MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

MINDJÁRT EGYÜTT A CSALÁD!!!

Már csak egy hét… hihetetlen de csak elmúlt ez a hosszú nyári szünet és újra láthatom a gyerekeimet. Hullámhegyeken és hullámvölgyeken túl, de összességében egészen jól bírtam. Hála annak, hogy egy könyv, a TITOK hatására megváltoztattam kicsit a gondolkodásom.

Furcsa érzés… de valóban működik a gondolat alkotó ereje.

Akkor kicsit mesélek.

A gyerekek elrepültek, szörnyű űrt hagytak maguk mögött. Persze ha az ember dolgozik, és csak aludni jár haza egy ideig ez egészen elfogadható, hiszen nem kell mosni, főzni, takarítani, odafigyelni, meghallgatni, szétválasztani, bíráskodni, üvöltözni… de hihetetlen gyorsasággal hiányozni kezd minden. A kezdetekben a webkamera beállítási gondjai miatt csak szóban beszélhettünk, majd szerencsére pár hete láthatom is őket. Mondhatni nem túl közlékenyek, és persze rendszeresen sérelmezik a tanulást. Ennek ellenére rengeteg helyen voltak. Sára 5-5 napot Isaszegen, Csanád 1-1 hetet táborban (az egyik csak pár órás úszás volt…), Szlovákiában, strandokon, kirándulásokon… szóval én a helyükben befognám a számat, mert ki az aki 3 hónap nyári szünetet kap, rajtuk kívül.

Azért némi meglepő adat: az iskolákban amikor mondtam, hogy csak később kezdik a tanévet, egy vállrándítással közölték hogy persze, semmi gond, és arra a kérdésemre, hogy kérik-e mindezt írásban, határozott nemmel válaszoltak. Mindkét iskolában… hihetetlen.

A munkahelyeim köszönik szépen megvannak. A benzinkúton zajlik az élet… az első hetek láblógatásait -a folyamatos dolgozói óraszám csökkentésével- a nyelvkilógós hajtás váltotta fel. Mindenki hajt, kivéve a majd dupla fizetéssel bíró séfet. Először szörnyen mérges voltam rá, hiszen a folyamatos: „tégy meg egy szívességet” mondataival gyakorlatilag én dolgozom helyette, ha meg én nem vagyok, hatalmas mosatlanhalmokkal, befejezetlen munkafolyamatokkal adják át a lányok a műszakot. Aztán kezdtem máshogy nézni: másfél év munkanélküliség, és csak hotelos állások után persze hogy meglepő lehet ez a helyzet. A szakács nem használ kesztyűt (a deli igen) soha sem mosogat (ott a kitchen porter) és saját maga ura (itt egy vagon hisztis csaj főnöke). Szóval megértem, hogy nehezen szokik bele, de azt nem hogy nem nagyon töri magát, és learatja mások helyett a babérokat. Gyakorlatilag a második héttől kezdve én főzöm helyette az ételek javarészét. (Egyébként hihetetlenül élvezem, főleg, hogy már másfél éve álmodozom arról, hogy konyhán dolgozzak)

Néhány hete kineveztek hétvégi supervisornak (kisfőnöknek!!!) amit nem akartam elfogadni, de szerencsére nem is kellett, mert a nagyfőnök fogta és átírta az egész beosztást, lecsökkentve a már lecsökkenthetetlennek hitt órákat. Az eredeti –ételelőkészítői- munkám megszűnt, de én azok kevesek közé tartoztam, akiknek nem nagy változás történt a beosztásában. Mondhatni jól jött mert túl sok is volt, és akkoriban kellett igényelni az új medical cardot, és a tankönyvtámogatást, és az első pár heti fizetésemmel jócskán túlléptük a határt… azaz elestünk volna tőlük. Így is drukkolok hogy megkapjuk.

Nagyon jól érzem magam az az új boltban. Elfogadnak, felnéznek rám hihetetlennek gondolt munkabírásom, és szó nélküli túlórázásaim miatt (persze, írek… nem tudják).

