39 JÓ HELYEN :D

39 JÓ HELYEN J

Lelkecském furcsa érzéseket él át mostanság, de igazán kívánom mindenkinek, hogy átérezze egyszer. Mindenesetre a címnek megfelelően bármi is történik valahogy minden megoldódik és a helyére kerül amikor itt az ideje. Annyi mindent szeretnék írni de … hát ezt is megértük… egyszerűen nem tudom szavakba foglalni. Olyan ingerek érzelmek találnak szíven ami szóval le sem írható fájóan gyönyörű érzés. Fura amikor egyszercsak mint valami robbanás törnek fel bennünk az érzelmek és felismerések hétköznapi dolgoktól, egy daltól, egy szótól, egy váratlan találkozástól, idegen de mégis ismerős emberektől, vagy évek óta nem látott barátok szívhezszóló szavaitól. Érzelmi hullámvasútban élek már évek óta, nagyon mély fájdalmak és fellegekbe repítő boldogságok viharában. Pár héttel ezelőttig nem nagyon értettem, de most már tudom, hogy ha hagyom megélni ezen mély érzéseket mindig kiderülnek a miértek… csak nem szabad félni tőlük.

39 éves lettem. Lassacskán felnövök, bármennyire is tiltakoztam ellene, és mostmár nem is bánom. A felnőttségnek vannak ám jó oldalai is és a szívem egy sarka akkor is 16 marad J. Sokat gondolkoztam mostanság azokon a változásokon, melyek legerősebben az elmúlt 7 évben törtek rám… bármennyire is tiltakoztam… a változás akkor is eljött ha becsuktam a szemem… csak akkor bikaerős rúgásként vagy mély pokolként. Néhány hónapja azt hittem lesz egy kis szünet, de nem…. az elmúlt hetekben olyan mély érzéseim vannak mint akkor amikor tizenéves voltam és újdonság erejével értek.

Virtuális világ… már jópár éve készülök írni erről is egy tanulmányt, de ameddig nem tudom kívülállóként szemlélni addig nem tudok róla korrekt képet alkotni. Én érzéseim nagy részét innen kapom, valószínűleg azért mert kevesebb félelemmel, nagyobb önbizalommal és őszintébben ülök a billentyűzet előtt, mint szemtől szemben valakivel. Ugyanígy önmagunk lehetünk alkohol hatására, álmainkban, egy koncerten, vagy hacsak zenét hallgatunk, tudatmódosító szerekkel is… bármennyire is azt halljuk mennyire kifordulunk önmagunkból.. hiszen azok is mi vagyunk… azok is a mi vágyaink érzéseink… A probléma ugye a szenvedély… amit ha beismerünk és kordában tartunk nem hatalmasodik el felettünk. Virtuális érzéseink kezelése pedig minden esetben elősegíti a valós érzelmeink kezelését.. ha tudatosak vagyunk.

Sokszor bírálnak az ilyen és hasonló kijelentéseimért. Hát.. nem kell elhinni őket… miért is kéne amikor ezek az ÉN élményeim… de mindenesetre ha csak néhány esetben belegondolnának bírálóim az én nézőpontomba, talán a sajátjukat is megváltoztathatnák… önmaguktól.

Változások… honnan is indult ez a lavina? Mindig is mozgásban voltam imádtam hogy velem mindig történik valami. De kb. 7 évvel ezelőtt jött egy másmilyen sürgető félelmetes érzés.. valami változni fog. Akkor még Isaszegen éltem, művházban dolgoztam, és emlékszem lépésről lépésre vettem ugyan mi változhat az életemben, ami annyira erősen lüktetett bennem, hogy kitöltötte a gondolataim nagy részét. A mindenből csak Csabi maradt ki, aki „A” Biztonság volt számomra, bármennyi problémánk is adódott. Amikor kijelentette pár nappal az írországi utazása előtt, hogy elmegy a biztonság minden formájában kilépett az életemből. Meg kellett tanulnom a saját lábamon állni, nem ám csak úgy önmagamban, hanem három kisgyerekkel és lakáshitellel a nyakamon. Az a félév olyan erős önbizalommal vértezett fel hogy már csakcsak el is felejtkeztem belső bizonytalanságomról. Akkor kezdem el összeírni emlékem kezdtem megbarátkozni azzal, aki a tükörből nézett vissza rám, és igazan mosolyogni a szememmel. Akkor rajzolódott ki az ír életünk körvonala is a fejemben.

Az énem rendesen megrendült, amikor Csabi visszajött fél év múlva. Úgy éreztem minden amit felépítettem a lelkem, az életem a jövőm kártyavárként omlott össze. Mint minden ilyen helyzetben hála fura természetemnek, ahelyett hogy magam alá esnék, feltör bennem a „csakazértis” ami ugye hogy jó néha? és harcolok széllel szemben is. Bár feladtam néhány külföldi életkezdéssel kapcsolatos biztonságra törekvő tervem, de egy újabb fél év múlva 2007. október 4-én már a repülőn ültünk Írország felé. Akkor ott úgy gondoltam, hogy új ország új közös boldog élet vár ránk, hiszen az egymásrautaltságban mutatkozik meg legjobban az összetartozás. Álmomban sem gondoltam hogy az ellenkezője fog történni.

Furcsa hogy nem féltem. Kész képek voltak a fejemben és hittem benne hogy valósak. De újabb pár hónap elteltével elhatalmasodott rajtam a magány, bármennyien is vettek körül, összetörtem minden apró változástól, egyre jobban kikerültem a való világból. Persze a szervezetem gyorsan benyelt egy olyan vírust amikor nesze vazze… ezt akartad? szinten két napig az ágyból sem tudtam kikelni, nem éreztem illatokat, ízeket a láz égetett, és nemhogy enni inni családot ellátni sem tudtam. Ijesztő élmény volt. A betegség utolsó napján mentem állásinterjúra. Életemben másodszor éltem meg a „mindenmindegy” érzéssel járó  esélytelenek nyugalmát egy megmérettetésen. Az első az egyetemi felvételim volt amikor Tamással a szívem alatt úgy voltam vele mindegy hogy felvesznek-e én már nyertem J. Persze hogy felvettek.. mint ahogy a benzinkúthoz is. Pár hétnek ugyan el kellett telnie míg megtaláltam új önmagam, de azt hiszem ezzel indult útjának az új filozofikus énem. Először sikerült kívülről látni magam… itt Írországban a nyelvi nehézségek miatt kénytelen voltam kikapcsolni néhány kikapcsolhatatlannak hitt funkcióm mint a mindenhez hozzáfűzni valamit, az utolsó szó jogát, a körülöttem lévők beszélgetésének követését. Kikapcsoltam és úgy is maradt… helyet engedve hogy befelé tekintsek. Pótcselekvések… mennyire hátráltatják életünket, de néha megmentenek az őrülettől. Akkor amikor érzed hogy más vagy, látod hogy az agyad máshogyan forog, és kézzel lábbal tiltakozol azellen hogy letörjék, kalodába zárják különlegességed.

Az élet persze közben nem állt meg. És mint ahogy már sokadszor az életemben egy nap alatt újra felfordult. Elkezdtem dolgozni a hotelben hajnalban, délután rádöbbentem hogy bármilyen stresszhelyzetben Csabi engem hibáztat, hogy lecsillapítsa magát, nem pedig azért mert én lennék hibás bármiben is. Éjszaka pedig valóban átéltem azokat az iszonyú álom és gondolat érzéseket ami egy szeretted elvesztésének félelmében érzünk. Csanádnak 24 órán múlt az élete… perforált vakbéllel sürgősséggel műtötték.

