A CSODÁK KÖRÜLÖTTÜNK VANNAK… CSAK ÉSZRE KELL VENNI

A CSODÁK KÖRÜLÖTTÜNK VANNAK… CSAK ÉSZRE KELL VENNI

motto:

"Az őszinteséggel azt kockáztatod, hogy elveszíthetsz valakit, mert nem biztos, hogy tetszeni fog neki, amit mondasz. De én ezentúl is ki fogom mondani, amit érzek és amit gondolok, mert ez a helyes... nem attól szeretnék szerethető lenni, hogy azt mondom, amit a másik hallani akar, hiszen az álarc előbb vagy utóbb mindig mindenkiről lehull és kiderül, hogy csak egy szerepet játszott, hogy elérje amit, vagy akit akar."

Majd napra pontosan egy év telt el az utolsó blogbejegyzésem óta. Az az azóta történteket megpróbálom összegyúrni egy egésszé, bár tisztában vagyok vele, hogy lehetetlenre vállalkozom. Nemcsak azért, mert óhatatlan hogy kimaradhatnak igen fontos momentumok, hanem azért, mert a mondandóm tartalmaz olyan „földtől elrugaszkodott dolgokat, amik még tőlem is szokatlanok. Segítségül hívtam a sokak által szidott Facebookot az emlékeim sorbarendezésénél. Igazából a kettő együtt alkot egy egészet a fotókkal és gondolatokkal… úgyhogy akinek van profilja az a feltöltött fotóimmal együtt játszhatja le magában azt a filmet amit olvasás közben elképzel. Nah, akkor kezdjük…

Előző bejegyzésemben ott tartottam, hogy 2013. tavaszát írunk, a két nagyobb gyerekem épp  Magyarországra szabadságoltatta magát, Csanád élvezte az „egykeséget”, Csabi lassan, nagyon lassan építgette a vállalkozását, én intéztem az ellopott kocsim kifizetését, és úgy gondoltam, hogy puszta elhatározásból képes vagyok kiszeretni valakiből…

Gyerekek

Tavaly húsvét után valóban történtek igen komoly változások a gyerekekben… bár álmomban se gondoltam volna, hogy ilyenek.

Tamás akkor már jó féléve igazi hidegháborút folytatott az apja ellen, ami néha durva veszekedésbe torkollott. Nem is rejtette véka alá, hogy az a célja hogy az apját elüldözze, és egyáltalán nem érdekelte, hogy nekem eszembe se jutott különköltözni. Ennek az lett az eredménye, hogy Csabi egyre több időt töltött a magyar cukrászdában, és minimálisra csökkentette az érintkezést Tamással. Senkinek sem kívánom azt a helyzetet, amikor ott áll az ember két szerette között, mindkettő mondanivalójának megvan az igazságtartalma, de a konok önfejűség miatt nem hogy közeledének, de elérhetetlen távolságra kerülnek az apa-fia kapcsolattól. Az elmúlt egy évben a dolog „csak” annyiban változott, hogy nem kommunikálnak egymással, kívülről nézve úgy tűnik, mintha levegőnek néznék a másikat… de ha mégis véletlenül egy légtérben tartózkodnak, csak úgy vibrál a levegő a feszültségtől.

„Természeresen” a szórásból a két kisebb se maradt ki. Május közepén Sára, -aki mindig az apja mellett állt, segített neki, jónéhányszor elkísérte az útjain -, olyan szinten szólalkozott össze Csabival, hogy makacsul kijelentette: neki ő nem az apja többé.  És mint ahogy a bátyja, ő se áll szóba Csabival azóta se, igaz ő, ha nagyon muszáj azért „igénybe veszi apukaszolgáltatásait”.

Csanád még sokáig rendes kisfiú maradt az apjával szemben, csak a tényleg nagyon értelmetlen utasításaira mondott nemet, de szép lassan ő is felsorakozott az „apát meg kell változtatni” gyerekcsapathoz.

Mivel kívülről úgy túnik, hogy az apjuk megfutamodott, a gyerekek ezen győzelmükön felbuzdulva  erősen kritikusak lettek mindennel és mindenkivel szemben. Nem is lenne baj ezzel, ha közben belátnák a saját hiányosságaikat… node kellenek a lépések.

És most jogosan merül fel a kérdés, miért is hagytam hogy mindez idáig fajuljon…

Csabi

Bár évekkel ezelőtt megkért, hogy róla ne írjak, most kivételesen egy fejezetet szentelek neki… valószínűleg először és utoljára.

Sokan tudják, hogy pár hetes kapcsolat után maradtam terhes Tamással. Bulikapcsolat volt, de egy percig se bánom, hogy így történt. Rengeteget tanultam tőle, és sajnálom, hogy képtelen volt a közel 20 év alatt megnyílni nemcsak felém, de a gyerekei felé sem. Tényleg szeretem őt, mintha a negyedik gyerekem volna, de már nagyon régen nem tudok rá férjként tekinteni. A nyitott házasság formáját én találtam ki, mert néhány éve, amikor el akartam válni tőle, azt mondta képtelen a gyerekei nélkül élni, ezért maradtam. Ez is így volt jó ahogy volt, egészen májusig amikor összevesztek Sárával, de igazán szeptemberben tűnt csak fel, amikor visszajöttek Magyarországról a gyerekek. Csabi szó szerint semmit sem csinált otthon… tulajdonképpen csak aludni járt haza.  Szeptemberben a születésnapomon tett: beadom a válópert kijelentése pedig pontot rakott az i-re… VÉGE. Úgy gondolom, hogy ha valaki a minimálisra csökkenti az érintkezést a gyerekeivel, és reggeltől késő éjszakáig nincs otthon az már képes a gyerekei nélkül élni. Hogy a válás végül hogyan lesz nem tudom még a közben eltelt fél évben sem megmondani, de már erősen körvonalazódik bennem az új iskolai tanévben kezdődő dublini új életünk…  Csabi nélkül.