A munkaköröm szerteágazó: a mosogatástól az étel előkészítésig, a főzéstől a kiszolgálásig minden beletartozik. Rengeteg ír ételt ismertem meg, és tanultam meg elkészíteni. Mondjuk azt nem nehéz… szerintem a többségét egy gyerek is játszva megcsinálja… komolyan.

Az utolsó nagy óraszámcsökkenéssel egy napon történt, hogy a hotelos délutáni óráimat is gyakorlatilag elvették. Persze mindez tartott egészen 3 napig, amikor is minden elképzelést felülmúlóan beindult a hotel, recesszió ide, recesszió oda…. Hát…rendesen lóg a nyelvem mostanság.

Kaptam egy megjegyzést a napokban, aminek a lényege az volt, hogy „egyetemi végzettséggel, az az életcélom, hogy takarítsak?” rendesen elgondolkoztatott. Nem azért, mert magamba zuhantam, hogy jéé tényleg…, hanem azért, mert újfent ledöbbentem azon az általános felfogáson, hogy a takarító nem ember… azaz az alacsony képesítést igénylő munka… mondhatni nem munka.

Isaszegen éltem, amikor egy alkalommal –sajna- elvállaltam egy rendezvény után a sportcsarnok felmosását. Hát.. akkor biza megtanultam becsülni a takarítók munkáját, bár mindig azt mondogattam soha sem tudnám ezt csinálni (soha ne mond hogy soha… igaz???) Így voltam ezzel a szakácsmunkával és a kereskedelemmel is. Kicsit belekóstoltam, és azt mondtam… ezt én soha nem tudnám csinálni. Isten bizony sokszor azt érzem, hogy a sors szórakozik velem, és csakazértis (amilyen sokszor én is vagyok) elém állít egy soha akadályt… huh… bizony nehéz lecke az élet… de igazán élvezem.

Szóval lényeg a lényeg… mindenki akinek van célja az életben (és nekem igenis van, bárki is gondolja az ellenkezőjét) mérlegeli a célhoz kapcsolódó lépéseket, amik bizony sok esetben visszalépéssel járnak, de messzebbre repítenek. Tehát üzenem mindenkinek: minden munkának megvannak a jó oldalai, és ami a legfontosabb, ha megtanulod szeretni amit csinálsz, meglátod a fontosságát, bármi legyen is az amivel foglalkozol, bármilyen aljamunka… sokkal jobb mint az az un. „álommunkahely” amit kikönyököltél magadnak, de rettenetesen érzed benne magad… és ami nem elhanyagolható… meg sem fizetik.

Én szeretem a munkáimat… a takarítást azért mert magamban vagyok a gondolataimmal, a csendes hotelben, a benzinkutat meg azért, mert a főzés körül forog, amit imádok, és minden nap új embereket ismerhetek meg… ami szinte a lételemem.

Más. Bulik. Mint már írtam egyszer pár hónapja felkértek egy 300 fős szülinap főzésére (jó csak fagyasztott áruk kisütésére…). Előtte is mindig kaptam invitálásokat, de soha nem éltem vele, mert úgy éreztem, nem tudok megfelelően megjelenni, illendő ruha híján. De.. ide mindenképp el kellett mennem, mert az étel magától nem repül oda… de egyáltalán nem bántam meg. Amikor a gyerekek elmentek, a következő meghívásra igent mondtam, annak ellenére, hogy teljesen kialvatlan voltam, és másnap is dolgoztam. Ezután rögtön jött a következő… ezért elhatároztam veszek már magamnak valami alkalmi ruhát… hisz ilyenem soha sem volt. A vásárlás rettenetesen jó búfelejtő… tényleg… be is szereztem néhány új ruhadarabot. Persze az alkalmizásból nem lett semmi, mert hála kifacsarodott ízlésemnek, és a sportnak köszönhető gyenge bokaszalagjaimnak, igen nehéz megfelelő cipőt találni… sportcipőbe meg talán mégse. Egyébként az ír buli sokkal viccesebb a magyaroknál, hiszen rettenetesen sokat isznak, és én aki egyátalán nem, jókat mulatok rajtuk. Azokívül valahogy balhémentesebbek… valahogy nem kötekedőek, mint otthon, és nem elhanyagolható a dohányzásmentesség. Ó erről jut eszembe, hogy hogyan oldották meg a dohányzást a kocsmákba, a birkáknak képzelt írek. A tetőket megemelték, így tulajdonképpen nyitott tér… a füst felszáll, és huss elszáll.. jó gondolat… okos… És ahogy megtudtam, a dohánystop után rengeteg pub-ot átalakítottak, így vannak szinte teljesen zárt de dohányzó részek is, amik akármennyire zsúfoltak, nem áll bennük a füst.

