2011 A NYÚL ÉVE

2011 A NYÚL ÉVE

Aki jobban ismer tudhatja hogy a nyúl szó mennyire hozzám tartozik. A bátyám találta ki azt, hogy én vagyok a kisnyuszi, majd egy nagyon jó fiúbarátom hívott „nyulam”-nak és Csabitól talán egyszer hallottam hogy a nevemen említett valakinek, ezenkívül „nyuszikám” vagyok már 16 éve. Mindig nyúl háziállatra vágytam (volt is egy, szegény… talán 1 hónapig bírta) imádtam a nagyapám nyulait. Sára is erre vágyott (ugyan miért?) és meg is kapta itt, szóval felnőttkoromra lett igazi nyuszim… és… most a nyúl éve jön… Igaz nem az én évem, (én bivaly vagyok) de tudom, hogy ismét változásokat és új megoldásokat hoz majd nekem.

Bevezetőmből remélem kiderül… jól vagyok. Bízom a jövőben, még mindig pozitívan, optimistán állok az előttem álló akadályok elé. (Hééé egy hajdani gátfutónak… meg sem kottyan.)

Persze… nem volt ez mindig így, hiszen annyi de annyi megoldáson törtem a fejem az utóbbi időben, hogy már megint elfelejtettem élvezni az életet.

Igaz nem is könnyű ez, amikor folyamatos sorscsapásokkal próbálják kihúzni alólad a talajt.

Pénzproblémák, munkahelyi gondok, betegség, karambol, agyrázkódás, karácsony, óracsökkentés, igazi pénztelenség, bizonytalanság (pl. lehetséges főmunkahely vesztés), számlák, tanulás hisztis gyerekekkel, és törött kocsi mellett igazán nem egyszerű rózsaszínbe látni a világot.

Mégis sikerült a jól bevált (de nem kifizetődő) módszerhez folyamodnom, hogy egyszerűen tudat alatti sávban tartom a problémáim, vastag falak mögött.

Persze, persze, hallom már… hiszen én vagyok az a ki folyton azt mondja: mindent meg kell oldani, mindent fel kell dolgozni, nem szabad elfutni az akadályok elöl.. mégis.. igen … nálam is vannak dolgok, amit fal mögé rejtek. És hopp nem látom, tehát nincs. Ez a módszer segített abban, hogy a nem éppen rózsás helyzetemre rápakolt nehezítéseket is épp ésszel kibírjam.

Akkor megint haladjuk sorban:

Január 13-án repültünk haza. Aznap megérkezett a következő segélycsekk, és telefonált valaki a takarításos munka miatt, tehát már jól indult a nap. Mondanom se kell, hogy a reptérre menet és az egész repülőúton is tanultunk… és… valamely csoda folytán… a gépünk fél órával hamarabb landolt. Ez olyan szinten feldobott, hogy aznap már semmi sem tudta elvenni a kedvem.. pedig hátra volt még a legnagyobb gond. Nagyon jókedvű voltam, jókat beszélgettem és este felhívtam a lakóimat, hogy itthon vagyok. Legnagyobb meglepetésemre ők ragaszkodtak ahhoz, hogy átmenjek még az este, és ebből már ki is találtam, baj van. Hát igen… sajnos eljött ez az idő is: elköltöztek. Rettenetesen sajnáltam a dolgot, hisz nagyon jóban voltunk, de nem eshettem kétségbe, hogy mi lesz most, már csak azért sem, mert még a gyerekek vizsgái előtt voltunk.

Tamás megint kapott haladékot, Csanádnak széthúztuk a dolgozatait, mert nem igazán tud koncentrálni sokáig, Sára mint mindig most is jól vette az akadályokat. Hétvégére Miskolcra mentünk, ahol természetesen megint semmire nem maradt időm. Csak egy régi régi kedves barátnőmmel beszélgettünk egy jó nagyot, és mentünk meglátogatni halott közös barátunkat. Nagyon jó délután volt, rengeteg vicces történet jött elő a múltból. A miskolci utam másik óriási élménye a bátyámmal való találkozás volt. Kb. 10 éve nem láttuk egymást. Igen most is látom a döbbenetet, de tudni kell, hogy mi féltestvérek vagyunk. Gyerekkorunkban rengeteget voltunk együtt, egészen 8-9 éves koromig, a szüleim válásáig. Rettenetesen sajnáltam, hogy akkor meglazult a kapcsolatunk, majd eltávolodtunk egymástól. De semmi sincs veszve, hisz olyan volt, mintha tegnap lett volna… és annak még jobban örülök, hogy boldognak láttam őt és a barátnőjét is.