Félreértés ne essék. Én szeretem Csabit. De úgy gondolom, hogy a jelenlegi hidegháború nem folytatható tovább és erősen bízok abban, hogy ha különköltözünk, akkor normalizálódik a család összes tagjának a kapcsolata egymással… de mégis külön.

És hogy én se maradjak ki a szórásból… természertesen erősen kamaszodó csemetéim engem se kímélnek. Tudatosan neveltem őket arra hogy bátran kimondják az érzéseiket. Már megkaptam a „magamét” jópárszor azért mert havonta egyszer kimozdultam bulizni Dublinba az elmúlt másfél évben,  azért is, mert Csabi beszólásai miatt el kellett mondanom, hogy szerelmes vagyok egy másik férfiba, azért is, mert szerintük internetfüggő vagyok. Az elmúlt félévben azért is hogy mennyire lusta disznó vagyok, hogy a munka és főzés mellett nincs kellőképpen kitakarítva és neadjisten még délután alszom is pihenésképp. Tudom, hogy nem vagyok tipikus anyuka, és sokszor szándékosan nem csinálom meg a „dolgom”. úgy hiszem, hogy három 18 és 13 év közötti gyerek igazán besegíthet. Senkit sem kényszerítek, senkinek sem parancsolok… vegyék észre mit kellene segíteni, vagy ha nem, akkor nézzék hogy nincs elvégezve a feladat. ennyi.

Autó

Júniusig húzódó –javarészt az én bénázásomból adódó huzavona után végre fizetett a biztosító, és vehettem egy másik kocsit. Úgy gondoltam van időm válogatni, de a kölcsönkocsi fékbetétjének a végleges elkopása miatt -mint az néhány éve már egyszer megtörtént- egyik napról a másikra kellett autót vennem, és ahogy azelőtt is… jól befürödtem vele. Először is szürke autót nem akartam sohase, gondolva a szürkületre pirkadatra és a nehezen láthatóságra… mégis szürke autóm lett. Pici motort szerettem volna, 0.8-as három hengerrel viszont elég érdekes négy emberrel felmenni egy kisebb kaptatóra is. Feladtam a Dublinból nem vásárolunk elvet, így belenyúltam egy hamis műszakival ellátott, a nevemre a mai napig át nem íratott, hibáktól vérző pici Daewoo Matizba. Az elmúlt közel egy évben jónéhány hetet kellett autó nélkül közlekednem, vagy maximum 15km-es távolságban maradnom a kétszer is behalt generátorom miatt. Pozitívum viszont hogy az autóproblémáim sokat lendítettek  azon, hogy városba költözzünk, ahol van rendes tömegközlekedés.

Iskola-Munka

Tavaly júniusban Sára is végre befejezte a magyarországi általános iskolát és „csak” Csanád maradt aki két iskolába jár párhuzamosan. Szeptemberben már a hatodik osztályt kezdte, de félévkor rá kellett döbbennünk arra, hogy az a tény hogy eddigi gyerekkorának felét Írországba töltötte igencsak hatással volt-van a szókincsére, a kifejezésmódjára… a megértésére. Így félévkor pár vizsgáját lemondtuk, és tudom, hogy igencsak nem lesz sétagalopp évvégén vizsgázni. Tamás idén érettségizik. Inkább nem kommentálnám a hozzáállását, de próbálok hinni benne, hogy sikerül mindenből átmennie. Sára kisérettségizik… nah ő viszont rengeteget foglalkozik a projecktjeivel… még ha sokszor az utolsó pillanatra hagyja is őket. Csanád idén fejezi be a hat osztályos általános iskolát, tehát mindhárman változás előtt állnak… ez a következő ok amiért nem akarom tovább húzni a szétköltözést. Mindhárman újdonságok elé néznek, de az sem elhanyagolandó szempont hogy itt 300 eu körül van egy beiskolázás gyerekenként.

Én a hotelban vagyok még mindig, de az elmúlt évben számtalan konfliktusom volt a munkatársaimmal, managereimmel, igazgatóimmal is… így bármennyire is szeretem a munkám, könnyebben váltok a meghurcolásaim hatására. Csabi azóta is a sütőtakarítással próbálkozik, de mivel nem igazán beszélünk, sohasincs otthon, ezért elképzelésem sincs mennyire megy neki.

Szerelem

Nagyon nehezen engedek férfiakat a szívemhez közel. 14 évesen voltam először szerelmes, majd a szakítás után rendesen belemerültem az önpusztításba… így utólag nézve azt gondolom annyira fájtam, hogy mindig szükség volt valamire ami eltereli a figyelmem. 19 évesen aztán újra mertem szeretni… de két és fél év elteltével olyan mélyen megsebződtem, hogy eldöntöttem, soha többé nem akarok szerelmes lenni. Akkor azt hittem valaki képes a szemével is hazudni… és több mint 15 év egy „véletlen” találkozás es egy full őszinte beszélgetés kellett ahhoz, hogy helyrekerüljenek a dolgok. A szem sohasem hazudik… aki egyszer képes lesz rá, hogy belelásson valakibe a szemén keresztül… ott mindig megtalálja a kérdéseire a választ. Már az előző bejegyzéseimben többször említettem, hogy azáltal hogy rengeteget „dolgoztam” magamon egyszercsak eljött a pillanat amikor végre újra berózsaszínedett a világ és elvesztem. És ahogy kell bele is nyúltam rendesen… 2012 őszén egy barátságból úgy ahogy a mesékben lenni szokott, egy szempillantásból lett szerelem. Belenéztem a szemeibe és elvesztem benne. Néhány napnak azért el kellett telni ahhoz, hogy „megengedjem” magamnak az érzést… De… lévén az illető egy igazi szabad öntörvényű ember… úgy határoztam, hogy nem akarok tőle semmit… maradjunk barátok. Így utólag, tiszta fejjel úgy mondanám, hogy egyszerűen azért nem akartam, mert nem volt bátorságom hozzá. Attól a pillanattól, hogy elmondtam neki mit érzek, de semmitse akarok tőle, egyszerűen elvesztettem a barátságát, és mint embert is.  A szerelem viszont szárnyakat adott nekem, de  persze megéltem közbe hullámvölgyeket is és voltak napok amikor a lelkem annyira fájt hogy fizikailag is éreztem a fájdalmat.  Februárban eldöntöttem hogy vége… és kitörlöm magamból ezt az édes érzést. Ment is egy darabig… április elején még úgy gondoltam egyszerű elhatározásból ki lehet szeretni valakiből… hát NEM… elég volt egyetlen átgondolatlan éjjel, és újra kezdődött minden… teljesen elvesztem. Tudtam, hogy hagynom kell hogy a szerelemből fakadó negatív és pozitív érzések kitombolják magukat, figyeltem közben magam és rengeteget tanultam. Megtanultam, hogy  a boldogság valóban akkor az igazi, ha az önmagunkból és nem másokon keresztül kapjuk, mindegy az is hogy viszontszeretnek-e. A szemébe nézve úgy tudtam érezni, látni, hogy nem ítélkeztem felette az életmódja, a döntései, és a félelmeiből adódó lépései vagy megtorpanásai valamint önpusztító élete miatt. Megtanultam igen fájdalmas áron, hogy bármennyire is akarunk segíteni valakinek, ha az nem akarja a változást, képtelenség megmutatni  neki, hogy az élet milyen csodaszép. A segíteni akarás ára ilyenkor az, hogy teljesen elveszítjük a másikat.   Augusztusra sikerült elérnem, hogy őszintén kimondhattam:  VÉGE, de még decemberig a tudatalattimban ott motoszkált… elő előjött… és végül engednem kellett magamnak, hogy gyűlöljem (amit még soha senki nem tudta kihozni belőlem), hogy utána újra tudjak rá tiszta szemmel szeretettel nézni…