Otthon töltött időm nagy részében a gép előtt ülök. Eleinte azért mert a gyerekek bejelentkezését vártam, majd később rákattantam a facebookra. Húúúú ez milyen jóóóó. Annyi mindenkivel beszélgettem már akikkel sok sok éve nem… hála a chat szolgáltatásnak. Igazán sajnálom, hogy nem sokan használják még magyarok, az iwiw még mindig népszerűbb. De hihetetlen érzés, amikor majd 20 éve nem látott, vagy elveszettnek hitt emberek szólnak hozzád. 

A barátság igen fontos dolog. Néhány hete még azt írtam, mennyire rossz, hogy sokan lemorzsolódtak, most már úgy gondolom: nem is baj. Hiszen legalább megmutatkoznak az igaziak, mert azokon nem fog idő és tér. És ha valaki el is tűnnik időlegesen… azok akik igazán fontosak mindig az életed részei lesznek, és biztos hogy újra találkoztok.

Nagyon örülök az itteni, ennyi idő után bátran kijelenthetem: barátaimnak, akik egy maroknyian sincsenek, mégis búban bánatban örömben lelkiekben osztoznak velem.

Nap mint nap érzem a jelentőségét itteni életünknek, és most már azt is tudom, hogy a gyerekek is beilleszkednek az az ír életbe. Tudom, hogy nehéz időszak ez a számukra, de mindenképpen kamatoztatni fogják az életükben az itt tanultakat.

Tudom, hogy később rájönnek, és megköszönik. Mint ahogy azt is tudom, hogy azok, akik most félreértenek, később megértenek majd. És abban is biztos vagyok, hogy akik megbántottak bocsánatot kérnek.

Mindjárt otthon… vizsgák, ablakcsere, oltások, személyi, rengeteg ügy… sok sok régi arc… és remélem néhány nap nyaralás… együtt… öten… mert bármennyire is hihetetlen, Csabi hazamerészkedik majd 3 év után.

AMIT MINDENKI TUD CSAK NEM TUDATOSAN

AMIT MINDENKI TUD CSAK NEM TUDATOSAN

Lekizek, mert fontos lépéshez értem, tudom. Összeálltak bizonyos képkockák az életemben, és a kirakó képe kirajzolódott. Úgy érzem, hogy a teljes kép kirakása innen egyszerűbbé válik.

Húúú, de titokzatos vagyok, de ki nem az? Senki sem tud a másik fejébe látni, a másik gondolkozását megérteni, hisz mindenki egyedi, ez benne a szép. Meglátni a jót az életben, mindenki számára elérhető.

Tudatában voltam, és vagyok magam egy részével, még sem vettem észre azokat a jeleket amelyek azt mutatják, melyik a jó a helyes út. Folyamatos bizonytalanság, és kétkedés üldözött, rémképek rohanták meg az elmém olyan gyorsasággal, hogy képtelenség volt megállítani. Mindig azt mondtam -eddig-, képtelen vagyok ezt megoldani, megállítani, ezért nem sikerült. De itt a vége ennek, tudom. Mától más ember vagyok, mert felismertem, mi az ami eddig előre mozgatott:

SAJÁT TEREMTŐ ERŐM - A HITEM ABBAN HOGY A VÁGYAM MÁR VALÓSÁG

Kezdjük saját életem lépéseivel:

-Óvodás voltam, amikor azt képzeltem el magamnak, hogy az öcsém mellett vagyok. Nem tudom, hogy történt, hiszen pici voltam, de állítólag magamnak intéztem el, hogy az óvoda utolsó évében egymás melletti csoportba jártunk.

