39 JÓ HELYEN :D

39 JÓ HELYEN J

Lelkecském furcsa érzéseket él át mostanság, de igazán kívánom mindenkinek, hogy átérezze egyszer. Mindenesetre a címnek megfelelően bármi is történik valahogy minden megoldódik és a helyére kerül amikor itt az ideje. Annyi mindent szeretnék írni de … hát ezt is megértük… egyszerűen nem tudom szavakba foglalni. Olyan ingerek érzelmek találnak szíven ami szóval le sem írható fájóan gyönyörű érzés. Fura amikor egyszercsak mint valami robbanás törnek fel bennünk az érzelmek és felismerések hétköznapi dolgoktól, egy daltól, egy szótól, egy váratlan találkozástól, idegen de mégis ismerős emberektől, vagy évek óta nem látott barátok szívhezszóló szavaitól. Érzelmi hullámvasútban élek már évek óta, nagyon mély fájdalmak és fellegekbe repítő boldogságok viharában. Pár héttel ezelőttig nem nagyon értettem, de most már tudom, hogy ha hagyom megélni ezen mély érzéseket mindig kiderülnek a miértek… csak nem szabad félni tőlük.

39 éves lettem. Lassacskán felnövök, bármennyire is tiltakoztam ellene, és mostmár nem is bánom. A felnőttségnek vannak ám jó oldalai is és a szívem egy sarka akkor is 16 marad J. Sokat gondolkoztam mostanság azokon a változásokon, melyek legerősebben az elmúlt 7 évben törtek rám… bármennyire is tiltakoztam… a változás akkor is eljött ha becsuktam a szemem… csak akkor bikaerős rúgásként vagy mély pokolként. Néhány hónapja azt hittem lesz egy kis szünet, de nem…. az elmúlt hetekben olyan mély érzéseim vannak mint akkor amikor tizenéves voltam és újdonság erejével értek.

Virtuális világ… már jópár éve készülök írni erről is egy tanulmányt, de ameddig nem tudom kívülállóként szemlélni addig nem tudok róla korrekt képet alkotni. Én érzéseim nagy részét innen kapom, valószínűleg azért mert kevesebb félelemmel, nagyobb önbizalommal és őszintébben ülök a billentyűzet előtt, mint szemtől szemben valakivel. Ugyanígy önmagunk lehetünk alkohol hatására, álmainkban, egy koncerten, vagy hacsak zenét hallgatunk, tudatmódosító szerekkel is… bármennyire is azt halljuk mennyire kifordulunk önmagunkból.. hiszen azok is mi vagyunk… azok is a mi vágyaink érzéseink… A probléma ugye a szenvedély… amit ha beismerünk és kordában tartunk nem hatalmasodik el felettünk. Virtuális érzéseink kezelése pedig minden esetben elősegíti a valós érzelmeink kezelését.. ha tudatosak vagyunk.

Sokszor bírálnak az ilyen és hasonló kijelentéseimért. Hát.. nem kell elhinni őket… miért is kéne amikor ezek az ÉN élményeim… de mindenesetre ha csak néhány esetben belegondolnának bírálóim az én nézőpontomba, talán a sajátjukat is megváltoztathatnák… önmaguktól.

Változások… honnan is indult ez a lavina? Mindig is mozgásban voltam imádtam hogy velem mindig történik valami. De kb. 7 évvel ezelőtt jött egy másmilyen sürgető félelmetes érzés.. valami változni fog. Akkor még Isaszegen éltem, művházban dolgoztam, és emlékszem lépésről lépésre vettem ugyan mi változhat az életemben, ami annyira erősen lüktetett bennem, hogy kitöltötte a gondolataim nagy részét. A mindenből csak Csabi maradt ki, aki „A” Biztonság volt számomra, bármennyi problémánk is adódott. Amikor kijelentette pár nappal az írországi utazása előtt, hogy elmegy a biztonság minden formájában kilépett az életemből. Meg kellett tanulnom a saját lábamon állni, nem ám csak úgy önmagamban, hanem három kisgyerekkel és lakáshitellel a nyakamon. Az a félév olyan erős önbizalommal vértezett fel hogy már csakcsak el is felejtkeztem belső bizonytalanságomról. Akkor kezdem el összeírni emlékem kezdtem megbarátkozni azzal, aki a tükörből nézett vissza rám, és igazan mosolyogni a szememmel. Akkor rajzolódott ki az ír életünk körvonala is a fejemben.