Amikor az ember újra engedi, hogy a szíve vezesse az útja bizony nem lesz sétagalopp de én hiszem hogy mindent megér. Tudtam, hogy újra szeretni fogok… node álmomban sem gondoltam arra, hogy ennyire hamar, pont ŐT és hogy ilyen hévvel ragad magával, sodor el, dob fel és varázsol el ez AZ ÉRZÉS.

Több mint 20 éve ismerjük egymást… a naplómba is szerepel… a miskolci „undeground” csapatban mozogtunk mindketten, de a bulikon kívül sosem találkoztunk… több mint 10 évig nem is láttuk egymást. Amikor beindultak a virtuális ismerkedős oldalak, persze rátaláltam,  jópár éve beszélgetünk a neten, és ha Miskolcon jártam össze is futottunk.   Az elmúlt 3 évben végigasszisztáltuk a világhálón keresztül a másik életét… és… férfi-nő kapcsolat révén engedtünk a hormonjainknak is… apró lépésekben közeledtünk egymás felé… Hagytuk magunkat sodródni az árral… és bár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy „veszélyes játékot játszunk” átléptük a barátság határait is. Én… lévén épp csak hogy sikerült kimásznom egy bonyolult érzelmi kapcsolatból, naivan azt gondoltam képes leszek arra, hogy megmaradjak a barátságnál… hát… nem így történt. Jó lenne tudni mi is jár az Ő fejében. Én februárban egyik pillanatról a másikra döbbentem rá: SZERELMES VAGYOK és újabb néhány nap, rengeteg séta és egyedüllét kellett hozzá hogy kimondjam: AKAROM a MI-t és szembe merek nézni azzal a jelenleg áthidalhatatlannak látszó szakadékkal, ami távol tart bennünket egymástól. Pár  hete együtt töltöttünk 4 napot és úgy lángoltunk mintha tinik lennénk… és hogyan tovább? Az élet majd úgyis hozza a megoldásokat.  Tudom, hogy türelmet kell tanulnom… úgyhogy ennél jobb leckét nem is kaphattam volna. Csak megköszönni tudom, hogy így alakult.

Elengedés

A szerelmi életem leginkább az egyik barátnőm anyukájával osztottam meg. 2012 novemberében megláttam táncolni és egyszerűen meg KELLETT ismernem.  Ő Dublinban élt, de sokat beszéltünk telefonon, csetelgettünk, és ha össze tudtuk egyeztetni, táncolni mentünk az éjszakába. Nagyon kedveltük egymást. Melanómát találtak nála, amikor két éve a szigetre költözött, de a műtét után jól volt. A  kocsiproblémáim miatt tavasszal pár hetet nem találkoztunk, és amikor újra láttam ledöbbentem, mert rengeteget fogyott. Igaz két munkahelyen dolgozott, és mellette aktív életet élt: gyülekezet, a gyerekei, barátok, és a tánc. Egy rutinvizsgálat során kezdődő áttétet fedeztek fel a tüdejébe és elkezdték a kemoterápiás kezelést, de ennek ellenére ő ugyanúgy élte az életét mint azelőtt.  Május elején már nagyon vártunk egy koncertet ahová ő egyenest a korházból érkezett. Kocsival voltam, mondtam szóljon ha fárad, hazaviszem. Nagyon vidám volt, jól érezte magát, de egyszercsak… még a koncert kezdete előtt elájult. Sokan megijedtünk ekkor… persze rögtön kocsiba be, haza, ágynyugalom… és jól is volt… DE… bár mindannyian bíztunk a gyógyulásában, azt hiszem ezen az estén fordult meg legtöbbünkben, hogy nagy a baj. Annak ellenére, hogy beteg volt, tele volt energiával. Nyáron hazament rendberakni a házát és megfiatalodva tért vissza a szigetre… mivel nyáron sokat voltam Dublinba, amikor csak tehettük kirándultunk, beszélgettünk, táncoltunk… azt gondoltuk megnyerte a csatát a rákkal szemben. Szeptember elejére többször panaszkodott fejfájásra, gyengült és fáradékony lett… és egy rosszulléte után újabb áttétet, agydaganatot diagnosztizáltak nála. A szülinapom után egy nappal volt a műtéte, ott voltam mellette, hogy bátorítsam. A műtét sikerült és gyors javulás indult újra… de két hét múlva ez rohamos gyengülésre változott. Innentől valaki éjjel nappal  mellette volt… és október végén végleg el kellett búcsúznunk tőle… Bár fizikailag már sohasem lesz velünk, kedves mosolygós lénye mindig velünk marad.  Óriási harcot vívtam magammal már a korházi látogatásokkal is… az utolsó két hét nagyon nehéz volt… hát még a temetés… 14 éves koromtól amennyire lehetett kihúztam magam belőlük… és most még búcsúbeszédet is kellett mondanom mikrofonba sok sok ember előtt. Az elmúlt évem az elengedésről és félelmeimmel való szembenézésről szólt…  de miért pont ilyen kegyetlen módon kellett lezárulnia… Viszont az élet megy tovább…  Valami komoly változás indult el bennem a barátnőm halála óta. Addig a végsőkig feszítettem a testem teherbírását, október végétől viszont elkezdtem aludni… nagyon sokat. És érdekes, de nem foglalkoztat, hogy lemaradnék valamiről, hogy lelustáznak, zombiznak neveznek a közvetlen családtagjaim. 19 éves koromtól kezdve párhuzamosan legalább két dologgal foglalkoztam… elég volt. Pihenni akarok amikor úgy érzem, bulizni ha úgy, és szétcsúszni ha amúgy… egy életem van… ami az ENYÉM és nem érdekel ki mit gondol erről.