Visszatérve Isaszegre ezernyi dolog várt. Befejezni a vizsgákat, elintézni a lakás dolgait, találkozni régi ismerősökkel. Nah ez az utolsó ami most teljesen elmaradt. Sikerült megoldanom a lakás felügyeletét, a gyerekek is elég jól teljesítettek. Hétfő este még beugrottam egy családhoz, akik szombaton utaznak Dublinba, elmondtam néhány érdekességet, és megbeszéltük, hogy talán kedden sikerül együtt elmenni kirándulni. Természetesen megint rohanvást indultunk a reptérre.

Annyira jó hogy a barátaim ennyit segítenek nekem, ha otthon vagyok… nélkülük biztosan feleannyi ügyet nem tudnék elintézni. Nagyon boldog vagyok, hogy a barátaim.

A reptéren felkaroltunk egy anyukát, aki a fiához és az unokáihoz ment látogatóba. Nagyon jókat beszélgettünk várakozás közben, egyszer csak nézem.. hűűű nem kellene már indulni? Csanád kérdezgette, mikor megyünk már… persze, hisz ő a legtürelmetlenebb… mondtam neki, kérdezzen rá (addig is történik vele valami) Jön vissza, kaján mosollyal az arcán, tudtam hogy tud valamit, és azt is hogy várni kell még.. pedig meg sem szólalt. És elkezdte mesélni hogy, smint volt, olyan Csanádosan, aminek is a végén a körülöttünk állók is megálltak a beszédben és őt hallgatták. Elmondta hogy odament, megkérdezte, egymásranézett a személyzet és elmondták, még 45 perc. És ekkor lett csönd körülttünk… hát még akkor, amikor kellő hatásszünetet tartva Csanád fennhangon bejelentette: mert a személyzet vacsorázik. Azért a döbbent csend csak lassan oszlott… majd egyszer csak valaki hátulról bekiabált: menj és kérdezd meg hogy te is kaphatsz e… ami feloldotta a bénultságot. Hát nem voltam boldog, de bíztam abban, hogy az 50 perc késést behozhatjuk… volt már erre példa. Hát nem. Lehet hogy hála Csanád előadásának.. nem tudni, de a gép tartotta a 3 óra repülési időt. Mindenesetre nagyon jól szórakoztunk először a rettenetesen kedves stuard miatt. Stuardessnek is hívhatnám… mert meleg srác volt, megjelenésben, beszédmódban, gesztusokban. Nekem nagyon szimpatikus volt, hogy felvállalta másságát, bár tény, hogy nagyon vicces volt. Az az igazság, hogy én hosszú ideje elfogadom ha valaki MÁS bár én is az vagyok bizonyos értelemben. Nem is tudom, hogy miért nem vettem sokáig észre, hogy pont ezért van az, hogy az emberek többsége nem érti meg a bonyolult agymenésem. Szokták mondani: sok vagyok. Hát igen… ez így van… tudom… de én így érzem jól magam, ha valaki meg nem meri szemtől szembe elmondani nekem hogy bocs nem vagyok kíváncsi rád azt csak sajnálni tudom. Nem mondom, hogy nem fájna, de tudomásul venném, és értékelném a ritka őszinteséget.

Szóval megérkeztünk, és átadtam az anyukát a boldog családjának. Jól esett segíteni, mint mindig. Nem is igazán értem, hogy sokaknak miért is esik annyira nehezükre bármilyen fajtájú segítségnyújtás.

Volt azért még egy kalandunk, kifelé menet. A vámos kérte a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát. Több mint 20-szor repültünk már és ez volt az első alkalom. Aki nem tudná: én a leánykori nevemet használom, a gyerekek meg ugye az apjuk nevét viselik… persze elengedtek, és csak később döbbentem rá, Csanád útlevelét még én írtam alá anno. Mindegy, tanulság ez is.