Itt kell egy kis kitérőt tennem… azokról a dolgokról amik álmainkban üldöznek, vagy stresszhelyzetben a pillanat töredéke alatt lejátszódnak bennünk. Nekem egy időben a zuhanás volt a visszatérő álmom… még mindig összeszorul a gyomrom, amikor az ébredés pillanatára a leérkezés előttre visszaemlékszem… Azt hittem akkoriban hogy ettől nagyobb félelmet nem érezhetek… de igen.. Tamással való terhességem alatt kezdődött a következő félelemálom.. társulva később a gondolatok szülte ébrenléti félelemmel… amikor elveszíted a gyermeked… ugyanúgy mint a zuhanásnál.. itt sem tudtam sosem biztosan hogy végülis valóban veszteség ért-e. Azt hiszem ezt hívják félelem a félelemtől érzésnek.

A következő évben tudatosan kezdtem figyelni magam. Benne voltam egy élethelyzetben, ahol úgy éreztem csapdába kerültem… azaz nem találtam semmilyen jó megoldást a valóság megváltoztatására. Ekkor kezdtem külső segítséget kérni. Órákig beszélgettem telefonon hozzám hasonlóan különc emberekkel. Kellett valaki aki meghallgat. Ekkor kezdem kívül keresni azt, amit a családomon belül nem kaptam meg… és ez ébresztett rá arra hogy hiszen én csak erőlködök… Ekkor mondtam Csabinak hogy én nem teszek többet semmit azért hogy működjön a házasságunk.. Furcsa volt, mert pont akkor amikor újra magunkra voltunk utalva mert a sógorom akivel megosztottuk Ír életünk első másfél évét, elköltözött, és ez volt az első időszak Tamás születése óta, hogy csak ketten voltunk közel két hónapon keresztül.

Mondanom se kell hogy semmi sem változott… ami még jobban megerősített abban, hogy széllel szemben harcolok. De kilépni nem akartam és most sem akarok. Megtanultam élni a saját életem, megtanultam magam előrehelyezni és megtanultam mélyebben szeretni.

2010… az igazi változások éve elérkezett. Májusban megtaláltam az első szerelmem és ekkor tudatosodott bennem a virtuális és valódi érzelmek közötti különbség. A virtuális szerelemérzés viszont kinyitotta a szívem, amit tizenéves koromtól bezártam, falat húztam köré, szögesdrótot és vizes árkot is építettem, hogy megóvjam magam a fájdalmaktól. Igaz így megfosztottam magam a boldogságtól is. Boldogságot ugyan találtam a gyermekeimben, de az ezzel az időszakkal egyre nyilvánvalóbbá vált számomra hogy az idő megtréfált… a gyerekekkel töltött időszak bár pár éve végtelen hosszúnak tetszett most a tinikor beköszöntével rá kellett döbbennem hogy gyorsabban múlik mint azt bármikor is gondoltam volna.

Kinyíltam. Az eddig fával értelmezett különféle nézőpontok megfogalmazását átvette bennem a sokkal jobban ideillő hármas szám.

Ezen a nyáron történt meg velem az is amit úgy hívok, hogy sikerült legyőzni a démonjaim… azaz a fent említett félelem a félelemtől álmaim, gondolataim. Ekkor kezdtem újra olvasni. Az egyetem befejezése után azt mondtam, hogy jódarabig nem akarok könyvet… semmilyen könyvet a kezembe venni és ezalól valóban csak néhány kivételt tettem. Egyébként sem voltam képes az olvasásra, amikor az elmúlt x évben minden nap mire ágyba kerültem pillanatok kérdése volt csak hogy az álomvilágba legyek…  Egy könyv hatására apró változást tettem: kihasználtam az elalvás előtti  utolsó pillanatokat arra hogy boldogan mosolygó gyerekeim arcát magam elé idéztem… és szinte napok alatt eltűntek a elvesztésük képei, érzései… szinte nyomtalanul. Ezután a könyvek megváltoztatták eddigi funkciójukat bennem. A történet újdonsága mellett visszaigazolásokat kaptam új felfedezéseimre.

A virtuális szerelemtől égve megfeledkeztem figyelni a jeleket… elteltem önmagammal, de közben az élet változott körülöttem. Novembertől akkora rúgásokat kaptam mégsem eszméltem fel… egészen februárig amikor az életem újra összeomlott  lelki, testi, érzelmi, anyai, házastársi, dolgozói, biztonsági, és minden más oldalról amiről csak lehetett. Úgy szoktam visszaemlékezni hogy akkor, 2011 februárjára meghaltam kicsit.

Néhány hét leforgása alatt megtudtam hogy meghalt egy nagyon közeli mégis távoli szerettem, elérhetetlenné vált a virtuális szerelem, újra ágynak estem ugyanolyan tünetekkel mint az ír első időkben, felmásztam egy dombra a kocsimmal, agyrázkódtam, elvesztettem a bérlőim Isaszegen, elvesztettem az egyik munkám, elvesztettem gyermekeim tiszteletét, a viszonylagos anyagi biztonságot, és végleg elvesztettem Csabit is mint házastárs, majd a nagyim is elszenderült, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Ekkor volt az, hogy egyszerűen semmit sem engedtem hogy fájjon. Ideiglenesen bezártam minden ajtót ami érzelmileg bármilyen szinten is érinthet, és hogy szabad terem se legyen semmire egyszerűen belemenekültem önmagamba, álmaimba. Kívülről gépiesen tettem azt, amit minimálisan meg kellett tennem a többit Csabira hagytam amikor csak lehetett. Zombiállapotban újra átéltem a múltam, feldolgozva azt, megtanultam kérni, és megtanultam értelmezni a jeleket. Hónapokig tartott amíg az újra megtalált belső békém kívülre is elkezdtem sugározni. Akkoriban indult útnak a valódi érzelmi hullámvasút az életemben, ami sokszor meg is ijesztett mert rendszerint egy pillanat leforgása alatt negatívból pozitívba alakult… vagy fordítva. Hihetetlen felismerések értek nap mint nap ami a leírhatatlan és megfogalmazhatatlan kategóriába tartozik. Nem tudom elmagyarázni hogyan találom- és tartom meg az őszinte mosolyt, hogy idézem fel és jár át a valódi boldogság, hogyan tudok feltétlenül szeretni, hogyan látom meg a legsötétebb szituációban az jó utat, hogyan érzek árnyaltabban mint bármikor, ahogyan értelmezem a jeleket, hogy lehet hogy egyszerűen TUDOK és  LÁTOK.

Ahogy kinyílt a szívem és hagytam hogy újra gondolkodjon olyan gyorsasággal és tömeggel érnek az új élmények, hogy néha önmagam sem tudom követni. Az való életem is megoldódik önmagától, pedig egyátalán nem erölködök rajta… hagyom hogy a dolgok megtörténjenek.

Felfedeztem miért nem értik, érzik és látják egymást az emberek, hogy nem elég sem a belső béke sem a külső harmónia ha a kettőt nem vagyunk képesek szinkronizálni.

Egy újfajta szeretetben egy új ember mellett megtaláltam elveszettnek hitt nőiességem, néhány baráti kapcsolatom pedig annyira elmélyült hogy szinte éreztük a másik rezgéseit.

2011 nyarán egymagamban voltam 6 hétig és hihetetlenül élveztem minden pillanatát, persze csak abban a biztos tudatban, hogy a család nemsokára visszajön. Újra a fellegekbe kerültem több mint a szokásos egy méter, így nem is csodálkoztam már, hogy szeptemberben újra összeomlott minden. Nem ért meglepetésként a törés, csak a változás formája.

Egy újabb tudatosság szintjére kerültem Csabival kapcsolatban, egy olyan nézőpontot kaptam az élettől ami szerintem keveseknek adatik meg. Csabi kibújt a csigaházából… és végre adott valami hihetetlen mennyiségben. Nem is tudom hogy örüljek, vagy sajnáljam-e hogy nem voltam partnere az érzelmek szárnyalásában, de mint egy évvel később -azaz néhány héttel ezelőtt- kiderült számomra, hogy egyszerűen nem voltam még kész rá.