-Mindig tudatában voltam annak, hogy más vagyok mint a többiek. Azon rövid szakaszok az életemben, amikor megpróbáltam csoportokhoz csatlakozni, sohasem voltak igazán boldogok. Fájdalmak sorozatát kaptam figyelmeztető jelként, és amíg nem fedeztem fel a miérteket, boldogtalan maradtam. Miután rájöttem egyéniségem fontosságára ez megoldódott.

-Egészen kicsi koromtól álmodtam arról, hogy kertes házban élek a 3 gyermekemmel. Mindig is erre vágytam mióta az eszemet tudom, úgy hogy láttam magam benne. Emlékszem, amikor megláttam az első kicsi kertes házunk, tenyérnyi árnyas kertjével hatalmas fenyőivel. Abban a percben tudtam: ez a ház az enyém, és az is lett. Nem tudom elmondani azt a boldogságot, amikor Csanád megszületett, és ezzel teljesült a 3 gyerek vágyam is. A mai napig emlékszem a születését követő gyönyörű hónapokra, csak akkor nem voltam vele tisztában, miért. Emlékszem, hogy nem értettem, hogy miért vagyok képtelen felvenni a fekete színt és miért vonz a narancssárga… most már tudom: azért, mert a magam által teremtett kép megvalósult.

-Emlékszem amikor a második  kertes házunkba költöztünk. Ugyanúgy mint az előzőt, nem is láttam belülről, mégis éreztem, ez az enyém, nekem lett kitalálva. Lehetetlennek látszott, mégis tudtam hogy lehetséges, és az enyém lett! Nagyon szeretem a mai napig… azt sem felejtem el, hogy azt mondtam: tudom, hogy 5 év múlva megint változtatni fogok. Még nem tudom mit, de érzem. És akkor költöztem ki Írországba…

-A költözködésünk körülményei mindenki számára hatalmas tehert jelentettek volna, nekem mégis egészen könnyedén sikerült megoldanom.

Szeptember első hete volt. Tamás éppen elkezdte az első osztályt, Csanáddal pár hete próbálkoztunk a böcsivel, én meg épp a költözésünk napján kezdem az új munkahelyemet. Pénteki nap volt, szombaton mindent átpakoltunk, hétfőn pedig egy új élet kezdődött. Bölcsöde, óvoda, iskola, munkahely, táncpróbák és fellépések, üzletek, és az otthonom körül ingáztam. Nekem valahogy természetes volt, hogy képes vagyok erre, mégis tudom, hogy kivívtam a körülöttem lévők csodálatát, amit nem értettem, hiszen bennem az a kép élt hogy bármire képes vagyok.

-Mielőtt Csabi először jött Írországba, éreztem hogy valami változni fog… képek ezrei rohanták meg az agyam, amiből egyik sem teljesült akkor, de arra tökéletes lecke volt, hogy egyúttal kigondoljam a képlehetőségek megoldásait.

MEGOLDÁS… ami rettenetesen fontos… Hogy az ember lássa magát egy adott szituációban, hogy megoldotta azt a feladatot amit kapott. Tehát nem hiábavaló az esélyek latolgatása, akkor ha az a megoldással társul.

Csabi útja arculcsapásként ért. Akkor jöttem rá arra, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk kiszámítani mi fog velünk történni, de arra is, hogy a kapott nehézségeken keresztül kitörölhetetlen tudást szerezhetünk.

Furcsa, de megint csak házat említek… az első és a második bérelt házunkat. Emlékszem, Csabi barátja volt kint, és készített képeket a környékről. Amikor nézegettem a képeket, tudtam, hogy abban a házban fogunk lakni a gyerekekkel, láttam magam benne… Érdekes volt, hiszen a sógorommal laktak ott, aki nem szeretett volna velünk lakni, és Csabi nemsokkal később haza is jött, így az hogy Írországba költözzünk, és abban a házban lakjunk, igazán elérhetetlennek tűnt.

