ÖN DÖNT

Igen igen fájdalmas napokat élek át épp, és úgy döntöttem a legalkalmasabb időpont az esetek 99.9%-ban pozitív életszemléletem ellentéteként egy ilyen napon megírni azt a villamgyors változások változását, ami az elmúlt néhány hónapban történt velem, kiváltképp azért, mert eljutottam arra a pontra hogy semmitse értek és nem is akarom megérteni.

Gondoltam a legjobb alkalom hogy újra írjak de a siránkozás előtt végig kellett mennem a tavasztól eltelt pár hónapon. És amialatt a gondolataim szavakká formálódtak, a kedvem is visszatért. Bár nem jutottam el csak július 5.ig,  és így a fájdalmaim kimaradtak (még), de bízok benne hogy a  folytatás nem várat soká magára.

Utolsó bejegyzésem egy várakozásokkal teli időszakban telt. Megvolt a költözésünk időpontja bár sejtelmem se volt, hogy hol sikerül lakást találni, így sem iskolát sem új munkahelyet nem kereshettem. Az új lakás keresésénél ijesztő hátráltató tényezőként konstatáltuk, hogy újra jóval nagyobb a kereslet mint a kínálat, és max. 2 héttel a beköltözési időpont előtt jelentek meg a hirdetések… amik volt hogy már aznap le is kerültek a listáról, azaz kiadták őket. Szerencsénkre a bérelt lakásunk tulaja megengedte hogy használjuk a garázsrészét (akár hónapokig is), így elkezdődött a pakolászás, szortírozás, szobák visszarendezése, lehetséges új albérlők fogadása (persze szép rendben) de nyugodt voltam, mert tudtam,  ha túlcsúsznék a kiköltözési határidőmön a dolgaim biztonságba vannak én meg a hotelben alhatok.

Tamás Sára újra otthon töltötte a tavaszi szünetet, Csanád maradt, mert  pár hét eltérés volt csak a nyári hazautazása között. Bár folyamatosan küldözgettem, „menj ideoda”, szegény elég sokat unatkozott idén, ellentétben a tavalyi évvel, de végül rávettem hogy töltse a húsvétot a sógornál Dublinban. Húsvét hétfőn utáni hajnalba munkába menet eléggé rendes leckét kaptam az élettől… vétlen „áldozata” lettem egy balesetnek, bár a kocsi és én is látszólag kisebb „károkkal” megúsztuk, bizony a dolog komolyabb lett mint a látszat.

Egy taxis egyirányú utcából ellentétesen teljesen pontosan akkor ért a kereszteződésbe mint amikor én, egy emeletes ház sarka felől, teljes meggyőződéssel hogy enyém az elsőbbség, hülye autós sincs a közelbe a másik irányból aki nem tartja be a szabályokat. Azt álmomban sem gondoltam, hogy abból az utcából bárki is jönne lefele, egyirányú révén, amin egy autó is épphogy elfér, csak néhányan laknak ott, és falu lévén mindenki tudja, hogy beláthatatlan kereszteződésbe érkezik.

Aki már volt sokkban pontosan tudja mi történik ilyenkor. Logikátlan, zavart viselkedés, fájdalomérzet hiánya… én a csattanás es a pillanatnyi képszakadás után, hátulról szemlélve a kocsim meg voltam győződve hogy megúsztam pár karcolással és néhány káromkodás kíséretében elküldtem a picsába a taxist akinek  a jóval nagyobb kocsijának kiszakadt a lámpája és kilyukadt a hűtője. Visszaülve az autóba viszont a remegéstől nem tudtam tovább menni. Így sétáltam kicsit hogy vezetőképes legyek a fennmaradt 1 km-en amikor is eléggé meglepett arccal vettem tudomásul, hogy az Daewoo Matiz amúgy is nevetségesen rövid elejének a fele begyűrődött… a taxis aki persze látta a károm, tudatában volt annak hogy ezzel a trükkel a jogosítványát és a munkáját veszti, persze addigra hét határon túl járt… Gondoltam akkor… nembaj ott a kamera… persze mint később kiderült… rosszul.

