LECKÉK AZ ÉLETTŐL
Jó rég írtam… meg is volt rá az okom. Nem szeretek olyasmiről beszélni
ami még nem fejeződött be, és most eléggé elhúzódó probléma merült fel, a
megoldás jó sokáig váratott magára. Január első heteiben szörnyű magas összeget
kellett egyszerre kifizetni különböző számlákra. Akkor arra gondoltam, hogy
ettől azért rosszabb nem nagyon jöhet, aztán mégis, ez csak a kezdet volt. A
hotelben igaz, hogy heti 5 napot dolgoztam de napi 3 órát, és szombatonként
délután még 2-3-at. Aztán az egyik manager (aki történetesen a tulajdonos
család sarja) megelégelte, hogy nem marad időm az ő irodájára, első felindulása
után rájött… ennyi idő alatt valóban nem lehet kitakarítani, így nagy kegyesen
engedélyezett extra órákat, amennyiben nem tudom befejezni a munkám. Így 20-22
órám van egy héten. De egy szavam sem lehet, mert ennyi szokott lenni főidőben,
ha csak a golfot takarítom. A benzinkútnál pedig heti 3 napom, azaz 12-15 óra,
ami a fele az átlagosnak, emellett januártól a családi pótlékot 50 eu-val
csökkenteték és még mindig vártunk a családi támogatásra.
Január 16-án aztán folytatódtak megpróbáltatásaink. A hóolvadás, és az
azt követő esőzések miatt a Slaney folyó kiáradt, elárasztva ezzel rengeteg
legelőt, autóutat, üzletet, házat… és a benzinkutat is. Az utcán olyan derékig,
a boltban combközépig érő víz volt (szerencsére a mi házunk magasabban fekszik,
így megúsztuk). Másnapra az ár elvonult, és gondoltam 1-2 nap és minden
normalizálódik… de nem így történt. Először is, a biztosító embereit várták egy
hétig, addig semmihez se nyúltak, majd az új benzinkutak érkezése késleltette a
nyitást. A bolt az árukészlet negyedével, ételpult nélkül 2 héttel az árvíz
után nyitott ki újra. A harmadik héten a delipultokat (amiben a hideg és a
forró ételeket tároljuk) vártuk ami végül majd egy hónappal az ár után érkezett
meg. Mondanom sem kell, hogy a vásárlóink nagy része elpártolt tőlünk. A bolt
belsejéről csak fényképeket láttam az ár idején, kívülről a saját szememmel
viszont aznap este, és másnap reggel is a víz levonulása után. Hát… iszap
borított mindent, és az alsó polcon tárolt áruink szanaszét hevertek a földön.
Szinte minden elektromos berendezés (állítólag) tönkrement, és a polcok nagy
része is. Ez számomra teljesen hihetetlen volt, és mint kiderült nem csak
nekem, sokan voltak így. Mindenki arra gyanakodott, hogy a cég a biztosítótól
akar minél nagyobb összeget kicsikarni. Érthető volt számomra, ha ez a cél. A
helyzetet ugyanis az bonyolítja, hogy éppen új üzlet épül a régi mellett,
aminek a helyén egy nagyobb parkoló nyílik majd, szóval a régi épület
lebontásra vár. Az új üzlet nyitása március végére van kitűzve, így nem nehéz
elképzelni, hogy milyen lehetett felújítani azt, ami néhány hét múlva az
enyészeté lesz. Persze hogy cél volt az új berendezés, hiszen az új üzletben
így jól lehet majd hasznosítani őket.
Semmi gondom nem lett volna, ha a felújítás ideje alatt kiadják a két
év alatt felgyülemlett kb. 4 hétnyi
szabadságom, de nem így történt. Senki sem kapott fizetést, de kaptunk
egy levelet, amivel folyamodhattunk átmeneti segélyért, ami bizony nagyon jól
jött. Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, ami kicsit helyrerázta a fejemet. A
problémáink előtt már úgy gondolkodtam, hogy egyenesben vagyunk, a váratlan
helyzetek is megoldódhatnak, de vannak olyan események (persze az extrémeken
kívül), amiket nem vettem számításba. Újfent átéltem az otthon éveken át
megszokott igazi spórolást, és most átértékeltem az év eleji számladömpinget is
ugyanis enélkül most igazán nagy bajban lettünk volna. A rendes bevételeink
több mint kétharmad része kiesett egy hónapon keresztül… a maradék pedig
tulajdonképpen az ételre és néhány kisebb kiadásra volt elég. Hát… nem voltam
túlságosan feldobott.