Az önvédelem jeleként elkezdtem zsírpárnákat növeszteni, tudtam hogy valami korlátot még le kell győznöm magamban de nem tudtam akkor még hogy mi az. 2012-ben belsőm és külsőm azért lassan szinkronba került azzal együtt, hogy azt éreztem az év feladata az elengedés megtanulása lesz. Viszont attól a pár plusz kilótól sehogysem sikerült megszabadulnom, egészen júniusig, amikor is -én a záróvizsgák stresszére fogtam- elkezdtek olvadozni egyidőben azzal, hogy úgy éreztem végre sugárzok kívül-belül.

Egyetlen komoly problémám volt ekkoriban. Az otthontalanság érzése. Persze ezt is ráfogtam arra, hogy sem itt, sem Magyarországon nem vagyok otthon, pedig egyátalán nem erről volt szó.

Ami másban zavar az tulajdonképpen a saját be nem vallott hibád, a hiányérzet pedig szükséges, mert segít abban hogy megtaláld amit keresel.

A soványság önmagam lecsupaszítása segített meglátni, megérezni azt amit eddig különböző csomagolásokban elrejtettem és letisztult kép tárult elém, az otthontalanság érzése pedig egy teljesen hétköznapi szituációban segített megtalálni az otthont,.

Ez a nyár végi élmény persze hihetetlen lavinát indított el bennem. Mert ha hazaérkezel oda ahol már régen jártál, neki kell állni a nagytakarításnak…

A takarítást megint tudattalanul kezdtem. Újra elkezdtem zenét hallgatni, és ezzel újraélni kedvenc dalaimba zárt érzéseim… a visszaigazolás pedig nem váratott magára. Ahogy megoldottam, lezártam és elengedtem az emléket, a továbbiakban már nem bántott a fájdalom.

Az élet nagyon trükkös ám… mindig ott támad ahol nem várjuk, de ha jobban megnézzük csak a válaszokat adja meg a kérdéseinkre, mint nekem most amikor a  férfiak, akiket különböző módon szeretek, elérhetetlen távolba került tőlem… briliáns teszt arra hogy valóban megtanultam-e elengedni.

Az elengedés mellett a türelem és a tehetetlenség helyes értelmezése dolgozik bennem… azt hiszem ezek a legújabb feladatok.

És mit értem el ezalatt a 7 év alatt?

Úgy érzem végre megint önmagam vagyok készen arra hogy szeressenek és hogy én is szeressek. Őszintébb nyitottabb és szókimondóbb lettem, pedig mindig azt hittem eddig is az voltam. Más lettem mégsem vagyok más. Látok és tudok, értelmezek és egyre több miértre kapom meg a választ. Változom és mégsem hihetetlen gyorsasággal. Egyszerűen: ÉLEK J.

HATODIK ÉV

HATODIK ÉV

Október van, megint sok idő kimaradt. Átléptünk ír életünk hatodik évébe, fejemben kavarognak az elmúlt évek érzései élményei változásai, le szeretném írni… de az megint nem most lesz. Addig is gyors összefoglaló mi történt nyár óta.

Vártam nagyon hogy hazamenjek a gyerekekért augusztusban, és nem is, mert hontalanság érzésem igen erősödött. Sem itt sem ott nem éreztem magam otthon, ezért az elutazásom előtt pár nappal felhívta egy dublini ismerősöm tud-e valami programot lazulásképpen. Tudott… és ezzel a hétvégével új fejezet nyílt az életemben. Tudom hogy otthon vagyok.. bár nem a szó klasszikus értelmében. Szóval elmentem Dublinba, ahol új embereket ismertem meg, és közöttük úgy éreztem nyugalmat találtam… pedig semmi extra nem történt. Csak ücsörögtünk és beszélgettünk.

A reptérre menetelem az utolsó pillanatig kétséges volt, ugyanis a kocsimat még mindig nem javíttattam meg, és lomha nagyon… aggódtam mit fog szólni négy felnőtt méretű emberhez és csomagjaihoz, de végül azt mondtam.. max 50-el de csak hazaérünk. Autót béreltem otthon így könnyedén mozogtam. Már jóelőre beterveztem bizonyos programokat magamnak amiből most az egyszer nem akartam engedni. Szerdai nap repültem, csütörtök hajnalra értem haza, megcsapott a száraz meleg még abban az órában is. Este még megölelgettem legújabb lelki társam aki már 10 éve a szomszédom de eddig sose beszélgettünk, reggel fél 8-kor meg már Gödöllőn voltunk a gyerekek útlevelét csináltatni. Oda jött az egyik volt gimistársam akit 20 éve nem láttam mégis olyan volt mintha tegnap találkoztunk volna. Hivatal után Sára oltása, délután fogorvos Pesten… nah 4 órát töltöttünk ott. Tamás sikeresen lemerítette az aksit, bajban voltunk a keskeny egyirányú utcában. Hiába volt bikakábel… Végül kiderült, hogy a taxisok segítőkészek borsos ár fejében „megmenteni”, szóval már ezt is tudom J. A fogorvos érdekes élmény volt, megmentették a fogam, Csanádot megszabadították három tejfogától és kapott éjszakai fogszabályzót, a többiek pedig decemberben fognak. Átmeneti megoldásnak tökéletes, amíg nem találom ki hogy legyen állandójuk.

Ezután még felszaladtunk az anyósomhoz először apósom halála után. Érdekes volt látni a változásokat, ami egyenlőre még vegyes… de úgy látom jó irányba halad.

A pénteket rászántam egy volt kolléganőmre. Ő volt az, akinek hatására elfogadok minden típusú embert legyen az hajléktalan vagy fellengzős egyetemi professzor. Nagyon jó volt látni betegsége ellenére is, és remélem innentől újra tartjuk majd a kapcsolatot. Delután még átautóztam Budára a csúcsforgalomban az elkészült fogszabályozóért aztán hazafelé indulva kaptam egy telefont a sógornőmtől, hogy merre járok? van e kedvem megnézni a pesti lakásuk mert épp itt vannak.. én meg épp arra tartottam J. Kedves kis lakás… tetszett… amíg ott voltam ki is adták egy kedves miskolci lánynak.  Este még volt néhány találkám, éjjel Tamás bulizott még egy utolsót Gödöllőn, én meg addig beszélgettem, amíg hazaér… hajnal 4ig.

Szombaton reggel reptér, Tamás indult vissza. Jah egész jól fogadta a hírt hogy nem vették fel a másik iskolába. Délután Pomázra voltam hivatalos egy szülinapi buliba utána Érdre… ami kommunikációs problémák miatt kútba ugrott… nade ami késik nem múlik.

Vasárnap reggel Miskolc apámmal együtt aki korházi kivizsgálásra ment. Délutánra családi összeröffenés volt tervezve Perecesen. Este a „buli” után lementem Szabolcsba Verához és most ott is aludtam. Rég beszélgettünk már ilyen jót.

Hétfőn megint beiktattam jónéhány találkát magamnak, Kedden meg indultunk Isaszegre Ábellel együtt, aki ugye megint jött tanulni pár hetet angol környezetben. Délután fogorvos újra Pesten, most megúsztuk fél órából, aztán egy pillanatlátogatás még belefért a napba Pesten, aztán még vagy 3 Isaszegen is. Szerda visszaút, simán, és a kocsi is bírta a gyűrődést.

Csütörtökön iskolakezdés. Hát nem ment csont nélkül idén… az új igazgató nem volt valami rugalmas. Vasárnap Csabi hazautazott és pont akkor amikor a hagyatéki tárgyalás is volt. Egyedül voltam majd egy hétig 4 gyerekkel közben hajnali és esti munka.. de működött J.

Ábel buszbérletével és iskolakezdésével volt némi akadály ami akkor rettenetesen dühített, de végül megoldódott az a lényeg.

A 4 gyerek idén nagyon jól elvolt. Ábel szerintem rengeteget tanult mind emberileg mind lelkileg mind angolilag.