MÉGIS… napra pontosan egy évvel Csabi utazása után, fél évvel hazajövetelét követően a repülőn ültünk, abba a házba tartottunk, amiket a képen láttam… és  annak ellenére hogy rajta voltunk a lakáskeresésen, 8 hónapig ott is maradtunk. Ugyanabban az időben ábrándoztam egy sárga házról is, amit az Interneten láttam. Akkor ugyan megvételre, ami később megváltozott… de érdekes, hogy egy ugyanolyan házban laktunk a következő 1 évben..

-Tudtam, hogy fogok munkát találni, láttam magam, ahogy dolgozom amióta csak az eszemet tudom. Munkamániás vagyok, ez csak nemrégen tudatosodott, de elfogadom magam ilyennek. 19 évesen kerültem Pestre, és be akartam bizonyítani a családomnak, hogy félreismernek, nem olyan vagyok amilyennek elképzelnek. Néhány hét alatt találtam munkát, és ami a legfélelmetesebb volt az egészben… pár hét múlva kiderült, az iskolai műhelytől 10 perc sétára volt… így voltam az isaszegi munkámmal is: abban a percben tudtam, hogy ott fogok dolgozni, amikor Isaszegre költözésemkor a szakdolgozatomhoz kerestem anyagot és megkerestem a leendő főnököm a művház mögötti hátsó irodájában. Akkoriban szó sem volt munkáról, hiszen éppen akkor vártam Sárát. Furcsa volt, de Éva is tudta, hogy együtt fogunk dolgozni, hiszen bármikor találkoztunk, bármilyen rövid időre ez a téma mindig felmerült közöttünk. Írországban is így voltam ezzel, sőt azt is tudtam, hogy fel fogjuk cserélni a szerepeket itt, hiszen erre is évek óta vágytam, de ekkora kialakult bennem a szerepváltás KÉPE is.

-KÉPEK A FEJÜNKBEN álom, vagy gondolat formájában csodálatos erővel bírnak. Most, hogy életem nagy változásait, hogy azt amit eddig szerencsének gondoltam felismertem, hogy mind előre láttam őket, arra ösztönöz, hogy azokon a területeken is így gondolkozzak, amik nem úgy működnek ahogyan szeretném. Hiszen ezek a dolgok vágy képében élnek a fejemben, nem öltenek „testet” képek formájában. Akkor tehát fogalmazzuk meg a helyesen:

-Szerencsés ember vagyok, hiszen 3 csodaszép okos gyermekem, saját lakásom, és őszinte férjem van.

-Szeretek dolgozni, így nem érzem tehernek akár a 16 órát sem.

-Szerencsés alkat vagyok, vékony és sportos. Szőke és kék szemű… szépnek és boldognak kell magam látni belülről…

-Csordulásig vagyok szeretettel amit anélkül osztok, hogy azt visszavárnám, hiszen van belőle elég. Rengeteg energiát, szeretetet kapok a természet szépségeiből, a gyermeki őszinteségből.

-Fantasztikus gondolataim vannak, amit mindig arra használok hogy segíthessek.

-Nem veszem fel mások gonoszkodásait, furkálódásait, felülemelkedek rajtuk és ami fontos: NEM TARTOK HARAGOT A SZÍVEMBEN hiszen bárki hibázhat, esélyt kell adni a bizonyításra.

-Mindent ami történt velem saját magam vonzottam be magamnak. Elkerülhettem volna a saját döntéseim által kaptam fájdalmakat, amiken keresztül minden esetben olyan dolgokat tanultam amit soha sem felejtek el. Ha figyeltem volna a jeleket, máshogy alakul, de én tudatosan a hosszabb utat választottam, ezért történt mindez. Tudom, hogy ez az út kellett ahhoz, hogy azzá váljak aki vagyok.

-A múltat csak a megoldással lehet magunk mögött hagyni. Hiába építünk hatalmas falat magunk köré, a fal egyik oldala biztosan elhanyagolt, hiszen senki sem gondozza.

Azon vagyok, hogy boldognak, kiegyensúlyozottnak lássam magam, akit szerető család vesz körül. Hogy lássam a védőburkot, ami a családtagjaimat körülveszi, hogy lássam hogy sikerrel veszik az élet akadályait és előnyt kovácsolnak belőle. Látom a gyerekeimet ahogyan boldogok és sikeresek. Ezt kívánom mindenkinek.