2013 JANUÁR

2013 JANUÁR

Utólagos BUÉK meg ünnepi jókívánságokkal kezdek, mert már megint jó rég írtam. Az az igazság hogy rengeteg mindenről beszélnék, de megint benne vagyok egy lezáratlan helyzetbe, és mint már mondottam volt többször… befejezett dolgokat szeretek megosztani. Szóval lesz majd megint lelkizés, de az majd később J.

Mi is történt az elmúlt hónapokban? Igazából nem sok minden mégis rengeteg változás.. legfőképpen bennem…

Ott tartottunk hogy október, iskolakezdés…

Az idei könyvrendelés rettenetesen elhúzódott. Mivel csak szeptember elején kezdtem a beszerzést, így sokszor heteket kellett várni a megrendelésünkre, majd kiderült hogy rosszat kaptunk, aztán Tamás variált még a tantárgyain… szóval november lett mire minden meglett. Az őszi szünetben én dolgoztam a gyerekek unatkoztak otthon. Csanád idén Carlowba ment halloweenezni egy osztálytársával szokásos tömérdek édességgel megpakolva ért haza.

Ekkoriban kezdődött hogy egyre többet jártam Dublinba, hol egyedül hol Tamást hol Sárát vittem magammal. Egyszerűen jól esett kilépni kicsit a taposómalomból, és a két nagy is többségében jól érezte magát. Nem volt persze egyszerű mert tudni kell hogy Írországba a szórakozóhelyekre 18 éven aluliak este 8 vagy 9 után nem mehetnek be, még a szüleikkel sem. Az első esetben nagyon felháborodtam, mert az én felügyeletem alatt voltak az éjszakába, ellentétbe azzal a temérdek tinitől akik hajnalig a Temple bar utcáit róják keresve olyan helyet ahová mégis becsúszhatnak. Érthetetlen ez a szabály ebben a formában…

Az éjszakázásokkal párhuzamosan Csabi egyre feszültebb lett… nyitott házasság ide vagy oda féltékenykedett, válással fenyegetőzött… Pedig egy évvel ezelőttig ő rendszeresen járt a sógorhoz hétvégente sörözni… évekig… amikor én tettem akkor meg pár alkalom után kikészült. A valódi ok persze a bezártságérzés volt szerintem, mert megtapasztalta újra a munkát, kiszabadult otthonról, saját pénze volt, és most visszazuhant a 4 fal és a tőlem való anyagi függés gödrébe.

Tamás 17 éves lett. Már évek óta vannak problémák közte és Csabi között, de az utóbbi időben nagy harcok folynak. Nem is tudom sokszor eldönteni kinek van igaza… mindenesetre mindketten megengedhetetlen hangon beszélnek a másikhoz… mondom én… aki szintén kimondja ami a szívét nyomja öncenzúra nélkül… de ez… hát még nekem is sok(k).

Mostanában sokszor meginogtam hogy helyes volt e a nyitott őszinte kevés szabállyal tűzdelt nevelést választanom néhány Tamásféle szidalomhalom után -amiből azért nekem is jut ha rossz napja van-, de mindig arra jutottam hogy igen ez az én utam. A szigorú nevelésnél nehézséget jelent mindkét félnek a szabályok betartása, nálunk pedig lelkileg nehéz feldolgozni az őszinteséget…. egyik sem egyszerű… csak mást tartunk fontosnak.

Őszinteség. Milyen gyilkos is tud lenni… még önmagunkkal szemben is…

Miért írom ezt? Mert szerelembe estem. És hetek teltek el úgy hogy még én sem mertem szembenézni az érzéseimmel. Mióta viszont igen, annak ellenére hogy az érzést nem követte valódi kapcsolat, a körülöttem lévőkből megdöbbenést, szánakozást, undort, és érthetetlenséget váltottam ki… Csak azért mert őszintén vállaltam önmagam és mások előtt is hogy mit érzek…

Sosem fogom felfogni, hogy mennyivel „jobb” megoldás eljátszani a környezet előtt a boldog házaspárt, és titokban randevúzgatni, lopva keresni máshol a boldogságot.

És csodálkozunk azon hogy mindent hamisnak érzünk??? Mint pl az „elkurvult” ünnepeket.

Nem olyan rég volt hogy újraolvastam a  pár évvel ezelőtti döbbenetem, mikor is november 1. után megjelentek a karácsonyi előkészületek az üzletekben… hát idén már szeptemberre tevődött ez át és a halloweeni őrülettel már párhuzamosan ott volt a karácsonyi vásárolj vásárolj vásárolj szugerálás. Nem is csodálom, hogy idén egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatom, pedig Sárával és Tamással többször „shoppingoltunk” a díszkivilágított karácsonyi illatokkal teli Dublinba.

December közepére mindenki nagyon elfáradt. A gyerekek délután elaludtak és reggel meg nem tudtak felkelni, összeszedtek mindenféle köhögős, orrfolyós torokfájós nyavalyákat, és ez az időszak egybeesett azzal hogy Csabi újra dolgozni kezdett. Most sütőket takarít Dublinba. 6-7 óra körül indul és 8-10 körül ér haza este, így a gyerekek megint háromszor egy héten egyedül indulnak… ha le nem késik a buszt. Hát… így hogy nincs felügyelet, bizony többször előfordult hogy Tamás otthon maradt…

Azért Tamás egyensúlyozta a hülyeségeit, ugyanis összefogta a testvéreit, odafigyel leginkább Csanádra, és elkezdett rendezgetni takarítani. A nagyját egyedül, de sok mindent a többiekkel közösen csinált. A gyerekek igazi testvérként viselkednek megint, és egészen megváltozott  az „öten ötfelé vonulunk a házban” irányvonal is. Gondolom ez annak is köszönhető, hogy megint voltak otthon egyedül. Figyeltek egymásra, közös programokat találtak ki magunknak, főzőcskéztek, sütögettek. A mézeskalácsot és a bejglit idén minimális besegítéssel Tamás és Sára készítette.

