NYÁR EGYEDÜL DE NEM MAGÁNYOSAN
Mielőtt nekikezdtem ezen bejegyzéshez, újraolvastam az előző kettőt.
Hát hát… megint csak megveregettem a vállam. Persze nem láthatok más szemével,
nem gondolkodhatok más agyával, de úgy érzem tisztán kivehető az ÜZENET. Igaz
hogy nagyon nagy kedvem volna megint filozofálgatni egy kicsit, de ezt a
bejegyzést inkább a történésekre szentelem. Tehát stílusváltás, gyors távirati
stílus.
Ott hagytam abba, hogy megvolt a repjegyünk, és készültünk a
vizsgákra. Anyukám április végi látogatása után valami szörnyűséges beosztásom
lett a két munkahelyemen, egyáltalán nem csodálom hogy mélypontra jutottam. A
hotel ugye hajnaltól délelőttig és szombat vasárnap délután van, a kútnál pedig
rendszerint délutántól estig, hétvégén pedig reggelente. Ami azt jelentette,
hogy reggel amikor a család felkelt és készülődött a hotelben voltam, délután
jó esetben találkoztam a gyerekekkel fél-egy órát és ha nem kellett este extra
órát bent lennem akkor még egy óránk maradt lefekvésig. Tehát jó esetben napi 2
órát láttam a gyerekeim, de számtalanszor 3 napig sem találkoztunk. És ha
hozzáteszem, hogy ezeket az órákat sokszor a magyar tananyaggal töltöttük... jaj
de jó hogy túléltük. Azért volt néhány szabadnapom is, amikor közösen
elmehettünk ide-oda.
Folyamatos figyelmeztetések érkeztek hozzám barátaimtól, a
szervezetemtől, gyerekektől… hogy nem jó ez amit csinálok. Hiszen az egy dolog,
hogy tudatosan akartam én dolgozni, de mindennek határa van, azért meg lehet
találni a helyes egyensúlyt mindenütt.
Az hogy elszaladt velem megint a ló munkaügyben, nem érzékeltem
igazán. Dolgoztam, tettem a dolgom. De mint írtam, elvesztettem a munka iránti
szenvedélyem.
Aztán jött egy döntő fordulat. Pont azon a héten, amikor iskolaszünet
volt, és teljesen a magyar tananyagra koncentrálhattunk volna, akkor csaptak
össze a hullámok. Egy csütörtök-hétfő intervallumban másfél heti munkaórám
volt. És ami elképesztő volt… elismerés helyett a főnök már megint csak hibát
talált… természetes volt a dühöm ellene.
Aztán elérkezett a hazautazás hete. Rengeteg tanulnivalónk volt még, a
gyerekek elcsigázottak, én meg egyre türelmetlenebb voltam. A benzinkútnál a
hét elején volt 3 szabadnapom és 3 munkanap a hét végén. Vasárnap hajnalban
pedig hazaindulás. Az az igazság hogy teljesen elvesztettem az önkontrollt és
eléggé nyers modorban közöltem a kisfőnökkel, hogy bár tudom hogy nem az ő
munkája, de mennyire nem fer a beosztás. Figyelembe véve azt, szabira megyek,
és pár hete, ha én nem vállalom el a hétvégi dupla műszakot, akkor zárhatták
volna be a delit koszosan idő előtt. Ezek után kaptam egy figyelmeztetést és
törölték az óráim. (Jól bevált büntetés a munkáltatótól a munkavállaló felé
Írországban)
És akkor most akár kétségbe is eshettem volna hisz itt a nyár, én
egyedül egy munkával, de meg sem fordult a fejemben.
Az időpont megfelelő volt. Az utazás előtti héten a délutánokat és
estéket tanulással töltöttük, és összepakolni is volt rendesen időm.
A hotelben tudtam, hogy több órát is dolgozhatok nyáron, tehát ha nem
is sikerül azonnal másik munkát találni, akkor sincs baj, és még azon a héten
két lehetséges állásajánlatot is kaptam. (A mai napig nem tudom, hogy lesz e
még munkám a benzinkútnál, azt viszont tudom, hogy nem szívesen megyek vissza.)
Elérkezett a hazautazás napja.