 Ibolya! Mindent köszönök neked! Mindig a szívemben maradsz!!!

Huh… nm egyszerű ujra megszólalni….

Tereljük a szót vissza 2013 áprilisra… az időjárásra és az egyszerű hétköznapokra.

Nagyon lassan tavaszodott, de az első délután, amikor igazán melegen sütött a nap kimentem munka után az Altamont gardenbe, a kedvenc helyemre itt a környékünkön. Sétáltam egyet egyedül és igazán de igazán boldog voltam. Nagyon fura nap volt. Fotóztam magam a kocsiba és megszólalásig hasonló képek készültek mint azon az augusztusi napon, amikor először látogattam meg az azóta barátaimmá vált dublini társaságot. ugyanúgy éreztem magam mint akkor, igazán felszabadultam és „otthon vagyok” érzés töltötte ki a szívemet. Több kép is készült de amikor meg akartam nézni őket kiderült, hogy csak néhány van a memóriakártyán, és a fene se tudja hogyan de a közösségi oldalomra feltöltéskor az augusztusi komment került a fényképek kísérőszövegeként. igen érdekes élmény volt… A séta után csak feküdtem a patakparton a fűbe, és hálálkodtam, és megköszöntem a „végtelennek” ami csak az eszembe jutott. Az élet apró örömei…  de mégis milyen meghatározóak ha összegyűjtjük őket egy csokorba.  

Attól kezdve hogy Csabi egyre kevesebbet volt otthon a gyerekek is beindultak. Sokszor mentünk Carlowba shoppingolni, és többet is voltunk együtt. Sára már ősszel elkezdett nyúzni, hogy piros haja lehessen és áprilisban találtunk 6 hajmosásra „hitelesített” hajfestéket is így nagy sóhajtozások közepette szép szőkésbarna haja fél órán belül égőpirossá változott a viselője legnagyobb örömére. Nekem hetek kellettek, hogy megszokjam… a család, a barátok többsége és a fodrász se volt elragadtatva mit ne mondjak… főleg hogy nem volt elég a piros haj, tetejébe  még frufrut is vágatott magának. Büszkén viselte legújabb hóbortját elég sokak megdöbbenésére, és megbotránkozására,  és több helyről is visszahallottam, hogy hogyan is engedhettem meg neki. Szerencsére egy nyár alatt Sára visszabillent, és bár 6 hét elteltével is piros maradt, festékeltávolító segítségével újra eredeti hajszínével ragyog.

A carlowi kiruccanásokra leginkább Sárával mentem, Tamás nagyon ritkán csatlakozott, de Csanád párszor elkísért minket. Ő beült egy moziba, amíg mi boltról boltra jártunk nézelődni. Csanád is rohamosan elkezdett nőni és komolyodni… mondjuk úgy, hogy közelít a normál egyemberes gyerekekhez J. A szülinapjára végre megcsináltattuk az akkor már hónapok óta rossz x-boxot, ami kemény egy napig működött… nah hogy megjegyezzem… azóta se jó. Örülhetnék, hogy nem a játékok előtt ül, de helyette azóta is hallgatom laptopról, tabletről a Minecraft videókat . A tinivé válás senkinek sem megy könnyen. Csanád is egyre több időt tölt magában… igaz most óriási a szakadék a két nagy és közötte, de egyre kevesebb időt tölt az osztálytársaival, barátaival, főleg mióta a legjobb haverja elköltözött.

Anyáknapja előtt volt egy csodajó grillezésünk az első meleg esték egyikén. Egészen későig voltunk a tűz körül, en pedig egyedül hajnalig, élvezve önmagam társaságát, a csendet, a pattogó parazsat és az ezernyi csillagot. Másnap pedig igazán megható ajándékot kaptam a gyerekektől, mindent kézzel készítve, néhány nappal később pedig Sára megnyerte az iskolai franciaversenyt ezzel okozva hatalmas büszkeséget nekem.

Az idő repül ha jól érezzük magunkat… és elérkezett a következő nyár.

A két nagynak hamarabb befejeződött az iskola így már május végén hazarepültek, mi Csanáddal  pedig két hét múlva követtük őket. A vizsgákat szerencsésen letudtuk és nekem levezetésként jónéhány társasági programot sikerült összehoznom.  Miskolcon egy nagyon jó blueskoncertet és hajnalig tartó igencsak meglepő párhuzamokat tartalmazó beszélgetést, sétát, nosztalgiázást egy 20 évvel ezelőtti barátnőmmel. A szabolcsi földvár melletti egy misztikus éjszakát, utána Pesten romkocsmában ücsörgést, majd egy hajnalig tartó beszélgetést Isaszegen. Ezután  repcsiztem vissza a szigetre Pozsonyon keresztül, és megkezdődött a legfurcsább érdekesebb misztikusabb érzelmihullámokban igencsak bővelkedő csodálatos nyaram. NYÁR így nagybetűkkel. 20-28fok, másfél hónapig esőmentes, langy szellős tökéletes időjárással.