Az idén minden eddigi ír karácsonynál nagyobb volt a várakozás, ugyanis 5 év óta először mentünk haza a téli szünetben. Karácsony után majd két hétig voltunk otthon. Bajba is voltam rendesen, mert tanulni a magyar vizsgákra amúgy se egyszerű rávenni a gyerekeket, hátmég most; a nyúlnak és a malacnak is nehéz volt szállást találni, a szokásosan túlvásárolt kajával mit kezdeni, és mivel mind az öten mentünk, így a fuvarozás is kérdéses volt. Persze ahogy lenni szokott minden megoldódott.

A karácsony kétszer egy órás vitát leszámítva nyugiba telt. Én még dolgoztam az utazás reggelén, 4-re terveztem az indulást, és 3-kor már kész is voltunk mindennel. Át is futott az agyamon, hogy ne induljunk e el hamarabb de -mint később kiderült, helytelenül- elvetettem az ötletet. Beültünk a kocsiba és néhány perc után realizálódott bennem, hogy bizony elnéztem az indulást… egy órával később mint ahogy kellett volna… A család többi tagjának az érdeklődését mutatja hogy senki sem foglalkozott az időpontokkal, de persze amikor kiderült a késés… ki is volt a hibás.. mint én.  Megint csak áldani tudom azt, hogy vészhelyzetben az esetek többségében bekapcsol bennem valami tartalékenergia, így felhívtam telefonon egy ismerősömet, és megkértem, hogy álljon már át az autómmal a reptéri parkolóból a hosszú távú parkolóba így simán elértük a gépet. Persze Sára nyávogása miatt szedtük a lábunkat, de a kapunyitásra így is vártunk háromnegyed órát, aztán az óriási szélben csoda hogy elindultunk… mondtuk is, hogy ha Csabi jön tuti hogy rossz a repülőutunk… szegény igen rosszul viseli amúgy is az utazást.

Anyósomhoz készültünk első éjjel, mert egy régi barátom meghívott az esküvőjére ami Pesten volt (amire végül nem jutottam el), másnap pedig a 20 évvel ezelőtti miskolci underground társaság bulijára voltam hivatalos. Mondanom sem kell hogy a sok stressz valahol ki kellett hogy jöjjön… az indulás reggelén már éreztem hogy bújkál bennem valami, de mire leszálltunk addigra igazán pocsékul éreztem magam. Influenzaszerű takonykór, szörnyű torokfájással, majd hála a csacsogásnak, éneklésnek, zenetúlkiabálásnak a hangom is majd teljesen elment. Szépen kezdődött a szabadság.

A szilvesztert idén először töltötte külön a család, de ha a lúd legyen kövér… öten ötfelé mentünk. Sára a pesti barátaival, Tamás a miskolci barátaival, Csanád az öcsémékkel, Csabi Isaszegen, én pedig pár volt középiskolás osztálytársammal –meg előtte pár órát a bátyámnál- ünnepeltünk. A szabi utolsó hete szokásos őrületben telt, vizsgamegbeszélések, tanulás, vizsgák előtt átnézés még utoljára, vizsgázások sok különböző időpontban, közben megpróbálni találkozni a barátaimmal… huh… de jó már befejezett dologként írni róla J.

A visszafele utat úgy terveztem, hogy van időnk, menjünk ki a reptérre tömegközlekedéssel. Azt hiszem legközelebb jobban átgondolom…

Azzal még nem is volt gond hogy Isaszeg- Bp Keleti onnan egy buszmegálló Zuglóig… bár a busz kicsit szűkös volt a kézipoggyászokkal is… Zuglóból talán 10 perc múlva jött egy IC, így az is kényelmesnek bizonyult, viszont Csabi felfedezett a váróba egy kiírást miszerint még utaznunk kell a 200E-s busszal is. Ugyanis én is és az anyám is elfelejtette, hogy a vonat az 1-es bezárt terminálhoz megy, a ferihegy2 pedig még jó pár buszmegálló onnan. Jeggyel se készültünk… még az volt a szerencse hogy tömve volt a busz így ellenőrnek esélye sem volt. Így is nagyon korán kiértünk sehol se kellett sietni, viszont összességébe 11 órát utaztunk úgy hogy Sára belázasodott előző este.

Jéghideg cseregépben ültünk egy órát, aztán fél órát vártunk hogy jégtelenítsék a szárnyakat, egy óra késéssel megérkeztünk, szerencsére a kocsink is megvolt, csak a fűtés nem indult. Most másfél órát ültünk fűtés nélkül, bár gyorsan beleheltük,  de azért szétfagyott a lábujjam mire hazaértünk… a szintén hideg lakásba… ahol fél óra után leállt a fűtés… 13 fokos alsószint és 10 fokos felsőszint… hááát… nem volt túl kellemes éjszakánk.

Másnap persze a gyerekek nem mentek iskolába… önhatalmúlag… amit nem értettem, mert ott legalább meleg volt. Szerda estétől szombat estéig volt hideg otthon, mert mint kiderült leszívták az olajunkat, így levegő került a rendszerbe, majd a felkavarodott szemcsék eldugították a szűrőket… Az öröm az ürömben viszont az, hogy a három gyerek beköltözött a nappaliba a kandalló melege mellé, és nagyon nyugis 3 napunk volt… meg merem kockáztatni hogy még élvezték is.

Aztán persze beindultak a szokásos szürke hétköznapok és a taposómalom… de remélem hogy lesz jópár alkalom, történés, újdonság, ami kibillent minket.