ŐSZ – SZÜRKE HETKÖZNAPOK

ŐSZ – SZÜRKE HETKÖZNAPOK

4 év. Október 4-én beleléptünk az ötödik Ír évünkbe. Hihetetlenül gyorsan telik az idő.  És hogy felejthetetlen maradjon, Tamás aznap repült egyedül haza. Sorsfordító napnak neveztem el magamban. És mint az ilyenek, ez sem volt egyszerű az biztos. Mert ugye van ám nagy önbizalom, de persze nehéz ám átlátni a dolgokat… főleg egyedül.

Mindenesetre teljesen büszke voltam Tamásra aznap. Volt némi gondja a mobiljával ezért nem tudtuk elérni, ami a kisebb gond lett volna… de a transzfer sms-ét sem kapta így meg ami Miskolcra vitte. De ügyes gyerek: addig kérdezősködött a reptéren, amíg megtalálta. Később mi is megtaláltuk Tamást a cégen kereszül, így már teljesen nyugodt voltam amikor végre felhívott. Idén eszméltem rá, hogy lehet hogy 2 év múlva fogja magát és elmegy… és mintha tegnap lett volna amikor született.

3 hétig 2 gyerek volt otthon és hihetetlen nyugi volt. Tamás természetesen nagyon jól érezte magát. Kicsit tartottam tőle hogy csinál valami hülyeséget, mert ugye mégiscsak az én gimnáziumomba ment… ja meg az öcsém fia is odajár… de minden rendben ment. Az első héten rájött hogy az otthoni nyelvtanítás nem beszédcentrikus, és az angoltudásával kapcsolatos kishitűsége elszállt. Rögtön észrevette az anyagi helyzetek közötti különbséget, bár nem azt a hatást érte el amire számítottam. És persze maradt volna otthon.

Nekem meg már hetekkel a szabadságom előtt mehetnékem volt. Egy ismerősöm már régen megemlítette, hogy szívesen eljönne egyszer Magyarországra. Tehát úgy gondoltam, hogy ha jön, akkor körbeautózzuk az országot, ha nem akkor a barátaimmal találkozom, de mindenképp jól fogom érezni magam. Még sohasem voltam otthon igazi szabadságon. Aztán valahogy mégis másképp alakultak a dolgok mint terveztem…

Csabival azon vagyunk, hogy teljesen új fejezetet kezdjünk az életünkben. Furcsamód neki jobban megy, mint nekem. Nem értem. Mindig is arra vágytam hogy érezzem hogy szeret, hogy hiányzom neki, és most valahogy nem tudom értékelni, bár nagyon szeretném.

Valahogy sok lett minden és szerettem volna fellélegezni otthon… egyedül.

Az ismerősöm végül nem jött és a betervezett találkozók többsége sem sikerült… már megint.

Csak néhány barátommal találkoztam, de velük nagyon jól éreztem magam…

Viszont sikerült végre a frankhitelemet megoldani. Családi összefogással. Igaz, hogy sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy én vegyek fel hitelt itt, de végül hála a barátaimnak, meggyőztek arról hogy jobb ha elfogadom a segítséget. Furcsa ember vagyok… amíg egy percig sem gondolkodom azon hogy bárki segítségére siessek… addig az elfogadás nagyon nehezen megy. ELFOGADÁS.  Nagyon fontos megtanulnom… tudom. És erre most olvasom ezt a mondatot: Azt tanítod legjobban, amit magadnak kell leginkább megtanulnod. Eddig is tudtam, hogy ami a legjobban zavar másban az a hiba benned, de ebben a megvilágításban is igazán érdekes. Megpróbálok figyelni rá.

Otthon egy másik fontos dologra hívta fel a figyelmem egy nagyon kedves barátom. Mindig is érdekelt, hogy mikor tudhatom, ki az őszinte, amire igen egyszerű a válasz. Ha a kérdésnél nem hibáztat valaki mást. Sokat gondolkodtam rajta és rájöttem… valóban igaz. Olyan mint a szenvedélybetegségnél: Én aki felvállaltam, azt hogy hajlamos vagyok a szenvedélybetegségre, felfigyeltem arra, hogy sorstársaim a betegség beismerése előtt mindig mást hibáztatnak. Nagyon érdekes.

A szabad hetem végén kicsit aggódtam Tamás miatt, hogy hogyan jön velem vissza, de végül semmi gond nem volt.

Otthon annyira feltöltődtem, és visszarázódtam önmagamba, hogy újult erővel vágtam neki az unatkozó tinijeim felvillanyozásához.

November első hétvégéjén elmentünk Belfastba. Érdekes véletlen, a következő nap volt az MTV zenecsatorna évi díjátadója, így a város lázban égett. Belfast csodaszép. Gyönyörű.  Igaz hogy kemény meló volt elrángatni a két nagyobbat, de végül már ott tartottak, hogy költözzünk oda. Elmentünk az állatkertbe, ami állítólag a világ egyik legszebbike, és tényleg. Csodálatos a fekvése, az egész várost és tengeröblöt látni a bejárattól. Egy túraútvonal is indul onnan amiből egy órás ízelítőt vettünk amíg vártuk a nyitást. És bár jóval kevesebb állat van mint a budapestiben, mégis ugyanúgy egész napot el lehetne itt tölteni. Egy dolgot nagyon sajnáltam viszont. 300 km-t autóztunk és még 100 km-re voltunk egy különleges ír látványosságtól amit azóta szeretnék megnézni, mióta a sógorom fényképein  láttam vagy 8 éve. De leszavaztak. Nagyon dühös és csalódott voltam és mérgemben kiszúrtam egy közeli látványosságot és odaparancsoltam a családot. Egy hosszú tengerparti sétány volt egy várral. Nem volt túl érdekes, de volt ott egy jégpálya, és Sára régóta vágyakozott korcsolyázni. Hát még én. Rettenetesen jó éreztük magunkat. Bár nem minden úgy történt ahogy szerettem volna mégis emlékezetes nap maradt. Főleg hogy másnap Tamás képes volt visszamenni, megtenni újra a 600 km-t a díjátadó kedvéért. És bár nem látott sokat,  egyedül volt és majd 6 órába tartott amíg hazaért mégis teljesen feldobódott… egészen egy napig L. Nem értem. Az utóbbi időben mindig ez van. Nem tudom, hogy egyszerűen nem tudja értékelni amit kap, vagy pontosan tudja csak akkora a kontraszt a sivár élete között hogy még mélyebbre süllyed… a lényeg az, hogy képtelenség felrázni.

Hétközben fél 5-re ér haza, tehát nem nagyon volna ideje másra, és bármelyik hétvégét Dublinba tölthetné a sógornál, vagy elmehetne bármelyik városba. Hála a facebooknak, iwiwnek, nagyon egyszerű lenne felvenni a kapcsolatot itteni magyar gyerekekkel. Tudom, hogy nem egyszerű itt élni, főleg hogy vidéken lakunk egy kis falu szélén, de rengeteg lehetősége lehetne, csak egy pici erőfeszítéssel. Úgy érzem, nem tesz meg eleget… sajnos. De nem tudom helyette jól érezni magam.

November közepén Kilkennybe mentünk újra a piacra, ahová már csak Csanádot sikerült elrángatni… majd pár nappal később lerobbant Csabi kocsija és véget értek a kirándulások.

Már 3 hete csak egy kocsink van. Pedig két hete úgy vittük szervízbe hogy másnapra kész lesz. Elsősorban az zavar, hogy azóta nem tudunk úgy közlekedni hogy ne kelljen pontosan egyeztetni a másikkal, majd duplája a benzinköltségünk, arról ne is beszéljünk, hogy több száz euros számlára számítunk… így karácsony előtt… hát… nem igazán örvendetes.

Pénzügyileg valahogy sohasem volt szerencsés a téli időszak. Szinte minden évben jött valami extra kiadás majd valami extra pénzkiesés. Az első karácsonyunk a 6 hetes Tamással pl. áram majd TV nélkül telt, a két ünnep között beújítottunk egy használt TV-t. Csabi kereskedelemben dolgozott és ugye január február mindig holtszezon. Valami mindig közbejött. Itt Írországban eleinte nehezen viseltem, de mióta számolok a szerencsétlenséggel valahogy mindig minden egyszerűen megoldódik. Tavaly azzal vicceltem Csabinak, hogy jó próbatétel, hogy kiderüljön mennyi az a legkisebb összeg amiből kijövünk.

Novemberben végre eljutottunk a munkanélküliek és állásváltoztatók irodájába. Nagy meglepetésemre igen kedvesen fogadtak minket. Kiderült, hogy a hivatal nekem, mint karrierváltóként regisztráltnak 500 eu-ig állják a tanfolyamköltségeim egy évben, és jelentkezhetek kifejezetten munkanélküliekneknek fenntartott állásokra is. Azóta gőzerővel keresek munkát Csabinak. Szabad kezet kaptam, így a néhány hét alatt több visszajezést is kaptunk, bár a többségük sajnossal kezdődött. De az én elvem az, hogy a negatív válasz is válasz… Persze csak elküldtem magam nevében is néhányat. Az első után fél órával csörgött a telefon, másnap már az interjún ültem. És… életemben először én voltam aki nemet mondott. Pedig a főnök nagyon engem szeretett volna a 2 nap alatt beérkezett 68! emberből. Egy sportcenrtumban kellett volna dolgozni recepciós-takarítóként.

Az „élmény” nagyon feldobott. Kellett is mert az elmúlt időszakban többször előfordult hogy magam alá estem. Nagyjából tudom miért és sikerült is pár nap alatt visszarázódnom úgy, hogy lesakkoztam magamban a miérteket. Kettőt kiemelnék közülük.

Tamással vitatkoztam össze miután magamba fordultam. Tulajdonképp tehetetlennek éreztem magam vele szemben. Ekkor született az az SMS, amit sokaknak elküldtem, és voltak akik nem tudták hová rakni:

„Ha szükséged lesz rám keress, mert én mindig itt vagyok. Én hiába próbálok segíteni, neked kell akarni. Én ugyanezt az utat járom. Amikor beszélünk tulajdonképpen a saját válaszaim keresem.”

Egy egy ilyen gondolat nagyon felvillanyoz. Főleg hajnalban szoktak „kipattanni” a fejemből vagy elcseszett hangulatokban. Legutóbb tegnap voltam emberkerülő, de hál istennek előző este a család férfifele Dublinba ment Sára meg javarészt csetelt vagy aludt.  Írhatnékom volt és jóval épkézláb mondatok voltak a fejemben mint ma… de erre sem tudtam rávenni magamat. A kiborulásom oka az volt, hogy úgy éreztem, a szűk családom sem tud elfogadni ENGEM, hogy nem csak kívül, de belül is meg akarnak változtatni, és ők is képtelenek elfogadni azt hogy más vagyok.

Ez örök gondom. Azelőtt az is zavart ha nem értették meg mit miért teszek, később ez már nem volt fontos. Aztán az elfogadás hiánya az ismerettségi körömben, de ez itt Írországban megváltozott. Úgy látom, hogy most szűkül a kör. Egyszer majd csak megoldódik. Mint az is, hogy sokan azt képzelik hogy a középpont akarok lenni. Na most ezúton is üzenem: A célom az, hogy úgy legyek jelen, hogy ne vegyék észre az emberek, hogy fontos része vagyok az életükbek. Azaz… a magam módján háttérben maradni.

Mindjárt itt a karácsony ez az év is szinte elrepült. Mivel ismerem magam tudom, hogy addig nem születik újabb bejegyzés, ezért ezúton kívánok mindenkinek békés karácsonyt és jobb évet mint a mögöttünk lévő.

NEHEZEN KIMONDOTT SZAVAK

NEHEZEN KIMONDOTT SZAVAK

Én aki az életét elég nyitottan éli, és már évek óta képes beszélni önmagáról, felválalni a hibáit, jó és rossz tulajdonságait, nekem is vannak bizonyos dolgok, amik nehezen kimondhatók. Huh.