Klári révén ahelyett hogy tanulva az előző esetekből azonnal rendőr, mentők, munka leszarva ÉN vagyok a fontos utat választottam volna, persze szépen elmentem dolgozni bár meggyűrődött, de működőképesnek tűnő autómmal. Persze ahogy kell, a stresszt mégintenzívebb munkával oldva zsibbadó kezekkel és sajgó nyakkal végeztem. Viszont itt azééé már észbe kaptam, bementem a kórházba ahol a 4 órás várakozáson felül 20 órán át nyaklekötözve, mozdulatlanságra ítélve, „plafonmozit” élvezve feküdtem… És bár szerintem életem leghosszabb és legkeservesebb éjjele és napja volt, de ennek ellenére azt mondom, mindenkinek kéne csinálni egy ilyet. Kiszolgáltatva, kétségek között, kilátástalanságba esve… és úgy felállva, hogy köszönöm a leckét, tudom, merre menjek ezután.

Persze azért elkövettem jópár hibát ezután még ahogy szoktam (mint ahogy mindenki, ha bevallja ha nem)  és kishitű is voltam, így ugyan működött a kisautó, de erősen lekorlátozta a lehetőségeim… újra. Pár nappal a karambol után felmentem a nagyokért Dublinba. Minden hasonló helyzetből érkező autónál a féke lépett a lábam és visszajött a gyilkos félelem (még hónapokkal később sem vagyok százas) de tudtam.. ha nem ülök vissza a lóra, végem. Visszafele hatalmas eső szakadt ránk, az autó pedig beázott és leállt. Egy órát ültünk összezárva a kocsiba a 3 gyerekkel amíg Csabira vártunk, akik eleinte támadtak, majd az extra óra végére nyugodttá vált a beszélgetésünk, olyannyira hogy Csanád tanácsára megpróbáltam beindítani a kocsit… ami kiszáradt és haza is vitt minket az időközben csendesedő esőben. Az autó totálkáros lett persze, de gurult így pénz nem lévén tovább használtam lehetőleg csak rövid utakon és zuhogó esőkbe futva inkább félreállva, további beázásos várakozás elkerülése végett.

Közbe Tamás és Sára a kisérettségire és az érettségire készült, projectmunkák, határidők rohangálás az utolsó pillanatokban. Nekem meg hihetetlen magasságokban szárnyalt a szívem, és 40 évesen egyszercsak rímbe szöktek a szavak… és a gondolataim versekben is életre keltek. Eleinte szerelmes verseket írtam Neki, majd szép lassan mások is kikéredzkedtek belőlem. Szárnyaltam. Olyan szerelmesek lettünk a kedvesemmel mint két tini… 2500 km távolság sem volt akadály. Amikor csak tehettem kint voltam a virágzó természetben, vagy egyszerűen csak egyedül valahol, nagyszerűen éreztem magam a bőrömben, mert olyankor semmi gond és baj nem férkőzött át a rózsaszín felhőmön keresztül… az április május villámgyorsan eltelt… és egyre közelgett a nyár.

Csanádnak még a magyarországi vizsgákra kellett készülnie… de képtelenség volt rávenni, és egy idő után fel is adtam a dolgot. Kisérettségi, érettségi különköltözés egyedül 3 gyerekkel egy másik városba, gyökeresen megváltoztatni az eddigi életet… azt mondtam… elég. Csanád pedig kapott egy streszmentes hazautazást ajándékba, és halasztottunk egy évet. A nagyok az érettségik miatt csak június végén mentek haza, úgy hogy Tamás pár héttel az időpont előtt közölte, hogy ő márpedig nem jön vissza, a barátnőjével szeretne Miskolcon maradni addig amíg a lányka szintén leérettségizik. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, de az ő döntése, tehát később senkit sem hibáztathat érte. Persze feltétele lett a hazaköltözésnek a munka és a rezsi fizetése a nagyinak, amiből végül az épp üresen álló garzonba költözés lett. Úgy éreztem, hogy mégiscsak jó leckét kap így Tamás az élettől, remélve hogy a családom minél kevesebbet segít neki, hisz csak úgy tanulhat meg valaki igazán ÉLNI, ha egyszerkétszer beledobják a mélyvízbe.  

Hálisten Írországba az egyházi ceremóniákon túl nem igazán szerveznek évnyitót évzárót meg az általam eléggé kevéssé kedvelt kötelező kiöltözünk állunk unattkozunk tapsolunk rendezvényeket, így Csanád Sára és Tamás mindenféle ceremónia nélkül fejezte be az íreknél fontos első 3 lépcsőt a tanulásban, az általános iskolát, a kisérettségit és az érettségit. Apró érdekesség… a középiskola befejeztének max. 2 órás ünnepségére a tanulók kettő azaz kettő főt vihetnek magukkal, és ezek közül nem lehet gyerek. Persze lehet más iskolákban másképp van… nekem mindenesetre tetszett hogy nem nyomorgott ott a csecsemőtől az aggastyánig mindenki hatalmas csokrokkal a kézben.