Eközben persze a félévi vizsgák is a nyakunkon voltak. Az igencsak
feszült helyzetben lényegesebben lassabban ment a tanulás, sok volt a
veszekedés, vitázás, a gyerekek „sztrájkoltak” ha nem voltam mellettük. Huh…
így visszagondolva is fájdalmas.
De az élet eseményei nem befolyásolhatják a kötelezettségeket.
Elérkezett a hazautazás időpontja.
Anyagi problémáink kezdtek megoldódni, mert az utazás előtt egy héttel
végre megkaptuk visszamenőlegesen az elmaradt családi támogatást. Végre tudtam
apró ajándékokat is vásárolni, ami minden alkalommal energiával tölt fel engem.
Lehetőségünk nyílt megvásárolni azt a TV-t is, amit anyukámtól kaptunk
karácsonyi ajándékként. Igaz eredetileg január elejére terveztük a beszerzését,
amit a számlák- majd az ár miatt elnapoltuk, de én még mindig vártam volna
néhány hetet, amíg minden normalizálódik. Jól össze is kaptunk emiatt Csabival,
végül mégis engedtem. Néhány nap hosszú órákat várakoztunk a szociális
irodákban, így végül kaptunk 150 eu átmeneti segélyt is. Igaz, hogy a negyedét
sem fedezte kiesésüknek, de jól érzés volt, hogy kaptunk valamit. (A támogatás
végül postán, csekken érkezett meg így február vége volt mire kézhez kaptuk azt.)
Csanádra rájár a rúd mostanság. Az a helyzet, hogy imádja az
édességet, és ez nem lenne gond, ha nem fordulna elő a rendszeres esti
beájulás, amikor is egy pillanat, és alszik. Az így elmaradt fogmosásoknak
meglett az eredménye: két lyukas tejfog. Mivel ezek csak aprócskák voltak, nem
tartották indokoltnak a betömését, de aztán érzékennyé vált. Aztán egy pár
hónapja az egyiket be is kellett tömni neki. Januárban a kötelező
szűrővizsgálaton a barázdazárást javasolták neki, hogy elejét vegyék a további
romlásoknak, de a másik fogát akkor sem tömték be. Ugyanis csak sürgős esetben
tehetik meg ezt, az alapellátáson belül, hiába lett volna már indokolt. A
hazaút előtti hétvégén aztán szegény egész hétvégén fájlalta a fogát, majd
hétfőn az orvos betegsége miatt csak másnapra kaptunk volna időpontot. Csak az
asszisztens kedvességének köszönhetően kapott kezelést Carlowba. Szóval lehet
szidni az otthoni egészségügyet, de azt hiszem tudnék mesélni az itteni
hiányosságairól.
Magyarországra február 11-én indultunk az ezt megelőző vasárnap
dolgoztam először a benzinkútnál esti műszakban. El sem tudom mondani milyen
unalmas volt, hogy óránként kb. 10 ember tévedt be hozzánk. Mondjuk ennek
köszönhetően eltakarítottam az ár utolsó nyomait a padlóról ami a 6. felmosás
után már egészen tűrhetően nézett ki. Aztán szembesültem a következő hét
beosztásával… azaz hogy pénteken és szombaton is dolgozom… amikor már otthon
kellett volna lennem. Másnap aztán a főnök beismerte tévedését, és átírta a
beosztást, így csütörtök volt az utolsó munkanapom, és az utazás napja is.
Szerdán aztán újra ott virított a nevem a beosztáson… hát, érdekes nap volt.
Aztán a nagyfőnök végül újra korrigált az utolsó pillanatban, így végül ha
rossz érzéssel is de elérkezett a hazaindulás napja… amit soha sem felejtek el.