MAJD 17 ÉV HÁZASSÁG UTÁN FÉLRELÉPTEM.

Nem tudom, ezek után ki mit gondol rólam, kinek mi jár a fejében, nem akarom magyarázni a bizonyítványom és nem akarom hogy mindenki elfogadjon, és ugyanúgy nézzen rám mint azelőtt. Csak le szeretném írni hogy miért.

Az ember tervezgethet életében, fantáziálhat dolgokról, a tettek mégis váratnak magukra. Aminek nem csak az elhatározás az akadálya, hanem az is hogy gondolunk a másik emberre, gondolunk a körülöttünk lévőkre, gyerekeinkre, családunkra, barátainkra.

Nem terveztem gyereket szülni 16 évvel ezelőtt. Terhes lettem, és úgy döntöttem megtartom, de a családomnak csak hónapokkal később mondtam el. Nem csak azért, mert féltem mit szólnak hozzá, hanem azért mert tudtam, hogy halálra fogják magunkat aggódni, hogy ebbe a világba egyik napról a másikra tartós kapcsolati háttér nélkül gyereket szülök.

Azóta áldom a döntésem. Tamás megváltoztatta az életem, és a mai napig is nagy hatással van a döntéseimre. Ő ezért a legfontosabb számomra. (Sára az ellenállhatatlan bájáért, és okosságáért a legfontosabb nekem, Csanád meg… aki egyszer is látta az tudja, pont olyan mint én, eleven ösztönös, kiszámíthatatlan… ő pedig ezért a legfontosabb. És lásd: több legfontosabb is lehet az életünkben.)

Kiköltöztem Írországba 3 gyerekkel. Annak ellenére, hogy a gyerekek szenvednek itt (bár minden évben érzem, hogy könnyebben veszik, minden évben közelebb kerülnek ahhoz, hogy megértsék a miértjét) azóta is úgy gondolom, jó döntés volt. Mert bár az érintettek, közöttük én is néha sokkal mélyebb fájdalmat élünk át mint otthon, óriási lehetőséget kaptunk az élettől.

Évek óta tartó elmérgesedett házasság, mindkét részről durva szavak, néha nagyon csúnyára sikeredett veszekedések után, a mai napig úgy gondolom, hogy a család nagyon fontos a gyerekeknek, az édesapa nagyon fontos, így ameddig a gyerekeim felnőnek, szándékomban áll fenntartani a család egységét. Azok után is, hogy megtörtént, ami megtörtént. Nem bánok semmit sem.

Tudom, hogy rengeteg támadásnak leszek kitéve, tudom a saját tapasztalatomból, hogy egy megcsalt szív, egy csalódott családtag, barát, olyan dolgokra képes, amit sohasem gondolt volna magáról.

Még nem történt semmi. Még csak néhány órával vagyok túl önmagam leleplezésén, de már most azt mondom, most azt írom:

TISZTÁBAN VAGYOK AZZAL, HOGY NEM VOLT HELYES AMIT TETTEM, DE NEM BÁNOM HOGY ÍGY ALAKULT

TISZTÁBAN VAGYOK AZZAL, HOGY CÉLTÁBLA LESZEK, ÉS SZÁMTALAN SZITOK GYŰLÖLKÖDÉS, KÖPKÖDÉS, ÉS VESZTESÉG KÖVETKEZIK, DE TELJESEN NYITOTTAN VÁLLALOM A FELELŐSSÉGET.

TUDOM HOGY SOKAN KÉSŐBB MÁSHOGYAN GONDOLJÁK MAJD, DE SOHASEM FOGNAK TŐLEM BOCSÁNATOT KÉRNI, SOHASEM FOGJÁK FELVÁLLALNI HOGY TÉVEDTEK.

Nem érdekel mit gondolnak rólam az emberek. Szinte sohasem érdekelt. Az élet eddig engem igazolt, és egy egy lezárt korszakom után mindig más szemmel néztek rám azok akik támadtak. Bármennyire is nehezen érthető mit miért teszek, a későbbiekben mindig kiderült, hogy megvolt a miértje.

Miértek… miért is feküdtem másnak az ágyába?

Tulajdonképpen évek óta a fejemben járt már, de ugye… a tettek… a gondolatban mindenki bátor, de ha a tettekre kerül a sor…. hát ezelől én sem vagyok kivétel.

Fantáziáltam évek óta, hisz régen nem jó a házasságom. De ismerem a megcsalás fájdalmát, és ez visszatartott. Visszatartott az is hogy ismerem magam, képtelen lettem volna hazudni a jó feleséget utána. Annak ellenére hogy nőiességem nagyon jól elrejtettem, kaptam ajánlatokat, mégsem éltem sohasem a lehetőséggel.

Amikor kiköltöztünk Írországba és az első fél év után nagyon csúnyán összevesztünk, viszont eldöntöttem… már pedig én belemegyek egy kapcsolatba… de mint a többi fantáziálást, ezt sem követte tett. Nem azért mert nem volt rá lehetőség… azért mert annak ellenére, hogy a házasságom nagyon megromlott… még ennek ellenére sem voltam képes Csabival ezt megtenni… egyszerűen nem ment.

Azóta eltelt több mint 3 év. 2 éve feladtam azt hogy bármit is tegyek a házasságomért, mégsem történt semmi. Fél éve kimondtam: nem érzem hogy Csabit férjként szeretném, nem szeretném tovább folytatni a házasságom, mégsem történt semmi.

Február óta nyiltan vállalom, hogy a házasságomnak vége. Nem gondolom azt, hogy egy házasság a papíron történt felbontás után zárul le. És bár ennek ellenére is azt mondom, hogy hibáztam, ez nem volt tisztességes lépés, mégsem érzem úgy hogy megvetés tárgya lehetnék.

Nem terveztem semmit előre, nem azért mondtam Csabinak, hogy fejezzük be a házastársi viszonyt, mert beleszerettem valaki másba. Nem.

Nem vagyok szerelmes, bár nagyon szeretnék az lenni, hogy újra boldog lehessek.

Azt szeretném ha végre Csabi is boldog lenne, hisz mellettem nem lehetett az.

Sokszor a boldogság a legnagyobb szenvedések, és veszteségek után következik.

NYÁR EGYEDÜL DE NEM MAGÁNYOSAN

NYÁR EGYEDÜL DE NEM MAGÁNYOSAN

Mielőtt nekikezdtem ezen bejegyzéshez, újraolvastam az előző kettőt. Hát hát… megint csak megveregettem a vállam. Persze nem láthatok más szemével, nem gondolkodhatok más agyával, de úgy érzem tisztán kivehető az ÜZENET. Igaz hogy nagyon nagy kedvem volna megint filozofálgatni egy kicsit, de ezt a bejegyzést inkább a történésekre szentelem. Tehát stílusváltás, gyors távirati stílus.

Ott hagytam abba, hogy megvolt a repjegyünk, és készültünk a vizsgákra. Anyukám április végi látogatása után valami szörnyűséges beosztásom lett a két munkahelyemen, egyáltalán nem csodálom hogy mélypontra jutottam. A hotel ugye hajnaltól délelőttig és szombat vasárnap délután van, a kútnál pedig rendszerint délutántól estig, hétvégén pedig reggelente. Ami azt jelentette, hogy reggel amikor a család felkelt és készülődött a hotelben voltam, délután jó esetben találkoztam a gyerekekkel fél-egy órát és ha nem kellett este extra órát bent lennem akkor még egy óránk maradt lefekvésig. Tehát jó esetben napi 2 órát láttam a gyerekeim, de számtalanszor 3 napig sem találkoztunk. És ha hozzáteszem, hogy ezeket az órákat sokszor a magyar tananyaggal töltöttük... jaj de jó hogy túléltük. Azért volt néhány szabadnapom is, amikor közösen elmehettünk ide-oda.

Folyamatos figyelmeztetések érkeztek hozzám barátaimtól, a szervezetemtől, gyerekektől… hogy nem jó ez amit csinálok. Hiszen az egy dolog, hogy tudatosan akartam én dolgozni, de mindennek határa van, azért meg lehet találni a helyes egyensúlyt mindenütt.

Az hogy elszaladt velem megint a ló munkaügyben, nem érzékeltem igazán. Dolgoztam, tettem a dolgom. De mint írtam, elvesztettem a munka iránti szenvedélyem.

Aztán jött egy döntő fordulat. Pont azon a héten, amikor iskolaszünet volt, és teljesen a magyar tananyagra koncentrálhattunk volna, akkor csaptak össze a hullámok. Egy csütörtök-hétfő intervallumban másfél heti munkaórám volt. És ami elképesztő volt… elismerés helyett a főnök már megint csak hibát talált… természetes volt a dühöm ellene.

Aztán elérkezett a hazautazás hete. Rengeteg tanulnivalónk volt még, a gyerekek elcsigázottak, én meg egyre türelmetlenebb voltam. A benzinkútnál a hét elején volt 3 szabadnapom és 3 munkanap a hét végén. Vasárnap hajnalban pedig hazaindulás. Az az igazság hogy teljesen elvesztettem az önkontrollt és eléggé nyers modorban közöltem a kisfőnökkel, hogy bár tudom hogy nem az ő munkája, de mennyire nem fer a beosztás. Figyelembe véve azt, szabira megyek, és pár hete, ha én nem vállalom el a hétvégi dupla műszakot, akkor zárhatták volna be a delit koszosan idő előtt. Ezek után kaptam egy figyelmeztetést és törölték az óráim. (Jól bevált büntetés a munkáltatótól a munkavállaló felé Írországban)

És akkor most akár kétségbe is eshettem volna hisz itt a nyár, én egyedül egy munkával, de meg sem fordult a fejemben.

Az időpont megfelelő volt. Az utazás előtti héten a délutánokat és estéket tanulással töltöttük, és összepakolni is volt rendesen időm.

A hotelben tudtam, hogy több órát is dolgozhatok nyáron, tehát ha nem is sikerül azonnal másik munkát találni, akkor sincs baj, és még azon a héten két lehetséges állásajánlatot is kaptam. (A mai napig nem tudom, hogy lesz e még munkám a benzinkútnál, azt viszont tudom, hogy nem szívesen megyek vissza.)

Elérkezett a hazautazás napja.

Most először volt az, hogy nem közvetlenül Budapestre érkeztünk, hanem Pozsonyba, mivel majd negyedannyiba került a jegyünk. Néhány nappal az utazás előtt felfedeztem, hogy elnéztem az érkezési időt, így pont elérjük a közvetlen buszt, ami Pestre visz. Sikerült autót is bérelni, és a visszautamat Pozsonyba is megszervezni. Minden klappolt, minden működött.

De hogy az otthon töltött pár nap mégsem úgy alakult ahogy vártam, azt csak magamnak köszönhetem.

Annak, hogy már megint beleestem a feladom önmagam és a hallgatok a félelmeimre csapdájába.

Megérkeztünk Isaszegre és Csabi el akart menni ebédelni. Én mondtam, hogy tanulnunk kell még, átnézni mindent, de hagytam magam. Aztán jött anyukám, a huga meg az unokatesóm, és ahelyett hogy megköszöntem volna hogy milyen szépem helyrehozták a házam, felkaptam a fejem egy Tamást érintő csipkelődésre, és képtelen voltam befogni a számat. Természetesen Sára is kiborult, hogy ő nem tud semmit.

Tudom, hogy hiba volt.

De azt is tudom, hogy nem helyrehozhatatlan, és hogy sohasem fogom elfelejteni azt amit ebből tanultam.

Először is, a félelem, a stressz és harag nem jó tanácsadó.

Másodszor: soha ne veszítsd el önmagad.

Harmadszor: vedd észre, ha csukott szemek és fülek vannak veled szemben.

Negyedszer: vedd észre a figyelmeztetéseket, ne halogass és ne juss el az utolsó cseppig.

Az utolsó csepp nálam másnap hajnalban a WC eldugulása, és a bankkártyám eltűnése volt.