Az énem rendesen megrendült, amikor Csabi visszajött fél év múlva. Úgy éreztem minden amit felépítettem a lelkem, az életem a jövőm kártyavárként omlott össze. Mint minden ilyen helyzetben hála fura természetemnek, ahelyett hogy magam alá esnék, feltör bennem a „csakazértis” ami ugye hogy jó néha? és harcolok széllel szemben is. Bár feladtam néhány külföldi életkezdéssel kapcsolatos biztonságra törekvő tervem, de egy újabb fél év múlva 2007. október 4-én már a repülőn ültünk Írország felé. Akkor ott úgy gondoltam, hogy új ország új közös boldog élet vár ránk, hiszen az egymásrautaltságban mutatkozik meg legjobban az összetartozás. Álmomban sem gondoltam hogy az ellenkezője fog történni.

Furcsa hogy nem féltem. Kész képek voltak a fejemben és hittem benne hogy valósak. De újabb pár hónap elteltével elhatalmasodott rajtam a magány, bármennyien is vettek körül, összetörtem minden apró változástól, egyre jobban kikerültem a való világból. Persze a szervezetem gyorsan benyelt egy olyan vírust amikor nesze vazze… ezt akartad? szinten két napig az ágyból sem tudtam kikelni, nem éreztem illatokat, ízeket a láz égetett, és nemhogy enni inni családot ellátni sem tudtam. Ijesztő élmény volt. A betegség utolsó napján mentem állásinterjúra. Életemben másodszor éltem meg a „mindenmindegy” érzéssel járó  esélytelenek nyugalmát egy megmérettetésen. Az első az egyetemi felvételim volt amikor Tamással a szívem alatt úgy voltam vele mindegy hogy felvesznek-e én már nyertem J. Persze hogy felvettek.. mint ahogy a benzinkúthoz is. Pár hétnek ugyan el kellett telnie míg megtaláltam új önmagam, de azt hiszem ezzel indult útjának az új filozofikus énem. Először sikerült kívülről látni magam… itt Írországban a nyelvi nehézségek miatt kénytelen voltam kikapcsolni néhány kikapcsolhatatlannak hitt funkcióm mint a mindenhez hozzáfűzni valamit, az utolsó szó jogát, a körülöttem lévők beszélgetésének követését. Kikapcsoltam és úgy is maradt… helyet engedve hogy befelé tekintsek. Pótcselekvések… mennyire hátráltatják életünket, de néha megmentenek az őrülettől. Akkor amikor érzed hogy más vagy, látod hogy az agyad máshogyan forog, és kézzel lábbal tiltakozol azellen hogy letörjék, kalodába zárják különlegességed.

Az élet persze közben nem állt meg. És mint ahogy már sokadszor az életemben egy nap alatt újra felfordult. Elkezdtem dolgozni a hotelben hajnalban, délután rádöbbentem hogy bármilyen stresszhelyzetben Csabi engem hibáztat, hogy lecsillapítsa magát, nem pedig azért mert én lennék hibás bármiben is. Éjszaka pedig valóban átéltem azokat az iszonyú álom és gondolat érzéseket ami egy szeretted elvesztésének félelmében érzünk. Csanádnak 24 órán múlt az élete… perforált vakbéllel sürgősséggel műtötték.

Itt kell egy kis kitérőt tennem… azokról a dolgokról amik álmainkban üldöznek, vagy stresszhelyzetben a pillanat töredéke alatt lejátszódnak bennünk. Nekem egy időben a zuhanás volt a visszatérő álmom… még mindig összeszorul a gyomrom, amikor az ébredés pillanatára a leérkezés előttre visszaemlékszem… Azt hittem akkoriban hogy ettől nagyobb félelmet nem érezhetek… de igen.. Tamással való terhességem alatt kezdődött a következő félelemálom.. társulva később a gondolatok szülte ébrenléti félelemmel… amikor elveszíted a gyermeked… ugyanúgy mint a zuhanásnál.. itt sem tudtam sosem biztosan hogy végülis valóban veszteség ért-e. Azt hiszem ezt hívják félelem a félelemtől érzésnek.

A következő évben tudatosan kezdtem figyelni magam. Benne voltam egy élethelyzetben, ahol úgy éreztem csapdába kerültem… azaz nem találtam semmilyen jó megoldást a valóság megváltoztatására. Ekkor kezdtem külső segítséget kérni. Órákig beszélgettem telefonon hozzám hasonlóan különc emberekkel. Kellett valaki aki meghallgat. Ekkor kezdem kívül keresni azt, amit a családomon belül nem kaptam meg… és ez ébresztett rá arra hogy hiszen én csak erőlködök… Ekkor mondtam Csabinak hogy én nem teszek többet semmit azért hogy működjön a házasságunk.. Furcsa volt, mert pont akkor amikor újra magunkra voltunk utalva mert a sógorom akivel megosztottuk Ír életünk első másfél évét, elköltözött, és ez volt az első időszak Tamás születése óta, hogy csak ketten voltunk közel két hónapon keresztül.