Otthon… Miskolc… az első nyári utazásom vizsgadrukk, tanulás, hisztik nélkül és persze úgy hogy valaki nagyon várt rám. Ellentétbe az eddigi „renddel” júniusban nem kerestem fel a barátaimat, a rokonokat… szerintem teljesen érthető, aki ezt nem érti meg, csak sajnálni tudom.

Békét nyugalmat pihenést kaptam ajándékba otthon, és kellett is… mert visszatérve a szigetre kezdődött csak el igazán a neheze.

Hajnal 3-ra jártam dolgozni, ebéd a kantinba, egy körül értem haza. 7 év kacatjait és értékeit rendberakni egyedül nem egyszerű feladat. Lakáskeresés a neten, estéig pakolás és vagy takarítás, aztán minden kezdődik előről. Húsvét óta nem jártam a Dublini éjszakákba, és per pillanat nem is hiányzott. 6 szobányi ingóság 3 szobába elférősre leredukálása nem volt egyszerű… és a kedvem is egyre jobban lankadt miután egyetlen visszajelzés sem érkezett a lakásra jelentkezések közül. Eleve napi 2-3 szóbajöhető albérletet találtam csak, és napról napra leadva az igényeimet se emelkedett ez a szám 5 felé… persze visszajelzés nélkül. Elérkezett a július, 10 nappal a kiköltözés előtt még csak egy egérlyukat láttam szemetes környék közepén aranyáron, ami persze azonnal gazdára is talált. Mondjuk úgy nem voltam épp felhőtlen azokon a napokon, bár a pakolás 95%os készültségi szinten volt. Az utolsó elvárásaimat is leadva küldözgettem a lakásokra való jelentkezést, majd egy igencsak lehangoló nap után, legnagyobb meglepetésemre pillanatokon belül büszke bérlővé váltam és egy srác is érkezett Magyarországról pár hétre az egyik szobámba albérlőnek.   

A mostani „véletlen” tavasszba nyúlik vissza de itt nyeri értelmét. Márciusban hatalmas mennyiségű régi ágyneműhuzatokat kellett volna a konténerekbe helyeznem a saját munkaterületemről, amit a barátaim által vezetett Írországi adományozócsoport segítségével egy rászoruló magyar bentlakásos iskolának adtunk. Egy szintén háromgyerekes család jött az adományokért és persze pakolás előtt után és közben beszélgettünk, amikor is kiderült, hogy ők július közepén hazaköltöznek így a lakásuk kiadóvá válik. Akkor még az volt az elképzelés hogy két szobát bérlünk egy nagy házba, Sára Tamással én Csanáddal, így eszembe se jutott hogy esetleg a helyükre mehetnénk. Egy tavaszi reggelen mikoris órákat töltöttem lakásnézéssel a neten, hirtelen hoztam egy döntést. Bevállalom a nagyobb költségű lakást, úgy hogy kiadom az egyik szobám az épp albérletet kereső nagyonjó barátomnak, aki történetesen pár perc autózásra dolgozik onnan, és felhívtam a lányt mit szólna az ötlethez. Kiderült, véletlen pont a napokban akartak a tulajjal beszélni hogy költöznek, így pont kapóra jött hogy tudnak is megbízható embert maguk helyett. Még aznap elmentünk, a lakás nagyon tetszett, bár jó sok munka lett volna vele. Minden fontos dolog 10 perc sétára, sok zöld nyugalmas környék pici kertecske benne két pici de  jól kihasználható raktár… tökéletes… lett volna ha a tulaj nem gondolgatta volna meg magát. Kiadom, nemadom, eladom, mégis kiadom, mégse … aztán júniustól csend… majd hirtelen megcsörrent a telefon… Klári, érdekelne még a lakás? Hát perszehoooogy… telefonszámcsere, találkozómegbeszélés, aztán kis kitérőként beszéljünk ügyvéddel is… majd egyszercsak 2 nap csend… Ekkor történt, hogy a tökéletes lakásra várva leadtam minden igényemet elküldözgettem pár lakásra az jelentkezésem, és kaptam is szinte azonnal egy visszajelzést… holnap délután 4kor egy lakás megtekinthető. Mondtam magamba… jó… értem én hogy egy ügyvédi időpontot kapni nem egyszerű de a kisördög csak nem nyugodott.. mivan ha megint meggondolósdi van folyamatban… így elmentem megnézni a másik házat. Tetszett… nagyon… bár tényleg minden eddigi igényemnek hijján volt. Drága, az elképzeléseimnek nem megfelelő elrendezés, 3. emelet, iskolát nem láttam a környéken, villanyfűtés ami a legdrágább, albérlettámogatás nem igényelhető, bár a villamos végállomáshoz közel esett, de egy órába telik beérni a belvárosba, és nem is néztem utána van e gyalog közeli bolt orvos meg ilyenek.