Most először volt az, hogy nem közvetlenül Budapestre érkeztünk, hanem
Pozsonyba, mivel majd negyedannyiba került a jegyünk. Néhány nappal az utazás
előtt felfedeztem, hogy elnéztem az érkezési időt, így pont elérjük a közvetlen
buszt, ami Pestre visz. Sikerült autót is bérelni, és a visszautamat Pozsonyba
is megszervezni. Minden klappolt, minden működött.
De hogy az otthon töltött pár nap mégsem úgy alakult ahogy vártam, azt
csak magamnak köszönhetem.
Annak, hogy már megint beleestem a feladom önmagam és a hallgatok a
félelmeimre csapdájába.
Megérkeztünk Isaszegre és Csabi el akart menni ebédelni. Én mondtam,
hogy tanulnunk kell még, átnézni mindent, de hagytam magam. Aztán jött anyukám,
a huga meg az unokatesóm, és ahelyett hogy megköszöntem volna hogy milyen
szépem helyrehozták a házam, felkaptam a fejem egy Tamást érintő csipkelődésre,
és képtelen voltam befogni a számat. Természetesen Sára is kiborult, hogy ő nem
tud semmit.
Tudom, hogy hiba volt.
De azt is tudom, hogy nem helyrehozhatatlan, és hogy sohasem fogom
elfelejteni azt amit ebből tanultam.
Először is, a félelem, a stressz és harag nem jó tanácsadó.
Másodszor: soha ne veszítsd el önmagad.
Harmadszor: vedd észre, ha csukott szemek és fülek vannak veled
szemben.
Negyedszer: vedd észre a figyelmeztetéseket, ne halogass és ne juss el
az utolsó cseppig.
Az utolsó csepp nálam másnap hajnalban a WC eldugulása, és a
bankkártyám eltűnése volt.
Innentől teljesen elvesztettem az irányítást, nagyon nehéz volt
fenntartanom azt a gondolatot, hogy a gyerekek átmentek a vizsgán, hogy csodajó
szabad nyár áll előttük.
Szerencsére azért minden jól alakult. Sára hétfőn, Csanád kedden
mindennel végzett, és sikeresen befejezte a tanévet. Tamás egyetlen vizsgáját
július elejére napoltuk (azóta ő is túl van rajta, végre befejezte a 8
osztályt). A bankkártyámról a pénzt Csabiéra utaltam (később meg is találtam, Írországban,
csak a kocsiban maradt), sikerült lecserélni az ezeréves laptopunkat egy 500
évesre, és találtunk szabad internetet is. (a teraszról tökéletesen működött)
Megérkezett a sógor, apámmal és Csabival nagyon egymásra találtak, rögtön
nekiálltak a házszépítésnek, tervezgetésnek. A házam és a kertem tényleg nagyon
szép lett, le a kalappal mindenki előtt aki segédkezett benne. Tamás persze már
menekült is Miskolcra, Sárával meg Csanáddal pedig egy nagyon szép napot
töltöttünk a Balatonon barátaink társaságában, ahol igazán kiengedtem. Pénteken
anyukám és a sógornőm lejöttek Isaszegre, majd a nap végén elég kalandosan
sikerült hazaérniük. Este még elmentünk találkozni egy nagyon kedves
ismerősömmel, és a kocsmájában töltöttük pár órát. (Hát szerintem Csanád
élvezte a legjobban, mert minden megtanult a pult másik oldalán) 3 óra alvás
után indulás Pozsonyba, Dublinba, Rathvillybe.
Tulajdonképpen – leszámítva az első 3 nap stresszét) jól éreztem
magam, és szinte minden megoldódott, de sok barátommal szerettem volna
találkozni, beszélgetni velük, elmondani nekik milyen változások vannak a
fejemben, a lelkemben. Gondolom, nem most volt itt az ideje.
És akkor hipp hopp el is jutottam a nyárhoz egyedül.
Rengeteg kérdésre szeretnék választ kapni ezalatt a pár hét alatt. Egy
olyan szituációba kerültem, ami nagyon keveseknek adatik meg az életében.
Tulajdonképpen kikerültem a mókuskerékből, azért hogy jobban átláthassam mi az,
amit helyesen teszek és mi az amit nem.
Kicsit féltem az elején, hogy egyedül leszek, de aztán erőt vettem
magamon. Később már nem is kellett arra koncentrálni, hogy jaj szegény én, hisz
megláttam az előnyöket.