Az elutazása előtti hétvégén elvittem a két nagy fiút egy buliba, aminek a végét már rendesen unták én meg még maradtam volna… mert újra láthattam a nyár végén megismert embereket J.  A következő hét közepén Ábel visszament és ugye kiürült egy kicsit a lakás nélküle. Tényleg nem bánnám ha egy évet itt töltene… nagyon jót tenne neki… és szerinte nekünk is egy megváltozott élethelyzet.

Most voltunk Csabival 39. évesek… misztikus szám és úgy is érzem magam. Érdekes év vár rám már most látom.

Tamás persze mint ahogy várható volt napok alatt befordult, de hála egy új ismerősömnek felejthetetlen élményben volt részünk. Felmentem vele Dublinba egy vasárnap délután, hogy emberek között legyen, egyúttal megbeszéltem egy találkát is hogy én se unatkozzak. Telihold volt aznap és elmentünk hármasban a tengerpartra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve még pár csodaszép öbölbe. Lélegzetelállítóan szép és lelkileg nagyon megnyugtató élmény volt… sohasem felejtem el.

Aztán persze minden visszaállt az eredeti kerékvágásba. Csanád úszik mint minden évben, és elkezdett franciát tanulni, Sára minden tantárgyból emelt szintre került, Tamás nem túl sikeres kisérettségije után úgy tűnik megtáltosodott. Tamással megbeszéltük azt is, hogy alkalmanként elmegyünk együtt -de mégis külön- valahová (azóta meg is tettük).

Csabi még mindig nem dolgozik de tudom hogy újra lesz munkája ha KELL az iskolakezdés kicsit megzilált minket anyagilag, mert még mindig nem kaptunk beiskolázási támogatást…. de minden kialakul… mert érzem minden porcikámban végre hogy jó helyen vagyok. Lelkileg ugyan rengeteg hullámhegyet és völgyet éltem meg az elmúlt hetekben, és a változás, amit azt hittem békénhagy egy kicsit újra, felütötte a fejét erősebben mint bármikor, de most már félelem nélkül állok elébe. Hogy miért? Az a következő lelki összefoglalómból kiderül.

AZ 5. NYÁR

AZ 5. NYÁR

Furcsán kurtán befejezett előző bejegyzésem gyorsan egy sebtében összekapart gyors történettel folytatom. Azaz mi is történt május és augusztus között. Lelkizésbe most azt hiszem bele se kezdek J.

Tehát… május… először is a 3 új lakóból kettő lett… sajnos az egyik höri nem bírta a kiképzést. Hogy véletlen-e vagy sem… nem tudom… de a Csanádé volt az aki jobb létre szenderült.

Iskola… jajaj május júniusban igazán nem szeretem ezt a szót. Szokásos harc a „magyartanulással”, véghajrázás, kocsiban repülőn vizsgák előtti este még utolsó összefoglalás… biztos nem voltam tisztába mire vállalkozom… amikor 5 éve ezt kitaláltam. És bár idén kifejezetten büszke voltam a gyerekek mindkét iskolában nyújtott teljesítményére… azért félve, tekintek a következő évre „magyariskola” téren, ugyanis Csanád 5, Sára 8. osztályos lesz…

Nade az iskolatéma itt nem zárul le, mert Tamásnak csak szeptember elején osszák ki a kisérettségijét, és az új Carlowi iskola is függőben van. És szeptemberben megint jön hozzánk az öcsém fia 3 hét intenzív nyelvtanulásra.

A mostani hazautunk a nyáriszünet előtt zökkenőmentes volt. Tamás vizsgázott ezért maradt, a két kicsi és én a barátnőm férjével mentünk kocsival, becsekkoltunk, várakoztunk, felszálltunk, tanultunk, leszálltunk, autótbéreltünk, vásároltunk éjfélre haza is értünk. Szerencsére másnapra Csanádnak könnyű tantárgyat kértem, Sárának meg csak megbeszélései voltak. Gyorsan megcsináltattam az új személyiket, kiderítettem hogy működik az útlevélkészítés a gyerekeknek ha a két szülő nem tud egyazon időpontba megjelenni. A hét végéig a vizsgázás volt a fő program, de legnagyobb bánatomra átcsúsztunk a következő hét elejére, így lőttek a magánprogramjaimnak.

Pénteken Miskolcra menet beugrottunk az apósomhoz a kórházba. Rákkal műtötték június elején, meg mondom őszintén, hogy nagyon tartottam a műtén kimenetelén. Meg kell mondanom… 10 évet öregedett a tavaszi látogatásunk óta. Még aznap Miskolcon felmentünk az Avasi kilátóhoz ahol egy operában az öcsém középső fia énekelt és játszott. És bár sötét, tömeg, és sár volt, mindenképp megérte elmenni, a hangulat és az öcsémék büszke tekintete miatt.

Anyám szokás szerint betáblázta a hétvégémet, és –magamról tudom, hogy aki egyedül dönt sokáig beleesik abba a hibába hogy…-elfelejtette megkérdezni kinek alkalmas. Persze kezdődött már a sértődés, de én rendes mérleg révén próbáltam egyensúlyba hozni a helyzetet (bár közben megint lemondóan vettem tudomásul, hogy a miskolci magánprogramjaimnak is lőttek).

Sárának a hétvége földrajztanulással telt. Sajnálatos félreértés (vagy más) következtében sajnos újra neki kellett futnunk… Sára természetesen nagyon megtört, de ő maga váasztotta hogy csütörtöktől hétfőig minden elmaradását behozza és újra próbálkozik. Itt ragadnám meg az alkalmat arra hogy megköszönjem Rékának az önzetlen, lelkes segítségét amit jelenleg a Sára, de az évek alatt az összes gyerekem felkészítésében nyújtott. Nem lehet kifejezni a hálám érte.

Réka földrajztanítás közben hajatkreált nekem… óóó és el is felejtettem merthogy időközben az évek óta egyszerű copfban hordott frizurám lépésről lépésre rövidebbre és vörösre cseréltem.

Hajkitérő: A februárban készült útlevelemből saját nagyanyám néz vissza rám, ezért a régóta tervezett hajvágási tervet tett követte március közepén. Sára mondta, hogy úgy szereté kipróbálni a hajvágást, mire én hirtelen választottam a fejemben felmerült színek között, így pár órával később megnyírva és átfestve tanulmányoztam az eredményt. Aztán persze átigazítottam kicsit, és májusban a fodrász is… de valahogy így sem tetszett az eredmény. Pár nappal a hazaút előtt vittem Sárát fodrászhoz időpontra aki megkérdezte ki az első, és bár először nevettem hogy csak a Sára, később miután találtam egy frizurát mégis szaván fogtam a fodrászt. Így lettem féloldalasanrövid J (Egyébként a lengyel fodrászlány ritka kincs)

Szóval szombat. Belőtt hajjal én az osztálytalálkozómra, a többiek a színházba az unokaöcsém következő fellépésére mentek. 20 éves osztálytalálkozó (sóhaj) majdenhogy az érdektelenség hiánya miatt elmaradt. 7! fő jött el, másik kb 10 mondta azt hogy ha ilyen kevesen leszünk akkor nem jön. Szóval majd 20-an kellett volna lennünk (a többiek „igazoltan voltak távol”). Mindenesetre mi nagyszerűen elsörözgettünk. Jókat beszélgettünk és pletykáltunk is pár sör után. J Hát aki szereti a sört annak a meggysört feltétlenül ki kell próbálnia.

Vasárnapra betábláztam magam, figyelembevéve a családi összejövetelt Sára 14. szülinapja tiszteletére, mégis sikerült még két váratlan programot besűrítenem.

Az alapterv a bátyámmal Zsarnaipiacozással egybekötött beszélgetés, majd Tokaj melletti barátnőm meglátogatása, és koradélutántól a Perecesi össznépi rendezvény volt. Időközben anyám rám gondolt sofőrként, én meg kitaláltam hogy villámlátogassuk meg a bátyámmal apám a kórházban, úgysem látta egyszerre egymás mellett ezen két gyermekét már vagy 20 éve. ÉÉÉÉs… minden belefért.