Felmentünk a „mekibe” vacsorázni a kocsiút előtt. Kifújtam magam, és a telefonomat kezdtem keresni… majd kutatni… majd érdeklődi ugyan, látta valaki? Amikor kiderült, bizony az otthon maradt egy fotel karfáján. Dúltam fúltam, ugyanis a magyar telefonnal nem tudok kint telefonálni, valami beállítás miatt, és vártam a főnököm sms-ét mikor kell bemennem megbeszélésre, és minden írországi ismerősöm száma csak ott található. Csabi telefonján kb. 2 órával a normál leszállási idő után próbáltam anyukám hívni, aki nem volt kapcsolható, gondoltam, látja a hívást és megnyugszik. Alvás a kocsiúton, kiszállok, és… a magyar telefonom is eltűnt. Hát ekkorra igencsak mérges voltam, ezért fogtam magam és elmentem gyorsan aludni. Reggel korán keltem, hívtam a vezetékesen anyámat, aki végre megnyugodhatott. Szegény… van neki elég baja a beteg nagyimmal, erre mi is csak az aggodalmat hozzuk.

A magyar telefonom végül megtaláltam a kocsiban, az írt pedig, hála újra kedves barátnémnak, az isaszegi család hozta ki nekem, így hálából felmentem értük a reptérre, és elvittem őket a szállásukra (és kedden sikerült a kirándulás is, igazi íresen zuhogó esőben, de nagyon jól éreztük magunkat). El sem tudom mondani, mennyire fél ember voltam mobil nélkül. Most lehet ám nevetni ezen, de ki kell próbálni pár napot. (és nem ér kis telefonosnoteszt hordozgatni!!!)

Amióta Írországban élünk ez volt az első eset, hogy nem kellett dolgoznom menni a következő reggelen. Igaz a benzinkúthoz bementem kérdezni, mikor lesz a megbeszélésem (gondoltam kirúgásom), amikor is kiderült: aznap este lesz egy össznépi összeülés. Igaz, nekem senki sem küldött erről tájékoztatást (bár akkor betudtam annak hogy nincs mobilom) mégis elmentem. Legnagyobb döbbenetemre és megkönnyebbülésemre a főnök nem szólt hozzám, csak akkor amikor végigkérdezett mindenkit: beleegyezik, hogy leviszik a fizetésünket és heti 1-3 napot fogunk dolgozni??? Persze hogy beleegyezett mindenki, hisz jobb mint a semmi. Aztán az utolsó percben csak odabökte nekem: veled meg beszélni akarok!

Innentől bizonytalanságba telt el 2 és fél hét. Eleinte minden napra behívott majd mégsem volt ott, majd vártam az sms-ét, és amikor tudtam mert arra jártam, bementem, hátha elkapom… de semmi. Az utolsó héten, amikor is feladtam, és eldöntöttem:elé állok és rákérdezek, most mi a helyzet… egyszer csak újra kaptam órákat, heti 5!!! napot. Igaz hogy 4x3 óra  és 7 vasárnap, de annyira boldog voltam, hogy ugráltam örömben. Az írek meg csak néztek… de nem érdekelt. 6 hetet nem dolgoztam… mint amikor árvíz volt tavaly.

Igazán jót tett ez a szűk 3 hét pihenő is, amialatt szépen lassan a dolgaim rendeződésnek indultak.

Először lett egy új munkám január végén: heti egyszeri 4 óra takarítás, méghozzá kb. az 5. szomszédban. (mondjuk 800 m…) Aztán megkaptuk a családtámogatást persze visszamenőleg, mint mindig, így megoldódtak a napi pénzügyi gondjaink (a nagyobbakról inkább ne is beszéljünk) Kiderült, elég sok pénzt kapok adóvisszatérítésként, és a hotelben kiderült, van 5 nap szabim aminek kifizetése elmaradt, de most megkapom. És…. első alkalom, hogy januárban kifizették a szabadságomat is (itt ugyanis az a rendszer néhány helyen hogy csak a ledolgozott hónapoknak megfelelő szabit kaphatod meg) Csabi több megbízást is kapott a tulajtól (házfestés, pakolászás, stb) és pont akkor fizette ki az előzőeket amikor olajat kellett rendelnünk. A család nagyon meg volt elégedve a munkámmal, és szeretnék, ha hosszútávon maradnék, és ugye február elejétől újra benzinkút. Ó el is felejtettem visszavételem okát: a séfet, aki mint kiderült mindenkinek azt mondta már nem megyek vissza… kirúgták. Hogy mi történt, senki sem tudja, mindenesetre engem visszavettek, méghozzá pont úgy hogy a hotelt rendesen csúsztatások nélkül tudom csinálni, plusz a takarítást is. Rettenetesen örülök. Most itt tartunk.

