek és én. ÓÓÓÓÓÓÓ ha tudtam volna akkor lefújom az egészet. Egyébként eltekintve a hosszú autóúttól végül is nagyon jó volt újra látni a szülőfalut, és különös érzések kerítettek hatalmukba, látva azt a környéket. Nem is nagyon csodálkozom ezek után, hogy sokkal jobban érzem magam kis eldugott falvakban, mint a városokban. Vasárnap Ópusztaszeren voltunk, megnéztük a Feszti körképet. Sajnáltam hogy csak nagyon rövid időt kaptunk a kép szemlélődésére, hiszen tényleg hihetetlen részleteket lehet benne felfedezni, arról nem is beszélve, hogy milyen gyönyörű a park. És ekkor jött még csak a java. Átültem a másik kocsiba… amit a Szilvi vezetett… aki egyébként is mérges volt rám, és még el is tévedt néhányszor… így éjfélre mire hazaértünk gyerekesen kijelentette, hogy nem visz el másnap Isaszegre. Nagyon szerettem volna vele még találkozni, kettesben beszélgetni, de sajnos nem maradt rá időm.

Magyarországi utam több oldalról is igen tanulságos volt. Az első és legfontosabb: ha valaki nem beszélget, a szerettei csak következtetni tudnak az érzéseire, ami az esetek többségében nem a valóság. Az idő megváltoztatja bennünk az emlékeket, mindenki máshogyan emlékszik egy egy szituációra, és ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy bárki is valótlant állítana. A világból lassan teljesen kihal a szeretet, kihalnak az érzések, az őszinte gondolatok, melyeket már alig van ember aki felvállalna. Azzal, hogy valakit meg akarunk kímélni, csak az ellenkezőjét érjük el. Számtalan helyzet bizonyította: az emberek teljesen félreismerik a másikat.

Szóval az első pár nap elrohant, hétfőn vártam Isaszegen az ablakot cserélő szakembert, kedden végre relaxálhattam egy kicsit, és feltöltöttem a picasa fényképalbumomba a régi gyerekkori képeimból néhányat. Nagyon szeretem nézni a régi fotókat, rettenetesen hiányoztak, és így szinte bármikor, bárhol kéznél vannak. És ezután jött az amire senki sem számított: reggel nagymamám egyszerűen eltünt. Furcsa érzés részesévé vállni egy ilyen dolognak. Sajnos az anyukám az első órákban (hogy senki se aggódjon…) egyedül próbált a nyomára bukkanni, így sok időt vesztettünk. Rögtön keresőcsoportokat alakítottam, Sárával gyalogoltunk a környéken, Tamás és Ábel Perecesre ment, anyám a lakás környékén maradt. 6 óra telt el, amikor már a rendőrséghez, mentőkhöz fordultam. Ekkor csörgött pont a telefon: nagyon kedves embereknek feltűnt, hogy mintha a nagyim nem tudná, merre van, így behívták megkérdezték kicsoda, és szerencsére megtalálták a telefonszámokat a táskájába. Másnap semmire sem emlékezett az egészből, arról nem is beszélve, hogy anyukámat sem ismerte meg. Mindent meg kellett változtatni: a napi többszöri látogatásokat felváltotta a 24 órás felügyelet. Hihetetlenül nagy teher ez egy család számára, én ha megöregszem szeretnék egy otthonban lakni, majd ha meghlok nem szeretnék sírkövet sem. Szórjanak szét…

Csütörtökön vonatoztunk Pestre mert Csabi aznap érkezett… csaknem 3 év után. Pénteken a tankönyveket vettem át, és a sógort vittük ki a reptérre. Másnap indultunk egy kis családi kirándulásra. Rengeteg ötlet volt, aztán szinte semmi sem úgy lett ahogy gondoltuk. Először kissé csalódott voltam (mert hogy csak a szájhúzogatás volt) de végül minden jól alakult. Nagyon finomakat ettünk, jót beszélgettem egy régi régi barátnőmmel, Gyula helyett Gyopárosfürdőn áztattam magam a barna gyógyvízben. Igaz, hogy zuhogott az eső Velencén, hogy pont lecsúsztunk a Szegedi halászléfőzőversenyről, hogy a család uncsinak tartotta Kecskemét főterét, de ez nem befolyásolta azt, hogy Pest – Velence – Székesfehérvár – Dunaföldvár – Kecskemét – Szeged – Szarvas – Békésszentandrás – Gyopárosfürdő – Debrecen – Miskolc érintésével körbejártuk fél Magyarországot. Imádtam a tájat. Igaz, hogy az Alföldön igen nagy a munkanélküliség, de valahogy mégis kissé érintetlen tudott maradni a stresszes ideges hangulattól.

Vasárnap este: újra Miskolcon. Másnap vissza Pestre, hogy egy kicsit beszéljünk a másik sógorommal és a megszeretgessük legkisebb Alattyányit. A baráti kapcsolatok ápolásaként Csabinak sikerült találkoznia a volt kollégájával, nekem is egy régi régi barátommal. Igaz hogy rövidke időre, de nekem sokat jelentett.

Sok-sok mindenkit szerettem volna viszont látni, de nem sikerült. Akikkel találkoztam, azokkal is mindössze néhány perc, fél óra erejéig… kicsit kicsúszott a kezemből az irányítás a stressz, az allergia okozta rossz közérzet, és a sorozatosan érkező félreértések miatt.

Van olyan dolog -bármennyire is harcolok ellene- ami még mindig kihoz a sodromból,  kibillent lelki egyensúlyomból, amit igen nagy munkával sikerült elérnem. Ilyen pl. az, amikor úgy gondolják, hogy azt várom, hasra essenek előttem,  amikor nem hallgatják meg mit is gondolok, amikor helyettem gondolkodnak, amikor nem őszinték velem, amikor mosolyognak a szemembe, és a pokolba kívánnak a hátam mögött. Ja? Hogy ilyen a világ??? Igen tisztában vagyok ezzel, DE ÉN ENNEK NEM KÍVÁNOK A RÉSZESE LENNI!!!

Bármennyire furcsa, itt egészen más világ van, és azáltal hogy jóval kevesebb emberrel vagyok kapcsolatba kisebbek a súrlódási lehetőségek is.

Keddi nap repültünk haza, és aznap cserélték a házunk ablakait is. Kicsit aggódtam, hogyan is legyen, ezért anyukám is lejött délután, így megspórolva némi időt azzal, hogy elhozta Ábelt is. Így csak Isaszeg-Ferihegy útvonalon kellett kétszer fordulnunk. A stressz negatív hatásáról csak annyit (a stressz újabb stresszhelyzetet szül) hogy természetesen pont a repülőtérre induláskor kezdett zuhogni az eső, hogy elvétettem a felhajtót, így fél órát vesztettem, hogy a repülő tömve volt, és mindenki külön ült idegen emberek mellett, és hogy a beosztásom átsakkozásával egy óra alvás után kezdődött a munka mókuskereke.

Szóval, eljutottam arra a pontra, hogy jelen helyzetben, jobban szeretek Írországban élni, bár alig várom azt a kort, amikor az ország végre élhetővé válik.