Innentől teljesen elvesztettem az irányítást, nagyon nehéz volt fenntartanom azt a gondolatot, hogy a gyerekek átmentek a vizsgán, hogy csodajó szabad nyár áll előttük.

Szerencsére azért minden jól alakult. Sára hétfőn, Csanád kedden mindennel végzett, és sikeresen befejezte a tanévet. Tamás egyetlen vizsgáját július elejére napoltuk (azóta ő is túl van rajta, végre befejezte a 8 osztályt). A bankkártyámról a pénzt Csabiéra utaltam (később meg is találtam, Írországban, csak a kocsiban maradt), sikerült lecserélni az ezeréves laptopunkat egy 500 évesre, és találtunk szabad internetet is. (a teraszról tökéletesen működött) Megérkezett a sógor, apámmal és Csabival nagyon egymásra találtak, rögtön nekiálltak a házszépítésnek, tervezgetésnek. A házam és a kertem tényleg nagyon szép lett, le a kalappal mindenki előtt aki segédkezett benne. Tamás persze már menekült is Miskolcra, Sárával meg Csanáddal pedig egy nagyon szép napot töltöttünk a Balatonon barátaink társaságában, ahol igazán kiengedtem. Pénteken anyukám és a sógornőm lejöttek Isaszegre, majd a nap végén elég kalandosan sikerült hazaérniük. Este még elmentünk találkozni egy nagyon kedves ismerősömmel, és a kocsmájában töltöttük pár órát. (Hát szerintem Csanád élvezte a legjobban, mert minden megtanult a pult másik oldalán) 3 óra alvás után indulás Pozsonyba, Dublinba, Rathvillybe.

Tulajdonképpen – leszámítva az első 3 nap stresszét) jól éreztem magam, és szinte minden megoldódott, de sok barátommal szerettem volna találkozni, beszélgetni velük, elmondani nekik milyen változások vannak a fejemben, a lelkemben. Gondolom, nem most volt itt az ideje.

És akkor hipp hopp el is jutottam a nyárhoz egyedül.

Rengeteg kérdésre szeretnék választ kapni ezalatt a pár hét alatt. Egy olyan szituációba kerültem, ami nagyon keveseknek adatik meg az életében. Tulajdonképpen kikerültem a mókuskerékből, azért hogy jobban átláthassam mi az, amit helyesen teszek és mi az amit nem.

Kicsit féltem az elején, hogy egyedül leszek, de aztán erőt vettem magamon. Később már nem is kellett arra koncentrálni, hogy jaj szegény én, hisz megláttam az előnyöket.

Önmagam vagyok. Azt teszem, amit én látok jónak, nem pedig azt amit a körülmények alakítanak. A hoteles munka eddig is megnyugtatott, tehát ez tulajdonképpen csak lehetőség hogy társaságba is legyek. Bár társaságból szerencsére nincs hiány. A személyes kapcsolatok mellett jól működnek a virtuálisak is, és csak egyre bővül a körük.

A munkalehetőségeket végül hagytam elmenni magam mellett, mert egy új irány kezd kibontakozni. Kaptam ugyanis egy lehetőséget egy féléves tanfolyamra a hoteltől.

Természetesen nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az nem én lennék J de kellő indíttatás ahhoz, hogy többé ne essek az „én még nem vagyok képes angolul iskolában tanulni” csapdájába.

Ha ez a tanfolyam nem is sikerül, van másik lehetőség is.

A legfontosabb kérdés a nyár folyamán Csabival való kapcsolatom. Arra már régen rájöttem hogy helyre kell tennem az érzelmeimet felé. Tudom, hogy fontos nekem és azt is hogy szeretem, de nem férjemként, és az is biztos számomra, hogy a gyerekek családban nőnek fel. De annyi árnyoldala van a kapcsolatunknak, és tudom, hogy legelőször meg kell szabadulnom attól, hogy indulat vezéreljen. (félreértések végett: érthetetlen számomra hogyan képes egyetlen szavával haragra gerjeszteni)

Változások.

Folyamatosan a levegőben vannak körülöttem. Az év elején elindult hullám tovább folytatódott és most számomra igen fontos emberek kerültek távolabb, bár nem elérhetetlenül távol. Megszületett a kedvenc ír kolléganőm, Barbara kisfia, tehát szülési szabin van. A hotelből kilépett a kedvenc apró bangladesi kollégám, akivel több mint 2 éve nagyon jó barátságban vagyok. A kicsiny szoros magyar baráti társaságom egyik tagja pedig hosszabb időre hazament. Remélem egyikőjüket sem veszítem szem elől.

Természetesen új emberek is megjelentek. Februártól takarítok az egyik szomszédnál akivel egyre mélyebb beszélgetéseket folytatunk. Szintén tavasszal ismertem meg a neten egy fiatal fiút, akivel szintén nagyon egy hullámban jár az agyunk. Új HR-esünk egy kedves fiatal lány, valamiért egyből a szívembe zártam. A konyhára érkezett sok sok új emberből egy lengyel és egy egyiptomi fiú mindig képes jó kedvre deríteni. Emberek mindig jönnek és mennek az életünkben, nem azon kell keseregni, hogy mit vesztettünk a hiányukkal, hanem hogy mit kapunk tőlük, amíg a közelünkben vannak. Hisz semmi sem örök. Gyerekből felnőttek, majd öregek leszünk. Párok mennek szét vagy szülők lesznek, majd a gyerekeink nagyon gyorsan elkezdik a saját életüket. Ekkor számunkra is új lehetőségek nyílnak. Egyszer mindennek vége lesz. Addig kell élvezni, amíg benne vagyunk. (ezt is a férjem mondta egyszer, és akkor nem értettem mire gondolt. Most már értem, de tudom, hogy sokan ugyanúgy félreértik, mint én anno… és most nem az erotikára gondolok J)

Néhány hét és újra itt lesz a családom. Nagyon várom, de valahol kicsit megállítanám az időt. Tudom, hogy hihetetlen önzőség ez tőlem, néha át is fut rajtam a „milyen anya vagy!” gondolat is. A fent és lent a boldogság és a zavarodottság érzése néha percről percre változik bennem, de már figyelek a miértekre. Nincs harag a szívemben senki iránt, a gyerekeim felnőtté válása a jelenlegi cél. De úgy érzem rengeteg energiát fektettem az utóbbi majd 20 évben a családom és magam boldogulásáért. Valószínűleg szükséges ez a feltöltekezés, hogy a kamaszkorral és az élettel járó feszültségeket a jövőbe mindannyian kibírjuk.

ÉN

ÉN

Mindenkinél eljön egyszer az az időszak, amikor önmaga szeretne lenni. Milyen egyszerű is lenne ha csak egy elhatározás lenne az egész. De sajnos sokan már az elején feladják, akkor amikor eléjük kerülnek az első nehézségek. Pedig már a hadvezérek is megmondták, hogy sokszor egy vereségből többet tanulhatunk mit tíz győzelemből. Önmagunk. A szív a lélek és az ész különböző érzéseket sugall felénk, a családunknak, iskolának, munkahelynek is meg kell felelni, és be kell tartani az élet játékszabályait is. Hogyan is lehetnénk önmagunk amikor 5-6 különböző elvárás van felénk? Nagyon nehéz eltalálni a helyes egyensúlyt.

Mindenki a saját útján halad. Valaki megreked, valaki tévútra téved. De az ÚT mindig vezet valahová, csak meg kell találni a helyes ösvényt.

Amikor gyerek voltam és megtanultam olvasni, szinte faltam a könyveket, volt hogy hajnaltól hajnalig. Szenvedélyes voltam már akkor is. Aztán a gyerekek születése után nem ment többet. Valamit el kell veszítenünk hogy rátaláljunk valami másra. Most újra olvasok. És hogy a helyes úton járok, azt onnan tudom, hogy mindent, amit a saját fejemben kisakkoztam visszaolvasom valahol. Néha szinte szó szerint.

Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy jó, ha az ember beletörődik a sorsába, beletörődik abba, hogy boldogtalan a szíve azért, hogy másokat szolgáljon. Feladja önmaga egy részét, hogy más boldog lehessen. De. Mi van akkor ha a másik nem azt várja el, ha a másik nem boldog attól amit kap? Ezért lenne fontos az őszinteség. Őszinteség önmagunkhoz elsősorban, és őszinteség ezután a másik felé.

De hogyan várjuk el tiszta érzéseket a másiktól, ha nem merünk belenézni önmagunkba?

Hogyan érhetünk el valamit, ha mindig csak várjuk, hogy az egyszer csak megtörténik?

Ha a tettek mezejére lépünk, akkor viszont elkerülhetetlen, hogy néha bozótosba vezet az út, néha tisztásokon keresztül, néha egy hegycsúcsot kell megmászni, és néha zuhannunk kell, hogy visszatérhessünk a helyes irányba.

A legutóbbi könyvem pontosan arról szólt, hogy hogyan találjuk, és tartsuk meg a hitünk a nehézségek, veszteségek ellenére is.

Nekem sajátságos hitem van. Úgy gondolom, hogy nem kell irányzatokat követnünk, hiszen a világvallások minden pontja nem fedheti azt amik mi vagyunk. Szerintem minden vallás ugyanazt nézi, csak mást lát meg belőle. 16 voltam amikor elkezdtem felépíteni a saját hitvallásomat, pont akkor amikor összedőlt az addigi világom.

Boldog szeretnék lenni, és tudom hogy csak úgy lehetek az, ha elfogadom önmagam, és az ezzel járó nehezítettségeket, mert az ember hitét pedig sokszor próbára teszik.

Sokszor kerülünk válaszút elé. Az egészen apróktól kezdve (pl. melyik úton induljak ma reggel a munkahelyemre?) az egészen nagyokig (pl. új életünk Írországba) Sohasem tudhatjuk hogy a jót választottuk-e hiszen nem tudhatjuk, mi lett volna ha a másikat választjuk. Az élet kegyetlen játék, mert csak 1 lehetőségünk van. Én mégis úgy gondolom, hogy ha figyeljük az élet jeleit és van hitünk, nem kerülhetünk olyan mélyre, hogy ne tudnánk felkapaszkodni belőle.

Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy várok arra, hogy Csabi kinyíljon, mert tudom, hogy fontos nekem. Rengeteget tanultam tőle, pont abból hogy ő annyira más. De 2 éve kiderült, hogy ez nagyon rossz döntés volt. Ekkor mondtam neki azt, hogy ha bármit is akar neki kell tennie a kapcsolatunkért, én várok. Az idő teljesen megfelelő volt, hiszen én teljesen beletemetkeztem a munkába, amit élveztem is, ő pedig otthon, a munkahelyi stressz kizárásával szabad kapacitást kapott. Hogy ez az időszak mire volt jó, majd az élet megmondja, de hogy mindketten szenvedtünk benne az biztos.

Egy évvel ezelőtt pedig rettenetesen felgyorsult minden. A múltam árnyékai feltűntek újra az életembe, felszakítva sebeket bennem. Összezavarodtam, majd rájöttem: indulnom kell valamerre. A múlt árnyai ugyanis addig követnek, míg szembe nem nézel velük, és a múltbéli önmagaddal. A múltunk azért marad élő, hogy tanuljunk a hibáinkból, hogy újra és újra felidézzük egészen addig, míg rá nem jövünk az üzenetére, és akkor megtaláljuk a jövő felé a helyes irányt.

Nyáron a Titok könyv megnyitott. Először sikerült saját démonjaimat legyőzni, ami azt jelentette, hogy szépen lassan ritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a fejemből azok a gondolatok, amik egy egy banális problémát a legrosszabb végkifejletig vetítettek filmként a lelki szemeim elé. Aztán lebontottam a saját magam által megbilincselt szívem láncait, és újra meghallottam a szívem üzenetét. Talán 20 éves voltam, amikor eldöntöttem: soha többé nem akarok szerelmes lenni, de szerelem nélkül nem élhet az ember. Aztán pár hete sikerült lerombolnom a nőiességem elé épített falakat. 16 éves voltam, amikor úgy gondoltam, hogy engem ne azért szeressenek, mert szőke kék szemű vékony lány vagyok. Magamért szeressenek, ne a testemért. Persze itt is meg lehet találni a helyes egyensúlyt, nem az a megoldás, ha a szürke kisegér bőrébe bújok.