Csütörtök reggel rosszérzéssel riasztó álmok után még kitakarítottam a
hotelt, és 10-re otthon is voltam. Minden készen volt, összepakoltam a
bőröndöket, gyerekek is tűkön ültek. Még az olajat vártuk, amivel fűtjük a
házunkat… ó… és ezzel kezdődött a nap megpróbáltatása. A cég azt ígérte, hogy
10 és 13 között meghozzák azt, de nem így történt. Hogy kényelmesen kiérjünk a
reptérre, negyed 2-kor kell elindulnunk otthonról. Épp ekkor csörgött a
telefon… 10 percen belül itt az olaj. Ránéztem Csabira, hisz ő a sofőr, ő pedig
bólintott. Minden bepakolva, ragyogó napsütés kb. 15 fok volt, mégsem tudtam
örülni a várakozásnak… mert végül 13.55-kor tudtunk elindulni, azaz majd egy
órával az optimális idő után. Felkanyarodtunk az autópályára… és 100-zal „száguldottunk”.
Ekkor már igen ideges voltam, hiszen háromnegyed óránk volt hogy kiérjünk, így
pedig másfél sem lesz elég. Persze csak rákapcsoltunk, megúsztuk a
csúcsforgalmat is így 3-ra ki is értünk az utolsó körforgalomhoz… ahol Csabi az
érkezési kapuhoz kanyarodott. Gondolkodtam, hogy kiszállunk, ő leparkol, de
végül nem szóltam semmit, nagy pechemre. Ugyanis az hogy kikeveredjünk innen az
bizony 8 perc volt. Ekkor voltunk megint a körforgalomnál, ahol Csabi most is
elvétette a kijáratot. Na ekkor már kiabáltam, mert tudtam, hogy 15 perc is
lehet mire innem az ember visszakeveredik. Szerencsére egy kis
szabálytalankodás árán csak néhány perc volt. Na. Ott voltunk, gyorsan
megebédeltünk, és nem volt hosszú sor sem az első ellenőrzésnél. Gyors pillantás
a kiírásra: 16.00 Budapest, 204-es kapu. Meglepődtem, hogy nem volt messze,
azon meg még jobban hogy senki sem állt ott. Rossz kapuhoz mentünk, rossz
folyosón, ahonnan csak egy újabb ellenőrzés, bőröndvizsgálat és motozás után
tudtunk csak visszajutni. A gépünk a 105-ös ajtótól indult a 10 perces folyosó
legvégéről. Ekkor 5 percünk volt az indulásig, rohantunk és a kaput itt is
zárva találtuk. Az ablakból még láttam, ahogy az utaskísérők intenek, hogy
elhúzhatják a létrát a géptől. Vadul dörömbölni kezdtem az ablakon és
integettem: hé mi még itt vagyunk. Ekkor Tamás és Sára még messze járt.
Szerencsénkre valaki észrevett minket, és visszajöttek értünk. Idegesen
magyaráztam, hogy nem értem, mi történt, hisz tudom, hogy nem néztem el a
kaput. Ekkor a srác magyarul megszólalt: ne izgulj már itt vagy, nem néztél el
semmit, az Aer Lingus is ugyanakkor indít most járatot Budapestre. A csomagjaink persze lekerültek a gép
gyomrába, viszont nagyon jó helyet kaptunk, de még egy órával később is sík
ideg voltam. Igen tudom, mindig kések, mindenhová az utolsó pillanatba érek, de
ez az utolsó utáni volt. Nagyon szégyelltem magam a gyerekek előtt, bár ők jót
mulattak az egészen. Úgy éreztem, az hogy most ennyi buktató után is elértük a
repülőt nagy választási lehetőség volt az életemben, és csak akkor tudok igazán
megnyugodni, ha újra Írországban leszek és az ágyamban alszom.