Hétfő vissza Isaszegre, vizsgák, kedd vizsgák, két gyors találka és már indulhattam is a reptérre. Én visszarepültem Írországba, a gyerekeim pedig több mint 10 hétig nyaralnak otthon, Tamás a visszautam másnapján csatlakozott a bandához.

Miután Tamás felszállt-leszállt-Isaszegre ért, megkönnyebbülten vettem a csendet a házban… talán 2-3 napig. Hihetetlenül hamar tört rám a hiányuk, és legalább 2 hét volt míg belerázódtam a nyárba (igaz utána vissza sem jött a kínlódás, hál istennek tényleg kezdek belejönni).

Csabi és én is dolgoztunk, szinte alig találkoztunk, így az amúgy is ritkuló veszekedéseink minimálissá és gyors lefolyásúvá szelídültek. Egyedüli komoly vitatémánk a főzés volt. Én ugyanis a hotelben ebédeltem a hét öt napján a másik kettőn megvoltam főtt étel nélkül… így kijelentettem: én biza nem főzök… így rámaradt. Egyébként én élénk társasági életet éltem a neten, ő pedig minden hétvégén piacra járt, de néha elmentünk mind a ketten is, es vendégeink is voltak hébehóba.

Rögtön az első hétvégén voltam buliba Csanád barátjának az anyukája névnapján, aztán pár héttel később egy metálbulin Dublinba. Júliusban életem első manikűrözésén „estem túl” a druszám gyakorolt rajtam Carlowban. Hát… jó volt és szép lett, de asszem továbbra is maradok a körömcsipesznél.

A nyár döbbenete kicsi kedvenc kollégám esküvője volt.

Nyár elején bejelentette, hogy megy haza 6 hétre (már ez is.. nyári szabi a hotelben?). Kérdezem,, hogy otthon töltöd a ramadánt (muszlim böjti hónap). Mondja igen… de előtte megnősül. Azt tudni kell hogy másfél éve nem járt otthon és a lánnyal évek óta nem találkozott… hát ezért jó külföldön élni mindenféle nemzetiség között hogy az ilyen furcsaságok közé kerülhessünk.

A nyár nagy kérdése az autóm volt.

Imádott kicsi ütött kopott kék rönyómat bizony nyugdíjazni kellett. Sokáig húztam halasztottam mindenféle kifogásokkal tologattam az új autó vásárlását (még az is megfordult a fejemben hogy inkább mégiscsak megpróbálom megjavíttatni) amíg már tovább nem lehetett. Nem tudtam kimozdulni a két falun kívülre mert minden papírom lejárt. Nagyon lassan kristályosodott ki mit akarok, de annál gyorsabban gyúlt a mit nem akarok oldala. Végül kicsit feladva elképzeléseimből de szerelem első látásra egy szintén kék SEAT Ibizának lettem büszke tulajdonosa. Az autó pont hozzám illik…. kicsit ütöttkopott és van néhány hibája is, de nagyon lehet szeretni és a renszáma megegyezik a vásárlás napjával….

Az autó után –mivel olcsóbban szerztem be a vártnál- megrendeltem az új telefonomat is. Ugyanolyan fájó szívvel búcsúztam majd 5 éves mobilomtól mint a kocsimtól.

Az apósom sajnos július elején végleg elaludt. Alig egy hónappal élte túl a műtétet. Szerencsére két hét volt nehezebb időszak. Remélem békében nyugszik.

A temetésre nem mentünk Csabival., egyikünk sem tudott szabadságot kivenni -igazán nem is bántam- de elbúcsúztunk tőle, beszélgettünk róla. A családunkat Tamás képviselte,  én rendeltem koszorút. A mamát próbálom email-eken és smseken keresztűl vígasztalni, sajnos igen kevés sikerrel. Minden nehézség és a válásuk ellenére azért több mint 40 évet éltek együtt.

Huh… gyors váltásként… meglátogatott a barátnőm!!!!

Emesével 20 éve vagyunk barátok… ő a legrégebbi barátnőm akivel tartom is a kapcsolatot. Nagyon örültem neki, nagyrészt jó időnk is volt, és nagyon jól éreztem magam a társaságában. Csabi is segítségemre volt akkor amikor én dolgoztam. Az első kirándulásra még én kértem fel, de a többieket önmagától ajánlotta fel… nagyon jól esett.

Sajna egy kis hiba azért csúszott a számításokba, mégpedig az hogy sajnos letelt a nyár és a szabadságolások, így lejárt Csabi szerződése. Első napokban nagyon megviselte a hír, de az utolsó napra amikor kis ünnepség keretében elbúcsúztak tőle, átbillent. Így most örül a plusz másfél hét szabadságnak, és teljesen tudatában és akaratában van hogy szeptembertől újra dolgozni fog… vagyis szeptember közepétől… ugyanis szeptember elején hazalátogat egyedül.

Az élménybeszámolóból biztosan feltűnt hogy idén kimaradt a „jaj de hiányoznak a gyerekek” kezdetű mondatok. Az első két hét eltelte után teljesen nyugodt voltam, és mint a beszélgetésekből kiderült meg is volt rá az okom.

Sára nagyrészt a barátnőm lányával volt összenőve (nameg egy ismerősével találkozgatott), egy hetet nosztalgiáztak is a Létrástetői táborban. Csanád táborról táborra járt… bár az utolsó hetet kicsit nyögvenyelősen, Tamás meg persze csajok és bulik, ahogy ebben a korban szokás J. Két dologért nyávogtak csak.. vagy a nagy meleg vagy a hírtelen sok eső volt a bajuk, mondjuk nem tudom melyikünk járt jobban, ugyanis itt a nyár idén egyszerűen elmaradt… na jóóó mondjuk 5 napos 20 fok feletti napra korlátozódott. A többi napra leginkább az volt a jellemző hogy esett-fújt. Hideg nem volt ugyan éjjel nappal 17 fok körül nade ennyi esőtől még a harcedzett öregek is kiborultak. Számos kinti rendezvény vált sárcsatává (a fiatalság legnagyobb örömére) vagy egyszerűen elmaradt a vizenyősre ázott talajviszonyok miatt.     

Már csak pár nap… és végre megyek a gyerekekért. Furcsa, hogy amikor velem vannak néhány nap szusszanásra vágyom, de ha nincsenek itt jólesne ha néha megint mindhárman egyszerre beszélnének hozzám.

Azért hogy belerázódjak a következő évbe az utolsó napokra rengeteg intézni kérelmezni és pakolászni való maradt, így azt hiszem edzésben leszek J.

KI VAGYOK ÉN?

KI VAGYOK ÉN?

Május eleje van. Hivatalosan most kezdődött az ír nyár ami hát… nem igazán látszódik. Néhány gyönyörű közel 20 fokos nap kivételével március óta jegesesők borult hűvös napok rövid szeles napsütéses időszakok váltogatják egymást. Leginkább 15 fok körülre „melegszik fel” az idő. Brrr… most rettenetesen irigylem a 25 fok körüli száraz meleget otthon.

Épp azon gondolkoztam hogy tulajdonképpen nem történt semmi az elmúlt hetekben, pedig de.

Csabi pár hetesnek indult munkája azóta is van, bár elég bizonytalanságban tart minket az, hogy nem tudjuk meddig. Az elején zavart, de most már úgy vagyok vele, hogy bármeddig is… minden nap ajándék. A kétdolgozós családba mindenki gyorsan belerázódott. Heti max 3 nap van pár óra amikor a gyerekek egyedül vannak. Csanád az egyetlen aki már most kicsit hisztizik, mert ez azt jelenti hogy pár nap egyedül indul sétálva iskolába. Igazán nem értem a problémáját, mert március körül „fogyókúra” címén ő volt az aki gyalogolni akart… de néhány esős reggel elvette a kedvét.