Mint már többször írtam, jól vagyok. A gondolataim szárnyalnak.

A falak leomoltak, viszont a romokat el kell takarítani. Jelenleg össze vagyok zavarodva, mert annyi út tárult elém, hogy nem tudom merre induljak. Az elmúlt évben többször voltam a boldog majd zuhantam a mélybe. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, pedig az az 1 jó irány mindig ott van a szemem előtt. De érzem, hogy van hitem, türelmem hogy megtaláljam. És egyszer végre igazán boldog leszek kívül, belül

FILOZOFÁLGATÁS

FILOZOFÁLGATÁS

Nemolyan régen olvastam egy könyvben:

„Igazán nagy változásokat sokszor egyetlen gondolat is képes előidézni”

És mennyire igaz ez. Kár hogy sokszor elsiklanak mellettünk ezek az aprócska útbaigazítótáblák.

Ezt a bejegyzés a saját filozófiámról szól. Vagyishogy csak egy része mert már megint nem sikerült befejeznem időben. Ki tudja, hátha valami apró agymenésem valakiben szikraként változásokat indít be, ami előreviszi.

Mindenhol tettem már utalást arra, hogy azon vagyok, hogy rendbetegyem a fejemben lévő kavart, de még azt szerintem nem említettem, hogy az egész kb.7-8 éve kezdődött egy házastársi vita után, amikor is a férjem a fejemhez vágta:

„ameddig önmagaddal nem vagy rendben, másokkal sem tudsz!!!”

Mennyire közhelynek hangzik, engem akkor mégis megfogott, hiszen rengeteg terhet viseltem a vállamon. Nem tudtam elfogadni a szüleim válását, hogy a fiúk kihasználták az érzéseimet, hogy a házasságom nem úgy alakult, ahogy gondoltam, és hogy elveszítettem az irányítást az életem felett, hogy a pénz átvette a hatalmat, és még sorolhatnám… és lassan az alapvető vidám természetem lassan a homályba veszett.

Személyreszabott horoszkóppal kezdődött minden, és jósnővel. Lehet nevetgélni… ekkor dolgoztam a művházban, és a rendezvényeken lehetőségem nyílt arra hogy meghallgassam mit mondanak. Később több asztrológussal is beszéltem. Nem azért, mert szemellenzősen hittem abban amit mondanak, hanem azért, mert ők láttak, éreztek valamit, amit én nem, és ezt összeegyeztetve a saját nézetemmel mindig alakult egy kicsit a kép.

Nagyrészt nem hisznek nekem amikor azt mondom: „Mond el őszintén mit gondolsz rólam!” hiszen rettenetesen nehéz valaki szemébe mondani azt ami kívülről látszik. Engem ezen ritka őszinte megnyilvánulások mindig előre vittek. Érdemes meghallgatni mások véleményét hogy hogyan látnak: néha iszonyatosan fáj, de biztos vagyok, hogy ha kizárjuk az :én nem ilyen vagyok! gondolatot, akkor észrevesszük a választ.

A személyes horoszkópok után sokáig nem történt semmi. Benne voltam egy mókuskerékben, ahol egyre rosszabban éreztem magam, egyre „savanyúbb” lettem, ahogy Csabi mindig fogalmaz. Majd jött a hírtelen döntés: Csabi Írországba költözött. Bármennyire is tudtam, hogy vissza fog jönni, és együtt lesz a család, rettenetesen nehéz, de hihetetlenül tanulságos időszak volt. Barátaim szerint kikerültem az agymosott állapotból, majd vissza amikor Csabi hazatért. Akkor kézzel lábbal tiltakoztam ez ellen, most rájöttem, hogy hogyan értették. Csabival feladtam önmagam egy nagy részét, azt szerettem volna, ha jól érzi magát, de nem vettem észre, hogy ezzel már nem önmagam vagyok, és hogy ő mást vár el tőlem, mint amit én adok. Amikor elment, csak magam voltam, amikor visszajött, minden kezdődött szinte előlről, azzal a különbséggel, hogy akkor találtam ki a helycserét az életünkben, mint megoldást: ő otthon marad főállású apaként, én meg elmegyek dolgozni főállásba valahová. Kezdeti lépés volt ahhoz, hogy jobban átláthassam a dolgot.

Íroszág, aki olvasgatott az tudja, hogy a lent és a fent zűrzavaros keveréke, itt valósult meg a helycsere. Arra számítottam, hogy nekünk lesz nehezebb és a gyerekeknek könnyebb a beilleszkedés, hogy itt majd megoldjuk a gondjainkat Csabival, és bíztam abban nagyon, hogy helyrejön a házasságunk. Hát ezek közül egyik sem jött be az első 3 évben. De mi van akkor ha ezek a buktatók, szenvedések, problémák ugyanúgy vihetnek a cél felé mint engem az életem nehézségei? Hiszen emlékezzünk csak vissza, néha egy nagyon nehéz életszakasz visz egy jobb jövő felé. Néha egy nagy sokkhatás, vagy egy szerencsétlen negatívhullám után  szinte szárnyalni tudunk. Néha minden összeomlik, dominóvárként a sok kudarc hatására, és ekkor, mint a griffmadár, saját hamvainkból születünk újjá. A Plútónak is azt tulajdonítják, hogy mindent lerombol, hogy egy új jobb születhessen. Lesznek dolgok, amik sohasem teljesülnek be, de valószínű azok nem szükségesek ahhoz az úthoz amit be kell járnunk. A lényeg, hogy ha önmagunk vagyunk, ha elfogadjuk magunkat minden könnyebben megy.

Évek teltek el (20-36 éves koromig) amikor gyűlöltem ha fényképeznek, és megmondom őszintén, hogy igazán nem is tudtam a saját szemembe nézni a tükörben sem. Egyszer valahol olvastam, hogy az első út az önmagunk elfogadásában az, hogy hosszasan tudjuk tartani a tekintetünket. Érdemes kipróbálni… nem egyszerű… pedig milyen egyszerűnek hangzik. Nekem 7 évembe került, de ma már képes vagyok arra, hogy reggel bármilyen fáradt, morcos kialvatlan vagyok belenézek a saját szemembe, és addig tartom a tekintetem, amíg meg nem látom az őszinte mosolyt az arcomon, és így, valóban könnyebben indul a nap.

Boldogság. Milyen furcsa érzés ez. Írtam már, hogy szerintem mindenkiben benne van csak képtelen megtalálni önmagában. De sajnos nemrég arra is rá kellett jönnöm, hogy nem elég ha megtalálod magadban… ha nem vagy képes kifelé sugározni, nem ér semmit az egész.

Furcsa érzés kerített hatalmába egy reggel, Húsvét előtt. Konkrétan ledöbbentem, hogy az idő mennyire elszaladt, és hogy én az elmúlt fél évben gyakorlatilag „zombiállapotban” élek. A munka-internet-alvás körforgása mellett mindent elhanyagoltam magam körül. Amíg magamat kezdem megtalálni, úgy távolodtam el a hús vér emberektől. Hiába érzem jól magam belül, ha ez kifelé nem érződik. Tehát nem elég megtalálni magadban a boldogságot és ezáltal boldognak érezni magad, ha ezt rajtad kívül senki sem veszi észre… hát… kb mint halottnak a csók.

Sokszor vágták már a fejemhez, hogy „neked bármit mondhatunk, úgy sem hallgatsz ránk!” Ez így is van. Nem elég mondani valamit, ha a másik nem érti, nem hallja… néha akár az ellenkezőjét is elérhetjük. Erről szólt az a fejezet, amiben arról beszéltem, hogy mindenkinél meg kell találnunk a kulcsot, ami kinyitja a fülét, lelkét, szívét.

És bizony sokszor a saját magunkhoz vezető kulcs is rejtve van… mint az önmagam megtalálásának hosszadalmas folyamata is mutat. És bár tudom, hogy még mindig csak az elején vagyok, de számtalan apró jel mutat arra, hogy jó úton járok, jó helyen vagyok, itt Írországban.

Ezt a blogot azért keztem el írni, hogy az otthon maradottak tudják mi történik itt kint velük, és bár nem tudom hányan olvassák, de mára egy olyan fórummá vált számomra, ahol leírhatom a gondolataimat. Néha jobb mint egy napló, mert mindig a letisztult gondolatok kerülnek ide, néha viszont kifejezetten korlátozó, hiszen azért bármennyire nyitott vagyok… mindent azért mégsem tehetek közszemlére.

A világnézetem félig kész állapotú folytatása megint eltolódik kissé. Ki kell még forrnia magát, majd eljön annak is az ideje.

Előző bejegyzésem óta eltelt majd egy hónap. A „zombiállapotom” még mindig tart, bár a lelkem nagyon szeretné már megtalálni az utat. Volt pár sűrű hetem, mert mindenfelé kellett ügyeket intézni, szűrővizsgálatokra menni. De épp a minap jegyeztem meg egy 14 órás munkanap után, hogy igazán nem értem, hogyan voltam képes 60-70 órákat dolgozni az év végén… bár lehet hogy csak eltunyultam.

Voltak vendégeskedések nálunk: a sógorék, anyukám, Tamás barátai voltak alvóvendégeink, és évek óta ismert itteni magyar barátaim végre eljutottak hozzánk. Sikerült egy estét nekem is Dublinban töltenem, megint voltunk egy carboot sale-en („KGSTpiacfíling”) és kirándulni is néhányszor. Nem győzöm elégszer csodálni a természet szépségét, és energiáját. Csodaszép időnk volt 20 fok körül, rengeteg napsütéssel. A gyerekek anyukámmal sétáltak, sütöttek, virágot ültettek, festegettek, és bográcsoztunk is. Sajnálom, hogy én alig tudtam vele találkozni, mert mit ad isten pont azon a héten hívtak be extra órákra dolgozni, de szerintem most nem én, hanem az unokák voltak a lényegesek. Újra meghívtak egy szülinapi buliba, és mint karácsonykor, most is munka után estem be egy rövid időre. Az este ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elénekeljek egy magyar dalt a kareoke-n de akkor egy csodaszép hangú lány kapta fel a mikrofont… hát… akkor marad a medence akusztikája magamban reggelente a hotelben. Munkáról egy picit. Éppen rossz periódusban vagyok, nem igazán élvezem a munkát, de tudom, hogy kibillenek ebből lassan. Hisz jön a nyár!

Kezd kikristályosodni végre a június-augusztus időszak. Június 19-én megyünk haza, pozsonyi landolással. (nah hogy innen mivel jutunk Magyarországra, az még kérdéses) én 24-ig leszek otthon aztán repülök vissza szintén Pozsonyból. Nyáron gondolom Miskolc-Isaszeg-táborozás  lesz a program, és nagyon remélem végre igazi szünidő lesz, és mindenki időben leteszi a vizsgáit, nem kell ismételnünk. Pár napja megvettem a visszafelé jegyet is, végül is én nem megyek haza, hanem a családom többi része augusztus 9-én repül vissza. A korai időpont azért van, mert Sárának 20-a körül kezdődik a gólyatábor szerű ismerkedéses hét a szakközépiskolában.

Szóval nyáron teljesen család nélkül leszek. Érdekes tapasztalatszerzés lesz, már előre látom.

AZ ÁLMOK FÖLDJÉN

AZ ÁLMOK FÖLDJÉN

Ez a bejegyzés elég érdekesen keletkezett. Február végén kezdtem el, folytatva az előző írásom gondolatmenetét arról, hogyan érezzük jól magunkat Kláris filozofálás szerint, de közben annyira elmerültem saját magamban, és átcsúsztam kissé az múltba, hogy az idő valahogy lényegtelenné vált. Lám lám már április eleje van, és fel kellene már ébrednem. Mielőtt erről beszélnék, azért lássuk, mi is történt közben a valóságban. A megkezdett eszmefuttatásaimat meg majd egy másik alkalommal közreadom.

