A MÁSODIK HÉT

A MÁSODIK HÉT

Hétfőn volt az első „padlónapom”. Veszekedések, vitatkozások, a tötymörgés... el is határoztam hogy kedden bemegyek Dublinba reggel Gabival és este visszajövök vele. Az eddig nagyszerű idő kedd reggel megmutatta, hogy milyen szokott lenni itt. Borult, szeles reggel, szitáló eső... na jó lesz így sétálni, gondoltam, de sebaj, menjünk.... Felhívtam egy ismerős srácot, aki éppen most talált munkát nézzünk szét együtt nekem is. Végül csak séta lett az egészből, mert a buszokon csak aprót fogadnak el, nekem meg nem volt 2 eu aprópénzem. Mindenképpen szerettem volna váltani papírpénzt, de mindenhol aprót kértek, így még az is csökkent ami volt. Attila persze nem várt meg, ami érthető is volt. Végül 2-3 óra séta után bejutottam a belvárosba, de indulni kellett vissza, mert Gabi ötig dolgozott. Az idő gyönyörű lett, nagyon jól esett a kikapcsolódás. Azt viszont a saját szememmel tapasztaltam, hogy rengeteg üzlet ajtaján ki van rakva, hogy kisegítőt keresnek. Viszont sehol sem találtam olyan helyet ahol fénymásolnak... úgyhogy az egy darab önéletrajzom sehová sem adtam be.

Közben Gabi felvetette, hogy ő is beljebb akar költözni Dublin közelébe, nem vennénk-e ki együtt lakást. Nekem semmi bajom nem lenne vele, hiszen mindketten jól járnánk anyagilag, de megdöbbentett, mivel egy évvel ezelőtt pont ez az ötletem nem tetszett senkinek. Ha Gabi elvisel minket, nem gond, úgyhogy este el is mentünk megnézni egy házat. Tetszett, csak az volt a baja, hogy elektromos fűtése volt. Az itt nagyon sokba kerül... úgyhogy gondolkodóba estünk...

Szerdán megint elmentünk házat nézni, amihez végül mi nem jutottunk el, csak Gabi, viszont még nem volt befejezve, úgyhogy elvetettük. Közben a keddi házat kivették, lecsúsztunk róla. Itt máshogy mennek a dologok mint otthon. Az ingatlanpiac pezseg, nincs idő nézelődni, ha akarsz valamit gyorsan rá kell csapni. Erre elég nehéz átállni, szóval úgy látom nehéz ügy lesz. A hét további részében a folyamatosan visszautasítottak minket házügyben. Gondoltam hogy nehéz lesz, csak magánhírdetésre érdemes menni. Az irodák amikor megtudják, hogy 6 fő ebből 3 gyerek... érdekes módon nem találnak az adatbázisunkban az általunk keresett kondíciókkal lakást. (A saját honlapukon és a központi honlapon viszont hirdetik őket... ) Egyértemű... nem akarják kiadni gyerekeseknek. Itt ugyanis nem lehet kirakni a gyerekeseket az albérletből, még ha nem fizetnek akkor se.

Minden nap órák mentek el arra, hogy lakást néztünk a neten... aztán Gabinak jött az új ötlete... maradjunk itt ahol vagyunk. Végül is ez a legolcsóbb megoldás, és így hogy nincs munkánk még tök mindegy hogy hol lakunk. Viszont így már elkezdhették volna a gyerekek a sulit, mi is szórhattuk volna helyben az önéletrajzunkat.... Semmi gáz, volt egy kis plusz szabadságunk.

Közben a neten azért kerestünk munkát, és biztatónak találtam, hogy visszahívtak, hogy kaptam válaszleveleket. A munkakeresés mint otthon, rengeteg fejvadász cég rengeteg munkát ajánl... aztán egyszer csak szerencséd lesz...

AZ ELSŐ FALAK

AZ ELSŐ FALAK

 Visszamentünk Carlowba PPS számot kérni és az Internet boardbandot megvenni. 3 helyen is voltunk de sehol sem tudtuk megvenni a modemet.  mivel havi díj van, csak akkor vehetnénk meg, ha volna a nevünkre érkező bill, azaz számlakivonat. Így kénytelenek leszünk megint Gabitól szívességet kérni. Itt tötyögünk az Internet nélkül. Nem baj holnap keresek egy könyvtárat a közelbe, ott állítólag ingyenes a Net.