Ez a nyár fordulópont volt számomra. Az első, hogy igazán élveztem azt, hogy kiléphettem egy picit az anyukaszerepből. Szinte minden hétvégét Dublinba vagy kirándulásokkal töltöttem és mivel csodaszép volt az idő hétközben is sokat sétáltam erre arra. Örültem az új autómnak, és a pár nappal később beszerzett converse tornacsukámnak is amire tizenéves korom óta vágytam. Nagyon sok új emberrel ismerkedtem meg, sok új tájon jártam… egyszerűen tökéletes volt. A boldogság átjárta minden porcikámat, pedig a hotelben épp nem mentek túl fényesen a dolgok, és ugye a szívem is épp rendesen össze volt kutyulódva… de mint már sokszor mondtam… a valódi boldogság belülről fakad és szinte teljesen független a körülményektől.

Hmm megpróbálom összegyűjteni merre is jártam a nyáron: Jónéhányszor voltam az Altamont gardenbe, sétálva a Lisnavagh házhoz és kertbe, magyar cukrászda Rathvillyben, Baltinglass abbey templomromok és patakpart, Carlowban dolmen, Oats parkban, vagy csak a városban.  A Duckett’s grove várromok pár km-re a házunktól bármikor jöhet, mint ahogy a Kilkeai szellemkastély is, és a wicklow-i hegyek, Blessingtoni tavak  is egyszerűen megunhatatlanok.  Dublin környékét is próbáltam felfedezni. A Phoenix parkba végre eljutottam gyalogosan is. A főváros felett egy dombtetőn van egy pub, blue lights a neve, ahonnan látszik a tenger és a város nagy része Este a narancsrózsaszín naplementék, majd a csodaszép fények lenn, a csillagok ragyogása fenn kontra fekete végtelen vízfelszínnel… no és a régi kocsma is igen impozáns. Tengerpart Howth, Skerries, Ballibrigan, Drogeda észak felé. Drogeda környékén rengeteg templomrom  és szent hely van. útban Newgrange és a Hills of Tara több ezer éves emlékeihez  Skreen templom romjaira teljesen „véletlenül” bukkantunk rá… hát… Rázott a hideg, vagy épp kivert a víz, a kezemben felmelegedett a sör, nem kaptam levegőt, vagy épp ziláltam. A teljesen egyenes falnál ülve megállt a szél, 10 cm-vel arrébb pedig tombolt. Megváltoztunk a közelébe, és csak a tengerparton sikerült kiszellőzni a fejünknek. Erre a környékre többször szeretnék visszajönni. Wickowban az r115-ös út szintén teljesen elvarázsolt, és azóta többször is jártam ott. Lough Bray Lower nevű tó, Glenmacnass vízesés, Wictoria’s way indiai szoborpark, és persze Gendalough temetője, tavai… a kőfejtő, nomeg az ír Hollywood. Kiljebb is kacsingattam egy motorostali kedvéért. Odaúton egy pillanatra meg kellett állnom Dunamase romjainál Portlaoise mellett. A találkozó helyszínén Mayo megyébe Ballina-tól nem messze pedig egy csodaszép tó, várrom és tipikus kelta keresztes régi temető fogadott. Hazafelé tettem egy vártúrás kört és a Rock of Cashel környékén rátaláltam jónéhány csodálatos tájra, Farney kastély, Hollycross városka, és hazafelé sétáltam egyet Stradbally előtti dombtetőn elterülő erdőbe. Hát… nem unatkoztam J és ezek „csak” a kirándulások voltak.

BULI

21 éves voltam amikor Tamás „belecsöppent” az életembe és 9 hónap alatt felforgatva azt fenekestül. A legjobb dolog volt ami történhetett velem, pedig rengeteg tervem volt gyerek nélkül. Kirándulni, utazni, fesztiválozni, koncertezni, bulizni ÉLNI. Én mégsem éltem meg tragédiaként. Mindig azt mondtam hogy lesz még időm ezeket az álmaimat megvalósítani, és ezen a varázslatos nyáron a munka, utazások és kirándulások mellett maradt épp elég időm bulikra is… két fontos dolog terhére…  az evés amit elfelejtettem vagy „sporoltam a hasamon”, és az alvás.  Nem kevés alkalommal mentem egyenest a Fibbersből a hotelbe dolgozni… 100 km-ert vezetve előtte, így kihagyva  éjszakákat, vagy csak 2-3 órát aludtam valamilyen program kedvéért. Mondjuk úgy, hogy habzsoltam az élvezeteket, és belezsúfoltam abba a nyárba annyi mindent amennyit csak lehet. Gondoljon erről mindenki amit akar. A csodák és a varázslat szinte minden napomat átszőtte, a fáradt reggeli takarítástól az áttáncolt éjszakákig, a bulik utáni hajnali beszélgetések, a csetelések és virtuális világ, a kirándulások, az autózás, az egyedüllét vagy nagy társaság… bárhol bármikor bárkivel… az élet egy csoda… kár hogy sokan nem veszik észre.

Június végén meglátogatott Heni akivel az elmúlt 6 évben szinte minden nap váltok néhány szót, vagy beszélgetünk órákat. Az utolsó nap a Blessingtoni tavaknál sétáltunk, amikor feltörték a kocsim és kilopták belőle a szék alá rakott táskáját benne minden pénzzel, irattal, bankkártyával… mindezt pár órával a visszarepülése előtt. Ez egy igen jó példa arra hogyan is kezelje az ember a negatív helyzeteket: Nyugodtak maradtunk mindketten… már úgyis elvitték, betörték… mitől lesz jobb  nekem ha idegeskedek is? A rendőr elmagyarázta, hogy tud hazarepülni Heni, én befóliáztam az ablakom, és hála a biztonságos környéknek az egy hétig tartó biztosítós procedúra is simán lezajlott… és végül gazdagabbak lettünk egy fontos információval hogy mi történik, ha elveszíted az irataid.