Szürke hétköznapok időszaka ez. Ébredés iskola, munka, haverozás, különórák, bevásárlás, evés alvás szokásos körforgása. Nem is kell, hogy mindig történjen valami. Tamásnak volt ugyan egy kis gondja az iskolába, amit érdemes megemlíteni. Nem a probléma volt a lényeg, hanem a megoldás. Hogy a szokásos ejnyebejnyék után az igazgató dobott fel olyan ötleteket, amivel kimozdítható lenne ebből a „jaj de útálok itt élni” állapotból. Aztán kaptunk egy formanyomtatványt aminek a lényege az volt, hogy a gyereknek a szülővel együtt kellett kitölteni, a különbözőképpen feltett kérdéseket, amik mind arról szóltak, hogy a gyerek önmagától lássa be, hogy mekkorát hibázott. Szerintem nagyon hatásos módszer ez, ellentétben a kizárással, (mert az is volt) ami ugye külön öröm a gyereknek… hogy nem kell suliba menni!!! Volt még a középidei szünet, amit minden magyar anyuka irigyel tőlem, igaz én dolgoztam ezalatt. Általánosban pár nap, középiskolában a kisérettségipróba (szóval a kisérettségi előtti próbateszt :D) után egy hét február közepén. A magyar félévi vizsgát erre az időszakra szoktam tervezni, mert így kevesebbet hiányoznak az itteni suliból.

Csabi és Sára új hobbyt talált magának, elkezdtek festegetni. Hát most már elég sok jobb és kevésbé jó kép díszíti a konyhát, és kíváncsian várjuk a rajzversenyre szánt képek eredményét is, ugyanis Csanád is beszállt egy versenymű erejéig.

Volt egy nagyon jó kezdeményezés az általános iskolában. Tavaly, a Haiti földrengés után, az iskola gyűjtést szervezett, és több száz eurot adományozott a károsultaknak. A gyűjtés úgy működött, hogy a gyerekek behoztak játékokat, amiket tombolán kisorsoltak, és az anyukák söteményt sütöttek, amit meg lehetett vásárolni. Akkora sikere volt, hogy úgy gondolták folytatják a kezdeményezést. Az összegyűjtött pénzt most is valamilyen alapítvány javára ajánlották fel, emellett a végzős 6. osztály bonyolította le hogy megtanulják a pénzkezelést, és a pult másik oldalát is. Sára javaslatára könyveket is lehetett venni (más dvdket is javasolt, az is nagyon fogyott) és legnagyobb meglepetésemre megtaláltam a Titok angol nyelvű változatát, Csanád pedig (aki nagyon szeret olvasni angolul) pár bolondos gyerekregény mellett a Kis herceget. Sárát szokás szerint megint kiszúrták a fotósok – mint hatodikos eladó és ötletgazda-, csak azt sajnálom, hogy nem találtam meg azt a számot amiben megjelent.

Sára vége új frizurát kapott. Már vagy 2 éve szeretne lépcsőzetesen levágott hajat. Megtudtam, hogyan kell vágni, nekiestem. Hááát… nem pont olyan lett mint gondoltam de hála a sógor barátnőjének teljesen jó lett. Sáráról még annyit, hogy sajnos befejezte a lovaglást, de elkezdett gitározni, és túlvagyunk a középiskola választáson is. Ő is Tullowba fog járni mint Tamás.

A hotelből elment az egyik manager. (ott annyi ember alatt dolgozom, hogy mindig jut 2-3 változás egy egy évre) Ez azért volt fontos számomra, mert ő volt a HR-es már akkor is, amikor odamentem, majd ő lett a housekeeping vezetője ahová tartoztam, és mindig nagyon kedves és megértő volt velem. Nélküle biztosan nem tudtam volna a két munkát végezni, ha nem engedélyezi, hogy a szokásos munkaidőn kívül is bemehessek. Egyébként közvetlenül 7 ember alá tartozom az 5 (golf, spa, leisure, housekeeping, benzinkút) részlegen, és az elmúlt 3 év alatt a golf 2, a spa 2, a leisure csak az elmúlt évben 4! housekkeping 6, benzinkút 5 főnököt fogyasztott el.

Sohasem voltam még hotelos dolgozóknak szervezett bulin, de a legutóbbira el kellett mennem mert Tina exfőnököm búcsúpartija is volt egyben. Hát felejthetetlen élmény marad, az biztos, de az is hogy hihetetlenül unalmas, pedig 2 órával később érkeztem és (akkor ettek) és 2 órával hamarabb távoztam (na mondjuk akkor volt már az ereszd el a hajam… azt sajnálom).

Ez az időszak munka munka és munka volt számomra. Igaz hogy nem dolgozom annyi órát mint pl tavaly ősszel, de igen összevissza az egész. Megmaradt a hotel azaz hétfő-csütörtök-péntek hajnal, csütörtök-péntek szombat vasárnap délután (inkább csak a hétvége délután) és a hétfő este. A kútnál általában 3-4 nap 5-8-ig esténként és mondjuk egy hétvégi délelőtt. Erre jön még egy 4 óra délelőtt az új takarítás. Még hozzá kell tennem, hogy a délutáni hotelos munkát sohasem tudom előre hogy mikor dolgozom, és vagy hogy dolgozom-e egyátalán. Nem sok ez órában, de ha azt nézzük, hogy reggel nem látom a gyerekeket, napközben otthon vagyok, aztán kb másfél óra együtt, amikor ugye ebéd és leckeírás a program. és ha kicsit túlórázni kell, akkor már este sem találkozunk. Szóval… nem egyszerű… nagyon hiányoznak nekem.  Még vásárolni sem nagyon tudtunk elmenni együtt, és hétvégén ugye mindig dolgozom. Csabival azért voltak sokszor Carlowba, mondjuk kéthetente Dublinban a sógoréknál, megmaradt az hogy néha Kilkennybe a bolhapiacozni, egyszer egyszer bowlingozni, hol valamilyen barát aludt itt, vagy jött át néhány órára, szóval azért nem unalmas az élet, csak én maradok ki ezekből.

Február végén meghalt a nagymamám. Nagyon szeretem őt, nagyon fontos az életemben, nagyon szerettem hallgatni a történeteit a régi időkről (szerencsére én messze laktam, így én ritkán hallottam ugyanazt a történetet kétszer, nem úgy a család többi része) Most így belegondolva, ki tudja mi játszódott le benne, amiről ő nem beszélt? Milyen megoldások születtek a fejében a régi emlékek felidézésekor, amik megkönnyítették a lelkét? Tudom mindenkinek jobb már ez, hiszen már nagyon beteg volt, de sokat van a fejemben mostanság, és mindig mosolygok, hisz érzem, megnyugodott a lelke. A temetésre nem mentem haza, de szabaddá tettem magam ugyanabban az időben, és a fényképalbumom fotóin keresztül én is elbúcsúztam tőle.

Pár napig vendégül láttam egy barátnőm Dublinból. Nekem nagyon jót tett az biztos, mert kicsit kizökkentem a hétköznapokból. Tényleg nagyon szívesen várok barátokat ismerősöket hozzánk pár nap vendégeskedésre, bárkit is hívtam az mind komoly szándékkal volt. Szóval hajrá!!! Főleg azért mert idén nyáron teljesen egyedül leszek, mert Csabi is hazamegy nyárra, kicsit rendbeszedni a házunkat. (Lám lám minden rosszban van valami jó, igaz hogy nincs lakónk, de a gyerekek olyan rég álmodoztak már arról hogy újra a régi ágyukba aludhassanak).

Nagy élmény ért néhány hete. Végre én is eljutottam Kilkennybe. Ezek a bolhapiacok teljesen olyanok mint a régi KGST vagy lengyel piac otthon, vagy az Ecseri Pesten. Nagyon sok kincsre lehet itt lelni pár euróért. Gyönyörű idő volt, és tiszta időutazás. Tökéletesen beleillett az elmúlt hetek álomvilágába.

Február végéig komolyan kellett arra koncentrálom, hogy az életemben kialakult negatív dolgokat pozitívvá alakítsam át a fejemben. (Nem tudom egyébként más hogy van ezzel, de az utóbbi időben a környzetemben sokunknak nehezíti halmozott nehézség az életét.) Én úgy oldottam meg, hogy egyszerűen nem gondoltam rájuk, valamivel mindig eltereltem a figyelmem az anyagi és egyéb problémákról, az otthoni házam gondjairól ha pedig eszembe jutott mindig kreáltam rá egy pozitív hatást. (pl. Igaz hogy nem dolgoztam a benzinkútnál, de legalább pihentem egy kicsit, vagy nagyon kevés a pénzünk, de most tudom ám igazán értékelni azt amikor kicsit több van.) De legfőképpen beletemetkeztem saját magamba. Segített az, amit már régen is mondtam, hogy a hotelben reggelente magamban lehetek, sokat gondolkodhatok, hisz a takarítás nem igényel túl nagy koncentrációt. Bárki bármit is mond, én nagyon élvezem ezeket a reggeleket, nincs stressz, nincs semmi zavaró inger, nyugi van. És nem foglalkoztat az hogy diplomával vécét pucolok, sőt hálás vagyok amiért a munkahelyi streszt a minimumra tudtam csökkenteni. Igazából ezzel kezdődött, hogy kicsit kiléptem a valóságból. Amikor otthon voltam megkerestem a naplómat amit 13-19 éves korom között írtam. Azóta kb. 5 évvel ezelőtt olvastam újra (akkor kezdtem el megírni az életem történetét is), és most. Igen érdekes volt. Ugyanis az emlékek a fejünkben mindig eltávolodnak a valóságtól, és ugye egy egy esetet egészen másképpen értelmezünk más más életkorban is. Rettenetesen sajnálom így utólag hogy csak ezen rövid időszakban írtam naplót, szerintem mindenkinek szükség lenne rá. Ugyanis ameddig nem oldjuk meg a multunk problémáit, nem győzzük le saját démonainkat, addig nem lehetünk teljesen boldogok a jelenben.

Nagyon bonyolult időszak volt számomra a serdülőkor. Sokszor éreztem azt, hogy senki sem szeret, sokszor bántottak, és ezért nem egyszer én is kegyetlen voltam másokkal. Nem voltam igazán rossz gyerek, csak kerestem a helyem a világban, és ezért igen sok társaságban megfordultam. A boldogság és a boldogtalanság hullámvasútján utaztam, nem nagyon tanultam a hibáimból, játszottam a sorssal. Az az igazság, hogy mindezek ellenére nagyon szívesen gondolok vissza ezekre az évekre, mert így „felnőtt” fejjel érezem hogy a sors mindig a helyes út felé terelgetett. Amikor Tamással terhes lettem teljesen kétségbe estem, de most már tudom, hogy a legjobb dolog volt, ami akkor történhetett velem.

Azt szoktam mondani, hogy a gyerekeimre vigyázó angyalok rendesen megizzadnak, hát… az enyémeket biztosan le is kellett váltani párszor… annyiszor kellett figyelni rám. Még a mai fiatalok túlzásba vitt életét nézve is eléggé veszélyesen éltem akkoriban.

Furcsa véletlenek, érzések, álmok kerülgetnek, dalokban, könyvekben cikkekben „kódolt” üzenetek érkeznek felém. Még néhány éve biztosan nem mertem volna beszélni ilyenekről bárkinek, de az utóbbi időben egyre inkább önmagam akarok lenni, így egyáltalán nem szégyellem ezt a másoknak nevetségesnek hangzó dolgokat. Sokat „filozofálgatok” is és nagyon élvezem ha rájövök valami újra, vagy csak olyanra döbbenek rá, amit többször is elmondtak már nekem, csak valahogy nem fogtam fel, nem hallottam meg. Szerintem, ha az emberek egy kicsit odafigyelnének, sok betegség és véletlen baleset megelőzhető lenne, hiszen mindig kapunk figyelmeztetéseket. Miért van az, hogy amikor nagyon magunk alatt vagyunk, egyszercsak megcsörren a telefon és egy régi barát érdeklődik mi van velünk, akinek beszélhetünk bánatunkról? Hogy dühöngünk, mert dugóba kerültünk de ennek köszönhetően összefutunk valakivel, akit már régen láttunk? Sok sok véletlen, ami biztos vagyok,  másokkal is történnek.