PPS szám OK, eltekintve attól, hogy azt a mondatot 20x is elmondták, hogy kell nekem még egy ID, amit nem értettünk. Nem mondták volna hogy jogosítvány, biztosítási kártya.... azaz személyazonosságot igazoló dokumentum az ID. Csak hajtogatták türelmesen a mondatot, ami itt nagyon jellemző. Eszükbe sem jut más szavakkal kifejezni magukat, ami így az elején nagyon megnehezíti a megértést. Nekem nagyon nehezen megy a beszéd és a megértés, és itt a világ végén a TV-n kívül nincs gyakorlási lehetőségem.

Mindez persze nem szegi a kedvem, jól érzem magam az új helyzetekben.

Ami viszont nagyon nem tettszett az a mosás volt. Régen elromlott a mosógép, Gabi meg még nem is szólt hogy javítsák meg, mert a munkahelyén tud mosni. Nem nagyon izgatja a dolog, már csak azért sem, mert a javítás itt drága és hosszadalmas folyamat. Na de 5 emberre azért mosni kell, néhány napnál több ideig nem nagyon tudjuk gyűjtögetni a szennyest. Na szóval nekiálltam mosni kézzel. Ami nem is lett volna baj, de...

Az írek nagyon takarékos nép. A zuhany a legtöbb helyen elektromos, nagyon kevés vizet használ, viszont a kádnál nincs is zuhanyfej. Ami ugye eléggé megnehezít olyan műveletet hogy kádmosás. Aztán ott vannak a farmerok, amit nem lehet csak úgy kicsavarni, centrifuga nélkül... és mivel hol szitál az eső, hol feltámad a szél, a ruhákat nem lehet kint szárítani. Na majd csak szárazak lesznek egyszer... akkor meg minden kezdődni fog előről...

Új kihívás, szervízbe kellett vinni a kocsit, vezérmű szíjat cserélni benne, biztos ami tuti. Gabi ragaszkodott hozzá, mert a Ford ezért ment tönkre. Na délután kellett menni Blessingtonba én úgy emlékeztem, hogy 5-re, hát kiderült nem. Lényeg a lényeg semmiképp sem tudták megcsinálni, mert még szíjat sem hoztak. Semmi gond, majd holnap 11. Másnap szerviz újra. Mind mentünk, mert közben -gondoltunk szétnézünk egy kicsit, van ott egy hatalmas tó. A kicsit 4 óra lett, már lejártuk a lábunkat, de a tópartra nem tudtunk lejutni. Végre kész a kocsi, de olyan árat mondtak, hogy néztünk nagyokat. Gabi majd lesakkozza ezt, mert nem ez volt megbeszélve... Közben sikeresen megszáradtak a ruhák hála a jó időnek, és végre eljutottunk addig hogy tanultunk is a gyerekekkel. A második adag ruhával már könnyebben boldogultam,és kicsöpögték magukat kint. Könyvtárat nem találtam... de holnap remélem már ráülhetek a saját netünkre.

Este vendégeink érkeztek, és betekintést nyerhettem a szerencsét próbáló fiatalok életébe. Kijöttek anélkül hogy lett volna lakás, és „csöveztek” ismerősöknél a földön aludva. Az országról és az alapvető szabályokról gőzük sincs, de nagyon értékeltem ennek ellenére a lelkesedésüket. Mondjuk ők sokkal nagyobb kockázatként ítélték meg a mi életünket gyerekekkel, mint rajtunk kívül sok mindenki.

Pénteken végül lett INTERNET !!!!!

Sok időt veszítettünk ezzel de semmi sem késő. Csabi és Gabi bementek Dublinba elintézni, és délután értek haza, mert bedugult a város. Közben mi a gyerekekkel Tullow-ba voltunk bevásárolni. Az este internetezéssel telt mindenkinek. Szombaton rajtam kívül mindenki elment kirándulni, ami azért volt, mert nem fértünk volna be egy kocsiba, és szerettem volna egy kis magányt. Mostam neteztem, angoloztam, tök jó volt.

Az ÚT

Az ÚT

2007. október 4.

Egy heti készülődés, pakolászás, idegeskedés után indulásra készen voltunk. Természetesen semmi nem úgy történt ahogy elterveztem, minden dőlt, utolsó pillanatban kellett megoldásokat keresni.

