LASSÚ HÉTKÖZNAPOK – ÖRÖMTELI VÁRAKOZÁSOK
Gyorsan megy az idő, újra december van. November elején összejött a
szabadságom. Hááát… az azt megelőző utolsó néhány nap igencsak csigalassúsággal
telt. Jó híreket is kaptam azért ekkor: mégsem vesztek el a benzinkutas
szabadságaim az elmúlt évben. Rengeteg órám van (itt órában van megadva a
szabadság) csak az a baj, hogy nem tudom kivenni. Remélem kifizetik, mint a
szerintem elszámolt adólevonásaimat is. A szabadságom idején újra
hazalátogattam, a szokásos egy napra. Elintéztem néhány dolgot, leegyeztettem
néhány iskolai feladatot, és megbeszéltem Tamás osztályfőnökével, a ballagás és
a fényképezés néhány részletét. Mindenkitől akikkel találkoztam annyi
szeretetet és támogatást kaptam, ami rengeteg energiával töltött fel, és
elmondani sem lehet, hogy milyen jól esett. Legközelebb februárban megyünk
megint a félévi vizsgákra, megint nagyon izgulok, mivel ez Tamás utolsó éve
(feltéve ha nem bukik meg) és ez Sára első felsős éve is egyben.
Az iskolát éppen átépítik. Az
előző tanév végén azért kellett hamarabb menni vizsgáznunk, mert a munkálatok
kezdetét június elejére tervezték, azonban csak augusztus végén kezdődött meg a
munka. Nagyon örülök annak, hogy itt vagyunk, mert szegény gyerekek szanaszét
lettek pakolva. Van aki a Tornateremben tanul (ezt azért nehéz elképzelni), van
aki a Művházban, van aki a Katolikusházban, és mások a Kisegítő iskola
épületében. Az iskola építkezési terület, ezért oda senki sem mehet (annak
ellenére, hogy a tervek szerint a fél iskolát lehetett volna használni)
Számítástechnika, média óra így nincs, a tanárok a fenti épületek között
szaladgálnak. A gyerekek szerencsére többnyire egy teremben maradnak.
Egyszerűen elképzelhetetlennek tartom azt, hogy hogyan lehet ilyen körülmények
között tanulni és tanítani. Tamásék osztálya a Művház színpada mögötti öltözőt
kapta meg. Nem kell hozzá sok képzelőerő: óvodás színházi előadások, heti
rendszerességű babaklubok, néha vásár a nagyteremben, aminek a zajait,
kristálytisztán lehet hallani a „tanteremben”. Az aprócska szoba pedig nem csak
hogy sötét, de hideg is. Bárhonnan is nézem a dolgot, már megint csak arra
tudok gondolni, hogy mindenképpen jobb itt nekünk.
Óriási újságom van. Elkészült az utcánk aszfaltburkolata!!! Aki nem
isaszegi, annak elmondanám: a faluban (óóó, nyár óta már város… bocsánat)
nagyon kevés a szilárd burkolatú út, nyáron a por, esős időszakban a sár
keseríti az életünket. De ezen az őszön újabb tizennéhány út készült el. Nem
csak a közérzetnek jobb ez, hanem óvja az autóinkat, és házaink értékét is
felemeli. (bár ezekben a nehéz recessziós időkben talán inkább azt mondanám
hogy nem esik az áruk).
Recesszió. Annak ellenére, hogy Írországban mint igen szegénynek
számítóként nem annyira érzem a hatását mint azt hallom otthonról; érdekel a
téma. Az otthoni helyzetet innen is lehet érezni, a hírek ide is eljutnak
(mondjuk könnyű ha magyar adókat nézünk…) El sem tudom képzelni, hogy családok
hogyan tudnak megélni a munkanélküli segélyekből, milyen tarthatatlanná válik
rengeteg ember élete. Szörnyű hogy a nagyhatalmak baklövéseit -mint a
történelem során minden alkalommal- a kisembernek kell megfizetnie, aki
semennyire sem tehet arról hogy a dolgok eddig fajultak. Itt is folyamatosak a
sztrájkok, az elégedetlenség, de… itt a munkanélküli segélyből meg lehet élni,
és a munkanélküliek számára nyújtott támogatásokkal (lakbértámogatás,
tüzelőanyag támogatás stb.) akár több bevételt is kaphat az, akinek már megvan
itt a 2 év munkaviszonya. A segély egy évig jár utána még fél évig biztos,
amennyiben kiskorú gyerekek is vannak a családban még tovább. A körülmények
sokkal emberségesebbek, nem beszélve arról, hogy az áruházak kínálnak igen
olcsó ételt és ruházatot JÓ minőségben. És azért ez nagyon sokban javítja ez
ember közérzetét, lelkét. (Erről jut eszembe: itt én sehol sem láttam putrikat,
valódi szegénynegyedeket, bár biztos van de lényegesebben kevesebb, mint
otthon)
A pihenésem után a visszatérés a dolgos hétköznapokba igen egyszerű
volt. Ugyanis a hotel forgalma alaposan megcsappant, ezért az óráimat is
megnyirbálták, így nagyrész 6 (ebédszünetet leszámolva 5.5 órát dolgoztam csak
egy nap). Szerencsére a hotelben az első 2 hétben kiadogatták a maradék
szabadságom, így még jobban is jártam anyagilag, nem beszélve arról hogy lett
még egy szabad hétvégém is. De mostanra a szabadságok elfogytak és az 5 nap
helyett csak hármat dolgozom. A fizetésemből még azért így is kijövünk, de
azért abban reménykedek, hogy a napokban
megnyílt jégpályán kapok majd munkát. Bár a manager nem sokkal bíztatott,
ugyanis nagyon sokan jelentkeztek erre a dolgozók közül. Elkeseredve nem
vagyok, mert az ősszel két napot helyettesítettem egy ismerősömet a munkájában
(magánházaknál takarít) és a hoteles gyakorlatommal remélem találok magamnak is
pár családot ha rosszabbra fordulna a helyzet.