Családilag igen érdekes helyzetbe kerültem. Amit ugyan magamnak köszönhetek.

Az ír sógorom ősz óta fúj rám, ezért amennyire lehet kerültem eddig is a találkozást. Csabit márciusban elküldtem hozzájuk bulizni, aminek az lett a vége hogy rettenetesen megbántotta a másik sógort, így azóta mosolyszünet van. Hihetetlen, hogy végre újra együtt lehetne a 3 testvér segíthetné egymást és most nemhogy ők nem beszélnek, de így a gyerekek sem tudnak találkozni velük és a 2 éves unokatestvérükkel sem. Tettem néhány kísérletet hogy kicsit közeledjenek egymáshoz, de akkora a büszkeség és sértődöttség hogy mindent elvakít. Remélem hogy mihamarabb rendeződik.

Az elmúlt hónapok másról sem szóltak mint aggódásról. Aggódás a pénz, a vizsgák, a barátok a rokonok élete, betegsége miatt. Azt hiszem hogy az lenne a legjobb megoldás ha én a magam részéről mindent megtennék és elengedném a problémákat… de könnyű mondani, az elengedés nem az erősségem.

Azt hiszem fogalmazok néhány „kláris” levelet, úgyhogy féljetek J. Milyen furcsa az élet, hogy mindig előbb vesszük észre a külső problémákat, és oldjuk meg azokat csípőből, minthogy tudomásunk lenne a sajátjainkról.

Az idei húsvét… hüm… mondjuk úgy hogy érdektelenség hiányában elmaradt. Fura az élet. Az elmúlt 4 évben mindig hiányzott valami, tojásfesték, fonott kalács, torma, sonka… idén, amikor minden adott volt immel ámmal festettek tojást, a sonkatekercsre, kalácsra, kaszinótojásra, sonkára húzták a szájukat… hát így tartsa az ember a hagyományokat. Igaz én már otthon is lazítottam az igazi húsvéti locsolkodós rokonlátogatós ünnepen, mert ilyenkor csak a pestinagyiékhoz mentünk vagy ők jöttek, nem fogadtuk a csöngető gyerekeket, és vízpermettel locsoltunk kölni helyett. Én pedig már tinikorom óta kihúztam magam a büdösítés alól azzal az indokkal, hogy allergiás vagyok a sokféle szagra. huh… még most is az orromban érzem a sok pacsulit.

A tavaszi szünetben meglátogatott minket anyukám. Érdekes másfél hét volt az biztos. Éreztem hogy valami történni fog… hát történt is. Csabi kiborult, anyukám unatkozott mert a gyerekek élték a netéletüket, Tamás legnagyobb meglepetésemre próbálta összefogni a családot. Én pedig… nem tudtam levetkőzni a gyerekkori sértődöttségem és megfelelni vágyásom, ezért bármennyire is akartam minden újra a fordítottjára sült el. Na mindegy… ilyennek is lenni kell… majd megoldódik.

Tamás idén kisérettségizik. Eleinte folyamatosan rugdostam hogy tanuljon, vannak felkészítőfüzeteik, mondtam hogy segítek, de semmi. Szeretne elmenni egy másik iskolába szeptembertől, amihez a sikeres vizsgákat tettem feltételként. Nem tudom mi lesz, de valahol bízok abban hogy teljesíteni fog.

Sára… Sára idén élénk társadalmi életet él… virtuálisan. Tamásnak is volt ilyen időszaka ezt is túl kell élni. Biztos vagyok benne már, hogy a hisztis tinikornál nincs rosszabb, szülőnek, gyereknek egyaránt. Sára való élete is alakul azért, mert megismerkedett egy magyar lánnyal. Kiváncsi leszek mert a lány a szomszéd városban lakik, és Magyarországon is a szomszéd városból jött, és az anyukájának (aki nagyon szimpatikus volt az első pillanattól) ugyanaz a neve mint az otthoni legjobb barátnőmnek. Jah és az otthoni barátnőm lánya és Sára születésük óta elválaszthatatlanok. A csavar pedig az egészben, hogy jártak Isaszegen táncházba, egy kollégám révén, tehát már rég megismerhettem volna őket ugyanúgy ahogy a másik barátnőmet akitől Pesten is néhány utcára laktam… és… van ez a mágikus 2 év is… ami régóta kíséri az életem. Ugyanis én 2 éve hallottam róluk, csak úgy voltam vele, hogy azért mert magyar vagyok nem tukmálom magam rájuk...  Ennyit a véletlenekről J.

Idén 20 éve hogy érettségiztem. Hihetetlen belegondolni hogy azóta többet éltem mint előtte, mégis olyan élő emlék a felnőtté válásom időszaka mintha tegnap történt volna. Már tavasszal izgultam a találkozó időpontja miatt, mert ugye én egy meghatározott héten tudok otthon lenni a gyerekek vizsgái miatt. Hogy miattam-e vagy véletlenül… nem tudom… mindenesetre a buli pont arra a hétvégére esik amikor Miskolcon leszek. Az elmúlt 5 év történéseivel az iwiw majd most a facebook hódítása segítségével jobban tisztában vagyok ugyan, de személyesen találkozni az mégiscsak más. Egyszóval nagyon várom.

Ó majd elfelejtettem. A családunk az elmúlt hónapokban 3 új taggal gyarapodott. Először két kínai hörcsög foglalt helyet az előszobánkban, majd beleszerettem egy fehér törpenyusziba aki most hivatalosan az enyém. Ő kb 8 hetesen került hozzánk és nagyon szelíd, baráttságos. igaz most ő is „tinikorban” van úgyhogy morog püffög és harap ha nem tetszik neki valami, de a következő perctől érdeklődve veszi bírtokba a kanapét.  A hörik is nagyon szelídek, de azért volt már pár körünk amikor az egész család négykézláb kereste valamelyiket.

Kerülgetem kerülgetem a témát… már kétszer végigolvastam mit írtam eddig, rá kéne térni arra amit most írni szeretnék, de nagyon nehezen kezdek bele abba hogy ki vagyok én.

Jónéhányszor írtam már szösszeneteket, aki olvas engem az ismeri valamelyik oldalam, de a teljes kép még előttem is ismeretlen.

Ha néhány szóban akarnám magam jellemezni, akkor mindenkivel kedves, rettenetesen sokat üresen csacsogó, jószándékú és hihetetlenül naív, a családjáért mindenre képes makacsan a saját elveihez ragaszkodó embernek írnám le magam.

Az elmúlt években rájöttem, hogy a makacsságom mennyire hátráltat, és amióta befelé fordultam, mint egy kirakójáték, úgy kerülnek a helyére a dolgok, és találok rá tévedéseimre. Tévedések… nem is jó szó ez, inkább mellékvágánynak nevezném, ami az adott helyzetben megfelelt, de zsákutcába visz.

Néhány hete pedig azon gondolkozom, hogy mik azok a dolgok az életemben amit eddig igaznak hittem de mégsem azok. Rettenetesen nehéz feladat főleg nekem akinek mindenre van magyarázata, az egyik barátnőm megfogalmazása szerint szeretek mindenbe belemagyarázni valamit. Való igaz. Az én életemben mindig mindennek meg volt a helye. Na most pedig az a kérdés hogy mi az amit beleképzeltem és mi az amit valóban azért tettem mert én akartam úgy. ÉN. Az elvárásoktól, megfelelni akarástól mentes ÉN.

Emlékszem hogy mennyire szerettem volna a „menők” közé tartozni általános iskolában, a gimiben pedig amikor úgy alakult hogy a bulizósok táborát gyarapítottam, önmagam szálltam ki negyedik év végére. Annyira szerettem volna fesztiválozni jónéhány évet, de Tamás érkezésével ennek már a kapujában búcsút mondtam… és mint  utólag látom nagyon helyesen. Évek óta harcolok Csabival sokszor magam sem értem miért, és most amikor házastársi értelemben a legmesszebb vagyunk egymástól, most érzem magamhoz a leginkább közel. Az egyetlen ember a világon aki képes változtatni rajtam úgy hogy valószínűleg nincs is tisztában vele. Mert a direkt módon előhozott kísérletei azért mint mindenki másnak, neki is kudarcba fulladnak….