16 órára jött a transzfer értünk, persze még nem voltunk kész. Semmi gáz, 15 perc és másik 10 perc pakolás és indultunk. Az első lehetséges helyen a sofőr eltévedt úgyhogy még 20 perc késés. Miért is menne egyszerűen... de már megszoktam, hogy nekem semmi sem egyszerű mindig kell egy kanyar...

Persze ráhagytam időt minden eshetőségre, úgyhogy teljesen időben a reptéren voltunk. Na ekkor Sára rosszul lett, 10 percig ült a vécében, másik 10 perc volt, amíg arcmosás, levegőzés után végre helyrejött. Mivel mindenki kellett a csomagfeladás-jegyváltáshoz, addig a fiúk várakoztak. Amikor végre sikerült a sor végére állni, szerencsére jött egy utaskísérő, és átirányított minket egy üres ablakhoz, így az összes elveszett időnket behoztuk. A csomagok a szalagra kerültek, a túlsúlyért - ami nem volt kevés- nem kellett fizetni, sőt az egyik kézipoggyászt is sikerült feladni. Így is maradt  3 10 kg-os hátizsák, egy laptoptáska mással is teletömve, egy DVD lejátszó, és a kistáskám. Ezt tetézte mindenki télikabátja, és a pulcsik amiket a nagy meleg miatt mindenki levett, na meg a  3 rohangáló gyerek....

Hál istennek valahogy senki sem izgult túlságosan. Én -szerintem- sokkot kaptam az egésztől, és még mindig a sokk hatása alatt vagyok, vagy egyszerűen nem tudom felfogni mi is történik velünk. Nem igazán érzem még most sem, hogy az életem nagyon nagyon megváltozik.

A repülőnket mire végre be lehetett volna szállni egy másik kapuhoz irányították. Nem tudni miért történt, de pont elég volt ahhoz, hogy óriási sor legyen, és átfusson az agyamon az a gondolat, hogy valami baj van a géppel.

Mire végre bekecmeregtünk, már el kellett volna indulni. Kb 10-20 perc késéssel, de végre elindultunk. Persze, hogy a szárny mellé kaptunk jegyet, hogy minden félelmetesebb legyen. A gyerekek jól viselték a felszállást, mire utazómagasságba értünk, adták a formájukat. Szerencsére nem veszekedtek, de ha nem lett volna az alapzaj, szokás szerint megint tőlünk lett volna hangos minden.

A repülő mindenkinek kellemes meglepetés volt. Az út végére az összes gyerek azt mondta, hogy megint repülni akar, meleg vacsorát, meleg zsemlét, salátát, csokit kaptunk, egész úton le fel jártak az utaskísérők és italt szolgáltak fel. A leszállás is jól ment, a csomagjaink is meglettek, semmi nem borult ki, pedig eléggé érdekes volt 3 csomagunk megoldása...

Gabit hamar megtaláltuk, és másfél- két óra alatt szerencsésen meg is érkeztünk Rathvillybe.

Volt már éjfél mire a gyerekek ágyba kerültek. Az utazás véget ért.

Persze, hogy semmi ne legyen egyszerű, reggel Gabi egyik kocsiját félig javított állapotban haza kellett hozni 30-40 km-ről a szervizből. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de nekem kellett egyedül hazavezetni. Úgy tudtuk, hogy működik, de senki nem gondolta hogy ennyire gáz. Az egy dolog, hogy csak a fél motor ment, és lassan, nagyon nagyon lassan gyorsult, de mire végre rendesen felpörgött, egyszer csak leállt, és újra kezdhettem az egészet előről. Mire nagy nehezen sikerült 60 körül „száguldozni” és csodák csodájára négyesben működött, jött egy éles kanyar, vagy csak egyszerűen fékezni kellett, és minden megint kezdődött előről.  Na és minden a másik oldalon. A legviccesebbek a fordított körforgalmak, amiből jó sok van. Az út nagy részét 20-30-cal tettem meg, és mire végre elértem az első fontos útkanyarhoz, amit nem tévesztettem el, a kocsi annyira leállt, hogy szó szerint lépésben haladtam 2-3 km-t. Ez a pár perc annyira feldühített, hogy amikor végre megláttam kiírva a Castledermont arra táblát rögvest bekanyarodtam, elfelejtve, hogy még egy benzinkútig el kell menni, szóval tettem egy kellemes zötykölődős 10 km-es kitérőt. Az idő gyönyörű volt a táj csodás, és mivel azt hittem perceken beül otthon leszek a kocsi zötyögése sem idegesített. Csakhogy miután beértem a faluba, és rájöttem hogy rossz irányba jöttem akkor már nem volt jó kedvem. Ez tetézte az családom aggódó telefonja, Csabi értetlensége, és persze a kocsi állapota, úgy másfél órai út után, amit ¾ óra alatt megtehettem volna. Még ¾ óra és levezettem a maradék 20 km-t. Ezt azért 20 perc alatt meg lehetett volna járni.