Aztán minden viszonylag simán ment. Pénteken elmentem az iskolába
egyeztetni a tanárokkal mikor van lehetőség a vizsgákra, Tamás találkozott az
osztálytársaival, Sára is bement a régi osztályába és együtt töltött velük egy
teljes napot. Csanád Zsuzsáéknál maradt,
hisz neki itt nincs iskolai közösség amihez kötődhet. A hétvégét Miskolcon
töltöttük, este az unokatesóm jött értünk aki Tatabányán dolgozik és
péntekenként megy haza. Voltunk korcsolyázni, és Csani végre a sokadik
próbálkozásra ráérzett a csúszkálás ízére. Találkoztam a legrégebbi barátnőmmel
és fantasztikusan jót beszélgettünk. Sajnáltam viszont hogy megint nem maradt
időm sok mindenre, de ez már megszokott. Vasárnap este újra Isaszegen voltam,
és még a hétfő is az iskolai egyeztetésekkel telt. Hogy is lehet ez? Nem
meglepő, ha tudjuk: az iskolát építik, és az osztályok 5 különböző épületben
vannak. A gyerekek lehetőség szerint egy helyben maradnak, így a tanárok azok
akik szaladgálnak az egymástól akár 15 perc sétára található termek között.
Hóban sárban esőben, szélben, fagyban hiszen az ez évi tél bővelkedett
mindenben csak kellemes időben nem. Kedden eljutottunk anyósomékhoz is, és
döbbenten vettem tudomásul, hogy a 90%-os utazási kedvezménnyel is drágább volt
kiutazni Pestre, mint ha autóval mentünk volna. Teljesen elszomorító, hogy
ilyen árak vannak, melyekkel akkor is szembesültem, amikor vásárolni mentem. Az
árakban valóban minimális eltérés van, és otthon nem kapható jó minőségű
filléres étel mint Írországban. Semmi pénzért nem venném meg a kék-fehér címkés
Tesco gazdaságos terméket, kint meg sok esetben használjuk, mert pl a
tejtermékek esetében még azok is jobbak mi az otthoni jó minőségűek.
Voltunk szűrővizsgálatokon, Tamás oltást is kapott. A vizsgák egészen
jól sikerültek, bár Tamás néhány tantárgyból ismét csak év végén fog majd
beszámolni, mert nem készült fel eléggé. A tanárok mindannyian segítőkészek, és
megértőek voltak, úgy érzem lassan kezdünk ebbe a rendszerbe belerázódni. Mint
megtudtam egész Isaszegen mi vagyunk az egyetlenek akik magántanulók, és nagyon
hálás vagyok amiért külön foglalkoznak velünk. Idén nem volt egyszerű a helyzet
nekem sem, hiszen a három gyereket háromfelé
kellett cibálni, sokszor kellett várakozni a tanórák alatt, és a lábunkat is
lejártuk mire mindennel végeztünk.
Tamás szeretne az osztálytársaival együtt ballagni az idén. Igen,
hihetetlen, de most fejezi be az általános iskolát. Ez az év nagyon mozgalmas
mindenki életében. Ekkor kapják meg a gyerekek az első személyi igazolványt,
készül el az első tabló, felvételi vizsgák, izgalom, hogy jó iskolába
kerüljenek, és nem utolsó sorban rohamos gyorsasággal felnőtté válnak. Tamás a
felvételit megúszta, hiszen itt kétszer 6 osztályos az iskola, amik között
nincs vizsga. Igaz vizgázott ő már eleget a magántanulói záróvizsgákon. A
személyi az már nehezebb ügy. Ősszel megtudtam, hogy már nem az iskola, hanem a
szülők intézik az első igazolvány kiváltását, ami ingyenes. De –mint a napokban
megtudtam- csak abban az évben
illetékmentes, amikor a gyerek a 14. életévét betölti. Szóval, mivel Tamás
novemberi, erről lecsúsztunk. Meg azért is, mert otthon hagytam a születési
anyakönyvi kivonatot. Nem baj, majd nyáron. És a tabló. Na ez is negéz eset
volt. Mivel az iskolát átépítik, és nem volt megfelelő helység a fényképek
elkészítésére, így a időpontot kénytelenek voltak arrébb tenni. Szerencsére el
lehetett menni külön is a fényképészhez, csak az volt a gond, hogy minderre
csak az utolsó nap maradt idő. (Ugyanis Tamás délutánonként „randizott”)
Elmentünk a stúdióba, és óriási meglepetésünkre, nem volt ott a
fotofelszerelés. Mint kiderült ebben a pici üzletben csak igazolványkép készül,
egy egyszerű digitális fényképezővel. Némi könyörgés és egyeztetés után aztán a
fotós csak belement, hogy elkészíti a képeket, amit majd –hála a számítógépes
technikának- később ugyanolyanná alakítják mint a többiekét. Gyorsan
készíttettem egy hármas képet is a gyerekekről, ami elég gyatrán sikerült
ugyan, de évek óta nem készült róluk ilyen. Ha máshogy nem, legalább így lássák
a rokonok őket, erre a célra pontosan megfelel.