Úgy látom sosem fogom leírni ki vagyok én mert időugrás… blogírás tekintetében augusztus lett. Rengeteg minden történt az életben is és a lelkemben is de annak egy új bejegyzés jár. Úgyhogy a kérdést nyitva hagyom… nem hiába voltam képtelen májusban sem belekezdeni. Folyt köv J.

ÖSSZEFOGLALÓ

ÖSSZEFOGLALÓ

Azt hiszem az elmúlt 4 évben még sohasem telt el ennyi idő írás nélkül. Többször nekifogtam volna… többször volt hogy írnom kéne… mégsem tettem. Rámtelepedtek a pénzügyi problémák, bármennyire is szeretném kihúzni magam belőle. Tavaly tavasszal, amikor elmentek a lakóim sikerült kivülhelyezni magam a való világból és túlélni, aminek az lett az ára, hogy bár belül végre boldog voltam, kívülről zombinak tűntem.

Idén egészen egyszerűen leredukáltam a kiadásokat, ami kívül belül negatívvá tett. Nem megyünk sehová, spórolva a benzinnel, minimális pénzt költünk ételre, és próbáljuk tologatni azt amit lehet. 4 hónapja. Mindez azért, mert nem kapunk egy támogatást, ami jár, csak a megszorítások miatt hosszabb az elbírálási idő. Az év eleje sohasem könnyű, de idén extrán nehéz. És mindenkit lehúz a családban.

Folyamatosan forog a fejemben, hogy otthon sokkal nehezebb az élet, hogy otthon nem is lehet látni a reményt.  Itt jelenleg félállásban dolgozom. Otthon ugyanígy él rengeteg ember két teljes fizetés mellett. Igazából semmi okom nem lenne a panaszra.

A gyerekek nőnek mint a gomba. A két nagy teljesen önálló, Csanád is sokat komolyodott, bár még mindig szeretném ha kicsit komolyabban viselkedne. Úgy érzem lassan lezárul az az időszak amikor a gyerekeket helyezzük a munka elé. Lassan elkezdődhett az a korszak, amikor mindketten dolgozhatunk úgy ahogy tetszik, ahogy jól esik.

Az előző év tele volt buktatókkal, változásokkal fájdalmakkal félreértésekkel. Azt hiszem egy kicsit elfáradtam. Én aki mindig azt mondja hogy a változás, az újdonság az életeleme, most egy kis nyugodalmas időszakot szeretnék. Azt hiszem ezért élveztem a nyarat is. Nyugalom vett körül.

2011 annyira ambivalens év volt amennyire csak lehetett. Semmi sem úgy sült el mint ahogy az várható lett volna, mintha valamilyen fordítógépben ülnék tudtomon kívül. Visszatért az az időszak amikor mindenki félreértett. Bármennyire is próbáltam elmondani azt, amit érzek, mindenki az ellenkezőjét hallotta meg, az általam elképzelt reakciók helyett az ellenkezőjét értem el. Valamiféle burokban éreztem magam, mintha teljesen kívül helyezkedtem volna el a világban.

Nagyon vágyom arra, hogy végre ne keressenek az emberek hátsó szándékot a tetteim mögött.

És mi is történt velünk december óta?

Csabi autója végül készen lett, majd 4 hétig volt a szervizben. Így kénytelenek voltunk néhány programról lemondani. December végén a 3 nagyon közel álló barátnőm közül a második is elköltözött Írországból. A két nagyobb gyereket elvittem a búcsúbulijára, hát… végigunatkozták az egészet. Furcsa elválás volt ez nekem, hisz ezzel a lánnyal szinte napi telefonkapcsolatban voltam, de személyesen ritkán találkoztunk, így igazán nem érzem, hogy elutazott, mivel azóta skype-olunk helyette.  A barátnőm hazaköltözésével megörököltünk jó néhány hasznos és haszontalan dolgot, ami már kellő inspirációt adott arra, hogy összerendezzem az évek óta itt ott amott kallódó dolgainkat. Hihetetlen mennyiségű papírhulladék jött össze, és jó alkalom volt arra, hogy elkezdjem használni a konyhai kiskályhánkat. Nem is gondoltam, hogy mennyit jelent fűtéskiegészítéshez, így el is határoztam hogy a papírhulladékot innentől kezdve elégetjük. Végre befeleződött a nyári nagytakarítás, eltűntek az üvegek (itt a szelektív gyűjtés részeként tilos kukába dobni, minden üveg a helyi konténerekben szín szerint gyűjtődik), rendeződtek a levelek, rend lett a szekrényekben is, és az ablakpárkányok is üresek lettek. A karácsonyi ajándékok is a fa alatt voltak egy nappal hamarabb a vártnapnál, vendégeink jöttek és mi is vendégeskedtünk az év utolsó napjaiban. Hála a kiskályhának és a karácsonyra kapott eddzőgépek temérdek papírhulladékának az ünnepekkor kellemes meleg volt és minden kartondoboz, csomagolópapír eltünt. Szenteste hajnalig sütöttünk a gyerekekkel, Sára teljesen egyedül készítette a bejglit, Csanád a mézeskalácsban segédkezett, Tamás pedig a sós ropogtatnivaló tésztáját gyúrta, és zenét szolgáltatott. Nah… aki ismeri a ma kedvelt irányzatokat tudhatja, hogy nem 100%-ig élvezhető annak aki a rock a blues és a disco korszakában nőtt fel. Éjfél körül már igencsak kiborultam tőle, vége lett a jó karácsonyi hangulatomnak, főleg mert a sütő kapacitása miatt hajnali 2 lett mire mindennel végeztem. Az ünnepi asztalon a hagyományos édességek és a szaloncukor mellett idén töltöttkáposzta, kacsasült, pulykacomb, csülök és az elmaradhatatlan hidegtál szerepelt, úgyhogy az ősszel beindult kilóim tovább szaporodtak. Tamás születése óta először jutottam el arra a szintre, hogy a fogyókúrán gondolkodom.

Szilveszter este meglátogattuk barátainkat, ami azért különleges, mert bár több mint 2 éve ismerjük egymást ez volt talán a harmadik alkalom, hogy össze is jöttünk családosan. Tamás ott is maradt, mi pedig egész éjjel társasoztunk. Évek óta ez volt az egyetlen alkalom amikor nem főztem lencsét, de hála barátnőmnek kaptam egy adag lencselevest, így a sok sok pénz bevonzása idén sem maradt el J.

A január rettenetesen nyögvenyelős volt. Bár a hónap elején végre sikerült egy ismerősömmel találkoznom és jól kibeszélni magam, később elkezdődött az unalmasnak nem mondható de mégis „jajlegyekmártúlrajta” időszak. Csabi elkezdte a leszokást a cigarettáról (március közepe van és kisebb megingásokkal még mindig nem dohányzik). Véghajrába ért a magyar vizsgákra felkészülés, ami ugye sajna együtt jár a hisztivel, veszekedéssel, könyörgéssel. Keveset dolgoztam mégis úgy éreztem mintha 2 főállásom lenne. Mintha minden energiám elszállt volna. A repjegy vételét húztam halasztottam, bízva a jó vételben, de sajnos ez volt az első eset, hogy 100 euval többet fizettem a legkedvezőbb, de még az is igen drága ajánlatnál.(volt hogy ennyiért utaztunk haza oda vissza) Kénytelen voltam a szociális irodához fordulni némi támogatás igényléséhez, ami rettenetesen megviselt. Márciusig 5 alkalommal igényeltem segélyt. A segélyezettség tényén még az sem változtatott, hogy utánaolvastam, és kiderült, hogy olyanoknak mint nekem, akik várják a családi támogatást, ez jár. Mégis… az ücsörgés az irodában a segélyen élők között nagyon lehúzta amúgy is alacsony kedvszintemet.