A nap többi részét pakolással és ebéd-vacsi készítéssel töltöttem. A „pokolgép” csúfnevű multifunkcionális gép elég lassan működött. Ez a gépezet megér egy kitérőt. Kerozinnal működik és ez keringeti a meleg vizet, ez a sütő és főző készülék, melegíti a vizet, és ez a fűtés is. Itt „készül” a melegvíz a radiátorokba is.

Közben a gyerekek kint ugráltak a kertbe, macskáztak, kutyáztak, teheneket etettek. Gyorsan eltelt az első nap.

Második nap reggel Dublinból hoztam haza a 2. számú autót. Kicsit aggodalmaskodtam én is, hogy találok haza, de bíztam benne, hogy sikerülni fog. Na persze ez sem ment egyszerűen, mert már a legelején valamit elcsesztem, és szépen átmentem az autópálya felett, amire rá kellett volna hajtani. Írországban nagyon szűkre szabják az utakat, ami szigorúan kőkerítéssel határolt, szóval jó ám a vezetés. A zebrák egytől egyig fekvőrendőrre vannak felfestve, ahol gyerekek szaladgálhatnak ott útközben is beraknak egy két fekvőrendőrt. Rengeteg közlekedési táblát használnak, így a kavarodás ellenére megtaláltam a haza vezető utat, így gyorsan megérkeztem a házhoz.  Gyors ebéd után elmentünk Carlow-ba vásárolni és gyerekülést venni. Egy itteni viszonylatban nagy Tescoba voltunk először. Az otthoni kicsi Tesco ehhez képest egy bevásárlóközpont. Az emberek egyszerűségét mutatta hogy elég kicsi volt a választék, ahhoz képest amit az ember Magyarországon megszokott. Bementünk az Aldiba amit a Profihoz hasonlít leginkább, és egy Garden centerbe, ami mondjuk egy   OBI-hoz hasonlítható. Itt vettünk végül ülést. Minden nagyon egyszerű, az emberek nyugodtak, az eladók türelmesek. Kiderült hál istennek, hogy fizetni tudok a kártyáimmal.

Vacsorakészítéskor kiderült számomra, hogy hiába az otthoni fűszer, egy darabig elfelejthetem az otthoni ízeket.

Vasárnap kirándulást terveztünk a tengerpartra. A partig Csabi vezetett, szépen lassan. Gorey mellett egy kis faluban voltunk, ír viszonylatban ritkaságnak számító homokos tengerparton. A Beach-en sokan voltak. Mi kabátban, az ír gyerekek közül volt aki mezítláb, fürdőruhában. Itt beültünk egy tipikus ír kocsmába ebédelni. Itt az a szokás, hogy napközben családosan látogatnak ide beszélgetni, reggeli-ebéd-vacsorára, de este 9 után 18 éven aluliak be sem tehetik a lábukat. Ami még furcsa volt nekem az utunk során az a rengeteg pálmafa a kertekben. Gondolom jól bírja a klímát. A tengerpartról Wicklow-ba mentünk, mert kinéztem magamnak, hogy közel van Dublinhoz, a tengerparthoz és viszonylag nagy város, valahová ide kellene költözni.

Gabinál vendégeskedett egy pár, akik sokadjára vágtak neki az ír életnek. Nem azért mert nem jött be nekik munka szempontjából, hanem mert egyszerűen egy évnél tovább nem bírják az országot. Ők tanácsolták azt, hogy előbb keressünk házat és utána munkát.

Wicklow is a tengerparton van, a hazafelé vezető út meg meseszép volt. Volt olyan, hogy hullámzó dombokon mentünk keresztül, volt hogy mindez egy erdőben, lent a völgyben csörgedező folyók, patakok. Aztán mentünk kietlen sziklás -de mégis gyönyörű- vidéken is. Aztán elmentünk Hollywood-ba is, hogy elmondhassuk, hogy itt is jártunk. Na az ír Hollywood egy pici falucska kb. 10-20 házzal.