A benzinkutat, ahol dolgozom, átépítik. (csak nem olyan rossz a
helyzet, hogy ha a megcsappant forgalom mellett is akad erre pénz) Pontosabban
egy új boltot építenek a régi mellé, a régit lebontják, a helyén pedig egy nagy
parkoló lesz majd. Az új üzlet megnyitását eredetileg decemberre tervezték, de
az időjárás viszontagságai miatt erre valószínűleg csak februárban kerül majd
sor. Lesz egy emelet is, ahol egy kis étterem és egy kis lakosztály is helyt
kap. A tervek szerint sokkal nagyobb helyünk lesz majd, és az ígéretek szerint
mindenkinek emelkedik majd az óraszáma, és hátha Csabinak is sikerül
elhelyezkednie nálunk.
Biztosan sokan hallottak otthon arról, hogy Angliában mekkora árvizek
vannak. De akiket kérdeztem, senki sem hallott arról, hogy itt nálunk is.
Szerencsére itt nem történtek olyan katasztrófák, mint gátszakadás, vagy
többszáz éves hidak elmosása, de nagyon sok terület került víz alá. Otthon
rengeteg pénzt és energiát fordítanak az árvízvédelemre, itt azonban jártunkban
keltünkben nem nagyon láttuk ennek a jelét. Dublinban van egy olyan szakasz,
ahol a villamospálya egy része a folyó mellett a szint alatt fut (nehéz
elképelni… és látni is ijesztő). Van, ahol a házak szinte a folyóban állnak,
néhol a házak bejárata is a szint alá esik. Több mint száz éve nem volt ekkora
árvíz mint most. Cork a második legnagyobb város, itt 700-nál is több házból
kellett embereket kitelepíteni, Carlow, a mellettünk lévő megyeszékhely egyes
részei másfél hétig voltak víz alatt. Mi is láttuk. A lengyel bolt bejáratáig
tartott a víz, amikor ott vásároltunk, és kifele menet láthatóan emelkedett a
víz szintje.
Ennek apropóján nézelődtem egy kicsit az Interneten a globális
felemelegedés témájában. Találtam egy térképet (Google Flood Maps) ahol
szimulálni lehet a tengerszínt emelkedését 17 méterig. Hála az Ír magas
partvonalaknak, a számítások szerint nem olyan sok területet érint majd, ha
bekövetkezik. Bár remélem addig tudósaink kitalálnak valamit az időjárás
szeszélyességének kézbentartására. Soha sem értettem meg, hogy miért költenek
az országok annyi pénzt fegyverkezésre, egy valódi békés időszak bizonyára
fellendítené a kutatómunkákat.
Befejezésül pedig, a legnagyobb örömömet szeretném világgá kürtölni
ami mostanában ért engem. Az előző bejegyzésben közzétett- Sára által írt-
fogalmazás az országos versenyen 10. helyezést ért el. Így az első 30 levéllel
egyetemben belekerült egy könyvbe. Sára díja egy MP3 lejátszó volt, és az
iskola is gyarapodott egy laptoppal, de számomra a büszkeség mellett az is
visszaigazolásra talált, hogy van értelme az itteni életünknek. Neki kevesebb
mint két év kellett ahhoz, hogy egyenrangú partnerként küzdjön egy versenyben,
és nyerni is tudott. Hihetetlen… felfoghatatlan számomra a mai napig is.
Ennek ellenére a gyerekek beilleszkedése még mindig nem teljes. A
nyelvi akadályok mellett Sára még mindig zárkózott az iskolában, Csanádnak -ha
egyre ritkábban is- de még mindig vannak dühkitörései, Tamás meg nehezebben
boldogul az iskolában mint a tesvérei (bár nem teljesít rosszul).
DE sok jele van annak, hogy napról napra javul a kedélyük. Sára
lovagol, franciát tanul, és végre beszélget is már a társaival. Tamás egyre
több iskolatársával barátkozik, cseveg a neten, és néhanapján előfordul hogy
meghívásokat kap. A minap beiratkozott a könyvtárba is, ami elsősorban a
netezés miatt történt, de bízom benne, hogy ezáltal új ismeretségekre is szert
tesz. Csanád pedig… egyre népszerűbb az osztályában, az elmúlt 3 hétben 2
szülinapi buliba volt hivatalos, és a szülői értekezletén a tanárnő csupa jó
dolgot tudott csak mondani róla. (Tamásén más volt a helyzet… de az ő korában
-a lustaságot örökölt génjeit és ittléte elleni tiltakozásait is figyelembe
véve- ez nem volt meglepő)
Várjuk a Mikulást (ami az íreknek 6-án nem, csak karácsony estén jön),
készülünk a karácsonyra, és bizakodunk abban, hogy a következő év könnyebb lesz
az előzőnél. Az elmúlt 5 évben -ezt is beleszámolva- különböző helyszíneken
ünnepeltünk. Saját házunk Isaszegen, Csabi írországi első próbálkozása miatt
Miskolcon a családom körében, majd az eső, második, és most majd a harmadik
albérletünkben. Jó lenne végre huzamosabb ideig
ugyanazon helyszínen ünnepelni.
Amennyiben a következő hetekben nem sikerülne újabb
bejegyzést fogalmaznom, ezúton kívánok minden szerettemnek békés, nyugalmas
ünnepeket, és egy szebb, kiszámíthatóbb új évet.