 Augusztus végén a hazautazásom előtt egy 2 hetes testi-lelki-szellemi tisztítókúrát csináltam végig egy reinkarnációs utazás kedvéért, ami végül elmaradt, de érdekes módon az a dolog, ami miatt utazni akartam az előtte és utána történt eseményekkel megoldódott… nem ez volt az idő… de ha elérkezik akkor „megyek”.  Magyarországon majd két hétig maradtam… a leghosszabb otthontartózkodásom volt mióta Írországban élünk. Mivel igazán belejöttem ott is folytattam a pörgést. Utazgattam Pest-Isaszeg-Gödöllő-Miskolc-Szabolcs között mindenütt beszélgetések, találkák. Pesten sokat sétálgattam, és  a bezárás előtt még ellátogattunk a gyerekekkel a vidámparkba is. Miskolcon… huh... sok sok éve nem éreztem ilyen felszabadultnak magam…  végre életemben először motoroztam,  régi barátok, zenevarázs, régiségvásár,  és voltam persze Koncerten és élveztem az éjszakai életet is. Ómassán, Lilafüreden, Isaszegen, Gödöllőn, Szabolcsban kirándultam, beszélgettem, relaxáltam… méltó levezetése volt ennek a csodaszép nyárnak még akkor is ha az utolsó két nap rámtört valami nyavalyatörés és lázasan betegen utaztam haza a hosszabb úton Pozsonyon át.

Nem rejtem véka alá, hogy igen nehezen sikerült visszarázódnom Szeptemberbe a hétköznapokba. Nemcsak azért mert vége lett a nagy szabad életnek… Csabi szó szerint semmit nem csinált otthon… egy bögrét sem rakott arrébb. Nekem új beosztásom lett. este 6-tól hajnalig dolgoztam, így egyhuzamban csak 2-3 órákat aludtam. Mióta Írországban élünk a házimunka javarészét, zombis időszakomban az egészét -lévén otthon volt- Csabi végezte. Persze voltak már sokszor hogy szinte mindent én hordtam a vállamon, de… Ez az ősz rendesen megviselt.

3 kamasz gyerek minden kínja, főzés, bevásárlás, takarítás , éjszakai munka és kevés alvás…havi 1-2 görbe éjszaka… ez úgy még működőképes nálam… de mellette ott volt Csabi a válással, a barátnőm harca a rákkal, az autóm lerobbanásai, és a szívem olyan szinten volt összezavarodva… hogy azt elmondani nem tudom. Egyszerűen próbáltam beleszállni a hétköznapok mókuskerekébe hogy eltereljem a figyelmemet a bennem és körülöttem lévő „harcokról”… nemsok sikerrel… Ezért végül egyszerűen szembenéztem velük és szép lassan türelmesen hagytam hogy a dolgok - legyenek azok csodák vagy tragédiák- megtörténjenek. Külső szemlélődőnek úgy tűnhet, mintha mindent magasról leszarnék… de ez pont nem erről szól.

Amikor 39 éves lettem, tudtam, éreztem, hogy csodákkal teli misztikus év következik, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen fantasztikus lesz. Pár nappal a negyvenedik szülinapom előtt lerobbant az autóm, de ennek köszönhetően a három gyerekkel felsétáltunk a „hollywood” felirathoz, amire már régóta vágytunk.  Szeptember 24-én,  A napján  pedig a frissen megjavított autóval, pont A szabadnapomon  „tündérboszorka” barátnőmmel és vendégével kirándultunk. Így a varázsévemet is… ahogy a nyarat is… méltó módon a wicklowi hegyekben zártam és persze kezdtem az új és igen érdekesnek igérkező 4. ikszem. Fura… rengeteg embert rémít meg a négyes… én pedig úgy érzem magam mint aki ébredezik egy álomból és egy új es izgalmas világ várja.

Október végén november elején készültem haza újra, csak egy napra, ugyanis  Csanád tankönyveit nem tudtuk elhozni. Nagyon készültem rá, de végül úgy döntöttem nem megyek… de ezután az élet hozta is sorban a miérteket és persze a megoldásokat is. Az október –november nagyon sűrűre sikeredett… kellőképpen kialvatlan voltam az éjszakai munkától, nappali anyukaságtól és éjszakai ápolástól, és igen megviselt a barátnőm halála, búcsúztatása. Megbeszéltem a főnökeimmel, hogy hajnal 3tól dolgozzak, így végre többet aludhattam… és át is lendültem… néha délután 5kor ledöltem szunyókálni és csak hajnalban ébredtem… Kellett… és azóta is hagyom magam aludni. Sára a  kisérettségije mellé bevállalt egy ruhatervező-készítő versenyt, és kitalálta, hogy a francia nyereménypénzéből az őszi szünetbe megy Franciarszágba. Tulajdonképpen teljesen egyedül szervezte meg, és november elején 15 és fél évesen egyedül utazva, 2 hetet Montpelliere-ben töltött egy családnál, nyelviskolába járva, nemzetközi barátságokra téve szert. Visszatérve egy új, magabiztos, ragyogóan csillogó, boldogságtól kicsattanó, tervekkel teli  Sárát kaptam ajándékba.  Időközben az autóm generátora újra megadta magát és most nem tudtam és nem is akartam megjavíttatni. Eleinte Csabi vitt be dolgozni én pedig hazasétáltam vagy hazastoppolotam a 11 km-ert. Nem tudom hogy –persze de J- minden ilyen sétám napsütésben vagy épp pici borúban történt. Azután a szerelő megmutatta, hogy lehet mégis használni az autót, így munkába, Carlowba tudtam vele azért járni, Dublinba pedig -a barátaim és családomnak megnyugodására- végre busszal mentem. A tél beköszönte előtt egy csodaszép napon még elmentünk kirándulni a barátaimmal, és Tamást is vittem magammal. Glandeloughban voltunk és a fehér túrán keresztül jártunk erdőn, hegytetőn, gerincen, csupasz kövek között… nagyon nagyon szép volt.