A naplóm újraolvasása után a facebookon rátaláltam a miskolci régi baráti köröm klubjára, ahol már javában folyt a sztorizgatás. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve átlapoztam naplóm, és kiírtam a dokumentált bulikat, koncerteket dátum szerint, megosztva ezt minden érintettel. Be is indult az emlékezés, jókat derültem a kommenteken. Ennek köszönhetően újabb és újabb emberek jelentek meg újra az életemben, és hála a chatnek, beszélgettem is néhányukkal. Nagy élmény volt az is, hogy egy fiatal srác (úúú akkor belegondoltam, akár a fiam is lehetne J) ezen beírás alapján vette fel velem a kapcsolatot, mert kíváncsi volt az akkori miskolci „underground” életre. Ez nagyon jó érzéssel töltött el. Persze voltak még érdekességek is, amik felhívták a figyelmemet arra, hogy lehet, hogy bizonyos dolgokra rosszul emlékszem. Egy fiú, akivel olyan 18 éves korom körül voltam jóban (és láttam utoljára), rákérdezett, hogy benne van e a naplómban, mondtam hát persze, gyorsan kerestem is pár esetet. Beírogattam neki, és közben választ kaptam arra a kérdésre is hogy miért is szakadt meg a barátságunk. Egyértelműen ott volt az ok a naplóban, én mégis az elmúlt 20 évben többször gondolkodtam, mi is történhetett…

Ez az eset indított el abban, hogy elküldjem egy számomra nagyon fontos embernek azokat a bejegyzéseket, amik róla, rólunk szóltak. A mennyiséghez képest nagyon gyorsan végeztem vele, és érdekes, hogy hosszú idő után pont akkor akadtam össze vele a neten. Bár nem tudom nála milyen hatást értem el amikor elolvasta (bár rettentően érdelekne) nálam már a begépelés alatt helyére pakolódtak dolgok. Főleg attól kezdve, amikor két gépben is dolgoztam, és az egyszerűség kedvéért ott a végéről kezdtem, hogy majd egyszer csak összeér a kettő. Még mindig sok mindent nem értek, hogy miért kellett átélnem az életemben, de egyértelműen jó lépésnek érzem a naplóm feldolgozását. El is határoztam, hogy megkeresem az érintetteket, hátha az ő emlékeik helyrebillentenek.

A napló még inkább elhúzott a valóságból, egyre többet járattam a fejem a múlt eseményein. Nagyon jó emlékezni, mert az ember újra él mindent, érzi az érzéseket, illatokat, ízeket sokszor még a szelet, a nyári forróságot és a vacogtató hideget is. (erre nagyon jó a reggeli csendes hotel ingerszegény atmoszférája) A spa medencéje körüli felmosás kiváló akusztikát ad a régi dalokhoz, jókat énekelgetek a kedvenc dalaimból senkit sem zavarok, senki sem hallja. Nem is igazán csodálkoztam azon, hogy egyszer csak arra eszméltem, hogy a valóság kötelező feladatain kívül, már teljesen álomvilágban élek.

Ebben a világban az idő gyorsan rohant. Sokszor a fél órának hitt idők órák voltak, és a gyerekeimnek tett ígéreteim: „Pillanat és megyek” sokszor valahogy csak órák múlva teljesültek… ha teljesültek. Néha teljes éjszakák tüntek el alvás nélkül, vagy pár óra ájulásszerű állapottal. (Azért normális vagyok, nem kell ám hívni a pszichiátriát J) Sokat jelentett ekkor és most is Csabi, aki felügyelte, rendezte a gyerekeket. Igaz, hogy vele kapcsolatban is vannak változásaim. Változás van a levegőben, szerintem rajtam kívül sokunk érzi ezt. Az az igazság, hogy úgy érzem itt az idő amikor pontot kell tenni bizonyos dolgok végére, mint pl. a múltam és a házasságom is. Nem tudom, hogy milyen megoldás születik majd, hiszen közösen szeretnénk nevelni a gyerekeinket. Nagyon remélem, hogy barátsággá alakul át a kapcsolatunk, és amíg a gyerekek a szárnyaink alatt vannak jól megleszük egymás mellett.

Éjfél van. 9 felé mondtam a családnak, hogy fél óra és befejezem. Bár Sárával jót beszélgettem közben, meg Csanád is mutogatta a találmányai rajzát, azért az idő most is megtréfált.

De ki ne érezné pillanatnak a gyönyörű napokat, vagy egy örökkévalóságnak az utolsó fél órát egy izgalmas dolog előtt. Ébredezem ám. Mindjárt itt a húsvét és a tavaszi szünet, jön az anyukám, nyakunkon az év végi vizsga, és a nyár. A természet is ébred, az első tavaszi virágok után rügyeznek a fák, és mindenfelé nárciszok és a kedvenc bokraim sárgállanak. Már hetek óta újra kint legelnek a birkák az idei kisbárányokkal, csicseregnek a madarak, sokat süt a nap és ezek a „csodák” rengeteg energiával töltenek fel. Az élet gyönyörű, miért van az hogy elfelejtjük néha, hogy élvezzük, hiszen oly rövid, és lehet hogy tényleg csak egy van belőle.

2011 A NYÚL ÉVE

2011 A NYÚL ÉVE

Aki jobban ismer tudhatja hogy a nyúl szó mennyire hozzám tartozik. A bátyám találta ki azt, hogy én vagyok a kisnyuszi, majd egy nagyon jó fiúbarátom hívott „nyulam”-nak és Csabitól talán egyszer hallottam hogy a nevemen említett valakinek, ezenkívül „nyuszikám” vagyok már 16 éve. Mindig nyúl háziállatra vágytam (volt is egy, szegény… talán 1 hónapig bírta) imádtam a nagyapám nyulait. Sára is erre vágyott (ugyan miért?) és meg is kapta itt, szóval felnőttkoromra lett igazi nyuszim… és… most a nyúl éve jön… Igaz nem az én évem, (én bivaly vagyok) de tudom, hogy ismét változásokat és új megoldásokat hoz majd nekem.

Bevezetőmből remélem kiderül… jól vagyok. Bízom a jövőben, még mindig pozitívan, optimistán állok az előttem álló akadályok elé. (Hééé egy hajdani gátfutónak… meg sem kottyan.)

Persze… nem volt ez mindig így, hiszen annyi de annyi megoldáson törtem a fejem az utóbbi időben, hogy már megint elfelejtettem élvezni az életet.

Igaz nem is könnyű ez, amikor folyamatos sorscsapásokkal próbálják kihúzni alólad a talajt.

Pénzproblémák, munkahelyi gondok, betegség, karambol, agyrázkódás, karácsony, óracsökkentés, igazi pénztelenség, bizonytalanság (pl. lehetséges főmunkahely vesztés), számlák, tanulás hisztis gyerekekkel, és törött kocsi mellett igazán nem egyszerű rózsaszínbe látni a világot.

Mégis sikerült a jól bevált (de nem kifizetődő) módszerhez folyamodnom, hogy egyszerűen tudat alatti sávban tartom a problémáim, vastag falak mögött.

Persze, persze, hallom már… hiszen én vagyok az a ki folyton azt mondja: mindent meg kell oldani, mindent fel kell dolgozni, nem szabad elfutni az akadályok elöl.. mégis.. igen … nálam is vannak dolgok, amit fal mögé rejtek. És hopp nem látom, tehát nincs. Ez a módszer segített abban, hogy a nem éppen rózsás helyzetemre rápakolt nehezítéseket is épp ésszel kibírjam.

Akkor megint haladjuk sorban:

Január 13-án repültünk haza. Aznap megérkezett a következő segélycsekk, és telefonált valaki a takarításos munka miatt, tehát már jól indult a nap. Mondanom se kell, hogy a reptérre menet és az egész repülőúton is tanultunk… és… valamely csoda folytán… a gépünk fél órával hamarabb landolt. Ez olyan szinten feldobott, hogy aznap már semmi sem tudta elvenni a kedvem.. pedig hátra volt még a legnagyobb gond. Nagyon jókedvű voltam, jókat beszélgettem és este felhívtam a lakóimat, hogy itthon vagyok. Legnagyobb meglepetésemre ők ragaszkodtak ahhoz, hogy átmenjek még az este, és ebből már ki is találtam, baj van. Hát igen… sajnos eljött ez az idő is: elköltöztek. Rettenetesen sajnáltam a dolgot, hisz nagyon jóban voltunk, de nem eshettem kétségbe, hogy mi lesz most, már csak azért sem, mert még a gyerekek vizsgái előtt voltunk.

Tamás megint kapott haladékot, Csanádnak széthúztuk a dolgozatait, mert nem igazán tud koncentrálni sokáig, Sára mint mindig most is jól vette az akadályokat. Hétvégére Miskolcra mentünk, ahol természetesen megint semmire nem maradt időm. Csak egy régi régi kedves barátnőmmel beszélgettünk egy jó nagyot, és mentünk meglátogatni halott közös barátunkat. Nagyon jó délután volt, rengeteg vicces történet jött elő a múltból. A miskolci utam másik óriási élménye a bátyámmal való találkozás volt. Kb. 10 éve nem láttuk egymást. Igen most is látom a döbbenetet, de tudni kell, hogy mi féltestvérek vagyunk. Gyerekkorunkban rengeteget voltunk együtt, egészen 8-9 éves koromig, a szüleim válásáig. Rettenetesen sajnáltam, hogy akkor meglazult a kapcsolatunk, majd eltávolodtunk egymástól. De semmi sincs veszve, hisz olyan volt, mintha tegnap lett volna… és annak még jobban örülök, hogy boldognak láttam őt és a barátnőjét is.

Visszatérve Isaszegre ezernyi dolog várt. Befejezni a vizsgákat, elintézni a lakás dolgait, találkozni régi ismerősökkel. Nah ez az utolsó ami most teljesen elmaradt. Sikerült megoldanom a lakás felügyeletét, a gyerekek is elég jól teljesítettek. Hétfő este még beugrottam egy családhoz, akik szombaton utaznak Dublinba, elmondtam néhány érdekességet, és megbeszéltük, hogy talán kedden sikerül együtt elmenni kirándulni. Természetesen megint rohanvást indultunk a reptérre.

Annyira jó hogy a barátaim ennyit segítenek nekem, ha otthon vagyok… nélkülük biztosan feleannyi ügyet nem tudnék elintézni. Nagyon boldog vagyok, hogy a barátaim.