Önmagam vagyok. Azt teszem, amit én látok jónak, nem pedig azt amit a
körülmények alakítanak. A hoteles munka eddig is megnyugtatott, tehát ez
tulajdonképpen csak lehetőség hogy társaságba is legyek. Bár társaságból
szerencsére nincs hiány. A személyes kapcsolatok mellett jól működnek a
virtuálisak is, és csak egyre bővül a körük.
A munkalehetőségeket végül hagytam elmenni magam mellett, mert egy új
irány kezd kibontakozni. Kaptam ugyanis egy lehetőséget egy féléves tanfolyamra
a hoteltől.
Természetesen nem ilyen egyszerű a helyzet, hiszen az nem én lennék J
de kellő indíttatás ahhoz, hogy többé ne essek az „én még nem vagyok képes
angolul iskolában tanulni” csapdájába.
Ha ez a tanfolyam nem is sikerül, van másik lehetőség is.
A legfontosabb kérdés a nyár folyamán Csabival való kapcsolatom. Arra
már régen rájöttem hogy helyre kell tennem az érzelmeimet felé. Tudom, hogy
fontos nekem és azt is hogy szeretem, de nem férjemként, és az is biztos
számomra, hogy a gyerekek családban nőnek fel. De annyi árnyoldala van a
kapcsolatunknak, és tudom, hogy legelőször meg kell szabadulnom attól, hogy
indulat vezéreljen. (félreértések végett: érthetetlen számomra hogyan képes
egyetlen szavával haragra gerjeszteni)
Változások.
Folyamatosan a levegőben vannak körülöttem. Az év elején elindult
hullám tovább folytatódott és most számomra igen fontos emberek kerültek távolabb,
bár nem elérhetetlenül távol. Megszületett a kedvenc ír kolléganőm, Barbara
kisfia, tehát szülési szabin van. A hotelből kilépett a kedvenc apró bangladesi
kollégám, akivel több mint 2 éve nagyon jó barátságban vagyok. A kicsiny szoros
magyar baráti társaságom egyik tagja pedig hosszabb időre hazament. Remélem
egyikőjüket sem veszítem szem elől.
Természetesen új emberek is megjelentek. Februártól takarítok az egyik
szomszédnál akivel egyre mélyebb beszélgetéseket folytatunk. Szintén tavasszal
ismertem meg a neten egy fiatal fiút, akivel szintén nagyon egy hullámban jár
az agyunk. Új HR-esünk egy kedves fiatal lány, valamiért egyből a szívembe zártam.
A konyhára érkezett sok sok új emberből egy lengyel és egy egyiptomi fiú mindig
képes jó kedvre deríteni. Emberek mindig jönnek és mennek az életünkben, nem
azon kell keseregni, hogy mit vesztettünk a hiányukkal, hanem hogy mit kapunk
tőlük, amíg a közelünkben vannak. Hisz semmi sem örök. Gyerekből felnőttek,
majd öregek leszünk. Párok mennek szét vagy szülők lesznek, majd a gyerekeink
nagyon gyorsan elkezdik a saját életüket. Ekkor számunkra is új lehetőségek
nyílnak. Egyszer mindennek vége lesz. Addig
kell élvezni, amíg benne vagyunk. (ezt is a férjem mondta egyszer, és akkor
nem értettem mire gondolt. Most már értem, de tudom, hogy sokan ugyanúgy
félreértik, mint én anno… és most nem az erotikára gondolok J)
Néhány hét és újra itt lesz a családom. Nagyon várom, de valahol kicsit
megállítanám az időt. Tudom, hogy hihetetlen önzőség ez tőlem, néha át is fut
rajtam a „milyen anya vagy!” gondolat is. A fent és lent a boldogság és a
zavarodottság érzése néha percről percre változik bennem, de már figyelek a
miértekre. Nincs harag a szívemben senki iránt, a gyerekeim felnőtté válása a
jelenlegi cél. De úgy érzem rengeteg energiát fektettem az utóbbi majd 20 évben
a családom és magam boldogulásáért. Valószínűleg szükséges ez a feltöltekezés,
hogy a kamaszkorral és az élettel járó feszültségeket a jövőbe mindannyian
kibírjuk.