Faluról jut eszembe. Itt a falvak úgy néznek ki, hogy megy a főút, ami mondjuk Magyar viszonylatban a Nagytarcsai, vagy a Bükkszentkereszti utakhoz hasonlítható, csak sokkal jobb állapotban. A falu központja, iskola, posta, benzinkút (bolttal együtt) itt található néhány ház társaságában, és számtalan kis mellékút vezet a tanyákhoz. A mellékutak kb olyan szélesek, mint otthon egy átlag sáv, és ugye kerítéssel van határolva, tehát elég érdekes ha valaki jön szembe.

Szerencsésen hazaértünk, ez a nap is véget ért. Holnap hétfő és lehet kezdeni intézni a dolgainkat.

Hétfő reggel szitáló esőre, ködös nyákos időre keltünk. Írország eddig a szép arcát mutatta felénk, ragyogó napsütéssel, enyhe szellővel. Éppen induláshoz készülődtünk, amikor Csabi kapott egy telefont, hogy megérkeztek a szerszámai. Mivel elég nehézkes lett volna a magyarázat, hová jöjjön, ezért lementünk az iskolához. A dobozok nagyon viharvert állapotban voltak, de semmi sem hiányzott. Néhány csavar kiesett, egy-két doboz eltört, ami így már csak tárolásra használható. Indulhattunk Carlow-ba PPS számért.  Ez a szám itt az azonosító, ami megfelel az otthoni TB, adó és minden nyavalya számnak egyben. Nagy nehezen megtaláltuk az irodát aminek nem volt címe csak hogy Carlow Shopping Center. Még nehezebben találtunk parkolót. Az irodában kiderült, hogy kellett volna hozni egy számlát is, így holnap folyt köv.

Nagy szükség lenne már Internetre, mert Gabié időkorlátos, a túllépés sokba kerül. Szóval végre találtunk megfelelő mobil internetet, de ehhez is kellett volna számla. Semmi gond végül is minden nem sikerülhet elsőre.

Az Internet is megér néhány szót. Nagyon furcsa az otthoni választékhoz képest, hogy itt hiába lehet több szolgáltató közül választani, nincs korlátlan Net és nincs teljes lefedettség az országban. Na mindegy majd megoldódik ez is, csak net nélkül nem tudunk hatékonyan lakást és munkát keresni.

Itt Gabinál már mostanra kiderült, hogy eléggé feszült a helyzet. Mindentől távol vagyunk, Internetet csak gyors üzenetküldésre használható, a mosógép elromlott, Gabi nyugodalmas életébe nem nagyon fér bele a mi mozgalmasságunk.

Jó lenne már saját lakás, ahol a magunk urai lehetünk 

Előzmények

"Ha bármiről úgy gondolod, vagy csak álmodod, meg tudod tenni, vágj bele!

A merészség zseniális, hatalma van és csodákra képes.

Kezdd el most!"

Goethe

Nagy lépésre szántuk el magunkat... az egész család Írországba költözött. Új életünkről barátaink, családunk részére készítettük ezt a honlapot.

Előzmények

Napra pontosan egy évvel ezelőtt kezdődött minden... Csabi 2006. október 4-én elrepült Írországba szerencsét próbálni. A gyerekek és én itthon maradtunk. Nagyon nehéz időszak elé néztünk, de végül mindenkinek tanulságos időszak következett. Nekem meg kellett állnom a saját lábamon, a gyerekek önállóságot tanultak, hiszen egyedül nem mindig tudtam megoldani a felügyeletüket. Szépen fokozatosan hozzászoktak ahhoz hogy egy-két órát otthon legyenek és figyeljenek egymásra, én pedig megtanultam egyedül boldogulni.

Terveztük, hogy nyáron az egész család kiköltözik... aztán egy fél év után Csabi hírtelen hazajött. Egy csapásra újra felborult az életünk, a nyári kiköltözés elillant.

Újra belesüppedtünk a hétköznapokba, de ennek ellenére hosszú évek óta ez lett a legmozgalmasabb nyarunk.

Augusztus közepén egy vitás, félreértett és lelkileg megterhelő beszélgetés után én döntöttem úgy, hogy vágjunk bele amilyen hamar csak lehet.