Ééééééés lelki élet, ami mostanság elmaradhatatlan.

Így visszagondolva is nehéz volt optimistának maradni, amikor minden összejött az életemben december- januárban. Szinte csak sorscsapások értek. A nyáron olvastam a titok könyvet, ami sokat segített ebben. Eddig a gyerekeim mosolygós képének felidézésével feküdtem, most eléraktam a magamét.  Most is mosolyra húzódik az arcom… pedig csak írok róla. A gondokat gondosan elzártam magam elől, mintha nem léteztek volna… így nem volt a napom része sem, ha kérdeztek róla, mindig azt feleltem: tudom hogy minden megoldódik.

Az ezotéria régen érdekelt már, de mostanában igen furcsa dolgok történtek velem.

Akit ez nem foglalkoztat… hát akkor innen nem érdemes olvasni.

Amikor meghalt az a fiú (nekem fiú maradt) onnan kezdődtek a bajaim. Talán rosszul tettem, hogy nem kerestem akkor, vagy csak fel akarta magára hívni a figyelmet, mindenesetre onnan kezdődtek megoldódni a dolgaim, hogy elfogadtam, hogy keresi velem a kapcsolatot. Először csak álmodtam vele, majd amikor róla beszéltem különös dolgokra jöttem rá. (ebben segített az is hogy megtaláltam a régi naplóimat, amiben ugyan ő nem szerepelt már)

Rengeteg embert megbántottam eddig, amire nem mentség az sem hogy nem szándékosan történt. Több fiú szívét összetörtem egy-egy csalódásom után, mert nagy hévvel indult érzelmeim néhány nap múlva már nem tomboltak úgy mint az Ő-nél. Viszonylag sokat költöztem, osztályt váltottam, és mindig marad olyan baráti kapcsolatom ami félbe maradt. Sokszor úgy tűntem el emberek életéből, hogy nem adtam magyarázatot, miért? Amiért bocsánatot is kérek mindenkitől. A nagy igazságérzetemmel is bántok meg embereket, lehet hogy legközelebb már előre kell lerendeznem ezt az érintettekkel.

Amikor erre rájöttem (egy hajnalon a hotelbe menet) olyan felszabadító érzés kerített hatalmába hogy el sem mondható.

Álmok… melyek üzennek nekünk, csak többnyire nem tudjuk értelmezni. Január közepén volt egy érdekes álmom, melyről többeket kérdeztem, hogyan is gondolják: mit jelenthet. A lényeg az volt hogy képtelen voltam elfutni egy támadás elöl, lelassultam, szinte megbénultam, és olyan valódi rettegéssel ébredtem belőle, hogy szinte levegőt sem kaptam. A számtalan értelmezés közül a sajátom volt, amit leginkább üzenetnek értelmeztem: A gondok-bajok okozta aggódás, rettegés a bizonytalanság miatt, érzése kijött álmomban, átéltem úgy hogy a mindennapjaim érintetlenek maradtak. Egyébként ezt a nézetet már régen vallom, hogy én álmomban élem át azokat az érzéseket, amit más az életben kénytelen pl. egy szerette elvesztésekor.

Angyalok.

Igen, mindig is éreztem vigyáznak rám, a gyerekeim picikori majdnem baleseteikor is tudtam, segítik őket. Nem mentem bele mélységébe, de tudom hogy léteznek, segítenek, támogatnak, és ez pont elég.

A hit csodákra képes… elcsépelt közhely… tudom… mégis… miért van az, hogy sokan olyan könnyedén elveszítik?

Tudom, hogy a helyes út az, ha segítünk másokon néha csak egy kedves szóval, néha éjszakába nyúló beszélgetéssel, vagy csak egy mosollyal… ami nem kerül semmibe. Ha mosolyogsz,  visszamosolyognak rád, a jókedved átragasztható másokra is. A segítséget nem pénzben kell mérni… és sohasem tudhatjuk, egy-egy beszélgetés, egy mosolyból induló barátság mennyire változtatja meg az életünket.