Volt egy kisebb vitám a barátaimmal és anyukámmal az elutazásom
napján. Mióta itt élek, egyre jobban elfogadom azt ha valaki nem érti meg hogy
hogyan gondolkozom, de a mai napig felzaklat az ha úgy gondolják hogy nem látom
a valóságot. Pedig erről szó sincs. Pontosan tudom, hogy mi lenne a logikus
megoldás, és tudom azt hogy bizonyos helyzetben az emberek nagy része mit
döntene. DE ÉN NEM ILYEN VAGYOK!!! Az életet más szemszögből látom, vannak
dolgok amiknél az érzelmeim és a megérzéseim döntenek és nem a józan ész. A
legtöbb esetben pedig az élet igazolta is számomra hogy jól döntöttem. Az
emberek sokszor mondják, hogy sok mindent máshogy csinálnának ha újra élnének.
Én azt mondom: az életem buktatói által lettem azzá, aki vagyok, és ha ezek nem
történtek volna meg én is más lennék. Könnyű kívülről és utólag bírálni, de
megélni… és túlélni… ahhoz egy erős személyiség kell, amit csak bizonyos
élettapasztalattal kaphatja meg az ember. Ha gyerekeinket kalitkába zárjuk, és
megóvjuk a buktatóktól soha nem lesznek életrevalóak, vagy csak felnőtt életük
keserű tapasztalatai után. Biztos vannak akik ezt egészen máshogy látják, de én
ezt látom igaznak.
A visszaút már egyszerű volt, szándékosan hamarabb indultam, időben
kiértünk, bár szinte az utólsók voltuk akik felszálltunk a gépre. Hála a reptér
fantasztikus rendszerének, miszerint az utolsó jegyvizsgálat után mindenkit
buszba terelnek, így ha nem vagy szerencsés, akkor bármilyen korán is álltál a
sorba, az utolsó is lehetsz aki a gépbe lép. Kis késés, ami belefér, aztán
gyorsan haza is értünk, és mindenki beesett az ágyba. Ekkor nyugodtam meg,
végre.
Hajnal 2 kürül szoktunk megérkezni a házba, és én rendszerint másnap
reggel 6-tól már dolgozni szoktam. Kikászálódtam az ágyból elautóztam a
hotelhez, és… valaki más végezte épp a munkámat. Kicsit kiborultam az első
pillanatban, aztán később is mire a főnököm beérkezett. Ugyanis némi
figyelmetlenség miatt duplán lettünk beosztva. Ez nem is lett volna ba, de az
igazgató –aki kiötlötte ezt a nagy spórolást, hogy 3 órában 11 órai munkát
próbáljak elvégezni- leordította volna a főnököm fejét ezért a tévedésért. Így
úgy döntöttem: ez most ingyenmunka volt nekem. Dolgoztam ettől sokkal többet is
már ingyen, nem okoz nekem az ilyesmi gondot, de… most jobb lett volna aludni
ehelyett. A főnököm és a munkatársam is nagyon hálálkodott az
„önfeláldozásomért” ami jól esett, bár sehogy sem értették meg hogy miért nem
vagyok ideges e miatt. Hát bizony, az írek és a lengyelek sem szeretnek egy
perccel sem többet maradni, mint ami a beosztásuk, én meg egész életemben
minden munkahelyemen ezt csináltam.
Egy újabb kötelezettség letudva, az élet visszatért a rendes
kerékvágásba. Remélem a következő bejegyzésemre majd nem kell ennyit várni.