 Elveim voltak a kiutazással. Azt szerettem volna, ha nyáron költözünk, hogy a gyerekek megszokják az itteni életet, és úgy kezdjék el az iskolát szeptemberben. Szerettem volna, ha már van munkánk, és van lakásunk. Ennek ellenére szinte semmi sem így lett. Úgy indultunk neki az utazásnak, hogy a gyerekek év közben voltak, és nem volt megbeszélt munkánk.

Volt hová mennünk, a sógorhoz költöztünk.

Itthon vigyáztak  a lakásunkra, a kutyánkat egy nagyon jó helyre sikerült elajándékoznunk, nagy állatbarátokhoz került.

Mindenki elől titkoltam az utazásunk tervét az utolsó pillanatig, mert nem akartam egy újabb csalódást.

A legközelebbi barátainkon kívül egy-két héttel az utazás előtt beszéltünk csak az útról. Természetesen mindenkit váratlanul ért, jött a sok aggódás. Majd az idő megmondja hogy kell e félteni minket. 

Életem történései – a múltam

 Életem történései – a múltam

 Hogy teljesebb legyen a kép, gondoltam írok egy pár szót magamról, hiszen azok is rátalálhatnak erre az oldalra, akikkel már régen nem találkoztam, és elgondolkoznak azok, akik félreismernek.

Szóval, hol is kezdjem...

Miskolci születésű vagyok, nagyon szeretem ezt a várost a mai napig. Sokan szidják, hogy iparváros, de ilyen gyönyörű fekvésű város kevés van Magyarországon. Nem kell órákat utazni, hogy kint legyél a természetben... ezt szeretem benne nagyon.

Amennyire emlékszem, mindig bajba kevertem magam... én már csak ilyen vagyok

Imádtam oviba járni. Egyszer későn jöttek (volna) értem én fogtam az öcsém kezét, és elsétáltam a közeli buszmegállóhoz várni anyukámat. „Felnőtt” aggyal átgondolva, igencsak megijedhetett anyám, amikor meglátott minket...

Első osztályba Miskolcon a 10. számú suliba jártam (nagyon meglepett, amikor évekkel később egy osztálytársam rám ismert Isaszegen, úgy hogy csak beszélgettek rólam.) Az elsős tanév végén, a névnapomon elköltöztünk egy új lakótelepi házba, és az általános iskolát a 11-es (ma Vörösmarty) általánosban folytattam. Aki lakott már olyan lakótelepen ami tele van tízemeletes bérházakkal, tudhatja, hogy olyan mint egy nagy faluban élni. Mindenki ismert mindenkit, állandóak voltak a pletykák, a furkálódások, és ehhez még hozzájöttek a vékony falak, amin keresztül néha még a beszélgetéseket is át lehetett hallani. Jó volt ott gyerekeskedni, mert betonrengetegben laktunk ugyan, de 5 perc sétára volt tőlünk a „Népkert” (amit még mindig így hívnak) és nagyon jókat lehetett benne játszani.

Írtam naplót 10 éves koromtól 17-18 éves koromig, szintem napi rendszerességgel, nemrégiben újraolvastam és nagyon jókat derültem rajta.

Természetesen mi más lehet egy tinilány naplójában, mint a szerelem, szakítás, csalódás... és bulik.

Mindig nagyon szerettem új embereket megismerni, új dolgokba belekerülni. Szőke aprócska hihetetlenül naiv és őszinte kislány voltam, sajna nagyon megszenvedtem amikor kihasználtak az emberek.

A naivsághoz és az őszinteséghez ennek ellenére a mai napig ragaszkodom, bízom az emberekben, mindig barátsággal fordulok feléjük, és ha meg is bántanak, akkor sem tartok sokáig haragot.

Igen szívesen beszélgetnék újra régen elsodródott ismerőseimmel, mert az én szívemben mindenki ugyanúgy él ahogy utoljára láttam....

A Kilián gimibe (ma Diósgyőri gimnázium)jelentkeztem továbbtanulni. Nem azért, mert nagyon oda akartam járni, ahová anno anyukám és a testvérei... azért, mert nem kellett felvételizni, mert jó messze volt a házunktól és mert az első igazi szerelmem iskolája igen közel volt.

Persze a szerelem véget ért, és egy idő után már nem élveztem annyira a napi fél óra utazást, de szerettem gimibe járni, persze véletlenül sem a tanulás miatt.