A reptéren felkaroltunk egy anyukát, aki a fiához és az unokáihoz ment látogatóba. Nagyon jókat beszélgettünk várakozás közben, egyszer csak nézem.. hűűű nem kellene már indulni? Csanád kérdezgette, mikor megyünk már… persze, hisz ő a legtürelmetlenebb… mondtam neki, kérdezzen rá (addig is történik vele valami) Jön vissza, kaján mosollyal az arcán, tudtam hogy tud valamit, és azt is hogy várni kell még.. pedig meg sem szólalt. És elkezdte mesélni hogy, smint volt, olyan Csanádosan, aminek is a végén a körülöttünk állók is megálltak a beszédben és őt hallgatták. Elmondta hogy odament, megkérdezte, egymásranézett a személyzet és elmondták, még 45 perc. És ekkor lett csönd körülttünk… hát még akkor, amikor kellő hatásszünetet tartva Csanád fennhangon bejelentette: mert a személyzet vacsorázik. Azért a döbbent csend csak lassan oszlott… majd egyszer csak valaki hátulról bekiabált: menj és kérdezd meg hogy te is kaphatsz e… ami feloldotta a bénultságot. Hát nem voltam boldog, de bíztam abban, hogy az 50 perc késést behozhatjuk… volt már erre példa. Hát nem. Lehet hogy hála Csanád előadásának.. nem tudni, de a gép tartotta a 3 óra repülési időt. Mindenesetre nagyon jól szórakoztunk először a rettenetesen kedves stuard miatt. Stuardessnek is hívhatnám… mert meleg srác volt, megjelenésben, beszédmódban, gesztusokban. Nekem nagyon szimpatikus volt, hogy felvállalta másságát, bár tény, hogy nagyon vicces volt. Az az igazság, hogy én hosszú ideje elfogadom ha valaki MÁS bár én is az vagyok bizonyos értelemben. Nem is tudom, hogy miért nem vettem sokáig észre, hogy pont ezért van az, hogy az emberek többsége nem érti meg a bonyolult agymenésem. Szokták mondani: sok vagyok. Hát igen… ez így van… tudom… de én így érzem jól magam, ha valaki meg nem meri szemtől szembe elmondani nekem hogy bocs nem vagyok kíváncsi rád azt csak sajnálni tudom. Nem mondom, hogy nem fájna, de tudomásul venném, és értékelném a ritka őszinteséget.

Szóval megérkeztünk, és átadtam az anyukát a boldog családjának. Jól esett segíteni, mint mindig. Nem is igazán értem, hogy sokaknak miért is esik annyira nehezükre bármilyen fajtájú segítségnyújtás.

Volt azért még egy kalandunk, kifelé menet. A vámos kérte a gyerekek születési anyakönyvi kivonatát. Több mint 20-szor repültünk már és ez volt az első alkalom. Aki nem tudná: én a leánykori nevemet használom, a gyerekek meg ugye az apjuk nevét viselik… persze elengedtek, és csak később döbbentem rá, Csanád útlevelét még én írtam alá anno. Mindegy, tanulság ez is.

Felmentünk a „mekibe” vacsorázni a kocsiút előtt. Kifújtam magam, és a telefonomat kezdtem keresni… majd kutatni… majd érdeklődi ugyan, látta valaki? Amikor kiderült, bizony az otthon maradt egy fotel karfáján. Dúltam fúltam, ugyanis a magyar telefonnal nem tudok kint telefonálni, valami beállítás miatt, és vártam a főnököm sms-ét mikor kell bemennem megbeszélésre, és minden írországi ismerősöm száma csak ott található. Csabi telefonján kb. 2 órával a normál leszállási idő után próbáltam anyukám hívni, aki nem volt kapcsolható, gondoltam, látja a hívást és megnyugszik. Alvás a kocsiúton, kiszállok, és… a magyar telefonom is eltűnt. Hát ekkorra igencsak mérges voltam, ezért fogtam magam és elmentem gyorsan aludni. Reggel korán keltem, hívtam a vezetékesen anyámat, aki végre megnyugodhatott. Szegény… van neki elég baja a beteg nagyimmal, erre mi is csak az aggodalmat hozzuk.

A magyar telefonom végül megtaláltam a kocsiban, az írt pedig, hála újra kedves barátnémnak, az isaszegi család hozta ki nekem, így hálából felmentem értük a reptérre, és elvittem őket a szállásukra (és kedden sikerült a kirándulás is, igazi íresen zuhogó esőben, de nagyon jól éreztük magunkat). El sem tudom mondani, mennyire fél ember voltam mobil nélkül. Most lehet ám nevetni ezen, de ki kell próbálni pár napot. (és nem ér kis telefonosnoteszt hordozgatni!!!)

Amióta Írországban élünk ez volt az első eset, hogy nem kellett dolgoznom menni a következő reggelen. Igaz a benzinkúthoz bementem kérdezni, mikor lesz a megbeszélésem (gondoltam kirúgásom), amikor is kiderült: aznap este lesz egy össznépi összeülés. Igaz, nekem senki sem küldött erről tájékoztatást (bár akkor betudtam annak hogy nincs mobilom) mégis elmentem. Legnagyobb döbbenetemre és megkönnyebbülésemre a főnök nem szólt hozzám, csak akkor amikor végigkérdezett mindenkit: beleegyezik, hogy leviszik a fizetésünket és heti 1-3 napot fogunk dolgozni??? Persze hogy beleegyezett mindenki, hisz jobb mint a semmi. Aztán az utolsó percben csak odabökte nekem: veled meg beszélni akarok!

Innentől bizonytalanságba telt el 2 és fél hét. Eleinte minden napra behívott majd mégsem volt ott, majd vártam az sms-ét, és amikor tudtam mert arra jártam, bementem, hátha elkapom… de semmi. Az utolsó héten, amikor is feladtam, és eldöntöttem:elé állok és rákérdezek, most mi a helyzet… egyszer csak újra kaptam órákat, heti 5!!! napot. Igaz hogy 4x3 óra  és 7 vasárnap, de annyira boldog voltam, hogy ugráltam örömben. Az írek meg csak néztek… de nem érdekelt. 6 hetet nem dolgoztam… mint amikor árvíz volt tavaly.

Igazán jót tett ez a szűk 3 hét pihenő is, amialatt szépen lassan a dolgaim rendeződésnek indultak.

Először lett egy új munkám január végén: heti egyszeri 4 óra takarítás, méghozzá kb. az 5. szomszédban. (mondjuk 800 m…) Aztán megkaptuk a családtámogatást persze visszamenőleg, mint mindig, így megoldódtak a napi pénzügyi gondjaink (a nagyobbakról inkább ne is beszéljünk) Kiderült, elég sok pénzt kapok adóvisszatérítésként, és a hotelben kiderült, van 5 nap szabim aminek kifizetése elmaradt, de most megkapom. És…. első alkalom, hogy januárban kifizették a szabadságomat is (itt ugyanis az a rendszer néhány helyen hogy csak a ledolgozott hónapoknak megfelelő szabit kaphatod meg) Csabi több megbízást is kapott a tulajtól (házfestés, pakolászás, stb) és pont akkor fizette ki az előzőeket amikor olajat kellett rendelnünk. A család nagyon meg volt elégedve a munkámmal, és szeretnék, ha hosszútávon maradnék, és ugye február elejétől újra benzinkút. Ó el is felejtettem visszavételem okát: a séfet, aki mint kiderült mindenkinek azt mondta már nem megyek vissza… kirúgták. Hogy mi történt, senki sem tudja, mindenesetre engem visszavettek, méghozzá pont úgy hogy a hotelt rendesen csúsztatások nélkül tudom csinálni, plusz a takarítást is. Rettenetesen örülök. Most itt tartunk.

Ééééééés lelki élet, ami mostanság elmaradhatatlan.

Így visszagondolva is nehéz volt optimistának maradni, amikor minden összejött az életemben december- januárban. Szinte csak sorscsapások értek. A nyáron olvastam a titok könyvet, ami sokat segített ebben. Eddig a gyerekeim mosolygós képének felidézésével feküdtem, most eléraktam a magamét.  Most is mosolyra húzódik az arcom… pedig csak írok róla. A gondokat gondosan elzártam magam elől, mintha nem léteztek volna… így nem volt a napom része sem, ha kérdeztek róla, mindig azt feleltem: tudom hogy minden megoldódik.

Az ezotéria régen érdekelt már, de mostanában igen furcsa dolgok történtek velem.

Akit ez nem foglalkoztat… hát akkor innen nem érdemes olvasni.

Amikor meghalt az a fiú (nekem fiú maradt) onnan kezdődtek a bajaim. Talán rosszul tettem, hogy nem kerestem akkor, vagy csak fel akarta magára hívni a figyelmet, mindenesetre onnan kezdődtek megoldódni a dolgaim, hogy elfogadtam, hogy keresi velem a kapcsolatot. Először csak álmodtam vele, majd amikor róla beszéltem különös dolgokra jöttem rá. (ebben segített az is hogy megtaláltam a régi naplóimat, amiben ugyan ő nem szerepelt már)

Rengeteg embert megbántottam eddig, amire nem mentség az sem hogy nem szándékosan történt. Több fiú szívét összetörtem egy-egy csalódásom után, mert nagy hévvel indult érzelmeim néhány nap múlva már nem tomboltak úgy mint az Ő-nél. Viszonylag sokat költöztem, osztályt váltottam, és mindig marad olyan baráti kapcsolatom ami félbe maradt. Sokszor úgy tűntem el emberek életéből, hogy nem adtam magyarázatot, miért? Amiért bocsánatot is kérek mindenkitől. A nagy igazságérzetemmel is bántok meg embereket, lehet hogy legközelebb már előre kell lerendeznem ezt az érintettekkel.

Amikor erre rájöttem (egy hajnalon a hotelbe menet) olyan felszabadító érzés kerített hatalmába hogy el sem mondható.

Álmok… melyek üzennek nekünk, csak többnyire nem tudjuk értelmezni. Január közepén volt egy érdekes álmom, melyről többeket kérdeztem, hogyan is gondolják: mit jelenthet. A lényeg az volt hogy képtelen voltam elfutni egy támadás elöl, lelassultam, szinte megbénultam, és olyan valódi rettegéssel ébredtem belőle, hogy szinte levegőt sem kaptam. A számtalan értelmezés közül a sajátom volt, amit leginkább üzenetnek értelmeztem: A gondok-bajok okozta aggódás, rettegés a bizonytalanság miatt, érzése kijött álmomban, átéltem úgy hogy a mindennapjaim érintetlenek maradtak. Egyébként ezt a nézetet már régen vallom, hogy én álmomban élem át azokat az érzéseket, amit más az életben kénytelen pl. egy szerette elvesztésekor.

Angyalok.

Igen, mindig is éreztem vigyáznak rám, a gyerekeim picikori majdnem baleseteikor is tudtam, segítik őket. Nem mentem bele mélységébe, de tudom hogy léteznek, segítenek, támogatnak, és ez pont elég.

A hit csodákra képes… elcsépelt közhely… tudom… mégis… miért van az, hogy sokan olyan könnyedén elveszítik?

Tudom, hogy a helyes út az, ha segítünk másokon néha csak egy kedves szóval, néha éjszakába nyúló beszélgetéssel, vagy csak egy mosollyal… ami nem kerül semmibe. Ha mosolyogsz,  visszamosolyognak rád, a jókedved átragasztható másokra is. A segítséget nem pénzben kell mérni… és sohasem tudhatjuk, egy-egy beszélgetés, egy mosolyból induló barátság mennyire változtatja meg az életünket.

AZ ÉLET MEGPRÓBÁLTATÁSAI… SOKADSZORRA

AZ ÉLET MEGPRÓBÁLTATÁSAI… SOKADSZORRA

Tudom, hogy vannak emberek, akiknek az életük annyira nehéz, annyira kilátástalan, hogy az épp ésszel fel sem fogható, mégis túlélik, élnek, szeretnek. Amikor az én életemben adódnak gondok, problémák, annak ellenére, hogy tudom, mások ezerszer nagyobbakkal küzdenek, mégis elég nehezen teszem túl magam rajtuk. Túlélő típus vagyok, folyton győzködöm magam hogy minden megoldódik, így alapvetően pozitívan állok a dolgokhoz. Mégis megfizetem az árát mindennek, amiről rendszerint nem beszélek, most mégis úgy érzem, hogy meg kell tennem.

Engem az életem folyamán rendszeresen félreértenek, s ebből adódóan számtalanszor kerültem és kerülök olyan helyzetbe, amikor mindent elölről kell kezdenem. Az élet engem igazol, mert később az emberek rájönnek arra, hogy igazságtalanok voltak velem, és ha sokszor nem is vallják be, érzem, hogy idővel másként néznek rám, és ez nekem pont elég. A megváltozott élethelyzetek pedig előrébb visznek.

DE

Az az út, amíg megoldom a gondjaim, számomra mindig gyötrelmesen nehéz. Hiszen egyik oldalt tudom, hogy minden megoldódik, és tudom, hogy a tudás, amit a buktatatókon keresztül szerzek az elengedhetetlen, de a másik oldal az esélylatolgatás, az önvádolás, a kételkedés, az útkeresés kivétel nélkül szinte széttépi a lelkem.

