NEHEZEN KIMONDOTT SZAVAK
Én aki az életét elég nyitottan éli, és már évek óta képes beszélni
önmagáról, felválalni a hibáit, jó és rossz tulajdonságait, nekem is vannak bizonyos
dolgok, amik nehezen kimondhatók. Huh.
MAJD 17 ÉV HÁZASSÁG UTÁN FÉLRELÉPTEM.
Nem tudom, ezek után ki mit gondol rólam, kinek mi jár a fejében, nem
akarom magyarázni a bizonyítványom és nem akarom hogy mindenki elfogadjon, és
ugyanúgy nézzen rám mint azelőtt. Csak le szeretném írni hogy miért.
Az ember tervezgethet életében, fantáziálhat dolgokról, a tettek mégis
váratnak magukra. Aminek nem csak az elhatározás az akadálya, hanem az is hogy
gondolunk a másik emberre, gondolunk a körülöttünk lévőkre, gyerekeinkre,
családunkra, barátainkra.
Nem terveztem gyereket szülni 16 évvel ezelőtt. Terhes lettem, és úgy
döntöttem megtartom, de a családomnak csak hónapokkal később mondtam el. Nem
csak azért, mert féltem mit szólnak hozzá, hanem azért mert tudtam, hogy
halálra fogják magunkat aggódni, hogy ebbe a világba egyik napról a másikra
tartós kapcsolati háttér nélkül gyereket szülök.
Azóta áldom a döntésem. Tamás megváltoztatta az életem, és a mai napig
is nagy hatással van a döntéseimre. Ő ezért a legfontosabb számomra. (Sára az
ellenállhatatlan bájáért, és okosságáért a legfontosabb nekem, Csanád meg… aki
egyszer is látta az tudja, pont olyan mint én, eleven ösztönös,
kiszámíthatatlan… ő pedig ezért a legfontosabb. És lásd: több legfontosabb is
lehet az életünkben.)
Kiköltöztem Írországba 3 gyerekkel. Annak ellenére, hogy a gyerekek
szenvednek itt (bár minden évben érzem, hogy könnyebben veszik, minden évben
közelebb kerülnek ahhoz, hogy megértsék a miértjét) azóta is úgy gondolom, jó
döntés volt. Mert bár az érintettek, közöttük én is néha sokkal mélyebb
fájdalmat élünk át mint otthon, óriási lehetőséget kaptunk az élettől.
Évek óta tartó elmérgesedett házasság, mindkét részről durva szavak,
néha nagyon csúnyára sikeredett veszekedések után, a mai napig úgy gondolom,
hogy a család nagyon fontos a gyerekeknek, az édesapa nagyon fontos, így
ameddig a gyerekeim felnőnek, szándékomban áll fenntartani a család egységét.
Azok után is, hogy megtörtént, ami megtörtént. Nem bánok semmit sem.
Tudom, hogy rengeteg támadásnak leszek kitéve, tudom a saját
tapasztalatomból, hogy egy megcsalt szív, egy csalódott családtag, barát, olyan
dolgokra képes, amit sohasem gondolt volna magáról.
Még nem történt semmi. Még csak néhány órával vagyok túl önmagam
leleplezésén, de már most azt mondom, most azt írom:
TISZTÁBAN VAGYOK AZZAL, HOGY NEM VOLT HELYES AMIT TETTEM, DE NEM BÁNOM
HOGY ÍGY ALAKULT
TISZTÁBAN VAGYOK AZZAL, HOGY CÉLTÁBLA LESZEK, ÉS SZÁMTALAN SZITOK
GYŰLÖLKÖDÉS, KÖPKÖDÉS, ÉS VESZTESÉG KÖVETKEZIK, DE TELJESEN NYITOTTAN VÁLLALOM
A FELELŐSSÉGET.
TUDOM HOGY SOKAN KÉSŐBB MÁSHOGYAN GONDOLJÁK MAJD, DE SOHASEM FOGNAK
TŐLEM BOCSÁNATOT KÉRNI, SOHASEM FOGJÁK FELVÁLLALNI HOGY TÉVEDTEK.
Nem érdekel mit gondolnak rólam az emberek. Szinte sohasem érdekelt.
Az élet eddig engem igazolt, és egy egy lezárt korszakom után mindig más
szemmel néztek rám azok akik támadtak. Bármennyire is nehezen érthető mit miért
teszek, a későbbiekben mindig kiderült, hogy megvolt a miértje.
Miértek… miért is feküdtem másnak az ágyába?
Tulajdonképpen évek óta a fejemben járt már, de ugye… a tettek… a
gondolatban mindenki bátor, de ha a tettekre kerül a sor…. hát ezelől én sem vagyok
kivétel.
Fantáziáltam évek óta, hisz régen nem jó a házasságom. De ismerem a
megcsalás fájdalmát, és ez visszatartott. Visszatartott az is hogy ismerem
magam, képtelen lettem volna hazudni a jó feleséget utána. Annak ellenére hogy
nőiességem nagyon jól elrejtettem, kaptam ajánlatokat, mégsem éltem sohasem a
lehetőséggel.
Amikor kiköltöztünk Írországba és az első fél év után nagyon csúnyán
összevesztünk, viszont eldöntöttem… már pedig én belemegyek egy kapcsolatba… de
mint a többi fantáziálást, ezt sem követte tett. Nem azért mert nem volt rá
lehetőség… azért mert annak ellenére, hogy a házasságom nagyon megromlott… még
ennek ellenére sem voltam képes Csabival ezt megtenni… egyszerűen nem ment.
Azóta eltelt több mint 3 év. 2 éve feladtam azt hogy bármit is tegyek
a házasságomért, mégsem történt semmi. Fél éve kimondtam: nem érzem hogy Csabit
férjként szeretném, nem szeretném tovább folytatni a házasságom, mégsem történt
semmi.
Február óta nyiltan vállalom, hogy a házasságomnak vége. Nem gondolom
azt, hogy egy házasság a papíron történt felbontás után zárul le. És bár ennek
ellenére is azt mondom, hogy hibáztam, ez nem volt tisztességes lépés, mégsem
érzem úgy hogy megvetés tárgya lehetnék.
Nem terveztem semmit előre, nem azért mondtam Csabinak, hogy fejezzük
be a házastársi viszonyt, mert beleszerettem valaki másba. Nem.
Nem vagyok szerelmes, bár nagyon szeretnék az lenni, hogy újra boldog
lehessek.
Azt szeretném ha végre Csabi is boldog lenne, hisz mellettem nem
lehetett az.
Sokszor a boldogság a legnagyobb szenvedések, és veszteségek után
következik.