Mondanom se kell hogy semmi sem változott… ami még jobban megerősített abban, hogy széllel szemben harcolok. De kilépni nem akartam és most sem akarok. Megtanultam élni a saját életem, megtanultam magam előrehelyezni és megtanultam mélyebben szeretni.

2010… az igazi változások éve elérkezett. Májusban megtaláltam az első szerelmem és ekkor tudatosodott bennem a virtuális és valódi érzelmek közötti különbség. A virtuális szerelemérzés viszont kinyitotta a szívem, amit tizenéves koromtól bezártam, falat húztam köré, szögesdrótot és vizes árkot is építettem, hogy megóvjam magam a fájdalmaktól. Igaz így megfosztottam magam a boldogságtól is. Boldogságot ugyan találtam a gyermekeimben, de az ezzel az időszakkal egyre nyilvánvalóbbá vált számomra hogy az idő megtréfált… a gyerekekkel töltött időszak bár pár éve végtelen hosszúnak tetszett most a tinikor beköszöntével rá kellett döbbennem hogy gyorsabban múlik mint azt bármikor is gondoltam volna.

Kinyíltam. Az eddig fával értelmezett különféle nézőpontok megfogalmazását átvette bennem a sokkal jobban ideillő hármas szám.

Ezen a nyáron történt meg velem az is amit úgy hívok, hogy sikerült legyőzni a démonjaim… azaz a fent említett félelem a félelemtől álmaim, gondolataim. Ekkor kezdtem újra olvasni. Az egyetem befejezése után azt mondtam, hogy jódarabig nem akarok könyvet… semmilyen könyvet a kezembe venni és ezalól valóban csak néhány kivételt tettem. Egyébként sem voltam képes az olvasásra, amikor az elmúlt x évben minden nap mire ágyba kerültem pillanatok kérdése volt csak hogy az álomvilágba legyek…  Egy könyv hatására apró változást tettem: kihasználtam az elalvás előtti  utolsó pillanatokat arra hogy boldogan mosolygó gyerekeim arcát magam elé idéztem… és szinte napok alatt eltűntek a elvesztésük képei, érzései… szinte nyomtalanul. Ezután a könyvek megváltoztatták eddigi funkciójukat bennem. A történet újdonsága mellett visszaigazolásokat kaptam új felfedezéseimre.

A virtuális szerelemtől égve megfeledkeztem figyelni a jeleket… elteltem önmagammal, de közben az élet változott körülöttem. Novembertől akkora rúgásokat kaptam mégsem eszméltem fel… egészen februárig amikor az életem újra összeomlott  lelki, testi, érzelmi, anyai, házastársi, dolgozói, biztonsági, és minden más oldalról amiről csak lehetett. Úgy szoktam visszaemlékezni hogy akkor, 2011 februárjára meghaltam kicsit.

Néhány hét leforgása alatt megtudtam hogy meghalt egy nagyon közeli mégis távoli szerettem, elérhetetlenné vált a virtuális szerelem, újra ágynak estem ugyanolyan tünetekkel mint az ír első időkben, felmásztam egy dombra a kocsimmal, agyrázkódtam, elvesztettem a bérlőim Isaszegen, elvesztettem az egyik munkám, elvesztettem gyermekeim tiszteletét, a viszonylagos anyagi biztonságot, és végleg elvesztettem Csabit is mint házastárs, majd a nagyim is elszenderült, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Ekkor volt az, hogy egyszerűen semmit sem engedtem hogy fájjon. Ideiglenesen bezártam minden ajtót ami érzelmileg bármilyen szinten is érinthet, és hogy szabad terem se legyen semmire egyszerűen belemenekültem önmagamba, álmaimba. Kívülről gépiesen tettem azt, amit minimálisan meg kellett tennem a többit Csabira hagytam amikor csak lehetett. Zombiállapotban újra átéltem a múltam, feldolgozva azt, megtanultam kérni, és megtanultam értelmezni a jeleket. Hónapokig tartott amíg az újra megtalált belső békém kívülre is elkezdtem sugározni. Akkoriban indult útnak a valódi érzelmi hullámvasút az életemben, ami sokszor meg is ijesztett mert rendszerint egy pillanat leforgása alatt negatívból pozitívba alakult… vagy fordítva. Hihetetlen felismerések értek nap mint nap ami a leírhatatlan és megfogalmazhatatlan kategóriába tartozik. Nem tudom elmagyarázni hogyan találom- és tartom meg az őszinte mosolyt, hogy idézem fel és jár át a valódi boldogság, hogyan tudok feltétlenül szeretni, hogyan látom meg a legsötétebb szituációban az jó utat, hogyan érzek árnyaltabban mint bármikor, ahogyan értelmezem a jeleket, hogy lehet hogy egyszerűen TUDOK és  LÁTOK.