MINDENNEK ÁRA VAN.

Az emberek SOHA nem látják a másik énjét, bármennyire is nyílik az meg előttük. Hiszen vannak amit nem akarunk meglátni, van amit nem tudunk, hisz nem értjük a miértjét, van amit a másik titkol el előttünk tudattalanul. Én is csak próbálom magam adni, annyira amennyire csak lehet.

Szeretek beszélgetni, szeretem hallgatni a másikat, szeretem látni, a mások problémamegoldását, ezért van az, hogy én állandóan kérdezek olyan dolgokról is amiről senki sem mer beszélni. Nem tudom miért van, de sokaktól kaptam olyan visszajelzést, hogy nekem képesek megnyílni, éppen ezért gondolkodom a pszichológián is –bár még nem érzem magam teljesen felkészültnek rá-, hiszen ha megkaptam ezt a képességet, akkor segíthessek minél szélesebb körben.

Optimista vagyok, TUDOM hogy a dolgok akkor fordulnak jóra, ha én is azt akarom. Viszont… a JÓT ÉRTÉKELNI csak az képes, aki megélt valami rosszat is, különben a jó láthatatlan, értékeletlen marad, az élet üresnek látszódik.

Az életem éppen nehéz periódusába lépett, tudom meg kell látnom a miérteket, túl kell élni, erősnek pozitívnak kell maradni!

Mi is történt? Haladjunk időrendbe.

1. Ablak

Nyáron rettenetesen boldog voltam, hogy sikerült kicserélni az ablakainkat, és elhatároztuk, hogy ha ez sikerült, akkor jöhet a következő lépés: a kerítés. El is indult a gyűjtögetés, amit elvitt Csanád novemberi vizsgája (majd a januári jegy…), mert ugye… a ryanair megszűnésével négyszeresére emelkedtek a jegyárak nekünk. Kerítés tervben marad, úgyis sikerül kicserélni.

2. Féléves vizsga

Eddig február közepén utaztunk haza több okból is. A gyerekeknek akkor van iskolaszünet, akkor a legolcsóbb a repjegy, és a nyári tanulás miatt csak az őszi szünetben kezdjük el a következő vizsgára való felkészülést. Most január 14-re kaptunk időpontot, ami rettenetesen korai, és a decemberi sorscsapások miatt szinte semmit sem tudtunk haladni.

3. Csabi

Mint már írtam, nem vagyunk éppen egy hullámhosszon mostanság. Persze hullámvölgyek mindig vannak, csak most lényegesebben nehezebben viselem… és a régi jól bevált módszerhez folyamodtam: homokba dugom a fejem. (Megoldás későbbre halasztva)

4. Félreértések

Sajnos az utóbbi időben újra megszaporodtak azok az emberek akik mintha épp az ellentétemet látnák, mint ami vagyok. Szépen, lassan gyűlt a lista, egy darabig megbírkóztam vele, de mindig van utolsó csepp a pohárban… és rettenetesen bánt, MIÉRT? Az emberek már nem hisznek a másik szavának, már képtelenek elfogadni az őszinteséget, sajnos. Az bánt leginkább hogy sokan vannak, akikre szükségem van, és mégis hátat fordítanak nekem, mert a saját görbe, koszos tükrükön keresztül látnak, és eszükbe sem jut kérdéseket feltenni, hisz úgy gondolják… ők a valódi énemet látják.  Ördögi kör…

5. Fekete december

Hó, kevés munka, kevés pénz, elromlott fűtés, influenza, baleset, agyrázkódás, lelki gondok, halott barát. Ez nagyon sok volt egyszerre.

Írtam a havat, ezzel kezdődtek a megpróbáltatások. A forgalom mindenütt lecsökkent, majd olvadáskor a hotel egy hétre bezárt, a kútnál az alacsony forgalom miatt lecsökkentették a dolgozók számát. Pár összezörrenés után a főnökséggel (valódi megaláztatásokkal fűszerezve) nekem adtak legkevesebb órát, majd január első hetében már semmit sem. Ez az ír rendszer… könnyen mehetsz fizetés nélküli szabira, de neked is épp olyan könnyen adnak.

Karácsony hetében, hétfőn hirtelen nagyon beteg lettem. Délelőtt még semmi bajom nem volt, majd délután már ki sem bírtam kelni az ágyból. Gyötrelmes éjszaka után elvánszorogtam a hotelbe 2 órát takarítani, majd szerda délig ágyban maradtam. (de jól jött hogy épp nem dolgozom!) Se enni, se inni nem tudtam (úgy erőltettem magamba pár korty vizet) így eléggé legyengültem mentem 23-án este dolgozni. A jeges utak teljesen tönkretették a már amúgy is kopott gumijaimat, tény hogy siettem is, megcsúsztam, és a keskeny út kevésnek bizonyult a visszanavigáláshoz. Pillanatok alatt az utat szegélyező domb bokrain csúsztam a másik oldal kertje felé… már billentem volna át… nagy szerencsém volt, megúsztam, lehúzták a kocsit, egyszerre 5-6 ember szorgoskodott körülöttem… úgy hogy senki sem kérte őket.

A Tankcsapda koncert utáni kocsimentő akció eltörpült e mellett. Nagyon hálás vagyok, sohasem felejtem el az írek jóságát. 10 perc késéssel dolgoztam is kissé sokkos állapotban. Csak a fejem fájt kicsit,és  a kocsinak látszólag nem lett nagy baja.

Reggelre megérkezett a Jézuska Tamás egy minilaptopot, Sára egy kamerát, Csanád pedig legót kapott. Szerintem mindenki örült mindennek, bár láttam, hogy először kissé csalódottak voltak, a szokásos csomaghalom elmaradása miatt. Ezután Csabi kereket cserélt a fagyban, majd elindultunk bevásárolni az ünnepekre, a legnagyobb tömegben. Elég nehéz volt a betegség után karácsonyi menűt főzni, mivel teljesen elvesztettem az ízérzékelésem, fáradt is voltam, a fejem is fájt, és eléggé szétszórt is voltam. Karácsonykor többnyire pihentem, és aludtam, csak 26-án dolgoztam újra, este, igen kimerülten.

Karácsony előtt néhány nappal rettenetesen hideg volt Írországban. Új fűtési rendszert építettek ki néhány hete a házunknál, így előfordult néhányszor hogy nem volt meleg. Aztán szép lassan eltünt az emeleten a fűtés. Csabi napokig győzködött, hogy csak túl hideg van, és nem ér fel a meleg, aztán csak kiderült… még csak víz se megy fel… Karácsony után sikerült félig megoldani a problémát, aztán január elején újra hideg lakásra ébredtünk. Mint kiderült elfagyott a bejövő víz (érdekes a -2 ben igen.. a -20-ban meg nem…) a lényeg, most működik, bár ki tudja meddig.

December 28-án jött el az a pillanat, amikor orvoshoz fordultam. Az utóbbi 15 évben ha leszámítom a terhességeket, és szűrővizsgálatokat, 3 alkalommal voltam orvosnál… Most az történt, hogy egyszerűen elfelejtettem dolgozni menni. Próbáltak hívni, de épp nem volt térerőm, így 2 órával később, amikor észrevettem a hívásokat, már behívtak valakit helyettem. Hát… ekkor világosodott meg bennem, hogy valami nincs rendben. Hiszen beteg voltam ugyan, de 23-án lényegesebben jobban voltam, mint karácsony után, pedig sokat pihentem, sokat aludtam… Még aznap (28) elmentem az orvoshoz, aki beutalt a kórházba, hogy vizsgáljanak ki, mert agyrázkódásom van. Délután bealudtam (majd úgy gondoltam másnap kevesebben lesznek mert normál munkanap lesz végre) de a kocsi lerobbant a kórház felé útközben. Mint kiderült, a balesetkor a hűtő kilyukadt, az alváz pedig eléggé eldeformálódott… másnap pedig az is, hogy a biztosító nem fizet.

Következő nap Csabival eljutottam a kórházba, ahol néhány teszt után szintén azt mondták, agyrázkódásom van, ha a tüneteim rosszabbodnak, vagy újak lesznek azonnal menjek vissza. Szilveszterezni úgy indultam, hogy a kútnál a séf -miután egy szavamat sem hitte el- egyetlenegy napot sem adott január első hetére, de közölte, szabadságra nem mehetek, nagyfőnöki utasításra.

Az újév a sógoréknál telt Dublinban. Este mentünk, én éjfélkor aludtam pár órát, hajnalban haza és a család kipakolása után szokásos takarítás újév reggelén. A buli érdekessége az volt, hogy Tamás kissé sokat iszogatott, így sikerült berúgnia. Ő természetesen szégyelte magát, én pedig örültem, hogy ott voltam, és láttam, hisz jobb ha mindez előttem nem pedig mögöttem történik. Biztosan sokak szemében lecsúszok most, de én felvállalom, hogy engedékeny vagyok, hisz a gyerek énjét úgysem változtathatom meg, és sokszor mondom nekik, ha káros dolgokat akarnak kipróbálni, nekem szóljanak.

6. Pénz

Bármennyire is útálom, és ha lehetne kitörölném az életemből, mégis az élet része… sajnos. Hiába akarom kihúzni magam a bűvköréből… lehetetlen. December elején nyilvánvalóvá vált, hogy valami változni fog, ami rendesen megviselt. Szeretném ha újra tisztán látnék, ha újra az aggodalom háttérbe szorulna, de tudom, hogy még egy darabig nem így lesz. De erős a hitem, az akaratom, tudom hogy minden megoldódik.

Ugye Írországban kétfajta családi pótlék van. Az egyik a magyar megfelelője, minden gyerekre jár, a másik egyfajta kiegészítés, minden évben újra kell igényelni. Sajnos általában 8 hét átfutással (és idén sajnos egyszer vissza is dobták).  Nah most éppen ebben az időszakban vagyunk… emellett csak a félállásom van most éppen… szóval… nem a legjobb a helyzet. Igaz karácsonykor kaptam némi kiegészítő segélyt, de januárban sajnos csak ígéretet… csekket nem. Ez van… pénz nincs.

7. Halál

Szerencsés vagyok, hisz nagyon kevés szerettem halt meg. Apám keresztanyját és nagybátyámat még gyerekként -amit nem pontosan fogtam fel- a dédnagymamámat Sára születése után, nagyapám pedig két évvel később vesztettem el. Bulizós időszakom néhány arca is sajnos eltűnt, mert túlzásba vitték az élet élvezeteit. Néhány napja viszont egy számomra nagyon fontos ember haláláról értesültem, ami különösen megviselt. Nem tudom miért, talán mert különleges emlékek kötődnek hozzá, talán azért mert évek óta kerestem őt, és már sohasem tudok vele beszélni, nem tudom. Mindenesetre most érezem először életemben a halál IGAZI veszteségét.

 DE mint már mondtam, nem vesztettem el a hitem, keresem a miérteket, az üzeneteket. Már tudom, hogy arra figyelmeztetnek, hogy vannak dolgok, amire bármennyire is vágyunk, sohasem teljesülnek. De azt is tudom, hogy a veszteséget nyereséggé kell átalakítani, és hogy néhány lépést lehet, hogy csak más úton, más körülmények között, más megvilágításban érjük el.

Tudom teljes ellentétben áll ezen bejegyzésem az előzőekkel, a boldogsággal, azzal hogy jól érzem magam a bőrömben. Pedig nem így van. Mindenhol ott a boldogság, csak meg kell látni. Én is látom… most is… ez hajt előre.

Fontosnak éreztem elmondani, hogy annak ellenére, hogy az esetek 90%-ban határozott, megingathatatlan vagyok, ennek megvan a maga útja bennem, amit minden nehézség felmerülésekor végigjátszok a fejemben. Nem szégyen, nincs értelme eltitkolni. Elfogadni kellene, és segíteni… mindenkinek… a másik felé.