Február közepén eljött az idő. Haza kellett menni vizsgázni. Hát… ez az utazás igencsak rátette a pontot a hangulatomra, bár elindított bennem egy új korszakot is.

Időben értünk a reptérre, első eset volt hogy nem Mekiztünk, hanem szenvicset csomagoltam. Odasétáltunk a kapuhoz, Tamás rögtön megtalálta azt a lányt akivel véletlenül oda és vissza is együtt utaztunk, és függetlenül tőlem talált rá a neten, pedig egy magyar ismerősöm lánya Carlowból. Mi leültünk tanulni. Pár perccel később értesítettek minket hogy a gépünk késik és fáradjuk át egy másik kapuhoz. Átcuccoltunk, újra elő a tankönyvet, újabb értesítés, miszerint legalább egy órát késünk. Igazából ez volt az első eset hogy nem aggódtam e miatt, hisz Sára végre igen készséges volt. Az örömöm nem tartott soká, mert  fél óra múlva újra egy másik kapuhoz irányítottak bennünket, ami nem volt más, mint az eredeti indulási hely. Minek is volt ez az egész??? Innentől minden simán ment, értesítettem az érintetteket a késésről, felszálltunk, leszálltunk, autóztunk, megérkeztünk Isaszegre. Nah.. és innentől kezdődtek a problémák.

Tamás apámmal a saját házunkba aludt, és bekísértem. Legnagyobb meglepetésemre anyám is ott volt. Hirtelen nem tudtam most mit csináljak. Azért, mert azt beszéltem meg már hetekkel azelőtt hogy a barátnőméknél alszom, mert nálunk nincs elég meleg takaró és nem akartam apámnak sem extra költségeket, és most ők vártak, anyám nyár óta nem látta az unokáit de közben őket már várják a barátaik. Hogy szakadjak szét? Erre a barátaim is rákérdeztek hogy akkor most miért is nem alszom otthon? Pedig tudták a választ. Nem tudom, hogy én vagyok e túlérzékeny, mindenesetre a megérkezésem majd az egész Magyarországon eltöltött idő félelmetesen hasonlított arra az érzésre, mikor Pestre költöztem, és Miskolcon már, Pesten még nem éreztem otthon magam. Olyan érzés kerített a hatalmában mintha hontalan lennék, mintha elvesztettem volna valamit, és mivel Írországot még mindig nem érzem otthonomnak, bármennyire is szeretek itt élni, nagyon érzékenyen érintett.

Az eredeti terv szerint kedden érkeztünk Isaszegre, és péntekig túl akartam esni a vizsgákon, majd a többi időt Miskolcon tölteni, utolsó nap levonatozni Pestre, meglátogatni az anyósékat vissza Írországba. Na persze a tervből semmi sem lett. Szinte minden napra esett egy vizsga, Miskolcon egy hétvégét töltöttünk, a két nagyobb már saját programjait szervezte ami szintén átalakította elképzeléseimet.

Szerdán délelőtt megbeszéltem a vizsgaidőpontokat, Csanád meg már maradt is pár tesztet írni. Délután a szakadó hóban egy órás buszmegállóban ácsorgás után elmentem útlevelet csináltatni, és OTP-s ügyeket intézni Gödöllőre, este Tamás meg az anyám visszamentek Miskolcra. Csütörtök vizsgák délelőtt, délután néhány találka. Péntek vizsgák, tüzelőpakolás, Sára Pestre ment, az unokatesóm meg értünk. Sára Isaszegen maradt szombat délutánig, Mi meg igazi téli kirándulást tettünk a lilafüredi tavon. Milyen érdekes: 38 éves vagyok és még sohasem jártam eddig a befagyott Hámori tavon.

Szombaton vendégeskedés az öcséméknél majd Sára felvétele az állomáson. Vasárnap vásárlás, további vendégség, korcsolyázás Csanáddal és Tádéval, és óriási esések, amire talán 20 éve nem volt példa a jégen. Még hetekkel később is fájt a könyököm és a térdkalácsom. Hétfőn ügyintézés, vonatozás, majd kedd, az utolsó tesztek, amikorra Sára teljesen kiborult. Mint később kiderült a hetedik osztály az ami leginkább megizzasztja még a legjobb tanulókat is. A földrajz volt az utolsó, de végül nem vizsgázott. Szegényt nagyon sajnáltam. Tudom én, hogy nagyon sokat követelek tőlük a két iskolával, de tudom mennyire fontosak az alapok, és sohasem tudhatjuk mit hoz a holnap, melyik gyerek szeretne majd mégis otthon élni.

Kedd este meglátogattuk az anyósomékat. Hihetetlen… tömegközlekedéssel 4 óra az út oda vissza, kocsival pedig csak 40 perc lenne… kész katasztrófa. Az ürömben öröm viszont, hogy Sára kiengedett mert tudott találkozni Pesten egy ismerősével, mialatt én is kiengedtem, mert én is. Tamás és Csanád társaságában egy régi régi barátommal egy keleti hangulatú kis kávézóban beszélgettem másfél órát. Igazi feltöltődés volt. Szerdán még névnapi teázásra bementem Gödöllőre a barátnőmmel, Csanád pedig elment még indulás előtt Talamba ütöskoncertre. Kicsit izgultam, mert a „sofőrünk” kicsit késett, de végül időben kiértünk a reptérre, majd haza.

És mi volt a fordulat?

December közepétől minden egyes fillért meggondoltam, szándékosan nem nyúltam a hitelkártyámhoz. Itt viszont kénytelen voltam azt használni és az első pár nap után úgy éreztem megengedhetek egy kis lazítást. Nehogy már ne ehessek egy finom péksüteményt, csokoládét, ne ihassak meg egy sört, teát valakivel. Ezen a pár ezer ft-on nem múlik semmi. És valószínű kellett ez nekem, mert a szerdai vérfagyasztóan szörnyű repülőút után pénteken már Carlowban voltam a két nagyobbal és akkor is elköltöttünk pár eurot apróságokra, majd ezt megtettük a következő hétvégéken is.

És hogy ez, vagy valami más miatt, de valahogy elindult az élet. A hotel fizetett szabadságot, majd jött a március és egy forgalmasabb hét. Az első teljes tavaszi hét végén végre megkaptuk a várt támogatást, Csabi pedig munkát talált. Ez egy süteménygyár Carlow mellett, és egyelőre 3-4 hét biztos, majd később a szabadságolások idején ő lesz a beugró ember.

Eljött újra szent Patrik ünnepe (március 17.) ami ugye szombatra esett, így hétfőn szünnap volt. Miért is? Szerintem igen jó ötelet az, ha egy ünnep hétvégére esik (ami itt csak a karácsony és szentpartik lehet) az azt követő hétfő lesz szünnap helyette. Így volt négynapos karácsonyunk és háromnapos hétvégénk. Furcsa hogy így egymás után.

Szóval mindent összevetve végre jobban vagyunk.  Tamás összeismerkedett egy Carlowi társasággal. Sára kiéli magát a sütésben, Csanád mint mindig haverozik. Csabi változatlanul szerelmes én pedig már jobban viselem a hódításait, de persze megvannak a saját kis harcaink is mint mindig J. Volt egy hetünk, amikor szídtuk az ír rendszert, mert nem kaptuk meg visszamenőlegesen a családit, de a következő héten ez korrigálva lett. Korrekt módon, levonva az eddig kapott segélyt megkaptuk a teljes összeget.

És még mielőtt bárki is milliomosnak gondolna ezután… idén teljes gőzzel az adósságaimra szeretnék koncentrálni, azaz amenyire lehet, lefaragni azokat. A cél, hogy lakáshitel kivételével a következő hónapokban az összes kintlévőségem letudjam, és elindítsam az ír állampolgársági kérelmemet.

És hogy miért? Mert sohasem lehet tudni…