16 évesen kezdtem el azt az életformát, amitől a szülők annyira rettegnek. Koncertek, bulik, éjszakázások, kockázatos élethelyzetek, cigaretta, alkohol... a rendszerváltás zűrzavaros éveiben.

Egy percig sem bántam meg, hogy belekeveredtem a punkok, hippik, akkor „alternatívok” elnevezéssel illetett, a társadalom normáit erősen megtagadó emberek közé. Pedig igencsak értek kudarcok, fájdalmak is akkoriban, de úgy érzem kellett ez ahhoz hogy ilyen legyek, amilyen most.

A fájdalom és csalódás szerintem természetes velejárója az életnek... így figyelmeztet arra, ha valamit nem jól csinálsz. Persze mondhatnám azt is hogy igen, jót akaró emberek figyelmeztettek a hibás döntésekre, már a fájdalom előtt... de ha valamit nem élsz meg, az sohasem lesz olyan, mint ha valaki szavai által hallod.

Kalandvágyó ember vagyok, és még ha sokak számára egyszerűnek tűnik az életem, én akkor is úgy érzem, belekóstoltam, és bele is fogok még kóstolni sok mindenbe.

A gimi után Budapestre mentem tanulni szintén a szerelem (a második igazi) általterelgetve, mivel akkori életem párja ott lakott.

Népi fazekasnak tanultam a Pályakezdők Speciális Szakoskolájában (Ma azt hiszem Kresz Mária alapítványi iskola) Ez egy olyan kezdeményezés volt, hogy az utcán csellengő iskolakerülő fiataloknak legalább egy szakmát adjanak a kezükbe, szó szerint az utcáról összeszedve őket. Na persze voltak itt olyanok is mint pl. én, aki direkt népi képzést keresett, mert abban az időben szinte csak abban az iskolában lehetett népi mesterségeket tanulni, igazi népi mesteremberektől.

A „mesti” egy mohácsi fazekasfamília utolsó tagja volt, nem tudom, hogy végül a fia vagy a lánya folytatta-e a mesterségét...

Mindig is imádtam szervezgetni, sokan azzal a váddal illetnek ma is hogy meg akarom szervezni az életüket, beleszólok mindenbe, és én mindent jobban tudok. Soha nem akarok más életébe belemászni, csak ha valamit én máshogy gondolok, elmondom mint egy lehetőséget, egy gondolatot, nem mint egy követni való utat, hiszen mindenki a saját életét éli, azt tesz vele amit jónak lát.

A szervezgetésről annyit, hogy óvodában ha jól tudom én harcoltam ki hogy az öcsém melletti csoportba lehessek, ötödikbe félévkor másik osztályba mehessek, a fazekassuliban meg én szerveztem meg teljesen egyedül az osztálykirándulást...

Már akkor is fura álmokat kergettem, mások által valóban álomnak tűnő dolgokat. Anyám abban az évben lett munkanélküli amikor Pestre költöztem, és én eldöntöttem, hogy én nem fogok tőle pénzt kérni, elvégre VÉGRE hivatalosan is nagykorú vagyok, élem az életem.

Kollégiumban laktam, és kb. 6 hét után lett egy állásom is a suli mellett. Az első hét után kiderült, hogy a munkahelyem sétálva kb. 15 percre van a fazekasműhelytől. A munkaidő az olyan volt, hogy akkor mentem, amikor akartam... tényleg...

Rengeteg munka volt, előfordult, hogy este 8-9-ig is bent kellett maradni, de igen élveztem, hogy iskolába járó és dolgozó ember vagyok. (Persze a mai világban egyáltalán nem tűnik soknak ha az ember estig dolgozik, de akkoriban jöttek be az első Multicégek és azelőtt el sem tudták képzelni az emberek, hogy önszántukból túlórázzanak)

Belekerülve a pesti életbe természetes, hogy tovább folytak a bulik is, hál istennek a családtól jó messzire, mert biztosan égnek állt volna a hajuk...

Amikor befejeződött az iskola, befejeződött a munka is. Kicsit beijedtem hogy vissza kell menni Miskolcra, de hál istennek lett másik. Nyugdíjas állás egy orvosi könyvtárban.