Ahogy kinyílt a szívem és hagytam hogy újra gondolkodjon olyan gyorsasággal és tömeggel érnek az új élmények, hogy néha önmagam sem tudom követni. Az való életem is megoldódik önmagától, pedig egyátalán nem erölködök rajta… hagyom hogy a dolgok megtörténjenek.

Felfedeztem miért nem értik, érzik és látják egymást az emberek, hogy nem elég sem a belső béke sem a külső harmónia ha a kettőt nem vagyunk képesek szinkronizálni.

Egy újfajta szeretetben egy új ember mellett megtaláltam elveszettnek hitt nőiességem, néhány baráti kapcsolatom pedig annyira elmélyült hogy szinte éreztük a másik rezgéseit.

2011 nyarán egymagamban voltam 6 hétig és hihetetlenül élveztem minden pillanatát, persze csak abban a biztos tudatban, hogy a család nemsokára visszajön. Újra a fellegekbe kerültem több mint a szokásos egy méter, így nem is csodálkoztam már, hogy szeptemberben újra összeomlott minden. Nem ért meglepetésként a törés, csak a változás formája.

Egy újabb tudatosság szintjére kerültem Csabival kapcsolatban, egy olyan nézőpontot kaptam az élettől ami szerintem keveseknek adatik meg. Csabi kibújt a csigaházából… és végre adott valami hihetetlen mennyiségben. Nem is tudom hogy örüljek, vagy sajnáljam-e hogy nem voltam partnere az érzelmek szárnyalásában, de mint egy évvel később -azaz néhány héttel ezelőtt- kiderült számomra, hogy egyszerűen nem voltam még kész rá.

Az önvédelem jeleként elkezdtem zsírpárnákat növeszteni, tudtam hogy valami korlátot még le kell győznöm magamban de nem tudtam akkor még hogy mi az. 2012-ben belsőm és külsőm azért lassan szinkronba került azzal együtt, hogy azt éreztem az év feladata az elengedés megtanulása lesz. Viszont attól a pár plusz kilótól sehogysem sikerült megszabadulnom, egészen júniusig, amikor is -én a záróvizsgák stresszére fogtam- elkezdtek olvadozni egyidőben azzal, hogy úgy éreztem végre sugárzok kívül-belül.

Egyetlen komoly problémám volt ekkoriban. Az otthontalanság érzése. Persze ezt is ráfogtam arra, hogy sem itt, sem Magyarországon nem vagyok otthon, pedig egyátalán nem erről volt szó.

Ami másban zavar az tulajdonképpen a saját be nem vallott hibád, a hiányérzet pedig szükséges, mert segít abban hogy megtaláld amit keresel.

A soványság önmagam lecsupaszítása segített meglátni, megérezni azt amit eddig különböző csomagolásokban elrejtettem és letisztult kép tárult elém, az otthontalanság érzése pedig egy teljesen hétköznapi szituációban segített megtalálni az otthont,.

Ez a nyár végi élmény persze hihetetlen lavinát indított el bennem. Mert ha hazaérkezel oda ahol már régen jártál, neki kell állni a nagytakarításnak…

A takarítást megint tudattalanul kezdtem. Újra elkezdtem zenét hallgatni, és ezzel újraélni kedvenc dalaimba zárt érzéseim… a visszaigazolás pedig nem váratott magára. Ahogy megoldottam, lezártam és elengedtem az emléket, a továbbiakban már nem bántott a fájdalom.

Az élet nagyon trükkös ám… mindig ott támad ahol nem várjuk, de ha jobban megnézzük csak a válaszokat adja meg a kérdéseinkre, mint nekem most amikor a  férfiak, akiket különböző módon szeretek, elérhetetlen távolba került tőlem… briliáns teszt arra hogy valóban megtanultam-e elengedni.

Az elengedés mellett a türelem és a tehetetlenség helyes értelmezése dolgozik bennem… azt hiszem ezek a legújabb feladatok.

És mit értem el ezalatt a 7 év alatt?

Úgy érzem végre megint önmagam vagyok készen arra hogy szeressenek és hogy én is szeressek. Őszintébb nyitottabb és szókimondóbb lettem, pedig mindig azt hittem eddig is az voltam. Más lettem mégsem vagyok más. Látok és tudok, értelmezek és egyre több miértre kapom meg a választ. Változom és mégsem hihetetlen gyorsasággal. Egyszerűen: ÉLEK J.