Nagyon szeretek vendégeket fogadni… de lévén 2500 km otthontól és 80 km használhatatlan tömegközlekedéssel Dublintól, igen ritkán érkezik bárki is hozzánk. Ezért, és mert hónapokon át tartó egyeztetés előzte meg, igen különlegesnek éreztem két látogatást egy novemberi hétvégén. Úgy gondolom, hogy mindannyiukban olyan barátot találtam, akik végigkísérik az ember életét akkor is ha épp távolra kerülnek egymástól.

BARÁTSÁG így csupa nagybetűvel. Milyen fontos dolog az életben. Sok szempontból értékesebb, mint a család… és sokkal sérülékenyebb is. Nekem sok barátságom kiállta az idő a tér és a történések próbáját… Köszönöm, köszönöm hogy vagytok nekem.

Aznap amikor Sára hazajött Franciaországból épp egy forraltborozós zsiroskenyérparty volt. Csanád már régóta vágyott házibuliba, és ez épp szolíd gyerekeknek is való volt. Mindnyájan  nagyszerűen éreztük magunkat, majd éjfél felé a gyerekek nyugovóra mi pedig egy koncertre mentünk… igazán felejthetetlen este volt. Bízom abban hogy ha Dublinba költözünk a gyerekeknek és nekem is újra kinyílik a világ. Volt egy koncert Dublinba, amire azért szerettem volna menni, mert megígértem. Sajna az autóproblémáim miatt ez lehetetlenné vált, de másnap mégis felbuszoztam. Ez volt az első olyan estém amit később több hasonló is követett azóta. Hogy is magyarázzam: amikor valamit nagyon szerettem volna megcsinálni, de rajtam kívül álló okokból, vagy „egyszerű” megmagyarázhatatlan rossz érzésből le kellett mondanom, a döntésem utat nyitott egy másik lehetőségnek, ami kivitelezhetetlen lett volna az előző lemondása nélkül… és valami fantasztikus élménnyel jutalmazott meg érte. Az elmaradt koncert helyett kaptam ajándékba egy másikat, és több új ember barátságát is. Megtudtam, hogy jön újra a Tankcsapda Dublinba. 3 évvel ezelőtt az első koncertem volt a szigeten. A különlegessége az volt, hogy úgy éreztem mintha újra tizenéves lennék, mert a nagy ünnepelt rockbanda egy pici klubban lépett fel, mint anno kezdőként Miskolcon, és az volt Tamás első koncertje is, lévén hogy szereti őket mióta az eszét tudja. No most pedig úgy gondoltam hogy ez a koncert Sára és Csanád bulija lesz… mert ők -ugyanúgy mint a bátyjuk- szinte születésüktől  Tankcsapdafanok.  Nem vagyok oda meg vissza a „starokért” mint különlegesség… ugyanolyan emberként kezelem őket mint bárki mást. Ezért is felejthetetlen az a különleges éjszaka amit a lemondott koncert után a zenészekkel töltöttem. Persze azért megígértem, hogyha legközelebb otthon járok meghallgatom őket, és „mitad isten” pont akkor voltak Miskolcon amikor én is. Ez a hétvége sokmindent megváltoztatott bennem… amikre igazán csak később lettem figyelmes.

2012-höz hasonlóan 2013-ban is Miskolcon a XX. sz bulival akartam zárni az évet. Ezen az estén a több mint 20 éve együtt kamaszodó, botladozó, szárnyakat bontogató társaság találkozik újra felnőttként. Az akkori zenekarok újra összeállnak egy egy koncert erejéig, sokan valóban 20 év után találkoznak újra… és idén engem a szívem is húzott. Mivel hidegháborúban nem lehet karácsonyozni, ezért úgy döntöttem, hogy a gyerekek a nagyival karácsonyozzanak, én pedig utána csatlakozom hozzájuk. Biztos sokan gondolnák azt hogy ááá hogy lehet ilyet kitalálni, pedig hosszú idő óta ez volt az legjobb évlezárásom karácsonyostul szilveszterestül… mindenestül.

Pár nappal a gyerekek indulása előtt egy hazafelesétám alkalmával teljes pompájukban illatozó rózsákat fedeztem fel egy kertben… életemben nem láttam még ilyet december közepén… Amikor az ember elkezdi meglátni az élet apró csodácskáit, ezernyi és ezernyi újabb cseppeket kap ajándékba amik végül… történjék bármi… pici fényt hoznak a legsötétebb napokba is ezzel segítve azt, hogy átlendüljünk a nehezén. Igen… kellett… azért mert féltem… féltem a karácsonytól egyedül és attól mi vár rám Miskolcon, aztán újra itt.

Az ünnepek gyorsan telnek ha az ember közben dolgozik… érdekes élmény teljesen üres hotelben egyedül takarítani és utána a kongó lakásba hazamenni, amikor mindenki vásárol, készülődik, süt főt, családdal veszi körül magát. De kifejezetten élveztem, és olyan béke és nyugalom volt bennem. A skypeon keresztül azt is láttam mekkora örömöt okoztam a gyerekeimnek anyukámnak és a családomnak ezzel a döntésemmel. December 26-án beiglievés és fotelben tespedés helyett végigutaztam a napot. Újra hosszabb úton, de a változatosság kedvéért Bécsen, Pesten keresztül egyenesen Miskolcra mentem. Este koncert, reggel korcsolyázás, délutántól a XX.sz buli másnap hajnalig, közben Heni is beesett vendégségbe, majd a Ganxtának tett ígéret betartása… újabb koncert… és ez még csak a kezdet volt.   