Tőlem szokatlan módon „véletlenül” hamarabb érkeztem és az ügynök miért is ne? alapon felvitt megmutatni a lakást. Egyedül, tolongó különböző színű tisztaságú emberek nélkül… Azonnal kinyilvánítottam az igényem, és az ügynök… aki valszeg nagyszerű szakember lévén kiszúrta, hogy jó bérlő vagyok, azzal a tanáccsal látott el, hogy még aznap küldjem el emailen a jelentkezést, a munkahelyi, eddigi bérlői referenciáim, ha azt szeretném, hogy a lakás az enyém legyen. Miután Dublinba voltam az délutáni órákban, így összekötöttem hasznost a kellemessel, találkoztam néhány barátommal, aztán beültem egy órára a kedvenc pubomba a Fibbersbe, és itt kaptam egy levelet egy idegentől hogy olvasta hogy lakást keresek, volna e kiadó szobám a részére pár hétre, én meg gondoltam ez egy ilyen nap, igent mondtam rá. A napra még rátett egy lapáttal hogy szembeállt velem (persze kellő távolságba és mint akik nem ismerik egymást) az a férfi akibe 20 év után először lettem szerelmes… és már vagy 8 hónapja nem beszéltünk. Másnap reggel kaptam a telefont, hogy enyém a lakás. Kértem egy óra gondolkodási időt, mert „nem csinálok segget a számból” és rákérdezek már az álomlakásra hogy „most mivan??” amikor is hosszas keresés után a tulajdonos mintha mi sem lenne természetesebb, közölte hogy a lakása nem kiadó, pont.

Persze most kéne lenni a happy boldogan éltek míg meg nem haltak befejezésnek, de ez az én életem és persze mindig kell lenni benne még egy kanyarnak.. csak hogy véletlenülse sejthessem sose mit hoz a jövő. Szóval, szerdán elküldtem az emailt, csütörtökön megnéztem a lakást és lett egy albérlőm, pénteken foglaló első havi lakbér szerződés és kulcsátadás… csakhogy péntek délután elkezdett szakadni az eső mintha dézsából öntenék, és a karambolos meggyűrődött autóm nem szerette az ilyet, beázott leállt és egy órát várakoztatott… jelenesetben 15 km-re az új lakástól tette ezt, ahol randim lett volna az ügynökkel.

Az autó mit ad isten pont egy rendőrörs előtt állt le, piros lámpánál, a rendőröknek fenntartott üres parkoló mellett éppcsakhogy lejtő úton, így szépen betolvakormányozva beparkoltam a rendőrök helyére, cédulát hagyva az ablakban hogy sorry, lerobbantam, a szomszéd pubbban találtok, szőke vékony nő vagyok hosszú pulcsiban. Felhívtam az ügynököt hogy lerobbantam itt és itt, el tudna e jönni, nálam minden papír, es a majd 2000 eu is. Eljött. Aláírtuk. Átadtuk. Úgy vettem ki egy lakást, hogy előző nap láttam, fogalmam se volt hogy milyen környék (bár szemét egy darab se volt az utcán, a parkoló üres volt, tehát mindenki dolgozott) és a tetejébe abban se lehettem biztos hogy a kulcs amit az aláírásomért és pénzemért cserébe kaptam ugyan a lakást nyitja e. Nem tudom elmondani máshogy. Egyszerűen tudtam hogy minden rendben. És a sluszpoén, hogy az autó pöcre indult, egy barátom felhívott hogy, „te tudok egy részmunkaidős állást, nagyon közel, és mivel aznap már nem akartam kísérteni a sorsot, ezért másnap, július 5-én azon a napon amit kitűztem először magamnak költözésre, 5 nappal a régi lakásom határideje előtt, az első adag cuccal felpakolva kinyitottam az első önálló lakásom ajtaját. Elmondhatatlan volt… főleg mikor kiléptem a teraszra (2 nappal azelőtt nem tartottam fontosnak) s megpillantottam a kilátást a wicklowi hegyek szélére nézve, és valami elképesztően csodaszép ősöreg fa nézett velem farkasszemet 3 emelettel lejjebb… és éreztem. OTTHON  VAGYOK. 

  

folytköv