Akkorra véget ért a szerelem ami Pestre sodort, és egy nagyon kedves családnál laktam albérletben. Őket igen szeretem a mai napig, azon kevesek közé tartoznak, akik úgy fogadnak el amilyen vagyok, és elhiszik rólam, hogy valóban olyan vagyok kívül, mint amilyen belül, és nem alakoskodom, álszenteskedem.

18 éves koromtól kezdett el érdekelni a ezotéria, de remélem soha nem fog elvakítani, mint sokakat. Úgy gondolom, van benne valami, de nem ez határoz meg mindent az életben.

Amikor a könyvtárba dolgoztam, eleinte nem volt helyem. Néhány héttel később veszélyeztetett terhes lett az egyik kollégám, és én elfoglaltam az ő helyét, az ő székével. Nevetségesnek tűnő figyelmeztetéseket mondtak kollégáim, hogy ne üljek oda, abba a székbe, mert aki ott ült mind gyorsan terhes lett. Persze hogy nem hallgattam rájuk, hiszen épp nem volt kitől, és Németországba készültem több hónapos -pályázaton nyert- továbbképzésre...

Akkoriban igen letört voltam, rengeteg csalódás ért egyszerre, nem éreztem jól magam a bőrömben, valami újra vágytam, de nem tudtam mi hiányzik.

Januárban egy baráti találkozón kártyát vetettek nekem ami nem mutatott utazást arra az évre, viszont két férfit jeleztek akik nagy hatással lesznek életemre.

Pár hét múlva kiderült, hogy az utazás ugrott, és terhes lettem egy zsenge kapcsolatban. Ennyit az ezoteriáról... azóta figyelem életem jelzéseit, de nem ez irányítja a gondolataimat.

Közben anyám javaslatára jelentkeztem a Miskolci Egyetemre Kulturális és Vizuális antropológia szakra. Azért oda, mert sok mindenbe belekóstolt a tudományok közül, és én még akkor sem tudtam mi is leszek ha nagy leszek (Hozzá teszem ma sem tudom) Elsőre nem vettek fel, de a sikertelen utazás miatt újra jelentkeztem... akkor még nem tudtam, hogy „ketten vagyok”.

Az esélytelenek nyugalmával készültem a felvételire, (ami nálam nagyon ritka) és legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Az egyetemet úgy jártam ki halasztás nélkül, hogy közben született Tamás, Sára, és útban volt a végén Csanád is. Nappali tagozaton, egyéni tanrenddel, Budapestről, majd Isaszegről járva.

Van akinek ez soknak tűnik, van akinek fellengzősnek. Én ezeket úgy éltem meg, hogy végre igazán pezseg az életem. Élveztem annak ellenére, hogy természetes velejárója volt a fájdalom és a kimerültség is.

Azért minden nem fért bele ezekbe az évekbe... a diplomához szükséges nyelvvizsgát csak 6 évvel később szereztem meg.

Isaszegen nagyon szerettem élni... folyamatában 10 évig. Először egy kis házban laktunk, majd egy nagyobbat vettünk távolabb a faluközponttól, amikor kinőttük a 3 gyerekkel.

A lakáskölcsön miatt dolgozni kényszerültem. Csanád akkor még nem volt másfél éves, éppen az első munkanapomon költöztünk, Tamás akkor kezdte az iskolát.

3 helyre jártam a gyerekekért, a negyedik a munkahelyem az ötödik az otthonom volt. Az élet újra pezsgett. 5 évig dolgoztam művelődésszervezőként. Ez volt a 3. munkahelyem, és ezt élveztem a legjobban. Sokat dolgoztam, rengeteget túlóráztam ingyen, azért mert szerettem amit csinálok. Sokan bíráltak ezekben az években, és a kapcsolatom is megsínylette. Mindenkinek igaza volt a maga nézőpontjából, de ez az én életem. Én is bírálhatnám mások életét, amit azok a saját szemszögükből nem látnak kivetnivalónak.

Én sok mindent fordítva csináltam az életemben... először gyerek, utána valódi kapcsolat, házasság (majd legénybúcsú), gyerek és tanulás mellett, pénz nélkül újítani lakást, nyelvtudás nélkül kezdeni egy új életet....

Elmenekültem Magyarországról. Besokalltam tőle és a magyar mentalitástól. Úgy érzem, kell egy kis szünet, hogy újra úgy szerethessem a hazám mint azelőtt.

Na és persze azért is indultam útnak... hogy újra pezsegjen az életem.....