Hosszú ideje nem csípem a szilveszterezést… de ez a legutóbbi… igazán feledtetett velem mindent. Lakásavató buli volt, és az érdekessége ezen kívül, hogy többen voltunk, akik 20 éve nem láttuk egymást… Leírhatatlan élmény volt. Persze a „feszített tempó” meghozta a gyümölcsét… és ahogy szeptemberben, most is megbetegedtem, de igazán nem tudott visszavetni… csak lassítottam picit. A miskolci napjaim nagy részét VELE töltöttem, sétáltunk, kirándultunk, vásárban kiállításon voltunk. Aztán Isaszegre utaztunk a gyerekekkel, és ahogy lenni szokott az utolsó néhány nap Csanád vizsgáiról szólt.

Néhány nappal azután hogy a szigetre visszamentünk, volt egy számomra nagyon fontos est, egy visszatérő koncert.  A 39. szülinapom előtt néhány nappal volt az első, amit úgy éreztem mintha ajándékba kaptam volna. Akkor, ott, évek óta először,  újra felszabadult tudtam lenni. Ugyanez a zenekar lépett fel és azt hittem nem lehetséges, de a hangulat magasan felülmúlta az előzőt. Harapni lehetett a szeretetet és a jókedvet, mindenki mosolygott.. fantasztikus este volt. A január-február elég kínkeservesen telt.  A gyerekek hisztisek voltak és mindenbe belekötöttek, az autóm egyre kevesebb utat bírt, és többször kellett mások segítségét kérnem, hogy hazajussak, a hotelben cseszegettek, igazi tipikus hagyjálbékén hangulat uralkodott. Erre az időszakra esett Sára ruhájának az elkészítési hajrája is. A kizárólag használt papucsokból készült ruha elképesztő lett, aztán igazi fotózáson kellett pózolnia  benne, de sajnos egy „apró” hibából kifolyólag a versenyregisztrációja érvénytelen lett. Jó a rosszban viszont az, hogy jövőre mégjobban kidolgozva, rengeteg tapasztalattal tud újra nekifutni… és győzni. A nyeremények között az országos ismertségen és pénzjutalmon túl neves művészeti iskolák ösztöndíjai vannak.

Február első hétvégéjén egy nagyon nehéz feladatunk volt a barátaimmal. A rákban elhunyt barátnőm születésnapján, végakaratát teljesítettük, hogy a hamvait szétszórjuk a tengerbe. Ez előre megszervezett program 12 órával az indulás előtt összedőlt, de hihetetlen módon az utolsó pillanatban meg is oldódott, és a nap valami meseszépre sikeredet. Csak a végtelen és önzetlen szeretetről szólt.

Ezután végre beindult az év is. Tamás szíve hölgye jött látogatóba. Nagy volt a készülődés, és én végre döntöttem, hogy mégis megcsináltatom az autóm, lévén hogy vendég jön, menjünk összevissza. Hiába volt elrakott alkatrész, megbeszélt szervízidőpont… ami csak lehetett hátráltatta a javítást, így a kirándulások elmaradtak. 3 hét huzavona után viszont végre megint gondtalanul vezethettem… bár igen veszélyes mutatvány volt az első pár napban a pici kocsival. Az amúgy is szeles szigeten szélviharok tomboltak, törtek, zúztak, óriásfákat döntögettek. El sem tudom mondani mennyire elszomorító látvány az óriási tönköt nézni ott ahol azelőtt tökéletes lombkoronájú csodaszép öreg fa állt. A szél lecsendesedésével végre élvezhettük a tavaszt. Volt kocsi, mentünk újra ide oda, de Tamás nélkül. Tamás… hogy is mondjam… kissé hisztis mostanság.

Március beköszöntével a gyerekek egyre izgatottabbá váltak a Tankcsapdakoncert miatt. Itt Írországban 18 éven aluliak este még szülői kísérettel sem mehetnek pubba, koncertekre.. nekem való kihívás volt megszervezni, hogy mégis bejussanak… és olyan élménnyel gazdagodtak… Az élő zenén kívül kész rajongótáboruk volt, idegenek fotózkodtak velük, Sára megkaparintott egy dobverőt, Csanád pedig egy pengetőt. Micsoda este volt!  

Huh… igen nehezen kezdek bele a zárógondolataimba…

A „társadalom” szemében feleség és családanya vagyok. Az én „dolgom” a családi tűzhely melegen tartása, főzés, mosás, takarítás, rendezett és nyugodt gyermekkor biztosítása a gyerekeimnek, természetesen mindez munka mellett. MINDEN ami ezen kívül van „tiltólistán” van. Tehát pellengérre állítanak ha a gyerekek panaszkodnak ezért azért (meg sem kérdőjelezve annak valóságtartalmát) ferde szemmel néznek rám ha elmegyek egyedül szórakozni, és a legjobban azon háborodnak fel, hogy nyíltan vállalom azt hogy nem a férjemet, hanem más férfit szeretek. Most nem megyek bele olyan eszmefuttatásba hogy vajon ez jobb e vagy az önbecsapás, titokban félrekacsintgatás, megalkuvás, összeszorított foggal is a látszat megtartás… Én úgy gondolom, hogy egyetlen életem van, és azt úgy szeretném élni ahogy én akarom.

Tulajdonképpen évek óta terveztük mint barátok, hogy Ő Írországba látogat, csak valahogy mindig közbejött valami. A legutolsó miskolci látogatásom után viszont egyszerűen találkoznunk KELLETT, és hosszas szervezkedés után végre április elejére sikerült időpontot találni. Lassan 6 éve ugyanazokon a napokon dolgozom, ugyanakkor megyek Magyarországra, és cserére nem igazán van lehetőségem. Februárba viszont kifejezett utasítást kaptam arra, hogy ki kell vennem szabadságot. Így tudtunk felhőtlenül koncertezni a gyerekekkel, és így tudtam Vele tölteni pár napot. Úgy gondolom ennyit igazán megengedhetek magamnak, mert idejét sem tudom mikor voltam saját magam kedvéért szabadságon.  ENNYI

Fontos kéréssel zárom soraim. Ha valaki kíváncsi rám tőlem kérdezzen. Ha a valakik hátam mögött tudnak csámcsogni a fejükben elképzelt életemen, akkor legyen bátorságuk a szemembe is mondani a véleményüket. Elérhetőségeim teljesen publikusak. Köszönöm.